Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)
1991-06-14 / 42. szám
A I. évfolyam, 42. szám mi , 1991. június 14., péntek FÓRUM Hallgatom a rádiót, hallgattam az önnel készített riportot. Most — napok múltáin is —, ugyanaz a szorongás béklyózza a tollamat, mint ami akkor a szívemet szorongatta. Majdcsak oldódik, bíztatom magamat, de hátha félremagyarázzák mondandómat, int a tapasztalat. Hátha megcsonkítva idézik, ügyetlenül, hiányosan vagy hamisan fordítják idegen nyelvre — mégis szót kell váltanunk. Évek óta ismerem az ön nevét, és van tudomásom tevékenységéről, de „újsághír-emberből” valóságossá a budapesti könyvhétre megjelent memoárja tette számomra, számunkra. Regényes sorsát aligha irigyli valaki, mégha borzongással olvassa is, és legfőbb tanulságát nem mindenki látja: íme az ember, aki felismerte kegyelmi állapotát — nevezzük ezt akár az Isten, akár a sors művének —, s nem tékozolta el, mint mások, oly sokan. Felismerte, miféle kötés, kötelezettség ez. Csodálom ezért a felismerésért, következetességért, tisztelem szenvedélyességéért, amellyel népét szereti és a bűnt gyűlöli. Ismerni ilyen embereket a mi tájainkon is, és most Csurka István nevét említem. Azt a nevet, amely oly szélsőséges véleményeket, indulatokat vált ki itthon, hogy néhány mondattal megmagyarázni lehetetlen, önt, minthogy nemes elszántság vezérli, s nem a vak indulat; tudom, figyelmesen továbbolvasná ezt az írást, ha történetesen tudna magyarul. Milyen ember Csurka István? Szenvedélyes kereső, szenvedélyesen szereti ezt az országot és ezt a népet, és másokkal együtt kétségbeesetten igyekszik el nem szalasztani a még sohasemvolt történelmi pillanatot, a lehetőséget szellemi és erkölcsi újjáépülésünkre. Bizonyára szerencsésebb, ha az, akit az íróasztalától a politika asztalához sodornak az események, higgadtabb, ravaszabb, netán zárkózottabb, kevésbé vételen — de hát sokfélék vagyunk, mit magyarázzam. Az ön számára Kelet-Közép- Európa nem távoli, egzotikus táj, hanem véres, tapintható valóság, ezért bizonyára nem lesz nehéz megérintenie Csurka szenvedélyességének — mondhatnánk végletességének — gyökereit. Tudhatja, hogy ennek a nemzetnek a tagjai egyénenként és csoportosan, jelképesen vagy valóságosan megjárták vagonok sötétjét, s kikilökte,okádta őket a vonat börtöncellákba, szögesdrótok mögé. Félre ne értsen, ez nem a szenvedések licitje, hiszen azok össze nem vethetők, de higgye el, most — bár szabadon, de — kietlen tájon botorkálunk egymás felé, hazafelé, s hosszú még az út. Mondják, nacionalisták vagyunk; de hát, mielőtt nagyobbra, egyetemesre néznénk, meg kell találni az elveszett otthont, a szomszédokat, az eltűnt barátokat, az elkallódott értékeket, újjá kell építeni a házat. Talán magától értetődő már, amiért tollat ragadtam, mégis felemlítem. Váradi Júlia a riport során megkérdezi, mit gondol ön a magyarországi antiszemitizmusról, mintha az erről való véleménye kétséges lehetne. S itt hangzik el Csurka István neve és a Magyar Demokrata Fórumé is. Van Magyarországon antiszemitizmus, de ezt — jobb híján — „kocsmai” antiszemitizmusnak nevezném. Nem kisebbítve ezzel figyelmet érdemlő voltát, hiszen tudjuk, Szálasi csőcseléke is e valóságos és szellemi kocsmákból toborzódott. Azonban Csurka István — akit én éppúgy igazságkeresőnek ismerek, mint ahogy most önt volt alkalmam megismerni — sem nem alkalmi, sem nem törzsvendége ezeknek a gyüledéknek. Hosszas és körülményes lenne elemezni a történések sorát, amelyek következtében Csurka állítólagos antiszemitizmusát akárki evidenciaként emlegetheti, egy azonban bizonyos: nem idézhető fel tőle ilyen megnyilatkozás. Mi történik hát? Értelmezik, magyarázzák, megítélik „páncélozatlan” mondatait, s lefordítják — mint ahogyan az ön számára is — idegen nyelvre. Nincs okom kétségbe vonni alkalmi fordítójának jóhiszeműségét, de — a fordítás igen kényes dolog. Hadd világítsam meg ezt egy kérdéspárral: 1. Nagyon jól kell tudnia magyarul annak az amerikainak vagy felületesen is elegendő, ha le akarja fordítani anyanyelvére, és 2. Nagyon jól kell tudnia angolul annak a magyar anyanyelvűnek, vagy felületesen is él, aki angolra kívánja fordítani az alábbi mondatot? „Van antiszemitizmus.” „Antiszemitizmus van.