Új Magyarország, 1946 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1946-04-16 / 15. szám

! Leszámolás a múlttal Írta: Lukács György ágynk-e, sőt kötelességünk-e megtagadni azt a multat, amelynek helytelenségéről az események fejlődése és gondolataink maga-« sabbra növése meggyőzött? Somlyó György« tagadja, hogy erre jo­gunk volna. Legalább is a 'Magyarok* utolsó számában szememre veti, hogy :­párját ritkító autodafét» követtem el amikor régi írásaimnak hely­telen elvi vonalát élesen kifejtettem. Nem szándékozom most bírálóm­mal­ vitázni. De az általa felvetett kérdést elvileg fontosnak tartom és így felhasználom az alkalmat annak tisztázására; a konkrét, ellenem felvetett vádat tekintsük csak alkalomnak arra, hogy magát a problémát megs­itassuk. Valamit megtagadni: mit jelent? Azt, hogy gondolataink, cselek­véseink régebbi főirányát­, melyet múltünk egy bizonyos szakaszában jóhiszeműen, teljes meggyőződéssel követtünk, az események súlya, saját fejlődésünk, növekvő belátásunk következtében helytelennek, sőt veszélyesnek ismerjük fel. Nem kötelessé­günk-e ilyen helyzetben min­denkit, akit csak lehet, visszatartani attól az eltévelyedéstől, amelyen mi magunk szerencsésen ép bőrrel túljutottunk?­­ Ember és életmű B­írálóm tagadja ezt a jogot. Nem akarok itt okfejtésének részleteivel vitázni. A döntő érv az, hogy« *L. Gy. sem akadályozhatja meg, hogy életművének jellegét, fejlődését, tanulságát» ne ez elvetett régi művek alapján határozzák meg. Tehát az «életmó» ama tilalomra, amely meg kell hogy állítson a múlttal való leszámolásban. Ámde mit jelent ez az én esetemben? Jelenti, hogy az én «életművemben» volt egy szubjektív idealista, egy objektív idealista korszak, volt kísérlet a marxizmus elsajátítására, még­pedig filozófiailag tökéletlen eszközökkel és van végül egy marxista korszak. Nem természetes-e most már, hogy a marxista Lukács szembefordul a fent felsorolt irányzatokkal? Ha, t­eszem, a «szellemtudományi» módszert helytelennek és károsnak tar­tom jogom van -e saját, régi, ezzel a módszerrel szoros kapcsolatban álló műveimet inkább kímélni, mint x-éit vagy y-éit? És ha bírálóm arra hivatkozik, hogy a művek mások által való felhasználását nem akadályozhatom meg többé, úgy az szerintem, eggyel több ok azok kí­méletlen bírálatára. És ennek a bírálatnak annál élesebbnek kell lennie, minél magasabbra értékelik mások ezeket, a szerintem, hely­telen irányban mozgó, saját fejlődésem által túlhaladott műveket. Mert hiszen, ha a régi produkció silány­,ága ne­m vitás, úgy nem érdemes róla beszélni. Ez a gondolatmenet oly világosnak látszik, hogy azt hinné az ember, itt nincs is probléma. Jó volna, ha így l­­enne. De sajnos, nincs így. Ezért kell erről a kérdésről néhány megjegyzést tenni, most már függetlenül az engem ért kritikától: a gondolaté — ez az, egység, ez a folytonosság, ez az összefüggés éppen azáltal jön létre, hogy a jelentékeny ember mindenkor teljesen odaadja magát nagy történelmi feladatának; hogy fenntartás nélkül elveti azt, ami annak ellenszegül, hogy egy pillanatra sem érzi kötve magát saját régi állásfoglalásaitól, régebbi művei hatásától azok tisz­telőire stb. Az igazi életműről, annak szubjektív, lélektani és morális keletkezési történetét tekintve, elmondhatjuk, amit Goethe állít a Wilhelm Meister fejlődéséről: elindult atyja szamarait keresni és megtalált egy királyságot. Az állásfoglalások