Új Magyarország, 1991. december (1. évfolyam, 186-209. szám)
1991-12-02 / 186. szám
FÁBIAN LÁSZLÓ Advent Tegnap kigyulladt az adventi koszorún az első gyertya, újból a várakozás, a hírverés állapotába kerültünk. Ha valahol, itt igazán megtanultak az emberek a megváltásra hangolódni, egy kicsit talán el is tereltetni figyelmüket a saját lehetőségekről, az önerőről, az egymásba kapaszkodásról, arról, hogy advent fölkészülést is jelent, fölkészülést a csodára. Igenis, a csodára készülni kell, enélkül esetleg elmehetünk mellette, amit aligha kockáztathatunk, nem olyan gyakoriak a csodák. A csodavárás állapota jellemzi a világnak ezt a szeletkéjét, ahol élnünk adatott, de csodákat várnak tőlünk azok is, akik nem kényszerültek az állandó csodavárásral. A józanabbja pontosan tudja, ennek a várakozásnak kizárólag egy nemzeti érdekeit fölismerő nép, egy egységes szándékra szerveződő közösség képes megfelelni, enélkül a legkiválóbbak akarata is jámbor szándékká satnyul. Jámbor szándékból bőséggel kijutott már, a jámbor óhajtás legföljebb a befelé fordulás támasza lehet. Miként tehetné azonban ezt felelősen gondolkodó ember, aki mégiscsak azt látja, gránátok, rakéták potyognak határ menti falvaink közelében, aki azt látja, hogy a határon túl csecsemőket, gyermekeket, védtelen és fegyvertelen polgárokat gyilkolnak, történelmi jelentőségű városokat lőnek rommá, a bőrükön érzett szegénységet fokozzák elviselhetetlen nyomorrá? Csoda-e a csodavárás? Hiheti-e bárki, hogy józan ész, erkölcs, emberi érzés elegendő segítség? Sajnos, az adventi gyertyák úgyszólván a halottak napi gyertyákról lobbantak-lobbannak lángra, ideges fényükben félelem reszket. Ebben a régióban pedig igencsak tudjuk, mit jelent a „fortélyos félelem”. Adventban nem szeretnénk félni. Adventban nem szeretnénk, ha megaláznának. (Egy nagyszerű színésznőnk, a puha diktatúra éveiben fogalmazta meg szállóigévé vált könyörgését: „Legalább kedden ne alázzanak meg.”) Adventban fölemelt fővel, tiszta lélekkel szeretnénk járni. Valamikor a falunkban mi, gyerekek, valóban készülődtünk már december legelején. Hogyne készülődtünk volna, hiszen jött a Mikulás, közeledett Luca napja és a lucázás izgalma, messziről már pislákolt a betlehemi csillag, veszsző után kellett nézni az Aprószentek napjai korbácshoz, tanulgathattuk az újévi köszöntőt. A félelem nem hatolt el hozzánk, szüleink, családunk képes volt eltakarni előlünk. Ez az ártatlanság már rég a múlté, gyerekeink tévéből, videóról válhatnak professzionista rettegőkké. Adventban önfeledt nyugalmat szeretnénk gyemekeinknek. A felnőttek pedig egy picit félretehetnék a gyűlölködést, a torzsalkodást, taszigálások nélkül járkálhatnának egymás mellett, szót válthatnának makacs és gonosz kötözködések nélkül — a tisztázás jegyében. Egymához való viszonyunkban eltörölhetnénk a föltételes módot. A bántalmazók bocsánatot kérnének, a megbántottak megbocsátanának. , És tenné mindenki a dolgát. A dolgát, amire szegődött, és amivel legjobban tud szolgálni egy tágabb közösséget, szolgálni egy ország érdekét. Adventban meg kellene próbálkoznunk ezzel az önzetlen szolgálattal, amely — különös ám belátható módon — mégiscsak az érdekünk. Jó lenne, ha mindig advent lenne. • • • TOROK BÁLINT Ne lopj! "0 A Bécsi Napló, az ausztriai magyarok lapja idei első számában jelent meg egy írás az államosított javak kérdéseiről. A „Privatizáció vagy reprivatizáció” című cikket Lipták Béla, a közismert