Új Magyarország, 1992. június (2. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-01 / 128. szám
■ P Függöny nélkül az Operaházban Interjú Nagy ViktorraL-\f\^ - Az Orfeusz az Alvilágban bemutatója után Nagy Viktor nyomban a Wozzeck színreviteléhez fogott. Merőben más világ, más zenei korszak. Alban Berg művét a modern operairodalom prototípusaként könyveli el a szakirodalom. Hogyan fogalmazódik meg a modernség Nagy Viktor színpadán? - Berg operája és Büchner eredet darabja, melyet a zeneszerző roppant híven követ, dermesztően modern, mert egybecseng a világ jelenlegi állapotával. Manapság ugyanis annyira apokaliptikus a világ körülöttünk, hogy teljesen elvész benne az ember, mint önálló lény, mint egyén. Wozzeck kálváriája elképesztően mai történet, arról szól, hogyan fosztja meg önérzetétől, hogyan forgatja ki emberi mivoltából az egyént a Nagy Gépezet. A szerencsétlen kisember, önhibáján kívül puszta eszközzé válik, akivel bármit meg lehet csinálni. Georg Büchner múlt századi drámájának hőse egy kiszolgáltatott kiskatona, aki kifosztottságában jut el a világ teljes tagadásáig, a gyilkosságig és öngyilkosságig. Mert belehajszolja embertelen környezete. Megítélésem szerint, a nézőkben tudatosítani kell, hogy Wozzeck tragédiája nem egy letűnt korszak, hanem a huszadik század tragédiája is. Másrészt, az előadás megjelenítésében is modernségre törekedtünk. Maga a látvány sem a megszokott operai díszletből áll. Antal Csabával, a tervezővel olyan látványvilágot igyekeztünk fölépíteni, mely nem követi naturálisan az opera helyszíneit. - Maga a Berg-zene sem tűrné meg a holdvilágos tó színpadi mását, teszem azt... - Az opera zenéje valósággal „ledobja magáról" a naturalista megközelítési módot, a hagyományos természetfestést. Sokkal konstruktívabb, sokkal szikárabb, már-már matematikailag megkonstruált a zene, hiszen formai iskolapéldaként emlegetik a szakirodalomban. Tulajdonképpen, barokk zenei formákat használ föl a maga konstruktív zenéjéhez. Ezt a belső lényeget próbáltuk megragadni, amikor konstruktivista színpadképet és puritán játékot teremtettünk a Wozzeck színrevitelekor. Gondolom, operai viszonylatban az is újdonságszámba megy, hogy a tizenöt jelenet között nem engedjük le a függönyt, a színváltások a nyílt színen zajlanak le, amihez amúgy is megvannak a megkomponált zenei áthajlások, s így a sűrű függönycsapódás nem metszi el az előadás eleven testét. Minthogy huszadik századi történetnek fogjuk föl az operát, látvány és jelmez dolgában nem idézzük föl sem Büchner, sem Berg korát. Tehát sem a múlt század harmincas éveit, sem a huszadik század húszas éveit, hanem a mostani századvég utalásrendszerét jelenítettük meg a színpadon. Elmondanám még, hogy az első szereposztás karnagya Palló Imre, a hajdani nagy énekes fia, aki Németországban vívott ki elismerést művészetével. Metz Katalin II. évfolyam, 128. szám, 1992. június 1., hétfő 11 KULTÚRA A katarzis elmaradt A zseniális Georg Büchner mindössze 23 évet élt, de teljes életművet hagyott ránk - beleértve a Danton halálát, a Leonce és Lénát, meg utolsó művét, az 1837- ben írt, töredékesen fennmaradt Woyzecket. A dráma felfedezésének, megszerkesztésének, sajtó alá rendezésének és színre kerülésének kalandos történetéből most csak egyetlen mozzanatot ragadjunk ki: a bécsi bemutatót az 1913-as évadból. Sajátos dátum, Büchner születésének centenáriuma s egyben az utolsó békeév is, vagy inkább az első világháború előestéje. A premier nézőire - köztük a Schönberg iskolájában kiképzett, nagyon érzékeny és rendkívül tehetséges Alban Bergre, aki az idő tájt még csak húszas éveiben járt - talán ezért is hatott oly elementáris erővel a kaszárnyaélet kínjaiba, a szegénység testi-lelki nyomorába beletébolyult katona tragédiája. Az elhatározás, hogy a gyilkossá