*’ Ez valóságos probléma, ugye, pedig csak két tőmondatról van szó. Mennyivel bonyolultabb ez az összetett mondatokat tekintve, vagy egy hosszabb megnyilatkozás korrekt, árnyalt fordításánál. S hogyan áll ez valóságosan, országunk esetében? Van antiszemitizmus — mint régiónkban máshol is, vagy akár távolabbi könyezetünkben, de innen nem kell sem egyénenként, sem csoportosan menekülniük a magukat zsidónak vallónak, vagy a vallásukat gyakorlóknak. Nagyszerű zsidó kulturális és hitbuzgalmi sajtó működik például. Népszabadság-beli nyilatkozatból tudom, örömmel konstatálhatta a zsidó iskolaügy izmosodását, újjáéledését. Nem említem fel — ön jól ismeri — a háborús évek történéseit, az embertelenségek mellett az emberség, a humanizmus példáit. És úgy gondolom, ki kell igazítanom egy kérdését is: cseperedő demokráciánk nem olyan parttalan, hogy a fasizmus és az antiszemitizmus „bűntényből puszta véleménnyé enyhült”. Wiesenthal Úr! Jó lenne önnel egy asztalhoz ülni — s ez nem is lehetetlen, hiszen Bécs oly közel van —, mert mint belügyeinkben elfogulatlan valaki, sokat segíthetne magunkra egymásra találásunkban. És Csurka István is ott ülhetne annál az asztalnál és még sokan mások. Annál a képzeletbeli asztalnál tisztelettel találkozhatna majd, nyíltsággal és jóakarattal. Lennének ott zsidók és nem zsidók. Katolikusok, izraeliták, reformátusok, evangélikusok, deisták, akár isten tagadók is. Meggyötört és jövőnkért gyötrődő emberek. Magyarok, demokraták. Próbálkozhatnánk megtisztítani a mérgezett kút vizét. Ugye eljön, ha hívjuk? Szőnyi-Virág Imre Levél Simon Wiesenthalnak Széchenyi Gellért-hegyi álma A legnagyobb magyar álmodó abban is a legnagyobb volt, hogy nem csupán álmodott. Mindent megvalósítani azonban az ő munkabírása sem tudhatott. Volt, amit kötelességül ránk hagyott. Ilyen a Gellért-hegyi Nemzeti Panteon — vagy ahogy ő nevezte: „Üdvlelde” — terve is. Voltaképp egy magyar Walhallának tervezte el ezt, de hazai nevet keresett rá. S ehhez tudnunk kell, hogy a skandináv mitológia Walhalája nem csupán a harcban elesettek legendás túlvilági csarnoka, hanem e néven építtette föl I. Lajos bajor király a Duna fölött, Regensburg közelében 1830—1842 között azt a dór stílusú pompás márványcsarnokot, ahol a nemzet nagyjainak emlékét örökítette meg. A következő évben, 1843-ban jelent meg Pesten Széchenyi István könyve merész álmáról. Voltaképpen egy nemzeti temető terve volt ez, de mivel nagyjaink, uralkodóink, íróink, tudósaink csontjai az idők viharában szétszórattak — sírok nélküli emlékhely is lett volna egyben: emlékszobrokkal, domborművekkel, kenotáfiumokkal (vagyis jelképes sírokkal). Királyaink székesfehérvári temetkezőhelye a székesegyházzal együtt szétdúlatott; természetes, hogy a Nemzeti Panteont a Duna-parti fővárosba képzelte megálmodója legalkalmasabb helyéül pedig a Gellért-hegyet találta: nemcsak a kiemelkedő, központi helyzete miatt, hanem — minthogy költői képzelete jelképekben gondolkodott — azért is, mivel ..egy mártír után nyerő nevét, és eképp nem egy politikai vagy közvéleményi mártír félfogadására volna ez okból is alkalmas (a hely)”. Tudta, érezte jól — tizenhárom évvel a Hitel után —, hogy e tájon mártíromságra kell felkészülnie azoknak, akik újat akarva fáradoznak a nemzet javán. Ahogyan majd Ady írja: „Megnyiltak lángolón előttünk / A Bolyais Cserei-sírok / S hozzánk szegődtető szép sorjában / Az árnyas magyar mártírok.. Pedig akkor még nem állt ott a Citadella, az önkényuralom idején emelt „magyar Bastille” —, ’ ahogy a közvélemény emlegette, lerombolásával, is állandóan foglalkozva. 