Új Magyarország, 1994. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-17 / 40. szám
IV. évfolyam, 40. szám), 1994. február 17., csütörtök 13 RIPORT ..Mit ér a szó idegen ég alatt?” Beszélgetés Tollas Tiborral Tollas Tibor külföldön .«1« twiigysf'költő alkotásai elindultak vilcutjukra, s minél több helyen olvassák, minél több nyelven megjelennek, s minél nagyobb sikert hoznak szerzőjének, annál jobban segítik hitünket és reményünket az emberi együttműködésben. Váratlan telefonja szilveszteri készülődésünket szakította meg. „Itt voltam a határ közelében és nem tudtam úgy elmenni, hogy ne köszöntsetek benneteket!" - közölte, s ez elég volt ahhoz, hogy budapesti barátainak népes tábora azonnal hozzákezdjen rögtönzött programja megszervezéséhez. A vele való beszélgetés számomra mindig emlékezetes. Úgy érzem - s hozzám hasonlóan bizonyára más barátai is -, hogy „felemeli lelkünket". Mert olyan ember ő, aki mindenkiben megtalálja az elismerésre méltó tulajdonságokat, sőt keresi és meg is erősíti azokat. Fáradhatatlan, körberepüli a világot. Személyes kapcsolatokat keres és ápol, nem önmaga, hanem Magyarország javára. Előadókörutakat tesz, inspirálja és motiválja az embereket, hogy tegyenek meg minden erőfeszítést hazánk javára. - A magyar líra népszerűsítésén kívül, milyen küldetéssel utazott Amerikába? - Mint mindig, ezúttal is az emberek, intézmények, városok és falvak közötti kapcsolatok létrehozásán fáradoztam. Ez nem látványos dolog, de már érzékeljük az eredményét. Az amerikai városok - az ott lakó magyarok kezdeményezésére - magyar testvérvárosokat és falvakat keresnek. El tudja képzelni egy hazai, felvidéki, kárpátaljai vagy erdélyi vidéki közösség örömét, amikor egy amerikai város, illetve a falu az építkezéstől kezdve az élelmezésig mindenben segítő kezet nyújt nekik? Több évtizedes tapasztalataim azt bizonyítják, hogy csak a személyes ismeretség hoz eredményeket. Mi foglalkoztatja most leginkább az anyaországtól távol élő magyarságot? Egységes kultúránkon kívül, milyen gondok, törekvések forrasztanak bennünket egybe? - A „hogyan tovább?" kérdése. A beszélgetéseink mindig erre irányultak, s a fórumoknak is központi kérdése volt a közelgő választások előtti magyar helyzet. - Az emigráció hogyan látja ezt? Milyen felatokon áradozik? - Úgy látja, hogy szétesőben van a nemzet, s a hite is csökkent. Úgy vélik, hogy aktivizálni kell a magyarságot, meg bátorítani! Ha a választásokon a magyar nép passzivitásba süllyed és nem fejezi ki az álláspontját, nagy hibát követ el! Hiszen olyan döntés előtt állunk, amely nem négy-öt évre, hanem hat évtizedre is meghatározhatja hazánk sorsát. Mindenkinek éreznie kell felelősségét és kötelességét! - Még a határon túl élő magyarságnak is, akik pedig köztudottan nem jogosultak a szavazásra? - Még nekik is! Mert mi is felelősséggel tartozunk azért, hogy milyen idők jönnek Magyarországon. Nehéz időket élünk, most minden a Kárpát-medencében dől el. Az a legfontosabb kérdés, hogy mi módon lehet a biztonságot, a nyugalmat, a fejlődést továbbvinni. Azon gondolkodtunk minden nyilvános fórumon és baráti beszélgetések során hogy miként lehetne ritkítani a veszekedést és gyorsítani az építést. Hiszen ez minden magyar érdeke. - Az irodalmi estek keretén belül is ezek a kérdések domináltak? - Minden gondolat a cselekvésre és a jövő reményére irányult. Persze azért az új verseim is terítékre kerültek... Az egyik