lett áldozatról operát komponáljon, rögtön megszületett a zeneköltőben, a munkával azonban csak 1922-ben készült el. (Hiszen közbejött egy merénylet Szarajevóban, s rögtön utána egy világégés, ami Berget is mundérba kényszerítette...) A bemutató 1925-ben zajlott le, hatalmas viharokat kavarva a Berg képviselte új zenei stílus hívei és ellenzői között, s noha ma már senki nem vitatja, hogy a Wozzeck meghatározó fejezete századunk zenetörténetének, műsorra tűzésével napjainkban sem a biztos kasszasiker reményében rukkol ki valamely társulat vagy színház. Az indítóok a remekműbe vetett hit, s a megvalósításában rejlő hatalmas művészi kihívás. A Wozzeck előadástörténetében végül is - tudtommal - még nem létezik olyan etalon, mint Bergman Varázsfuvolája, Ponnelle Trisztánja, Zeffirelli Otellója. Vagy - hogy magyar példára is hivatkozzam - mint Békés András Mário és a varázsló rendezése, a főszerepben persze Tóth Jánossal. Nagy Viktor tévedhetetlenül felismerte, hogy Cipollán kívül egy Wozzeck is megszólításra vár Tóth Jánosban, s ennek már csak azért is örülök, mert énekesben gondolkodni nem okvetlenül szoktak megtanult operai társulatvezetők. Marie irgalmatlanul nehéz szólamát Pitti Katalinra bízni merész, de jó választás - más kérdés, hogy a tiszta szövegmondással adós marad ő is, más is, ami ebben a darabban megbocsáthatatlan hiba. A Doktor és a Kapitány karakterének megrajzolásában hiába jeleskedik Berczelly István és Korcsmáros Péter, ha párbeszédül fordulatait alig értem. Molnár Andrástól viszont, bármennyire iparkodik is brutálisnak és lehengerlőnek mutatkozni, a Tamburmajor lénye áll távol, míg énekelnivalóját jól győzi. A színpadon minden díszletelem szögletes, rideg, de meglehetősen elvonatkoztatott, így inkább a századelő misztikumát érzékeltetné (tervező: Antal Csaba). A nyílt színi változások lebonyolítása imponálóan gyors és zökkenőmentes, csak némileg bizarr, hogy emberek gurítják ide-oda a mobilfalakat, miközben a forgószínpad meg se moccan. S fájdalmamra, az egész produkcióban volt valami eminens és illusztratív, de lenyűgözőnek semmiképp sem nevezhető jelleg. Nagy Viktor Wozzeckjében megjelenik minden, amit napi gyakorlatunkból ismerünk: szegénység, tudatlanság, kontraszelekció, erőszak, előítélet - csak épp a katarzis marad el. Bár a szele olykor meglegyint a közjátékokban, hála a zenekar élén álló Palló Imrének. Kerényi Mária Mozgás, színek, technika A mozgás, a mozgás és a színek kombinációja, a játékosság az alapgondolata az Objektek - Mobilok címmel a Petőfi Csarnokban pénteken megnyílt kiállításnak. A bemutatóra a felhasznált anyagok sokfélesége jellemző. A textil, a nád, a papír és a fa művészi tárggyá formálása mellett, láthatók üvegből, műanyagból, fémből, konstruktív elemekből komponált alkotások. A különleges bemutatón negyven - köztük német, chilei és spanyol - művész hatvan alkotása tekinthető meg, néhány iparművészeti főiskolás munkájával együtt. A kiállítás a nyár végéig tart nyitva. Európai Protestáns Szabadegyetem Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, egyhetes balatonkenesei rendezvénysorozatának záró ülésén pénteken részt vett és kerekasztal megbeszélést tartott Pungor Ernő tárca nélküli miniszter. Jeszenszky Géza külügyminiszter Antall József jókívánságait tolmácsolta az emigrációban élő magyarok által alapított szabadegyetem tagjainak. A külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a válaszfalak leomlottak, s a korábbi ellentétek helyett most a közös magyar érdekeket együtt szolgálhatjuk. A HITEL szerkesztősége szeretettel várja az érdeklődőket „A jó megmarad" című irodalmi estjére, 1992. június 2- án, kedden, 18 órára a Kossuth Klubba (Budapest VIII., Múzeum utca 8.) Az esten Csoóri Sándor, Dippold Pál, Döbrentei Kornél, Kiss Gy. Csaba, Mányoki