amerikai magyar professzor írta. A szerző a különböző államosításokkal kapcsolatbankijelenti: „Nyugaton ezeket a tetteket lopásnak, az ilyen lépéseket elrendelő kormányokat pedig rablóknak hívják ... Azt, aki a lopott holmi birtokába került, s azt árusítja, úgy hívják, hogy orgazda.” Igaza van! Nálunk, Európában is így hívják. Nemrégen jelent meg a Magyar Hírlapban egy cikk, melynek már a címe is harsogja: „Hatezernél több ingatlant kérnek vissza azgyházak.” A hatezer valóban sok, de még több, amit elvettek. Az iskoláknak 1948 előtt 60 százaléka volt egyházi, most — a nagyon viszszafogott — kérések teljesítése után jó, ha 1 százalék lesz! A visszafogottságnak két oka is van. Az egyik objektív: az egyházak anyagi bázisát a pártállam szinte teljesen tönkretette, a társadalom elszegényedésével pedig az esetleges adakozók számát és az adományok nagyságát szorították le. A másik ok szubjektív: a vallásellenes propaganda és nevelés, valamint az egyházak korlátozott tevékenysége következtében megnőtt az ateisták száma és ereje: a vörös ateisták mellett nagy tömeget képviselnek ma a nem komumunista ateisták. (A színbeli — vörös—fehér — megkülönböztetés ellen tiltakozás hangzott el. Lehet, hogy indokolatlan ez a differenciálás, és homogén — marxista gyökerű — ateizmussal állunk szemben? Hogy ez a nem filozófiai értelemben vett ateizmus, hanem praktikus vallásellenesség milyen erőt (és főleg hangerőt) képvisel, azt láthattuk-hallhattuk a Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja épületének visszaigénylésekor. A Bibó István nevét viselő kollégium épületét védők az egy évtizednél is fiatalabb intézményüket „nagy múltú”-nak nevezték a katolikus egyház több évszázados, vagy az érintett kongregáció több évtizedes múltjával szemben. A negyvenéves agymosás következménye ez az aránytévesztés. Több vonatkozásban is előtérbe került az utóbbi időben a Lónyay utcai református gimnázium épületének az ügye. A Magyar Hírlap említett cikke is szól a visszaigénylésről, ismertetve az épületet ma használó Közgazdaság-tudományi Egyetem képviselőjének lényegében elutasító véleményét is. A budapesti református gimnázium fennállása óta „nőiskolaként” működött. A „nép” szót itt nem „alapfokú”, hanem „démosz” értelemben használom. Tehát a politikai nép minden rétegének a gyermekei bekerülhettek ebbe az iskolába. Az én osztályomban kis- és nagypolgári, értelmiségi, munkás- és parasztgyerekeik egyaránt tanultak. Csak arisztokrata nem volt, de nem elvi okokból. A Lónyay általánosan jó színvonalú gimnázium volt. Pontosan azt adta, ami a magyar civil társadalomnak kellett. A mi iskolánkból nem került ki annyi Nobel-díjas, mint a fasori evangélimi gimnáziumból, de az egyetlen olyan Nobel-díjas, aki hazai körülmények között végzett munkájáért kapta meg a legnagyobb tudományos elismerést, a református gimnáziumban érettségizett. Szent-Györgyi Albert volt ez a lónyasta. Hosszú lenne felsorolni a magyar református egyház által fenntartott iskolákat, s még hosszabb méltatni őket. Azt azonban bizton kijelenthetjük, hogy egy szabad, demokratikus Magyarország oktatásügye elképzelhetetlen a debreceni, a pápai, a sárospataki kollégium és a Lónyay utcai református gimnázium nélkül. Ezért ragaszkodik a magyar reformátusság a még állami kézben levő iskola épületének visszaadásához. Ha az európai jogrend visszaállítása után lemondana a budapesti református gimnáziumról, saját múltját tagadná meg, s jövőjét