megkerülése M­int annyi más kérdésben, itt is a modern szubjektivizmus mindent kiforgat igaz, valójából. Az életműből, mely csak mint eredő, csak mint eredmény jöhet létre, életelvet, a priorit, életet és alkotást formáló kategóriát csinál. Ezzel nemcsak elméletileg állít minden összefüggést a feje tetejére, hanem lerombolja éppen azt, amit f­elmagasztalni óhajt- az életművet. Mert az olyan ember aki a modern szubjektivizmus elvei szerint cselekszik, életben is, alkotásban is, szakadatlanul kötve kell hogy érezze magát, azáltal az «egység» által, azáltal a «folytonosság» által- amelynek elmélete szerint, múlt és jelen között fennállani kell. Ebből mindenekelőtt a következő hátrány származik. Ez a maga­tartás akadályává lesz a merész fordulatoknak, az elkövetett hibák, eltévelyedések könyörtelenül őszinte belátásának, új idők, új szem­léleteiből nyert összes következtetések becsületes levonásának. Ebből a magatartásból hamis kiegyensúlyozottság, hamis sokoldalúság és tel­jesség jön létre: a humanizmus olyan ideálja, mely megkerüli a­ hatá­rozott állásfoglalásokat. Nem véletlen, hogy bírálómnak ez­ a végső követelése a humanista emberrel és művésszel szemben: «Siratni azt, ami tűnik és ünnepelni azt, ami jó. De sohasem: gyalázni azt, ami elmúlt és szajkómód lelkendezni azért, ami születik». Bármennyire törekszik is ez a magatartás harmonikus kiegyensúlyozottságra, pár­tatlanságra, már ebből a rövid idézetből harsányan szól a pártosság: elnézés a régi rosszal szemben, lekicsinylése a születendő újnak és jónak. Eklektikus akadémizmus ez a legjobb esetben, s éles ellen­tétben áll az igazán telj­ emberek határozott pártot­ fogásával, jövőbe­lr­ányítottságával. A nagy egyéniség és művei m­­ellát: az «életmű» egysége. Objektíve kétségkívül létező valami.­­ Nem kérdés, hogy Goethe vagy Tolsztoj, hogy Hegel vagy Marx művei azonkívül, hogy mindegyik mű mit jelent » gondolkodás, illetve az irodalom fejlődésében, még minden ««érzőnél egy sajátos egységgé állnak össze. Megmutatják, hogyan tükröződött valamely jelentékeny koponyában az emberiség egy fontos fejlődési szakasza. Ilyen összefüggés nélkül nincs életmű. Hogy, teszem, egy csupán szel­lem­es tárcaíró különböző időkben mit és miért gondolt, rövid idő múlva senkit sem érdekel. És — hogy egy másik végletet vegyünk — a legtöbb, bár nyelven érző, de énjébe bezárt lírikus műveiből bizonyos idő múlva, csak kevésszámú költemény marad életben és vándorol antológiából antológiába. Költőjüknek «életműve» csak a szakemberek, csak a filológusok számára létezik, az élet számára nem. Tükrözésről beszéltünk. Ezzel nem akartuk a nagy történelmi alakok egyéniségét megtagadni. Sőt, ellenkezőleg. Életmű szerintünk csak akkor jön­ létre, ha igazán nagy egyéniség az, amely ebben a Tükrözésben, e tükrözés extenzív és intenzív nagyságában fejeződik ki. Azonban helytelen, modern polgári előítélet, csak a szubjektív elem­­ben, csak az úgynevezett: nagy személyiségben látni az életmű alapját. Az igazi nagy egyéniség mindig összefogása azoknak az irányzatoknak, amelyek az ő korában a társadalmat, az emberiséget mozgatják. Shake­­spearenek nem egy kortársa volt, akinek költői képessége,­ ha ma divatos mértékkel mérjük, felér hozzá. Ami őt kiemeli, ami nála igazi életművet teremt, az nagy egyéniségének az a normalitása, mely úgy éli át egyénileg a világ fejlődését, hogy egyéni továbbhaladásának