Endre és Nagy Gáspár olvas föl írásaiból. Nem tudjuk sem megerősíteni, sem cáfolni azt az információt, hogy ezt az irodalmi estet az utolsó számok megjelenése alkalmából rendezi a szerkesztőség. A metamatikus bármely számhoz adhat még egyet, hiszen a számsor végtelen. A színész egyetlen szót sem biggyeszthet megírt szerepéhez, adott számú szavait jellemformáló eszközeivel, lélekábrázoló képességével megtoldva lendíti az érzelmek végtelen tartományába. Szavak sokasága a színészi munka fehérizzásában lényegül életté, sorssal Mécs Károlyt látva és hallgatva a színpadról, a képernyőről vagy a hangszóróból egyaránt érződik ez a bizonyos izzás, amely évtizedek óta egyenletesen magas hőfokon akár kevés szóból is mindig teljes embert formál, új meg új egyéniséget teremt. Érvényes ez az idei évad egyik legkiválóbb teljesítményére, az Arizona Színházban bemutatott Ibsen-drámában nyújtott alakítására. Doktor Wangel hűvös, vibráló, racionális férfi, körorvos a fjordok vidékén, maga is csupa „Észak-fok, titok, idegenség", aki első házasságából hozott két bakfislányával s rajongásig szeretett feleségével, a halott hitves helyébe lépő Ellidával látszólag boldog családfőként él, aztán egy napon, mint ama nevezetes fizikai jelenség, a tűvel karcolt „bolognai csepp", széttörik, szétporlad a féltett idill a múltból kísértő váratlan feltűnésével. A tenger asszonya gyógyításra szorul és férjének nem kevés gyötrelemmel járó kötelessége eldönteni: a magához láncolás, vagy a szabadon engedés terápiáját alkalmazza, mindkettőjük érdekében. Mécs Károly megrendítően tárja fel ezt a hatalmas belső konfliktust, érzékeltetve a már lassan öregedő férfi fájdalmát és reményét. Fontos német filmszerepek és rangos osztrák vendégfellépések után őszinte nézői öröm Mécs Károly tökéletesen kiforrott itthoni játéka. Ez a szerepformálása is arról győz meg, olyan művész ő, aki minden szóhoz képes hozzátenni egy gazdagító mozzanatot, mozdulást, mosolyt. Juhász István Szín és arc A lélek orvosa A honfoglalás még hátra van írni Könyvhét - előzetes a Bem téren Felemelő érzés, igazi ünnep volt az MDF Akadémia előzetes könyvheti rendezvénye a Bem téri székházban. A meghirdetett Tollas Tibor-Lezsák Sándor-est váratlanul jelentős vendéggel gazdagodott, a Magyar Köztársaság legnagyobb kitüntetését hazajött átvenni Yves de Daruvár, azaz Daruvári Imre Franciaországból; ismét egy ember az „ismeretlenek" közül, aki az elmúlt évtizedekben kiérdemelte a magyarság örök háláját. Lezsák Sándor mutatta be a vendégeket; a Münchenben élő Tollas Tibor költőt a Magyar Szabadságharcos írók 1956-ban alapított „Nemzetőr" című lapja főszerkesztőjét, akinek verseit csak szellemi dugáruként lehetett becsempészni korábban az országba, s akit tulajdonképpen már be sem kellett mutatni, mert börtönverseit nemrég kiadta a Lakitelki Alapítvány Antológia Kiadója. Hallgattuk már őt többször is, amint elragadó átéléssel tolmácsolta verseit, a kivégzettek helyett és érettük is szólva. Yves de Daruvárról az irodalmi berkekben jártasabb szerencsések eddig annyit tudtak, hogy franciául írt egy könyvet Trianonról, az egyetlent, amely igazi ellenhangot nem váltott ki. S némelyeknek megadatott az a lehetőség, hogy elolvashatták a könyvet. Címe: Magyarország drámai sorsa; alcíme: Trianon, avagy a felnégyelt Magyarország. Hat nyelven jelent meg, bejárta a fél világot s csak a magyar közvélemény nem ismerheti. Első kiadása 1971 karácsonyán jelent meg, a magyar emigráció jóvoltából. (Francia, angol, német, magyar, spanyol és portugál nyelven; a német kiadás Tollas Tibor nevéhez fűződik. Daruvári Imre (akinek nagyapja még ott ült egy bizonyos napon a ma híres Pilvax Kávéházban) a francia becsületrend lovagja s a francia becsületrend főtisztje (számos jelentős kitüntetésének felsorolásától