ásná alá. Az iskola 1941—43-ban épült, s miként a Magyar Hírlap-beli képaláírás mondja: „a hívők téglajegyek vásárlásával járultak hozzá”, vagy ahogy a Budapesti Református Öregdiákok Török Pál Egyesületének az épület visszaadásával foglalkozó tanulmánya megállapítja: az állami és a fővárosi támogatás mellett a „református hívők adakozása és adományok” jelentették az új iskola anyagi alapjait. Az 1948-as államosítást túlélte a Lónyay, mert az állam és az egyház megállapodása értelmében az említett kollégiumok mellett a budapesti református gimnázium is az egyházé maradt. 1952-ben azonban — megszegve a megállapodást — ezt is elvették. Lipták professzor szavával szólva ez kétszeres lopás volt, hiszen még a kommunista rendszer jogrendjét is megsértette. Az új „tulajdonosok” az ebül szerzett jószágot „ebül” is használták. Át- és hozzáépítettek (mit sem törődve az épület jellegével), freskót vertek le (s nem is a „forradalmi” láz napjaiban, hanem másfél évtizeddel később), emléktáblákat tüntettek el (egy már előkerült, de az első világháborús hősi halottak táblája nem), a díszteremből „sportpályát”, a színpadból „lelátót” csináltak (annyi pénzből, amennyiből újat lehetett volna építeni). Egy 1989. november 14-én kelt tárgyalási emlékeztető szerint az akkori — kommumista — rektor „elismeri és méltányolja az egyháziak az épületre támasztott igényét”. (Persze az egyetem problémáit nem hallgatja el ő sem, de legalább méltányol!) A Közgazdász című egyetemi lap 1991. október 16-i száma ismerteti az egyetemi tanács szeptember 30-i ülését, melyen „a tanács megtárgyalta a református egyház Kinizsi utcai épületigényét, amellyel szemben teljes mértékben elzárkózott”. A rektor személyes tárgyalás során is ugyanezt a magatartást tanúsította. Felmerül a kérdés: milyen közgazdásznemzedék fog felnőni — megint Lipták profeszszor szavát ismételve — egy „lopott épületben”? S milyen polgári tisztesség hatja át azokat a leendő szakembereket, akik a kommunista „kettős lopás” gyümölcseinek köszönhetik zavartalan tanulásukat? Azon nem csodálkozunk, hogy egy volt ÁVO-s nyugodt lélekkel lakja azt a lakást, amelyiből 56-os áldozatát elhurcolta, az sem lep meg, hogy a rablással és gyilkossággal szerzett bútorokhoz ragaszkodik a párttitkár, örökös. Az azonban érthetetlen, hogy Andorka Rudolf rektor úr, aki „civilben” az evangélikus egyházi zsinat világi elnöke, kisebb megértést tanúsít a református egyház követelése iránt, mint kommunista elődje. Lipták professzor a nyugati normákra hívta fel a figyelmünket a Bécsi Naplóban, én inkább európai normákra hivatkozom (hiszen az nézőpont kérdése, hogy mi Kelet, és mi Nyugat), azokra az Európában érvényes keresztyén normákra, amelyek ezer éve meghatározzák a magyarság életét, s amelyek megsértése mindig súlyos következményekkel járt. Ezeknek a normáknak a fundamentuma az Ó- és Újszövetség, benne a tízparancsolat. Ebből idézzük az éppen aktuálisat: Ne lopj! I. évfolyam, 186. szám POLGÁRI NAPILAP SIPOS TAMÁS Üstökösök állócsillagok Nem szeretnék nosztalgiázni — még ha ez mostanában divat is —, de kategorikusan kijelentem: a budapesti Lányai utcai református gimnázium, az alma materem felejthetetlen emberi élmények és értékek sokaságát jelentette számomra, méghoz minden vonatkozásban. A soissé angolorientált, vallásosságában is szabadszellemű gimnáziumom tanárai nemcsak nagy műveltségűek voltak, de hajtlanul humkusak is. Miért e hosszú idevezetés, ez a