Új Magyarország, 1994. november (4. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-01 / 256. szám

24 IV. ÉVFOLYAM, 256. SZÁM 1994. NOVEMBER 1., KEDD A IX. ESZTERGOMI FOTOBIENNALE KÉPEIBŐL: Kovács Melinda alkotása Nikolits Árpád: A Styx innenső partjáról A SZAVAK MEGMÉRETTETÉSE. Ked­ves András! Vaksin araszol az alkony. A Nap már valahol a budai hegyek mögött kullog Nyugat felé, hangulatom pocsék. Nem tudom, mi okozta, hacsak az nem, hogy kiborítottam a papírfecnikre firkált jegyzeteimet. Olykor, ha megtérek hosszú utaim egyikéről, idő hiánya miatt nem mindig olvasom el pár szavas meg­figyeléseimet, feljegyzéseimet, rendszerint be­ledobom egy törött korsóba, aztán, ha eszembe jut valami, kiterítem „lapjaimat". Olyan va­gyok, mint egy rossz kártyás. Örülök a jó lap­járásnak, amiből megszületik egy tűrhető ri­port, s határtalanul bosszant, ha elfelejtem azt, amire mindig emlékeznem kellene. Ez történt ma. Beletúrtam a korsóba (tudod, ami a ki­adónk jelképe is), amiben valamikor tiszta for­rásvizet vittek az asszonyok, mert a suhanó kasza alatt felgyűlnek a rendek, s a férfiember igencsak megszomjazik. Nappal csak friss, hi­deg víz dukált. Ez volt az én korsómnak is az élete, rendeltetése addig, míg oldalából kitört egy gyermektenyérnyi darab. Másfél évtizede számomra ez a korsó a tiszta forrásvíz jelképét, a tiszta szó tudatát jelenti, ebben az adatban­kom is. Ez a szó nem illik ide, de engedd meg, kedves András, európai mivoltomat fitogtatva mégis így írjam le, mert annyiféle bank van már szerte a világon, csak néhányat soroljak fel a nemrég feljegyzettekből, mint: vérbank, szervbank, spermabank s a fene a megmondha­tója, mennyi minden még. A cetlik kiteregetése olyan, mint a pasziánsz, felfordítom, s a mon­dat élni kezd, megjelenik az a város, az az utca, az az ember, akiről éppen akkor, ott feljegyez­tem valamit. Másoknak nem jelentene semmit, számomra azonban a megelevenedő életet. Bécsbe jártam akkor, tudom, a Maria Hilfer Strassén csavarogtam, s az utolsó filmkockát ellőve, betértem az egyik áruházba filmet vásá­rolni. Az ajtón számítógéppel szedett fénymá­solt háromnyelvű felirat: „Nu furati! Ne lop­jatok!", s azt hiszem, ugyanez volt az értelme a cirill szövegnek is. Földbe gyökereztem! Nem léptem át a küszöböt, én ilyen helyen nem vá­sárolok. A cégtábláról azonban beazonosítot­tam a tulajdonost! Magyar volt az istenadta. Még ha labanc lett volna, megbocsátanám elő­életét, de egy valamikori földi?... számomra ez­zel megszűnt. Le­ír­tam egy é­let­re! Bosszant, hogy az évet nem jegyeztem fel akkor, a filmeket kellene előkeresnem, de az több időt venne igénybe, mint e sorok írása. Maradok a pasziánsznál. Az Opera Ringen vásároltam filmet, aztán a Dóm közelében egy fiatal cigány asszony­ lépett elibem, az orrom alá dugott egy kartonlapot, németül kért pár schillinget nyolc-tíz éhező gyereke számára. Igen, már emlékszem, 1989 tavasza volt. Ma­gam is emingráns vagyok, mondtam neki ma­gyarul, s nem tudom, hogy ma este hol alszom és mit fogok enni, összesen negyven pénzem van. Földim volt. Valahonnan Fogaras kör­nyékéről szalasztotta el az Isten őket. Értette amit mondtam, románul kérdezett: „Az Isten áldja meg magát, tud románul?” „Tudok." Jöjjön - ragadta meg a karomat, húzott maga után - itt van az anyám is, ott ül a padon." Hosszú órákon keresztül beszélgettünk, itták a hazai szót, akár a forrás friss vizét. Egyet se búsuljak, mondták, adnak ők nekem pénzt, meg mindent, amit csak akarok. Bevisznek a lágerbe, elaludhatok velük. Megköszöntem kedvességüket, este indul a vonatom,, mond­tam, megyek a fiamhoz, Nürnbergbe. A fiatal­­asszony elszaladt, egy nagy zacskó szend­viccsel tért vissza. Ettünk. Címet is adtak, menjek