Új Magyarország, 1991. október (1. évfolyam, 134-159. szám)

1991-10-08 / 140. szám

M ]^1'^ Samir hajthatatlan Izrael a Camp David-i megállapodá­sok szellemében kész a közvetlen tárgyalásokra az arab országokkal, de a „területért békét” formulát el­veti. Ha az arabok a területeket he­lyezik a tervezett értekezlet közép­pontjába, abból Izrael le fogja vonni a megfelelő következtetést — mond­ta Jichak Samir kormányfő, a knesz­­szet (parlament) téli ülésszakának tegnapi nyitóülésén. Az izraeli miniszterelnök megis­mételte, hogy a PFSZ-nek nem jut­hat semmiféle szerep a tárgyaláso­kon.­­ Ha egy adott ponton a pa­lesztin résztvevők közük, hogy a PFSZ jelölte ki őket, vagy hogy a szervezetet képviselik, Izrael nem ül többé a tárgyalóasztalhoz — közöl­te Samir. Az október végi kezdettel tervezett békekonferencia összehívásának mindmáig első számú akadálya a palesztin képviselet tisztázatlan vol­ta.­­ Jichak Samir után az ellenzék ve­zére, Simon Peresz munkapárti ve­zető szólalt fel, hogy élesen támad­ja a kormány kolonizálási politiká­ját, amely szerinte veszélyezteti a bé­kefolyamatot. I. évfolyam, 140. szám 1991. október 8., kedd KÜLFÖLD Antall József varsói tárgyalásai Érdeküak a m­agyar—lengyel kapcsolatok továbbfejlesztése­ ­ (Folytatás OM 1. oldalról) . A magyar miniszterelnök megérkezé­se után megkoszorúzta az Ismeretlen Katona sírját. Kora délután szállásán fogadta Tadeusz Mazowiecki volt len­gyel miniszterelnököt, a Demokratikus Unió vezetőjét, akivel tolmácsok nélkül, négyszemközt folytatott beszélgetést. Délután a lengy­el minisztertanács pa­lotájában a két kormányfő, Antall Jó­zsef és Jan Krzysztof Bielecki egyórás négyszemközti megbeszélése után kez­dődött meg a lengyel—mag­yar tárgya­lás plenáris ülése. A tárgyalások befejeztével a minisz­terelnökök rögtönzött sajtóértekezleten tájékoztatták az újságírókat. .Mint Bielecki lengyel kormányfő mondotta, ez a megbeszélés mintegy folytatása volt a vasárnapi krakkói csúcstalálkozónak.­­ Stratégiai célunk az európai in­tézményekkel való együttműködés a gazdasági integrációban, a politikában és a biztonság területén. Számunkra fontos kérdés a NATO-val és az Euró­pai Közösséggel való kapcsolataink in­tézményesítése. A három ország közös céljainak a két ország kapcsolataiban megnyilvánuló vetületeivel foglalkoz­tunk elsősorban. A három központi kér­dés a széles értelemben vett közbizton­ság, a gazdasági együttműködés,­ külö­nös tekintettel közös problémánkra, a hadiipar békés célú termelésre való át­állítására. Rövidesen konkrét eredmé­nyek várh­atók gazdasági téren; hama­rosan megszületik a megállapodás a kettős adóztatás elkerüléséről, a beru­házásvédelemről, a külkereskedelem li­beralizálásáról, és­­megoldást keresünk a munkaerő és tőke áramlásának prob­lémáira is. Segíteni kívánjuk a kis- és közepes vállalatok együttműködését. Antall József hangsúlyozta annak fontosságát, hogy Lengyelország és Ma­gyarország megtartsa korábbi, történel­mi hagyományokon alapuló jó kapcso­latait és a kialakult gazdasági kapcso­latokat. A KGST volt tagországai közül a legkevésbé a Lengyelországgal fennn­­tartott kapcsolatok estek vissza, jelezve, hogy objektíve jók a gazdasági együtt­működés feltételei — mutatott rá An­tall József. — Hagyományos kapcsolataink fejlő­dését kívánjuk szolgálni mind a gazda­sági, mind a biztonsági, mind az euró­pai és az atlanti együttműködésben, s kulturális kapcsolatainkban is. Fontos­nak tartottam azt, hogy a hármas talál­kozó után megerősítsem elkötelezettsé­günket a lengyel—magyar kapcsolatok fenntartásában és továbbfejlesztésében. Biztos vagyok benne, hogy a jugoszlá­viai események figyelembevételével, an­nak alakulása függvényében, valamint az Európai Közösséggel való társulási megállapodásunk után a nem túl távoli jövőben újra találkozni fogunk, a Bie­lecki miniszterelnök úr által megjelölt stratégiai főirányokban pedig a szak­­miniszterek és szakértők folytatják a tárgyalásokat — mondotta a magyar miniszterelnök.