Új Magyarország, 1994. november (4. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-01 / 256. szám
24 IV. ÉVFOLYAM, 256. SZÁM 1994. NOVEMBER 1., KEDD A IX. ESZTERGOMI FOTOBIENNALE KÉPEIBŐL: Kovács Melinda alkotása Nikolits Árpád: A Styx innenső partjáról A SZAVAK MEGMÉRETTETÉSE. Kedves András! Vaksin araszol az alkony. A Nap már valahol a budai hegyek mögött kullog Nyugat felé, hangulatom pocsék. Nem tudom, mi okozta, hacsak az nem, hogy kiborítottam a papírfecnikre firkált jegyzeteimet. Olykor, ha megtérek hosszú utaim egyikéről, idő hiánya miatt nem mindig olvasom el pár szavas megfigyeléseimet, feljegyzéseimet, rendszerint beledobom egy törött korsóba, aztán, ha eszembe jut valami, kiterítem „lapjaimat". Olyan vagyok, mint egy rossz kártyás. Örülök a jó lapjárásnak, amiből megszületik egy tűrhető riport, s határtalanul bosszant, ha elfelejtem azt, amire mindig emlékeznem kellene. Ez történt ma. Beletúrtam a korsóba (tudod, ami a kiadónk jelképe is), amiben valamikor tiszta forrásvizet vittek az asszonyok, mert a suhanó kasza alatt felgyűlnek a rendek, s a férfiember igencsak megszomjazik. Nappal csak friss, hideg víz dukált. Ez volt az én korsómnak is az élete, rendeltetése addig, míg oldalából kitört egy gyermektenyérnyi darab. Másfél évtizede számomra ez a korsó a tiszta forrásvíz jelképét, a tiszta szó tudatát jelenti, ebben az adatbankom is. Ez a szó nem illik ide, de engedd meg, kedves András, európai mivoltomat fitogtatva mégis így írjam le, mert annyiféle bank van már szerte a világon, csak néhányat soroljak fel a nemrég feljegyzettekből, mint: vérbank, szervbank, spermabank s a fene a megmondhatója, mennyi minden még. A cetlik kiteregetése olyan, mint a pasziánsz, felfordítom, s a mondat élni kezd, megjelenik az a város, az az utca, az az ember, akiről éppen akkor, ott feljegyeztem valamit. Másoknak nem jelentene semmit, számomra azonban a megelevenedő életet. Bécsbe jártam akkor, tudom, a Maria Hilfer Strassén csavarogtam, s az utolsó filmkockát ellőve, betértem az egyik áruházba filmet vásárolni. Az ajtón számítógéppel szedett fénymásolt háromnyelvű felirat: „Nu furati! Ne lopjatok!", s azt hiszem, ugyanez volt az értelme a cirill szövegnek is. Földbe gyökereztem! Nem léptem át a küszöböt, én ilyen helyen nem vásárolok. A cégtábláról azonban beazonosítottam a tulajdonost! Magyar volt az istenadta. Még ha labanc lett volna, megbocsátanám előéletét, de egy valamikori földi?... számomra ezzel megszűnt. Leírtam egy életre! Bosszant, hogy az évet nem jegyeztem fel akkor, a filmeket kellene előkeresnem, de az több időt venne igénybe, mint e sorok írása. Maradok a pasziánsznál. Az Opera Ringen vásároltam filmet, aztán a Dóm közelében egy fiatal cigány asszony lépett elibem, az orrom alá dugott egy kartonlapot, németül kért pár schillinget nyolc-tíz éhező gyereke számára. Igen, már emlékszem, 1989 tavasza volt. Magam is emingráns vagyok, mondtam neki magyarul, s nem tudom, hogy ma este hol alszom és mit fogok enni, összesen negyven pénzem van. Földim volt. Valahonnan Fogaras környékéről szalasztotta el az Isten őket. Értette amit mondtam, románul kérdezett: „Az Isten áldja meg magát, tud románul?” „Tudok." Jöjjön - ragadta meg a karomat, húzott maga után - itt van az anyám is, ott ül a padon." Hosszú órákon keresztül beszélgettünk, itták a hazai szót, akár a forrás friss vizét. Egyet se búsuljak, mondták, adnak ők nekem pénzt, meg mindent, amit csak akarok. Bevisznek a lágerbe, elaludhatok velük. Megköszöntem kedvességüket, este indul a vonatom,, mondtam, megyek a fiamhoz, Nürnbergbe. A fiatalasszony elszaladt, egy nagy zacskó szendviccsel tért vissza. Ettünk. Címet is