legnagyobb sikert annak a versnek az előadása okozta, amit Lezsák Sándorhoz írtam. E költemény születésének élményéhez az is hozzátartozik, hogy amikor súlyos betegen feküdtem egy hazámtól távoli kórházban, Lezsák Sándor, akit fiamként szeretek, elküldött nekem „gyógyszerként" egy frissen fogalmazott költeményt. Én verssel válaszoltam neki, amelyben az érzéseimen kívül megfogalmaztam az általam tapasztalt és érzékelt helyzetet; voltaképpen az akkori idők és az akkori hazai hangulat krónikása szerettem volna lenni, ott, a betegágyon, szinte valami meghatározhatatlan kozmikus sugallatot tolmácsolva. - Beigazolódtak a betegágyán megfogalmazott meglátásai? - Erőteljesen! És annak örülök a legjobban, hogy ez a versem nagy visszhangra talált a fiatalok körében. Csoda történt, amire annyira vártam: mindig szerettem volna közel kerülni az utánank jövő korosztály érzelemvilágához, s ez valóra vált. A szlovákiai Komáromban például, ahol hatszáz magyar fiatal tanul egy iskolában, a fiatalok az én versemet választották életvezetésük mottójául: „...Ha végtelennek tűnik is a tél, / s mint kötél, a félelem fojtogat, / szívd magadba a tavaszt, s ne félj! / Fagy bölcsőjéből is felkel a Nap..." (Tavaszi üzenet) Most is hiszek abban, hogy... „Ha kút mélyébe taszít is a gond, / s rideg betonként gyűrűz a magány, /ha nincs kinek, a versed az éjbe mondd, / gyertyafény lesz majd a társak asztalán..." - Csak „tudjunk naponta újra kezdeni"! - Mindenképpen! Mert „tudd, holnap felkel újra a Nap!" - Ez is igazolja, hogy vannak megérzései? - Inkább azt mondanám, hogy én minden versemmel szegényebb leszek, de gazdagabb is egyúttal, mert adtam valamit. Nekem egy ismeretlen súgja a verseket, én csak továbbadom a szavait ... Nem én találom ki őket; valami meghatározhatatlan szellemi-érzelmi kapcsolatot érzek, a kommunikáció létét és kényszerét Valakivel. Talán rádió-, vagy csillaghullámok kötnek össze bennünket. S tudom, hogy nemcsak az ember az emberrel, hanem az ember a mindenséggel is összefonódott... Bennem folyton izzanak a gondolatok és az érzések, amiket feltétlenül ki kell mondanom. Én költő vagyok és verseket írok, mert hiszek abban, hogy az élet szebb és jobb lesz, s az örök értékek nem pusztulnak el. Pedig a legsötétebb korszakomban, 1947-ben, már én is feladtam a reményt, nem hittem, hogy még egyszer emberi hangon szólnak majd hozzánk, s még egyszer felnézhetünk - goromba hangok kísérete nélkül - a csillagos égre: „Az életből csak ennyi fény maradt. / Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. / Ezt vártuk nap-nap, homályos falak / Üregéből esténként-délután. S elvették ezt is, a tenyérnyi napot, / Bebádogoztak minden ablakot..." Kiszabadulva a pokolból, most már tudom, hogy csak hitet szabad adni az embereknek. Csak hitet! Mert aki mást ad, az mérget kever. Csak erre van szüksége az embernek: hitre és önmaga felfedezésére! - És ha valóságérzetünk nem jelez semmiféle reményt? - Mindig van remény! „...Hiába temető, kereszt, az Isten mindig újra kezd..." Hittel, reménnyel minden megoldható! Gyűlölködéssel viszont semmi! A gyűlölködés a tehetetlenségből adódik és nem old meg semmit. Mérgező energia ez, amely mindig visszaüt mint egy bumeráng. Rossz útra visz. Érdemesebb lenne ezt az energiát munkára váltani... - De azzal bizonyára egyetért, hogy a történelmi múltat, az igazságot fel kell mutatni a jövő nemzedékének! Ez a két dolog nem függ össze, ezeket