­­ A tárgyalások és a rögtönzött sajtó­­értekezlet után Antall József leleplezte a varsói vár falán elhelyezett emlék­táblát, amely lengyel és magyar nyel­ven hirdeti a lengyel nép háláját 1974- ben elhunyt édesapja, „a lengyel nép barátja”, idősb Antall József iránt, aki a második világháború idején több mint százezer lengyel menekült magyaror­szági letelepedését, ellátását, gyerme­keik iskoláztatását biztosította. Az ünnepség után a magyar minisz­terelnök megtekintette a varsói királyi palotát, sétát tett az óvárosban, majd részt vett a díszvacsorán, amelyet Jan Krzysztof Bielecki lengyel kormányfő adott tiszteletére. Folyamatosság a politikában választott Beigazolódott a portugál választáso­kon a papírforma: a legtöbb szava­zatot az eddig is­­kormányon lévő miniszterelnök Anibal Cavaco Silva pártja, a szociáldemokrata párt (PSD) szerezte meg. A portugálok többsége tehát a biztonságot válasz­totta, az eddig elért gazdasági sikere­ket, az életszínvonal fokozatos emel­kedését. A választások vasárnap na­gyobb atrocitások nélkül fejeződtek be, a rendőrség mindössze néhány bomba hatástalanítására kénysze­rült. Silva a választásokat megelőzően azt nyilatkozta, hogy amennyiben nem­­kap abszolút többséget, pártja nem vállalja a kormányzást, ugyanis nem hajlandó egyik párttal sem koa­lícióra lépni. Még nem végleges adat, de megszerezte a szavazatok 50,39 százalékát, és ezzel elérte célját. A szociáldemokraták­­kampánya mér­sékelt volt, a miniszterelnök maga­biztosan, de szerény­telenség nélkül nyilatkozott. A második helyen a vá­rakozásnak megfelelően a szocialis­ták végeztek, ők 29,28 százalékot kaptak. Az ő legismertebb jelöltjük a jelenlegi lisszaboni polgármester, Jorge Sampaio volt, szocialista az or­szág köztársasági elnöke, Mario Soa­res is. A vártnál gyengébben szere­pelt a kommunista­ környezetvédő koalíció, amely csak 8,86 százalékot szerzett, annak ellenére, hogy kam­pánya hangos, erőszakos és magabiz­tos volt. A szociáldemokraták győzelme el­sősorban annak köszönhető, hogy si­került megfékezni az inflációt, emel­ni a nyugdíjakat, fokozatosan emel­kedik a nemzeti jövedelem és jelen­tős mértékű a külföldi tőke beáram­lása Portugáliába. Nem kis részben azonban köszönhető a választási győ­zelem a népszerű, sokak szerint ka­rizmatikus egyéniséggel bíró Cavaco Silva miniszterelnök személyének is. „Én azért fogok rá szavazni, mert amíg ígér, azt teljesíti is és nem tö­rődik az őt érő, igaztalan vádakkal” — így foglalta össze a véleményét a választást megelőző napokban egy fiatalember a lisszaboni utca forga­tagában. A miniszterelnököt egyébként ezen a nyáron Magyarországra várták, de utazását bel- és külpolitikai esemé­nyek miatt elhalasztotta. Lisszabon, 1991. október 7. Tábori László Nyugati értékelések a krakkói hármas csúcsról Közvetlen NATO-szerepet óhajtanak A NATO brüsszeli központja hétfőn hivatalosan még nem reagált a krak­­kói nyilatkozatra, amelyben a három közép-európai ország vezetői nem­zetközi szerződést javasolt,de a NATO4107 fűződő kapcsolatok intéz­ményesítésére, de a szövetségesek többsége elsősorban a csütörtöki Baker-Genscher-nyi­latkozatban megjelölt lehetőségeket látja elérhe­tőnek a Kelet-Közép-Európával való kapcsoltépítésben. Az amerikai és a német külügymi­niszter a múlt héten azt indítványoz­ta, hogy egy létrehozandó Észak-at­lanti Együttműködési Tanács kereté­ben hívták meg rendszeresen a „liai­son-országok” (a volt VSZ-orszá­­gok, köztük a Szovjetunió) nagykö­veteit a tizenhatok nagyköveteivel, iletve külügyminisztereivel együtt