szinte ömlengés? Mert a fentieknek nem mond ellent az, hogy ebben a gimnázdumiban makülönböztetett figyelem kísérte a sportot, és megkülönböztetett szeretettel — noha azonos szigorúsággal — kezelték az iskola sportban kiváló tanulást. Csak néhány nevet sorolok e tanulók közül: Antalpéter Tibor, a népszerű Tita, a sokszoros magyar válogatott röplabdás, az Eletromos kiváló kézilabdázója (mellesleg most a Magyar Köztársaság londoni nagykövete), Gyene Csaba sorszoros válogatott röplabdázó, Vad Dezső, a valamikori kiváló teniszező, Kenderesi Balázs válogatott jókorongozó és vívó... A névsor kisebb lexikont tenne ki. És a két nagy hírű tanár (kiváló edzők): Patai D. Zsigmond és Domby István.Ez a szellem, ez a légkör, a teljesítménynek az értékelése plántálta belénk a kulturális és sporttevékenység egységét — és ez a leglényegesebb! — a nem felejtés művészetét és fontosságát. Üstökösök és állócsillagok együtt alkotják a magyar sportot. Van örömöm és még több gondom. Hogyne örülnék, amikor nem felejtenek el búcsúmérkőzést rendezni egy kiváló sportolónak, vagy éppen jubileumi születésnapi ünnepséget prezentálnak, mint alig néhány hónappal ezelőtt Albert Flóriánnak. De a gondom itt az, hogy míg magam is szeretettel gondolok a személyesen is ismert labdaművészre, hosszan tudnám sorolni, akikről szurkolók, még inkább sportvezetők közben megfeledkeztek. Micsoda fantasztikus világnagyságok sorjáztak a magyar sportban Weisz Richárdtól Papp Laciig. Olyan közhelyet végképp kerülök, mint Balczó André emlegetése, vagy valamelyes időtávolban Szőke Kató, Székely Évái, a zseniális úszók, vagy a nem kevésbé zseniális vívók felidézése... Istenem, micsoda gazdagsága ez az állócsillagoknak, amelyeknek, illetve akiknek fénye sohasem homályosul el, akik teljesítményükkel és hál’ istennek legtöbbször emberi magatartásával is örök példaképek lehetnek. Természetesen, amikor rájuk hivatkozom, nem arra gondolok, hogy éjjel-nappali pezsgős ünnepséget rendezzenek, nem valami hivalkodó felhajtást reklamálok, de az erkölcsi és anyagi megbecsülésnek valamiféle formáját mégis csak meg kéne találni. Generációk nőit fel, mennek az utcán, sportkedvelő fiatalok, velük szembe jő egy hófehér hajú szemüveges, még fiatalos úr, honnan is tudhatnák ők, hogy ez, mondjuk egy ,ayilágcsoda” a vízilabdakapus Jeney László, vagy mondjuk szemüveg nélkül más fazonban egy másik csoda, a vívó Kovács Pál. Nem tudom a formát, csak azt tudom, hogy ezek a fénylő állócsillagok olykor mégis a feledés és a magány homályában nem úgy világosnak, mint tehetnék, ha milyenfajta jogos megbecsülés tartósan övezné őket. Az üstökösök... A felfénylő és eltűnő csóvák. Különböző okokból — soha el nem feledve, hogy mindenki elsősorban önmagáért felel — ,hova tűntek a katonák”? „Csief Sándor, az ökölvívó Európa-bajnok, a belgrádi Arany Kesztyű hőse — édes jó Istenem, mit művel az alkohol? És miért nem lett állócsillag a csodálatos tehetségű, szintén ökölvívó juunior Európa-bajnok Glück Péter, aki sokak szerint Torma II óta a legnagyobb tehetség volt. Sajnos „micsoda sor” lenne ez is. Nem vájkálni alkarok, de kutatni kellene az emberi gyengeségeknek, „zavaró” körülményeknek az okait. Ha másért nem, hát okulásul. Ám az is eszembe jut, ha vétettek is jó néhányan külső szabályok ellen, vagy önsorsrontóan élték életüket (hányan vannak?!), korábbi fantasztikus teljesítményeikért mégiscsak érdemelnének jó szót és tettet. Végül is — minden magyarkodó