1894 júniusában vette birtokba az osztrák katonaság, a városra szegezett hatvan ágyúval. Jó száz év múlva, 1956 őszén pedig újabb katonaság vette birtokba Csepelre és Pestre szegezett tankágyúkkal és lövegekkel a Szobor alatt. A katonák (osztrákok, oroszok) elmentek (elmennek), a Gellért-hegy, s a Citadella itt szaradt, megmaradt, domborművekre, emléktáblákra és szobrokra váró kopár falaival. És itt maradt Széchenyi nagy álma is, hogy a végleg szabaddá váló nemzet a kettős jubileum évében valóra váltsa. Lehet-e méltóbb, maradandóbb emlékműve a Széchenyi-évfordulónak, mint a Gellért-helfi Nemzeti Panteon megteremtése, ahová az ország minden megyéje, városa, a világ minden magyarlakta helysége elküldheti egyegy nagy szülöttének emléktábláját, domborművét, szobrát, közadakokból, művészek felajánlásaiból, hogy a szétdarabolt magyarság szellemi egysége a Gellért-hegyi Nemzeti Panteonban szemmel láthatólag is megvalósuljon. S lehet-e méltóbb főalakja, emlékműve Panteonnak, mint az új, a korszerű európai fővárost, az új Magyarországot megálmodó Széchenyié? Sok szobrot képzeltek már a Gellérthegy kiugró sziklaormára; Szabó Dezső Attilát, Dózsát álmodott ide. A legnagyobb magyar nem véletlenül gondolt az országalapító István király püspökének, a vértanú Szent Gellértnek hegyére: a kereszténység mentette meg a magyarságot Európa, s a világ számára. S nyolc évszázad múlva nem kisebb vértanúsággal vetette meg ő — a második országalapító István — az új, európai magyarság, az új, élni képes Magyarország alapjait. A szobrokat nem lehet „átértelmezni”. A nőalak megmaradhatt — bár nem ez a kétes eredetű mostani, hanem, az, amely a Magyar Tudós Társaság, az Akadémia jelképe volt, Széchenyi „Borúra derű” jelszavával. Ennek az ideális nőalaknak — a nemzet szimbólumának — nem lobogtatja semmilyen széljárás a köntösét; nyugodt fennségében áll, s nem pálmát, serleget tart a kezében, fölötte sorssal. Ahogyan A sas és a serleg szerzője, az akadémikus Sőtér István írta könyvében: „Borús égből öreg sas száll a serleg felé, melyet fiatal nő emel a magasba. A sas a magyar nemzetet jelképezi, az »ideális megjelenésű« nőalak pedig »a tudás világánál megszelídült erkölcsöt«. A serleg: »a magasabbrendű humanismus« jelképe. íme, a Magyar Tudományos Akadémia címer-allegóriájának jelmagyarázata, azé a címeré, melyet az alapító Széchenyi István ajándékozott a Tudós Társaságnak, 1834-ben. A nagyméretű festmény az Akadémia »«képes termének« keleti falán függ, szemközt a Dunára, a Várra, a Lánchídra nyíló ablakokkal. Széchenyi annak az asszonynak arcmását küldte az Akadémiának, akit szeretett, feleségül vett; az allegória »ideális nőalakja« Seilern Crescencia vonásait viseli.” Bronzba örülve már nemcsak egy zárt teremből nézhetne a Dunára, hanem a borúból derűre ébredő, a fél évszázados nyomasztó, lidérces álmából ocsúdó, megszabadult egész országra. Lehet-e méltóbb emlékműve az újra szabaddá váló hazának, a Széchenyiévfordulónak? E sorok írója már kétszer is szólt erről a tervről jó tíz éve: egy napilapban, s egy folyóiratban, akkor mindent visszhang nélkül. A bronzbálvány akkor még túl szilárdan állt, s úgy látszik, sokan féltették nimbuszát a mögötte fölépítendő Nemzeti Panteontól. Most azonban eltűnt ez az akadály, minden akadály. S a Széchenyi-év nem tűr halasztást, halogatást! Szilágyi Ferenc Az engedelmesség nem ellentétes a jogrendül! Tisztelt Szerkesztőség! Az Új Magyarország 1991. június 3-i száma. Tamás Gáspár Miklóssal készült interjút közölt, s nekem néhány megjegyzésem volna a benne