rendezendő ülésekre, továbbá idő­ről időre vegyenek rézt l­aison-or­szágok a NATO különböző testüle­teinek tanácskozásain, nyissanak NATO információs irodákat ezekben az országokban, tervezzenek közös akciókat a katasztrófaelhárításra és a menekültproblémák megoldásá­ra, és a NATO támogassa a hadiipar békés célokra való átállítását ezek­ben az országokban. Mindamellett a Baker—Genscher nyilatkozat nem nyerte el valameny­­nyi NATO-szövetséges támogatását. Franciaország közismerten ellenzi azt, hogy a NATO túllépjen eddigi védelmi szerepén, mivel Párizs vé­leménye szerint ezzel háttérbe szo­rulna az európai biztonsági és együttműködési folyam­at. A közép­európai országok és az Atlanti Szö­vetség kapcsolatairól a NATO no­­vemb­eri római csúcskonferenciáján kell majd a tagállamoknak megálla­podásra jutniuk, a kérdés nyilván az egyik központi téma lesz az eszme­cserén — jelentette ki tegnap Da­niel Bernard, a francia külügymi­nisztérium szvivője. A kelet-európaiak közvetlen NATO-szerepet óhajtanak — írja hírügynökségi anyagokból összeállí­tott részletes, fényképes tudósításá­ban a hétfőn Párizsban angolul meg­jelenő International Herald Tribune a krakkói találkozóról. A lap idézi a kiadott közleménynek azt a megálla­pítását, hogy Európában nincs he­lye a „különböző szintű” biztonság­nak, s hogy a diplomáciai kapcsola­tokat szélesebbre kell nyitni a NATO és a három ,közép-európai ország kö­zött.­­ Magyarország, Csehszlovákia, és Lengyelország ezös felhívása ar­ra, hogy még szorosabb kapcsolatot teremtsenek a NATO-val, arra enged következtetni, hogy ahhoz hasonló biztonsági garanciákat akarnak kap­ni, mint amilyeneket reményeik sze­rint gazdasági téren ad majd társult tagságuk az Európai Közösséghez — írja a lap. Az érdekközösség tudatát erősítet­te meg a krakkói lengyel—magyar csúcstalálkozó, s ez legvilágosabban a katonapolitikai területen nyilvánult meg. A résztvevők kimondottan üd­vözölték azt az amerikai—német el­képzelést, hogy a rendszeres kontak­tusok számára intézményesített kere­teket bi­tosítsanak a 16 NATO-tag­­állam és a NATO-hoz közeledni kí­vánó egykori VSZ-tagállamok között, ám a kr­akkói csúcson azt is világos­sá tették, hogy Genscher és Baker Washingtonban előterjesztett javas­latai elmaradnak a csehszlovák, a magyar és a lengyel elvárásoktól — vélekedtek a krakkói találkozót ösz­­szegző német kommentárok. A bonni Die Welt tudósítása sze­rint a lengyel elnök, Walesa élesen bírálta a Nyugat magatartását. A posztkommunista országokban a problémák oly nagyok, hogy azokat egyedül lehetetlen megoldani. Ezért elengedhetetlen az együttműködés, különösen gazdasági területen, ezért létezik a Varsó—­Prága—Budapest háromszög. „Európa jövőjét veszély fenyegeti, de a Nyugat menekül a felelősség elől” — idézte a Die Welt Lech Walesát. Kínai részről is megvan a hajlan­dóság a kétoldalú kapcsolatok bővítésé­re — ezt szűrte le négynapos pekingi látogatásának tapasztalataiból Tomaj Dénes magyar külügyi államtitkár-he­lyettes. A JÓSZOMSZÉDI és baráti együttmű­ködésről szóló csehszlovák—német ál­­lam­közi szerződés szövegét tegnap hi­telesítette kézjegyével Jiri Dienstbier csehszlovák, és Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter. Az eseményre a prágai várban, Václav Havel és Richard von Weizsäcker elnök jelenlétében ke­rült sor. HAZÁNKBA látogat holnap a Cseh- és Szlovák Szövetségi Gyűlés Népi és Nemzeti Kamarája Környezet­­védelmi Bizottságának küldöttsége, s a magyar parlament környezetvédelmi bizottságával áttekinti az aktuális kör­nyezetvédelem kérdéseit. Pénteken a vendégek a helyszínen tájékozódnak a nagymarosi vízi erőmű helyzetéről. Közös piaci segély­­Moszkvának Az Európai Közösség gazdasági és pénzügyminiszterei tegnap nagyfon­tosságú elvi döntést hoztak. A