el kell választani egymástól. Amikor én beszámolok valahol nagy nyilvánosság előtt a gyötrelmes börtönéveimről, az ottani körülményekről, az emberi méltóság meggyalázásáról, akkor minden esetben figyelmeztetem a közönségemet emlékezésem céljáról is. Nem azért mondom el, nem azért idézem fel a múltat, hogy a sebeimet mutogassam mint régen a római katonák, hanem azért, hogy ilyen világ ne legyen soha többé! S ez nem gyűlölködés, hanem a kor igaz feltárása. Az ok és okozat kérdése: ha nem vigyázunk, ha nem figyelmeztetünk a rossz és a sötétig terjedésének mechanizmusára, akkor újból elvehetik a fényt, akkor ismét „bebádogoznak minden ablakot"... - Mi volt a múlt év legszebb költői élménye az ön számára? - Amikor azt érzékeltem, hogy a fiatalok mennyire értik és szeretik a verseimet. Pár napja Kaliforniában jártam, ahol nyári meleg volt, csodálatos idő és ragyogó napsütés... Találkoztam Szörényi Évával, aki az ottani előadóestemet megszervezte, és mozgatója volt egész körutamnak. Ő készített fel hat-nyolc magyar színésznőt a verseim előadására. Egy templomban volt az előadóest, majd magánházakban folytattuk a késő éjszakába nyúló baráti beszélgetéseket. Csodálatos élmény volt! - És most itt van újra, magyarországi barátai körében... - És szeretnék rájönni: mi az, amit én még adhatnék az olvasóimnak és a barátaimnak. Talán kevés időm van már hátra ahhoz, hogy rájöjjek: nekik mi lenne a legfontosabb. De azt már tudom, hogy nekem mi a legfontosabb: „Mit ér a szó idegen ég alatt, szabad lehet tán, de fészektelen"... Ahhoz, hogy naponta újra tudjak kezdeni, „visszatükrözni hitet, sugarat", ahhoz nekem haza kellett jönnöm, ha csak néhány napra is... Mert akiket szeretsz, „meggyötört telkedre szárnyat ők szegeznek..." r . Ortutay Mária Tollas Tibor és Beregszászi Olga színművész Fotó: Csicsay Gaudia V A közelmúlt hóviharos időszakában a székesfehérvári híradóezred segítségével tudtak két szülő kismamát kórházba szállítani. Akkor, a szinte katasztrofális napokban a katonák állandó kapcsolatban álltak a Fehérvárt körülölelő településekkel, a helyi kórházzal, az orvosokkal és a rendőrséggel. A nagyvilág elől elzárt laktanyában február elején nagy volt a jövés-menés. A Honvédelmi Minisztérium társadalmi kapcsolatok és sajtófőosztálya által koordinált „Nyitott laktanyák" sorozat eseményeként a sajtó munkatársai ezúttal a Magyar Honvédség 43. számú Nagysántébe nyerhetett be pillanítást. Az udvaron felsorakoztatott technika első látásra, mintha a volt szovjet hadsereg által itthagyott harcászati eszközök seregszemléje lenne. A feltételezés nem véletlen, mivel a volt Varsói Szerződés tagállamaként a haditechnikai eszközök beszerzése is hasonlóan uniformizált volt, éppúgy, mint minden egyéb. Kalicz Tibor ezredes, a híradóezred parancsnoka, amikor feladataikra terelődik a szó, maga is azt erősíti meg, bár a korábbi támadópolitika után a védelmi struktúra eleve más elképzeléseket kívánna híradós berkekben is. A technika zöme valóban régi, de azért az utóbbi egy-két évben jutott némi forintfejlesztésre is. A lokátoros autó és a távmásoló a hatvanas években került az ezredhez, ennek ellenére még ma is modernnek számítanak, s alkalmasak arra, hogy akár békeidőben, akár mozgósításkor igen rövid időn belül megteremtsék a szükséges összeköttetéseket. Ennél nagyobb gond az, hogy egyre távolabbinak tűnik az állomány illetményének, s életkörülményeinek