kirajzolódott kereszténységképről, értelmezésről. Tamás Gáspár Miklós úr okos ember, de a keresztény (keresztén) tanításokat, a hit igazságait vagy’ nem ismeri pontosan, vagy — ami rosszabb — szándékosan összemos igazságokat féligazságokkal, részigazságokkal, vagy — megkockáztatom, hiszen téziseinek forrását sehol nem közli — vélt igazságokkal. Az állam és az egyház(ak) szükséges szétválasztásának indoklásában, kibékíthetetlen ellentétként sorolja fel azokat a „keresztyéni” tulajdonságokat és eszméket, amelyek — szerinte — kizárják az állam és az egyház(ak) összekapcsolását Alapvető összemosás e kérdésben, az, hogy TGM (elnézést a rövidítésért, de a sajtóban többször is így jelent meg) református lévén, konzekvensen a keresztény szó helyett keresztyén kifejezést használ, ugyanakkor elemzésében több olyan alapvető tulajdonságot magatartásformát sorol fel, ami kifejezetten a római katolikusokra és nem általában a keresztyénekre érvényes. Egetlen ilyen, teljes tájékozatlanságot bizonyító kijelentést ragadok csak ki: „Ma például keresztyén politikai magatartásnak számít a nagycsaládosok támogatása. Pedig az eredeti keresztyén eszmény nem a nagycsalád, hanem a szüzesség.” Ez a tényként közölt megállapítás teljességgel abszurd, hiszen Krisztus, a kereszténység megalapítója, szóvá sem teszi a szüzességet, mint követendő magatartási formát; éppen ellenkezőleg, a házasságot emelte szentségi rangra, melynek egyetlen célja a gyermekáldás vállalása. Az Ószövetségi Szentírásban, a Mózes könyvében Isten az emberpár teremtése után mondja, hogy „sokasodjatok"! Ez szűzen nem megy! "a szüzesség eszményét a kereszténységre általánosítani azért is lehetetlen, mert éppen a református TGM szájából hangzik el, mikor is köztudott, hogy a protestánsoknál — akik ugyanolyan keresztények, mint a katolikusok — egyáltalában nem követendő „magatartási forma” a szüzesség, hiszen a protestáns papok, lelkészek házasodnak is. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy a katolikus egyházban is csak egyes szerzetesek tesznek szüzességi fogadalmat. A görögkatolikus és ortodox papok nősülnek is. Tamás Gáspár Miklós, mint az MTA Filozófiai Intézetének igazgatója, az átlagember szemében nagy tekintélyű, tudós férfiú, akinek kijelentései — különösen a tudományosság báránybőrébe bújtatva — nagy hatásúak. Az elmúlt évtizedben a hit oktatása — akár tudományos, materialista világnézetű szemléletben is — nagyon hiányos volt, sőt, teljesen hiányzott, így még az átlagosnál tanultabb, sőt, felsőfokú végzettséggel rendelkező, akár még hivő emberek is, igen-igen hiányos ismeretekkel rendelkeznek a vallások, így a kereszténység felől is. Azért, hogy,a tájékozatlanságból származó homály kissé tisztuljon, szükségesnek tartom néhány mondattal megvilágítani a kereszténység lényegét. A kereszténység, mint vallás, annak a Krisztusnak (Jézus) tanításán alapszik, aki az időszámításunk kezdetén, mintegy 33 évet élt a földön. Krisztus zsidó volt, és a zsidó vallás tanítása szerint nevelkedett. A keresztények hite szerint Jézus Isten fia volt, aki azért jött a Földre, hogy az embereket — minden embert egyenként — halálával megváltson eredeti bűneitől. A keresztények hitének napja, létezik egy örökkévaló, mindenható szellemi lény, akit Istennek neveznek. Ez az Isten mindenhatóságánál fogva, megteremtette a világot, ezen belül a Földet, rajta az életet, élőlényeket, melyek közül kitüntetett helye van az embernek, mint Isten gyermekének, aki abban különbözik a többi élőlénytől, hogy örökké élő lelke van, amely az emberi test halála után a túlvilágon él tovább. Ahhoz azonban, hogy a túlvilágon a lélek Isten társaságában élhessen. Isten tanítása szerint kell élnie a Földön. Ez a tanítás az Evangéliumokban (örömhír) található meg, melyeket emberek írtak, akik