döntés értelmében a Szovjetunió számára eddig biztosított 750 millió ECU élel­miszersegélyt 1,250 milliárd ECU értékű hitelkerettel bővítik, és ennek az összegnek mintegy felét közép­európai szovjet vásárlások meghite­lezésére fordítják. Lejárt a három hónapos moratórium Tudjd­an elnök m­egerősítete Horvátország függetlenségét (Folytatás az 2. oldalról) Dubrovnikben az ostromló erők ti­zenöt kilométerre közelítették meg a város központját. Németország nemzeti gazdasági szankciókat is elképzelhetőnek tart mindazon jugoszláv felek ellen, ame­lyek akadályozzák a békés kibonta­kozást — jelentette ki tegnap Hans- Dietrich Genscher német külügymi­niszter Bonnban, amikor fogadta a horvát külügyminisztert, Zaonimir Separovicot. Genscher szerint a „nemzeti gaz­dasági szankciók” kiegészítenék az Európai Közösség részéről előző nap Haarzuilenben kilátásba helyezett embargót, a kereskedelmi és együtt­működési megállapodás felfüggesz­tését, s értelemszerűen Szerbia ellen irányulnának. A zágrábi parlament kedden azzal a kéréssel fog az Európai Közösség­hez fordulni, hogy a testület és tag­államai ismerjék el a független Hor­vátországot — közölte Bonnban a horvát külügyminiszter, miután tár­gyalt Helmut Kohl kancellárral és — még prágai útja előtt — Hans-Diet­rich Genscher külügyminiszterrel. A három hónapos függetlenségi moratórium lejárta előtt 24 órával, vasárnap éjjel véget ért ülésén a szlovén kormány az október 8-tól megteendő lépésekkel, első helyen is az ország biztonságával foglalkozott. Eszerint biztosítani kel, hogy a Szlo­véniában maradt mintegy két és fél ezer jugoszláv katona október 18-ig a koperi kikötőn át távozzék Szlo­véniából. Viszont a Ljubljanához közeli támaszpontról nem vihetik magukkal a több száz tankot és egyéb haditechnikai felszerelést, hi­szen ellenkező esetben Szlovénia köz­vetve támogatná a Horvátország el­len harcoló csapatok megerősítsét. A mai nappal Szlovénia átveszi a sa­ját légtere feletti ellenőrzést és a jugoszláv légierőnek azontúl enge­délyt kell kérnie a légtér bámilyen igénybevételéhez. A moratórium le­járta után Szlovénia úgy tekinti a területén maradt jugoszláv katoná­kat, mint idegen ország megszállóit. A Szovjetunió jegyzéket intézett a­­ jugoszláv vezetéshez és a szövetségi hadsereg parancsnokához, aggoda­lommal szólva arról, hogy értesülé­seik szerint nagyszabású támadás ké­szül a nagyobb ipari központok és a horvát főváros, Zágráb ellen. Az ok­mányban hangsúlyozzák, hogy az egyre szélesebb méreteket öltő harci cselekmények komoly aggodalmat váltanak ki szovjet részről. Moszkva hinni tanul Nehéz telet ígérnek az előrejelzések a Szovjetunióban, és a szakértői jós­latokban áramhiánytól éhséglázadá­sokig sok minden szerepel. A szov­jet gazdaság — főként az energetika és az agrárágazat — idei teljesítmé­nye valóban nem sok jóval kecseg­tet és a kontinensnyi ország talán soha nem szorult annyira rá a nyu­gati segítségre mint napjainkban. A segélyigények, amelyeket Moszkva képviselői többé-kevésbé hivatalos formában megfogalmaztak, tizenötmilliárdtól 100-150 milliárd dollárig terjednek, és ha valaki ijesz­tőnek találná az utóbbi értékeket, annak emlékeztetőül felidézik: az Öböl-háború — vagyis a parányi Kuvait szuverenitásának visszaállí­tása és Bagdad megleckéztetése — nagyjából ilyen összegbe került. Nem érdemes azon vitázni, sok-e ez vagy kevés. A szovjet gazdaság és társadalom feneketlen hordója bizonyára ennél többet is elnyelne egyszerű tüneti kezelésnél érzékel­hetőbb eredmény nélkül. A harma­dik világ adóssághegyeivel immár évtizedek óta bajlódó Nyugat vi­szont már a tizenötmilliárd körüli al­só értéket is sokallja. Nem alapta­lanul véli ugyanis, hogy minden ado­mány és hitel csak meghosszabbít­hatja a szovjet gazdálkodási modell