adtak, menjek a zirndorfi lágerbe, keressem meg az unokatestvérét, nekik már sikerült átjutniuk a határon. Ők majd segítenek... Lám, kedves András, ilyen emlékekből épül a közelmúlt történelme, kőkeményre száradt Közép-Európán a guanó, a piacgazdaság, az enyém, csak az enyém, a mienk törvénye. Hiányzik a szavak megmérettetése, kiszolgáltatott emberekkel ki vált ma szót egy padon, valahol, mindegy hogy hol, itthon, vagy a világban. Az a kedves fiatal cigányasszony viszszaadta erőmet és hitemet. Nem számítanak az ajtóra tűzött feliratok... Azóta már tudom, hogy a tolvajok nem járnak kint az utcán. Fényes vitrinek mögött, fényes irodaházakban ülnek. Kedves András, ma ennyit... ne haragudj rossz kedvemért, vannak napok, amikor frontok vonulnak át az ember lelkén. Ölellek, Árpi. Tamási Orosz János: Nyolc és fél ezer kilométer Mert ennyi már. És annyi ideje, amennyi legkedvesebb költőd verseiméből sikolt. Lehet: számmisztikája miatt pontatlan a cím, de hát a címadással mindig is bajban vagyok. Hiszen, ha a szó vagy mondat híven kifejezi azt, amit alája akarok írni - fölösleges bármennyit is papírra vetni abból. Ha viszont köze sincs a lényeghez, akkor szellemképessé válik a megvalósulás. Mint ez az egész, eddig összehordott néhány sor. Máris nem arról beszélek, amiről kellene. Amiről sohasem tudok. A jelző is, hogy szellemképes, lassan muzeálissá válik. Avítt technikai kifejezés a műholdvevők és kábelcsatornákhoz precizírozott készülékek világában. Nyolc és fél ezer kilométer. Hogy teszteljük az antennakábelt? Így mondják? Hová? A karnishoz? Dobjuk a szekrény tetejére? Alája? Szorítsuk egy képpel a falhoz? A csillár. Még ott volt a legjobb. Másnap, újra elölről. Addigra valamiért változtak a légköri viszonyok. Sokszor a kábelt dobtuk a tévé mögé, feledve másnapra, hol is volt legtisztább a kép. Mert most: szellemképes. Nyolc és fél ezer kilométer. Mintha folyton egy suhanó autóban ülnek, vagy valami más, gyorsabban vagy lassabban mozgó járműben. Ahonnan nézve: semmi sem marad a helyén. Elmozdul, megkettőződik, árnyékot vet minden irányba. A táj. A fák, a házak. Az emberek. A helyzeteink s a helyzetek. A nyolc és fél ezer kilométer. Kedd van, sűrű a forgalom. Én eltörölnék minden ünnepet. Csak ezt az egyet tenném megbecsült nappá. Az emlékezet, a kötődés, a néma párbeszédek napjává. Ne akor menjünk, amikor ráérünk. Hétvégén, előtte vagy utána. És: fonnyadt virágok, műanyag vagy viaszkoszorúk, a mécsrobbanás töredékéig maradva csak. Válván üres gesztussá minden. Mert nem értjük: magunkhoz vezet ez az út, nem az elveszítettekhez. Állunk a végén, fúrná át tekintetünk a földet, de nem csontokig v égig akar hatolni az. Hisz nem lehet, hogy ennyi csak. Öleld magadhoz őket, motyogjuk, reményt adj, szeress. Mert szeretni akarunk. És reménykedni akarunk. Válni teljessé, egésszé akarunk. Nyolc és fél ezer kilométer. Húsz éve már, egy évben egyszer, biztosan eljövök. Ma. Ez még csak az Egyenlítő ötödrésze, tudom, s azt is, hogy annak még felét sem tehetem meg, addig. De lépésed, a töredéknyi is, ha mérhetetlent céloz: nem több-e, mint a mérhető része, vagy annak bevégzett egésze? Nem faggatlak, s nem zaklatlak, tanúsíthatod. S nem fogadtam meg minden földi gondolatod. Mert nem az a fontos, hogy lemásoljam. Hanem: megfogalmazzam. A kérdést, a mondatot. Szándékaink s nem tetteink a mérce. Látod, bocsáss meg, újra locsogok. Tudom: a csönd vessen egyre hosszabb árnyékot, ne a szó... Üss hát a számra! Üss nagyot. Nyolc és fél ezer kilométer. Még mindig túl indulatos vagyok. Szeretni akarok. LEVÉLTUKÖR Hol az objektivitás? Sajnálattal tapasztalom, hogy a televízió új vezetői, szerkesztő riporterei