Jézus — a Földre szállt Isten — tanítását jegyezték le. A keresztény tanítás lényege, a teljesség igénye nélkül: a mózesi tízparancsolat megtartása, a szeretet parancsa (Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. ) Ez talán a legfőbb parancs, hiszen Jézus szembeállítja az ószövetségi szeretetparancsot az újszövetségivel, mikor azt mondja: „Hallottátok a a parancsot: Szeresd embertársaidat és gyűlöld ellenségeidet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért." {Máté S, 43—44]) A szellemi javak magasabbrendűsége az anyagi javak felett, és a Hegyi beszédben elhangzott nyolc boldogság /Máté S, 3—12.] (Teológusok biztosan kiegészítenék még kötetnyi lényeges elemmel, de az egyszerűsítés miatt, remélem, nem tartanak eretneknek.) A nyolc boldogság között szerepel a TGM által idézett erény, a szegénység, melyet logikátlanul szembeállít a társadalmi igazságossággal. Említi az engedelmességet, mint keresztény tanítást, és azt ellentétbe állítja a jogrenddel. Érthetetlen! A jog, a rend TGM szerint, nem feltételez engedelmességet? (Ha van társadalmi engedetlenség, akkor engedelmesség is van!) Ezek az erények azonban csak a tamásgáspármadusi megvilágításban ellentétesek az evilági élettel. Pedig nem az! Hisz Krisztus mondta, hogy sáfárkodjatok jól talentumaitokkal, ő mondta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” Azi keresztény tanok, mind pozitív, az élet igenlését erősítő tanok. Ezért a keresztények derűsek, optimisták, mert hiszik, hogy az erényes, Istennek tetsző élet jutalma a halál után, az örök életben, az Isten látása lesz. E tanítás szerint azok azonban, akik kizsákmányolják embertársaikat, akár testileg, akár lelkileg, akik elkeseredést szítanak, életellenes tevékenységet fejtenek ki, nem tartják be a tízparancsolatot, akik békétlenséget keltenek, szeretetlenséget gerjesztenek és bűneiket haláluk előtt nem bánják meg, és nem teszik jóvá, azoknak lelke nem látja meg az Istent. Madách az Ember tragédiájában költőien mondja: „S nem érzéd-e eszméid közt az űrt, Mely minden létnek gátjául vala„ S teremteni kényszerültél általa? Lucifer volt e gátnak a neve, Ki a tagadás ősi szelleme. Szarka István 11 Kinek is jobb? Fölkereste szerkesztőségünket Petőfi Sándor fiatal költő azzal, hogy ő válaszolni óhajt az MSZMP most kibocsátott plakátjára, mely a MOST JOBB? kérdést intézi a nemzethez. A túlhevült ifjú külső munkatárs szerint ennél égbekiáltóbb arcátlanság kevés hagyta még el a sajtót. Válaszát versben fogalmazta, egyszerre kettőben is, azt állítván, hogy ő, mint demokrata, választási lehetőséget tanás olvasójának. A kutyák dala Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél iker fia. Első és hó szálkád. Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete, Kegyelmes jó urunk Helyheztetett ide. 5 gonduunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, 6 mienk a maradék. Az ostor, az igaz. Hogy pattog némelykor, Cis pattogása fáj. No de: ebcsont beforr. S harag múltán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait! (Pest) /N A PÍRT 4 #' MÍR‘ hrfnnTrmk nr f*akson k^r^ezn mmmmmmm l»em_»XafcN»^? imiNUNK HOLNAP IS BIZTOS LEhie. / HL*U1Z A PÍRT [Bekét, semleges és független fmgygtaiszáffol akarunkiP rsr *J^'’***« *»«*#1 küstAMo* «t .-I ISSh_VMelme. - JjOig ÍQah^vMelm«. - ____ (Teri luaiiitl a riilviT (iwivkáiisjiii'iíWaljfíy! A farkasok dala Süvölt a zivatar A felhős ég alatt; A tél iker fia, Eső és hó szakad. Kietlen pusztaság Ez, amelyben lakunk. Nincs egy bokor sehol Meghúzhatnók magunk. Itt kivül a hideg. Az éhség ott belül, E kettős üldözőink Kínoz kegyetlenül; S amott a harmadik: A töltött fegyverek. A fehér hóra le Piros vérünk csepeg. Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk. Részünk minden nyomor... De szabadok vagyunk! (Pest)