a zirndorfi lágerbe, keressem meg az unokatestvérét, nekik már sikerült átjutniuk a határon. Ők majd segítenek... Lám, kedves András, ilyen emlékekből épül a közelmúlt történelme, kőkeményre száradt Közép-Európán a guanó, a piacgazdaság, az enyém, csak az enyém, a mienk törvénye. Hi­ányzik a szavak megmérettetése, kiszolgálta­tott emberekkel ki vált ma szót egy padon, va­lahol, mindegy hogy hol, itthon, vagy a világ­ban. Az a kedves fiatal cigányasszony visz­­szaadta erőmet és hitemet. Nem számítanak az ajtóra tűzött feliratok... Azóta már tudom, hogy a tolvajok nem járnak kint az utcán. Fé­nyes vitrinek mögött, fényes irodaházakban ülnek. Kedves András, ma ennyit... ne hara­gudj rossz kedvemért, vannak napok, amikor frontok vonulnak át az ember lelkén. Ölellek, Árpi. Tamási Orosz János: Nyolc és fél ezer kilométer Mert ennyi már. És annyi ide­je, amennyi legkedvesebb köl­tőd verseiméből sikolt. Lehet: számmisztikája miatt pontat­lan a cím, de hát a címadással mindig is bajban vagyok. Hi­szen, ha a szó vagy mondat hí­ven kifejezi azt, amit alája aka­rok írni - fölösleges bár­mennyit is papírra vetni ab­ból. Ha viszont köze sincs a lé­nyeghez, akkor szellemképes­sé válik a megvalósulás. Mint ez az egész, eddig összehor­dott néhány sor. Máris nem arról beszélek, amiről kellene. Amiről sohasem tudok. A jelző is, hogy szellemké­pes, lassan muzeálissá válik. Avítt technikai kifejezés a műholdvevők és kábelcsator­nákhoz precizírozott készülé­kek világában. Nyolc és fél ezer kilométer. Hogy teszteljük az anten­nakábelt? Így mondják? Ho­vá? A karnishoz? Dobjuk a szekrény tetejére? Alája? Szo­rítsuk egy képpel a falhoz? A csillár. Még ott volt a legjobb. Másnap, újra elölről. Addigra valamiért változtak a légköri viszonyok. Sokszor a kábelt dobtuk a tévé mögé, feledve másnapra, hol is volt legtisz­tább a kép. Mert most: szel­lemképes. Nyolc és fél ezer kilométer. Mintha folyton egy suhanó autóban ülnek, vagy valami más, gyorsabban vagy lassab­ban mozgó járműben. Ahon­nan nézve: semmi sem marad a helyén. Elmozdul, megket­tőződik, árnyékot vet minden irányba. A táj. A fák, a házak. Az emberek. A helyzeteink s a helyzetek. A nyolc és fél ezer kilomé­ter. Kedd van, sűrű a forgalom. Én eltörölnék minden ünne­pet. Csak ezt az egyet tenném megbecsült nappá. Az emlé­kezet, a kötődés, a néma pár­beszédek napjává. Ne a­­kor menjünk, amikor ráérünk. Hétvégén, előtte vagy utána. És: fonnyadt virágok, mű­anyag vagy viaszkoszorúk, a mécsrobbanás töredékéig ma­radva csak. Válván üres gesz­tussá minden. Mert nem értjük: magunk­hoz vezet ez az út, nem az el­­veszítettekhez. Állunk a vé­gén, fúrná át tekintetünk a földet, de nem csontokig v égig akar hatolni az. Hisz nem lehet, hogy ennyi csak. Öleld magadhoz őket, mo­tyogjuk, reményt adj, szeress. Mert szeretni akarunk. És re­ménykedni akarunk. Válni teljessé, egésszé akarunk. Nyolc és fél ezer kilométer. Húsz éve már, egy évben egyszer, biztosan eljövök. Ma. Ez még csak az Egyenlítő ötödrésze, tudom, s azt is, hogy annak még felét sem te­hetem meg, addig. De lépé­sed, a töredéknyi is, ha mér­hetetlent céloz: nem több-e, mint a mérhető része, vagy annak bevégzett egésze? Nem faggatlak, s nem zaklat­lak, tanúsíthatod. S nem fo­gadtam meg minden földi gondolatod. Mert nem az a fontos, hogy lemásoljam. Hanem: megfo­galmazzam. A kérdést, a mondatot. Szándékaink s nem tetteink a mérce. Látod, bocsáss meg, újra locsogok. Tudom: a csönd vessen egyre hosszabb árnyékot, ne a szó... Üss hát a számra! Üss na­gyot. Nyolc és fél ezer kilométer. Még mindig túl indulatos vagyok. Szeretni akarok. LEVÉLTUKÖR Hol az objektivitás? Sajnálattal tapasztalom, hogy a televízió új veze­tői, szerkesztő riporterei szubjektív