szubjektív módon válogatnak az események és a hírek között. Az Egyenleg helyébe lépő Objektív (?) Bánó András vezette stábja, Horn Gyula csepeli beszéde kapcsán nosztalgiázott a „Vörös Csepel" során. A munkanélküliség okát nem a jelenlegi világgazdasági helyzetben kereste. Bánó András már az 1992. október 23-i Göncz Árpád-beszéd megakadályozását is csak a maximálisan száz bőrfejű rendbontásaként rögzítette, figyelmen kívül hagyva a több ezer nem bőrfejű kifütyülőt. Neki csak az árpádsávos zászló és a sapkák voltak fontosak. Az expóért való tüntetés kapcsán az aznapi 20 órai Híradó körülbelül 800 fős tömegről tájékoztatott, a Parlament előtti képen üres a tér, a távolban pár százra tehető a tömeg. A valóságban legalább öt-hatezer ember volt jelen. A 22 órai Híradóban szó sem esik az egészről. Kérdés: kinek ki és mi a fontos? A Demokratikus Charta és a „Tégy a gyűlölet ellen!" mozgalmak elhaltak saját gyűlöletükben? Még reménykedem, hogy eljön a tényleg objektív tájékoztatás ideje. Ehhez és csakis ehhez kívánok eredményes munkát! Molnár Gusztáváé Alsóörs Egy kis statisztika A szocialista és a liberális média négy éven keresztül hangoztatta, hogy az MDF- központú kormánynak mennie kell. Hát elment. A pszichológia hatott a népre. Az Anfa//-kormánnyal szemben hangoztatott vádak egyike a szakértelem hiánya volt. Bezzeg az elődje... A szocialisták egyik állandó választási kampányfogása volt, hogy ismét a „szakértelem" kerüljön kormányra. Hogy a „szakértői kormány" négy esztendőn keresztül való hangoztatása csupán ködösítés volt, a hivatalban lévők elleni rosszindulat eszköze, azt mostanáig csupán sejteni lehetett. Az új kormány megalakulása óta tudjuk is. Az Antall-kormányban volt hat egyetemi professzor, két akadémikus, három egyetemi docens, továbbá tudományos munkatársak, kutatók, külföldi egyetemek vendégtanárai, nemzetközi tudományos intézetek tisztségviselői. A Horn-kormányban ezzel szemben van egy címzetes egyetemi tanár (Békési), egy docens (Vastagh) és egy tanársegéd (Fodor). A képviselők és a miniszterek rövid életrajzát a legtöbb újság bemutatta, tehát aki figyelemmel kísérte, láthatta, hogy a legtöbb miniszter szakmai képesítése mennyire távol esik attól a tárcától, amit elvállalt. Az, hogy a hadügyminiszter katona, elvileg összeférhetetlen, mert ily módon a politika és a honvédség összefonódik, akárcsak az MSZP és az MSZOSZ. Azt is ígérte az MSZP, hogy nem lesz politikai nagytakarítás, hogy a jól képzett szakembereket a helyükön hagyja. Mintha másként festene a dolog. Az elektromos médiára első lépésként tette rá a kezét az új kormány, ez pedig valódi politikai tisztogatásnak látszik. Számomra érdekes, hogy most hallgat a Charta, és nem kritikusok az újságok. Lesz-e még egyáltalán kritika? Vagy a média csak asszisztálni fog? Tóth Antal Hódmezővásárhely Repeta Örömmel fedeztem fel a Repeta című televízióműsort, mely az egyetemre készülők segítségét kívánja szolgálni. A feladatok nagyon jók és nagy érdeklődéssel néztem végig az első adást. Most csak arról szeretnék említést tenni, ami nem tetszett. Amit humornak szántak, az nem humoros. Pedagógiailag nagyon rossz az, ha valaki henceg azzal, hogy ő milyen „hülye" a matematikához, és azt bizonygatja, hogy nem használja azt. Ezért csak azt tanulja meg, amit használni is fog az életben. Az egyik ismert játékvezető a logikai feladatoknál mindig „jópofáskodott", azt firtatva, vajon a játékos a feladott kérdést érti-e, mert ő még mindig nem érti. A tanulók leveleket írtak a riporter szellemi képességeit illetően, mire felhagyott ezzel, az eltelt hosszú idő tanúsága szerint egyszer s mindenkorra. Kardos Gyula ny. matematikatanár Budapest