agóniáját, és késleltetheti a működő­képes — és nem csupán szavakban deklarált­­-­ piacgazdaságra való át­térést. Bármennyire aggasztó legyen is azonban a szovjet rendszer végső összeomlása nyomán várható belső bizonytalanság, a Nyugatot nem any­­nyira ennek gazdasági hatása nyug­talanítja. Inkább az, hogy nem ke­rülnek-e illetéktelen kezekbe a szov­jet szétesési folyamat következtében az eddig Moszkva ellenőrzése alatt lévő atomfegyverek, nem jelennek-e meg kisebb, egymással is viszály­kodó atomhatalmak a hajdani szov­jet kolosszus romjain? A mintegy 27 ezer szovjet nukleá­ris robbanófej, főként pedig a ha­dászati rakéták robbanófejeinek zö­me orosz területeken van. Mind a stratégiai atomfegyverekből, mind pedig a csaknem kilencezer harcásza­ti atomfegyverből jut azonban min­den köztársaságra, köztük azokra is, amelyek nyíltan dacolnak Moszkvá­val, vagy deklarálták kiválási szán­dékukat. Nem alaptalan tehát az atomfegyverek ellenőrizhetetlen ter­jedésével kapcsolatos félelem. Bush elnök szeptember végi kez­deményezése az amerikai atomarze­nál csökkentésére és a hét végén Gorbacsov elnök által előterjesztett ellenjavaslat ebből a szempontból fe­lettébb időszerű kezdeményezés volt. A lényeg azonban nem az, hogy a Szovjetunió (vagy az USA) nem hatezer, hanem csak ötezer hadásza­ti robbanótöltetet tart majd hadrend­ben, vagy hogy felszámolják vagy sem a tüzérségi atomtölteteket meg az atomaknákat. Az atomfegyver­kísérletek bejelentett egyéves mora­tóriuma sem döntő, hiszen a Szov­jetunió immár három éve nem végez ilyen kísérletet Ami meghatározó jelentőségű az a szemléletváltozás. Az augusztusi sikertelen puccskí­sérlet után szabadabban megújuló Szovjetuniót Washington már nem első számú ellenségének tekinti. Ezt tükrözi az amerikai atomarzenál fo­gyókúrája mellett az is, hogy ez Egyesült Államok lehetségesnek tart egy félmilliós létszámcsökkentést fegyveres erőinél (amire Moszkva hétszázezres leépítésen válaszol). Bush elnök javaslatai és Mihail Gorbacsov ellenjavaslatai annak el­ismerését regisztrálják, hogy meg­tört a szovjet tábornoki állomány és katonai-ipari komplexum ellenállá­sa a szovjet gazdaság és társadalom lassan-lassan mégiscsak beinduló demilitarizálásával szemben. Csak így válhatott lehetővé, hogy Wa­shington és Moszkva valósággal ver­senyezzen atomarzenáljának karcsú­sításában. Annyi esztendőn át szinte patikamérleggel végzett összevetés után most mindkettő egyszeriben jó­kora karéjt kanyarint le szárazföl­di, tengeri és légi atomütőerejéből. A másik félnek küldött jelzésként is felfogható ez, hiszen kisebb és kevésbé összetett, alacsonyabb ké­szültségi fokozatban tartott atom­erőt kézben tartani és ellenőrizni is könnyebb. A Bush-kezdeményezés nyomán kialakult helyzet azonban mindenek­előtt azzal kecsegtet, hogy Gorba­csov és támogatói most végre na­gyobb összegeket vonhatnak el az évente mintegy 300 millárd rubelt felfaló szovjet hadigazdaságtól. A nyugati segítség csak egyik feltéte­le a Szovjetunió korszerűsítésének. A másik, még fontosabb eleme a megújulásnak a mindenek felett va­ló és mindenütt jelen lévő hadiipar igényeinek, korlátozása, magának a hadigazdaságnak a karcsúsítása, a felszabaduló eszközök és erők átszi­­vattyúzása a civil gazdaságba. Le­het-e sürgetőbb az erre való kész­tetés, mint most, hogy az éhség csontkeze mutatja a követendő irányt? De bármit diktáljon is a gazdasági szükségszerűség vagy célszerűség, Moszkva akár két-három éve is pro­pagandafogásként utasította volna vissza Washington hasonló javasla­tait. A mostani gorbacsovi licitálás éppen ezért annak bizonyítéka is, hogy Moszkva — a túlreagáló, örö­kösen gyanakvó Moszkva — hinni tanul. Ez pedig már-már éppoly fon­tos újdonság, mint a gorbacsovi vá­lasz tartalma. Szászi József

Next