tekintsünk el), úgy látja, hogy az 1956-os forradalom adta vissza Magyarországnak nemzetközi tekintélyét. Úgy érzi, ötvenhatnak köszönheti, hogy Trianon-könyvét mindenütt a világon megértéssel, sőt, majdnem elismeréssel fogadták. Most meghatott. Álmában sem gondolta, hogy hazajöhet, legföljebb azt remélte, hogy halála után majd egyszer megtudják itthon, hogy távol az övéitől tett valamit a hazájáért. És mit ad Isten?! Miniszterelnökünk fogadja, éppen azzal a gyönyörű Yves de Daruvár kötettel a kezében, amit a könyvhétre jelentetett meg az Antológia Kiadó. S máris fogva tartja az ígérete: a készülő emigrációs múzeum létrehozásának nagy munkáját minden igyekezetével segíti. Tollas Tibor, a negyven évig bujdosó költő, mint mindig, most is főleg másokról beszél. Költőtársakról, akikkel együtt megtanulták valamennyiük verseit, hogy aki életben marad, kivihesse a fejében a börtönből. Közülük Kárpáty Kamill és Tóth Bálint közöttünk ül és bólogat. Gérecz Attila ezt nem teheti, mert ahogy kiszabadult 1956-ban, agyonlőtték a Kálvin téren. Tollas Tibornak sokat jelentett az a bizonyos lakitelki szellemiség, ami a reménytelenségben is erőt adott az emigrációnak. (Érdekes, Lezsák Sándor is ezt tartja a Nemzetőr és szerkesztője egyik legnagyobb érdemének.) Szól továbbá a Búvópataknak elnevezett költőnemzedékről, akik majd megvalósítják az „öreg börtöntöltelékek" álmait. Persze, most is elmondja néhány versét Tollas Tibor; falujáról, édesanyjáról, a honvágyról, a kibírhatatlan éhezésről és a bebádogozott ablakokról, s közben hangtalan sírtunk együtt az előadóval. Mire előkerültek a zsebkendők, már könnyesen nevettünk, mert a nagy varázslók szokása szerint Tollas Tibor mindig feloldja a fájdalmakat. Azután biztat, hetvenkét évesen, mert amíg az Isten erőt ad és célt, addig nem öregszünk meg: nem is lehet, mert a honfoglalás nehezebbik része még hátra van. Lezsák Sándor főleg életének jelenlegi szakaszáról vallott. Különösen az utolsó három évről. Szánakozva és talán féltve is kérdezik mostanában sokan tőle, írt még verseket? Három éve tart ez a fogság, azóta nem adott ki egy sort sem. Ő úgy látja, ez az állapot is költészet, ez, ami most történik vele. Drámai költészet, mert több a megoldhatatlan helyzet az életében, mint valaha. Szervezője akar lenni mégis azoknak a kis közösségeknek, amelyek erőtér nélkül elvesznének. Akkor pedig elveszne mindaz, amiért összekapaszkodtunk. Ónody Éva „Mikor Csíkből elindultam..." csendült föl a régi székely népdal az Erdélyi Figyelő bemutatkozó estjén. Elindultak hát, ha nem is Csíkből, de székhelyükről, Marosvásárhelyről, hogy Budapesten is híveket szerezzenek maguknak. Elhozták utolsó lapszámaikat, elhozták szavukat, hisz a román posta gáncsoskodása miatt a folyóiratkötegeket nemegyszer a vasúti pályára hajigálva találják meg, ahelyett, hogy az előfizetőkhöz juttatnák az állami terjesztők. Papírhiánnyal, anyagi, nyomdatechnikai gondokkal küszkö- ATUT •1RA9S’' Szavak és fohászok Az Erdélyi Figyelő estje Budapesten dő, jócskán megfogyatkozott csapatukat dr. Imreh Ernő vezette, aki mifelénk szokatlan szerénységgel, olykor meg egyenesen akasztófahumorral ecsetelte erőfeszítéseiket. Sütő András - nevezzük így - lírai fohászat „maradj velünk" címen Kilyén Ilka, a marosvásárhelyi színház művésznője adta elő. A megrázó erejű fohász a magyar föld megtartásáért, az ottmaradókért szólt. A minap tragikusan elhunyt írónő, Szépréti Lilla írását, sajnos már nem a saját előadásában hallhattuk; Barabás László, a lap munkatársa pedig a vallási ünnepekhez kapcsolódó, pogánykori, erdélyi népszokásokról beszélt. A hétköznapi gondokat, s az értékőrzés vállalt hivatását sugalló prózai előadásokat az ismert népdalénekesnő, Tóth Erzsébet virágénekes „fordították le" a nosztalgia zenei nyelvére... (metz)