javítása. Reménykedve várják a katonák jogállásáról készülő új jogszabályt, amely végre-valahára feloldaná hosszú évek feszültségét. Kalicz Tibor ezek közül a jéghegy csúcsaként ismerteti átlagilletményük alakulását; a közalkalmazotti állomány - a volt polgári alkalmazottak - 14 762 forintot kapnak kézhez havonta átlagosan. Csak zárójelben jegyzi meg, hogy többségük mérnök, technikus, hiszen az ezred jellegéből adódóan elsősorban ilyen végzettségű munkaerőre van szükségük. A tiszhelyettesek havi átlagilletménye 19 630 forint, míg a tiszteké 25 715. Az értékek nettó összeget jelentenek ugyan, de így is hihetetlenül kevésnek tűnnek. A tárgyszerűséghez hozzátartozik az a tény is, hogy az átlagéletkor 32-35 év, bár ehhez viszonyítva sem mondhatnék, hogy túlzottan elkényeztetnék Székesfehérvárott a katonákat. A fenti számok tükrében szinte nem is lepődünk meg azon, hogy a hivatásos állomány 40 százaléka, a közalkalmazottak közül pedig kétharmaduk él a létminimum alatt. A sorállomány békeidőben 560 fő, s jórészt a város környékéről, vagy legalábbis a megye területéről vonultatják be a fiatalokat. Az utóbbi években azonban egyre többször kellett az újonclétszám feltöltése érdekében kissé távolabbra tekinteniük, így Hajdú- Bihar, Pest, és Heves megye területeire is. Az ezredparancsnoktól tudjuk, hogy a híradósokhoz a jobb képességű fiatalokat szokás bevonultatni. Hogy a gyakorlatban mennyire lehet ennek az elvárásnak megfelelni, íme néhány adat: hárman végeztek az újoncok közül felsőfokú tanintézetben, 123-an érettségiztek, 317-en szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkeznek, 117-en pedig mindössze 8 általános iskolai végzettséggel jöttek. Ennél is többet mond az a tény, hogy közülük csaknem háromszázan munkanélküliként öltötték fel az egyenruhát, s a néhány nap múlva leszerelő öreg bakák közül is csaknem háromszázan nem tudják, mire mennek haza. Ezek után szinte felüdülés volt hallani Kalicz ezredes lelkes tájékoztatását mindarról, mire képes az ezred békeidőben, s milyen elvárásoknak kell megfelelniük mozgósítás alkalmával. A kijelölt térséggel, a vezérkarral történő szinte azonnali kapcsolatteremtés mellett egy-egy mozgósítás során létszámuk a háromszorosára bővül. A riasztástól számított harmadik napon pedig már valamennyi mozgósított tartalékosnak is teljes menetkészültségben kell fogadnia a parancsokat. Azt hihetnénk, a híradósoknak szinte arany életük van, ám itt, a helyszínen kissé más a kép. Egy-egy sorkatonának jó esetben is legalább három gépkocsiról kell gondoskodnia, s a több ezer különböző technikai felszerelés kezelése is rájuk vár. A körletbe bepillantva egyébként semmi különöset nem tudott az avatatlan szem felfedezni. A kínos rendnél talán a még kínosabb zsúfoltság volt nagyobb. Húsz-huszonkét fiatal kényszerül egy éven át megosztani hálóhelyét a többiekkel. Még jó, hogy ma már nem olyan szigorú a szolgálati előírás,, mint apáik idejében, így a legtöbb hét végét otthon vagy legalábbis a laktanyától távolabb tölthetik. Azért a helyi könyvtár, múzeum és klubszoba is hozzájárul valamennyire a szabadidő kellemesebb eltöltéséhez. A bevonulás után az egyik újonc édesanyja látva a sok bonyolult szerkentőt, azzal búcsúzott a fiától: Milyen jó helyre kerültél kisfiam! Amíg itt katonáskodsz, legalább az egész világgal szót váltasz. Szó ami szó, legalább ez az örömük valóban megadatik... Rozgics Mária : Beszühetsz a nagyvilággal IM