egyes szakasza, bár igen bonyolult kapcsolatokon keresztül, annak is egy-egy szakaszát tükrözi. Akik utókort játszanak... T­alán még nagyobb a másik hátrány, amely ebből a magatartásból szervesen kinő: a saját­ múlt stilizálása és ezáltal a belső őszin­teség legyen­gülése, az önmagával való könyörtelen leszámolás megakadályozása. Az ember életének kétségkívül van szubjektív foly­tonossága­ is. De ennek a múlt eltévelyedéseit, illetőleg csak felelősséget szabadna jelentenie. Nem pedig azt, hogy az ember előre megszerkessze a maga számára hibáinak azt a történelmi igazolásit, azt a történelmi felmentést, amelyet a világtörténeti jelenségek világtörténeti eltévelye­dései számára csak az utókor adhat de nem kell, hogy adjon. Aki — és ez tipikus a modern esztétáknál — állandóan utókort játszik a maga számára, aki tudatosan önéletrajzot él át és így nem életet él meg az szükségképpen mindig a jelen szükségletei szempontjából alakítja át (sokszor: hamisítja meg) a saját múltját és viszont: a múlttal való életrajzi folytonosság fenntartása kedvéért lehúzza a jelent a múlt színvonalára, meghamisítja azt is. Az ilyen esztéta magatartással szemben nem lehet elégszer hang­súlyozni: vannak, dolgok, amelyeket, csak elérni lehet, akarni nem. Sőt, minél tudatosabban akarja valaki, annál kevésbé éri el. Ilyen az életmű is. A múlt stilizálása és az „ellenállási mozgalom“ M­indez látszólag csak irodalmi kérdés. Sőt Somlyó György meg­jegyzéseit kifejezetten az irodalomra és a művészetre szűkíti le. A politikusnak megadja a jogot az egyoldalúságra. Helyes e ez? Nem helyes az irodalmat illetőleg. Minden igazi nagy irodalom­­— és igy igazi nagy képviselőiben a magyar is — a nemzet lelkiismerete. Szenvedélyes náthosszal veti el a bűnös múltat szenvedélyes náthosszal lelkesedik a jobb jövőért. Ha valaki megpróbálná Somlyó György fent idézett mondatát a művészi magatartásról Petőfire, Adyra vagy József Attilára alkalmazni, úgy igen különös eredményekre jut. De nem helyes a politikust illetőleg sem. Mert éppen a magyar politikai élet tele van az éppen leírt esztéta típusával. Amit fentebb múlt és jelen viszonyáról, a múlt stilizálásáról, a vele való komoly leszámolás hiányáról mondottunk, az ma közéletünk egyik morális betegsége. Ma mindenki, aki egyszer egy embert elrejtett, aki egyszer­­kétszer külföldi rádiót hallgatott, már maga is elhiszi, hogy aktíve r­észt vett az elle­ni állási mozgalomban, hogy számára nincs már át­­tanulni való az új demokráciában. Ha az ellentállási mozgalomban annyi ember vett volna tényleg részt, mint ahány azt most múltjának atstilizálása segítségév­el nem egyszer jóhiszeműen is, elképzeli, úgy bottal is kiverhettük volna a németeket Magyarországról. Ezzel az irodalmi kérdés új megvilágításba kerül. Az első pilla­natban úgy látszott, mintha az élettől elszakadt esztéta irodalommal, esztéta irodalmár magatartással lenne csak dolgunk. Ez így is van, de ami előttünk áll, az ennél több: általános társadalmi betegség tünete. Ami az esztéta irodalom alapjaiban, mint emberi magatartás mutatkozott, túlmutat azon: a magyar értelmiség igen tekintélyes részének is ez a magatartása. Az esztéta irodalom elszakadtsága a magyar társadalom életétől e társadalom életének, komoly betegségének szimptomi­a. „Elindult atyja szamarait keresni*... M­i következik ebből? Az, hogy az igazán jelentékeny egyéniség számára — szubjektív« is, sőt éppen szubjektív« — nem az a fontos, hogyan függnek össze benne az élmények, hanem hogyan oldandók meg helyesen minden egyes esetben a problémák maguk. Minél nagyobb az egyéniség­, minél inkább életmű élete műve, az annál inkább csak mint utólagos összefogás, nem mint akart, mint szándékolt eredmény jön létre: állásfoglalások, ábrázolások utólagos szintéziséből, amelyekben a történelmi egyéniség igen gyakran szembefordul önmagá­val, radikálisan elveti azt, amit régebben gondolt vagy alkotott. Így vetette el az öregedő Tolsztoj érett f­érfikora nagy műveit, így viszony­­lott a weimari Goethe a «Sturm und Drang» korszakhoz stb. atb. Éppen e miatt az objektív összefüggés miatt, mely a nagy egyéni­ség személyes fejlődése és a társadalom útja közt fennáll, van az utó­kornak joga és módja életművet látni a különböző, sokszor egymásnak élesen ellentmondó állásfoglalások vagy ábrázolások sorozatában. És­­ az élet, a valóság eleven, mozgató ellentmondása ez, nem pusztán Húsvéti ünnepi műsorra­ bemutatjuk Deanna Durbin és Joseph Gotten főszereplésével, Amerika 1944. évi igazi Keresztmetszetét Universal film, csütörtöktől K­ÉCSI ^ CORSO ^ OHMJA Rádió jO «"Ss”" Kincses „ _ — A rádiólaboratóriuma. Vill., Futó­ utca 29 a. ■ OSSZ v Antennaszerelés réziuzallal S': 1941 'APRILIS W. mussmmm Levonni a végső következtetéseket M­a már sokan bár nem elegen, vannak, akik belátják: a magyar társadalom hosszú ideje hamis utakon haladt. Ez azonban szük­ségképpen azt is jelenti, hogy az emberek többsége, mint egyén is, tévelygett. Aki ezt — önmagát illetően — nem látja be és nem vonja le kíméletlenül önmagával szemben a konzekvenciákat, az ön­magába emel gátakat az elé, hogy igazán, teljes erővel részt vehessen a nemzet megújhodásában. A múlttal, a múlt tévedéseivel, hibáival és bűneivel való kíméletlen leszámolás a nemzeti lét, a nemzeti megújhodás múlhatatlan előfel­tétele. De ezt csak olyan emberek tudják véghez vinni, akik a tár­sadalmi igazságokat saját életükre is merik vonatkoztatni. 8 Április 15-én megjelennek a N­OBAfl it­IHIMBI és ti MNew Hun­ga ry Ás új Magyarország bemutatja a világot az új Magyarországnak a HOB A H B EHFPH­I és a NEW HUNGARY bemutatják az új Ma­gyarországot a világnak. • Az orosz és az angol nyelv és kéthetes folyóiratok 16 oldalon jelennek meg, sok képpel. Cikkeit a demokratikus politikai és szellemi élet legki­válóbb­jai írták.­­ Szerkeszti: Boldizsár Iván. Kapható könyvkereskedések­ben és utcai árusoknál. Vegye meg és küldje elitül- t földi ismerőseinek. Duna völciyi simisvar nyiti s üátsa-fvil I jririeken j A jugoszláviai Magyar Népszín­ház Új­vidéken szánrohozta Sárközyi György „Dózsa György“ című szín­darabját. Az­­est műsorszám­ait szavalókórus, ősi magyar népdalok és prózai előadások egészítették ki. A nagyjelentőségű Dózsa György­­emlékünnepélyen megjelentek a környéki magyar falvak dolgozóival együtt a testvérpépek kiküldöttei is. Az előadást többször meg kellett ismételni. Mékesy Színitáz Marosv­á­árhelyen A marosvásárhelyi Kultúrpalota,­ban megnyílt a nemrég szervezett Székely Színház Tompa Miklósnak, a kitűnő rendezőnek igazgatói irá­nyítása alatt. A színháznak egyelőre még nincs kész a prózai együttese. Szentimrei­­Tenő kolozsvári művé­szeti felügyelő arra kérte a Székely­ Színház tagjait, hogy segítsék elő a Székelyföld sajátos művészi erőinek magasrendű kifejlődését. KA 10 D0NT

Next