megverés nélkül — hányszor hangzott fel a magyar Himnusz későbbi „bukott angyalok” tiszteletére? Hányan és mennyi örömet okoztak a sportot mindig is szerető honfitársaiknak? Írjam most csak példaként Iharos Sándor nevét?! Talán a túlnyomóan nemes példák alapján fordított sorrendben kellett volna leírnom tűnődésemet. Előbb szólni a felfénylő és eltűnő üstökösökről, és utóbb az állócsillagokról. De úgy érzem, itt nem gondolati-dramaturgiai trükkökre van szükség, hanem talán arra, hogy tisztességgel átgondoljuk az emberi sorsokat, hogy éberen óvjuk, őrizzük az állócsillagok fényét és hogy sose felejtsük az „emberi tényezőit”, hogy minden megpróbáljunk itt lent; e földi létben kevés legyen a felfénylő de letűnő üstökös. Az üstökösök maradjanak meg különös égi tüneményként. Mhanaaum Nyomda. FalsiAs vazaM: lOSONCZY QYORQY vazárigazgató. ISSN 12150185 Bp.ISSN 1218-1386 vidék. MapM MtzataaziScmbertqAsoh FtemkMztfi: FÁMAn LÁSZLÓ FflgsfKMzmwiyimwk NSSOV. JÁNOS U VOOROSATmA SztrttwztMg: 1063 Budapest VIII.,MM 32 Mnl (Somogyi BNa)u. 6. Postai OK, HIOBudapwt Pf.; 199. TMtonok 11S-B009,122-2804,1476923,1424375 M4,IZKlCMZtto (Mulán): 122-2099 TNatoc 138-3313 MOsáraág): 122-2288 (napi azailta aztéa) TarlatzS a Magyar Poala. ElAua SMM bNmaly NrtapMzbaaltA poataMvatalnál, a NrtapMzbaaltAlffiJI, poalal MilapOiataMMn. valamint a HirlayalMzatal te lapallátáal Irodánál (HEUR), 1900 Budapaat xn., Lahal u. 10/A kfizvallena vagy postautalványon, Halva átutalásnal a Poatabank RL 21948638,021-02799 pánzforgalmi lalzáazámia. BAbaláss dl) az 1991. ávra agyiiónapra 240 FL nsgyadávra 720 Ft, ttlávia 1440 Ft Mdvamiányazat Wialálniali páldányonká BlSn. tOUMIdOn tsreaza a Kullám Ksrsaksdalmi VHMat H1388 BudapasL PoalaMk 149. tOaHaaPUaJCAHT. a Htlapldadá Vállalat kOaamOMdásával. SeMAaMadd: CMLODÁBORalnslk 1991. december 2., hétfő MOST De nem üres a szív! Előre szeretném bocsátani: minden elismerésem az idős embereké. Olyatnyira, hogy fölkapom a szem, amikor a közelmúlt egy pO etikai demonstrációját valaaki a televízióbam azzal próbálta rossz értelemben bagatelizálni, hogy ott csupa idős emberek (kiőgazdák) jelentek meg. Tán pontosabban fejezem ki magam, ha az elismerés helyett a szeretetet írom ide! Ez az érzés pedig természetszerűleg hozza magával, hogy a nemrégiben lezajlott debreceni, majd az azt követő szegedi és a szombati fővárosi nyugdíjas-megmozdulásra nemcsak mint hírek keltették föl az érdeklődésemet Nem, hiszen tudom: ahhoz, hogy adni tudjunk, ismerni kell az igény Vajon mire van szükségük? Tudom, hogy ne tudn£n: több nyugdíjra, gondtalanabb életre, jobb egészségyi ellátásra, azaz a később, boldogabb évekre, lehetőleg az emberi lét legvégső határáig. No de, hogyne tudnám azt is: nemcsak erről van szó, hiszen számtalan nyugdíjas, öreg barátom van, áld ma is hangoztass: élete vég kibírná kenyéren és vízen, hiszen nem hitték volna, ha megélik: demokratikusan választott parlamentük van, és pláne: kivonultak a megszálló csapatok. Félreértések elkerülése végett, egyiküktől sem kérem, hogyváltsa ígéretét! Ami - a szabad levegő tgnére - tegnap még álom volt, mára valóság. S mindannyian olyanok vagyunk: a valóságnál mindig többre lenne szükyég. S ez a több nemcsak a nrugdára vonatkozik. Sokan közülünk még tevékenykedni szeretnének, részt veni a döntéshozatalokban. S ez tán megfontolandó, mert ha a buksza néha üres is, nem az a fej! S az öregek esetében biztos nem üres az a szív, a lélek. (Vödrös)