módon válo­gatnak az események és a hírek között. Az Egyenleg helyébe lépő Objektív (?) Bánó András vezette stábja, Horn Gyula csepeli beszé­de kapcsán nosztalgiázott a „Vörös Csepel" so­rán. A munkanélküliség okát nem a jelenlegi vi­lággazdasági helyzetben kereste. Bánó András már az 1992. október 23-i Göncz Árpád-beszéd megakadályozását is csak a maxi­málisan száz bőrfejű rendbontásaként rögzítet­te, figyelmen kívül hagyva a több ezer nem bőr­­fejű kifütyülőt. Neki csak az árpádsávos zászló és a sapkák voltak fontosak. Az expóért való tüntetés kapcsán az aznapi 20 órai Híradó körülbelül 800 fős tömegről tájékoz­tatott, a Parlament előtti képen üres a tér, a tá­volban pár százra tehető a tömeg. A valóságban legalább öt-hatezer ember volt jelen. A 22 órai Híradóban szó sem esik az egészről. Kérdés: kinek ki és mi a fontos? A Demokratikus Charta és a „Tégy a gyűlölet ellen!" mozgalmak elhaltak saját gyűlöletük­ben? Még reménykedem, hogy eljön a tényleg ob­jektív tájékoztatás ideje. Ehhez és csakis ehhez kívánok eredményes munkát! Molnár Gusztáváé Alsóörs Egy kis statisztika A szocialista és a liberális média négy éven ke­resztül hangoztatta, hogy az MDF- központú kormánynak mennie kell. Hát elment. A pszicho­lógia hatott a népre. Az Anfa//-kormánnyal szem­ben hangoztatott vádak egyike a szakértelem hiánya volt. Bezzeg az elődje... A szocialisták egyik állandó választási kam­pányfogása volt, hogy ismét a „szakértelem" ke­rüljön kormányra. Hogy a „szakértői kormány" négy esztendőn keresztül való hangoztatása csupán ködösítés volt, a hivatalban lévők elleni rosszindulat eszköze, azt mostanáig csupán sej­teni lehetett. Az új kormány megalakulása óta tudjuk is. Az Antall-kormányban volt hat egyetemi pro­fesszor, két akadémikus, három egyetemi do­cens, továbbá tudományos munkatársak, kuta­tók, külföldi egyetemek vendégtanárai, nemzet­közi tudományos intézetek tisztségviselői. A Horn-kormányban ezzel szemben van egy cím­zetes egyetemi tanár (Békési), egy docens (Vas­­tagh) és egy tanársegéd (Fodor). A képviselők és a miniszterek rövid életrajzát a legtöbb újság bemutatta, tehát aki figyelemmel kísérte, láthatta, hogy a legtöbb miniszter szak­mai képesítése mennyire távol esik attól a tárcá­tól, amit elvállalt. Az, hogy a hadügyminiszter katona, elvileg összeférhetetlen, mert ily módon a politika és a honvédség összefonódik, akárcsak az MSZP és az MSZOSZ. Azt is ígérte az MSZP, hogy nem lesz politikai nagytakarítás, hogy a jól képzett szakembereket a helyükön hagyja. Mintha másként festene a dolog. Az elektromos médiára első lépésként tet­te rá a kezét az új kormány, ez pedig valódi po­litikai tisztogatásnak látszik. Számomra érdekes, hogy most hallgat a Char­ta, és nem kritikusok az újságok. Lesz-e még egyáltalán kritika? Vagy a média csak asszisztál­ni fog? Tóth Antal Hódmezővásárhely Repeta Örömmel fedeztem fel a Repeta című televízió­műsort, mely az egyetemre készülők segítségét kívánja szolgálni. A feladatok nagyon jók és nagy érdeklődéssel néztem végig az első adást. Most csak arról szeretnék említést tenni, ami nem tetszett. Amit humornak szántak, az nem humoros. Pedagógiailag nagyon rossz az, ha va­laki henceg azzal, hogy ő milyen „hülye" a ma­tematikához, és azt bizonygatja, hogy nem hasz­nálja azt. Ezért csak azt tanulja meg, amit hasz­nálni is fog az életben. Az egyik ismert játékve­zető a logikai feladatoknál mindig „jópofásko­­dott", azt firtatva, vajon a játékos a feladott kér­dést érti-e, mert ő még mindig nem érti. A tanu­lók leveleket írtak a riporter szellemi képességeit illetően, mire felhagyott ezzel, az eltelt hosszú idő tanúsága szerint egyszer s mindenkorra. Kardos Gyula ny. matematikatanár Budapest

Next