Új Magyarország, 1994. december (4. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-21 / 299. szám
L. r A rádió mellett . A szeretet kémiája Egyél sok vitamint biztatott kollégám, G. Pali, látva, újfent elkapott a depresszió, mert a szomorúság: kémia. Megfészkelt bennem odavetett mondása, hittem is, nem is. De hogy igaza volt, arról csak halála után győződtem meg, amikor egy orvos kimutatta: szervezetem egyáltalán nem termel lítiumot, annak hiánya okozza a vissza-visszatérő depressziót. Mióta naponta „beviszem", vagyis beveszem egy-egy tabletta formájában, a szervezetem valóban le tudja győzni, ellensúlyozni képes a szomorúságot, amit természetesen nem piktatni kell, hanem kordában tartani. Mert hiszen nem csak a depresszió tünetei jeleznek kóros állapotot - voltaképpen nem tudom megmondani, miért vagyok oly kilátástalanul kétségbeesett -, az se lenne egészséges, ha nem volna szomorú az ember, amikor oka van rá. A jó tanácshoz azonban, sajnos, azt is hozzátette Pali: Svájcból kellene ilyen kapszulákat hozatni - mutatta, mert gyakorló depreszsziós lévén egyre-másra eszegette -, csak neked ez túl drága. Ha nem lettem volna olyan depressziós, mint amilyen voltam, feltehetően a fejéhez vágtam volna az asztaláról egy könyvet vagy hamutartót, majd azonnal beszerzem azokat a fránya kapszulákat. Pedig hát, csak azt bizonyította ezzel a tapintatosnak igazán nem mondható, kis félmondatával, amit amúgy is tudtam: nem igazán szeret, mert mindegy, hogy miért. A szeretet... Nos a szeretetről ezer dolgot tudunk, tudok én is, főként azt a legfontosabb, hogy legyen... De meg kellett hallgatnom a Kossuth Rádió Tudóstóipamának IcéTipsz es adását (péld- fél- délután-szombat este, Elek László és Gimes Júlia megszokott, színvonalas műsora), hogy tudatosodjék betsténü'íi szeretet - is kémia. Egyfelől, persze. Az —r ^agyvizsgálatok ugyanis feltartodtak, hogy miért „felős" a törzs-—^ fejlődés bizonyos fázisaiban kialakult, jól elkülöníthető három agyrész. Az érzelmek gyűjtőhelye a második, úgynevezett kémikus rész, mely a madaraknál kezdett kialakulni, s az emlősöknél teljesedett ki. (Az első a hideg, számító, talán racionálisnak is mondható nyúltagy, a harmadik rész pedig a komputer szerepét tölti be.) A pszichológusok tudják, mert a biokémikusok kiderítették - s a műsorból bárki megtudhatta -: összeköttetésben van a három agyrész, alkalmasint nagy verseny folyik köztük, s hatásuk keveredéséből - egyéni variációkkal - alakul ki az egyes ember viselkedésmódja. Beleértve azt is, hogy némelyeknél uralkodóvá válhat - s akár az maradhat egész életükben valamelyik rész. Ettől akár meg is rémülhet vagy legyinthet rá, aki nem hallgatta tovább a műsort, mondván: akkor voltaképp valamennyien egy belénk plántált számítógép programjának végrehajtói lennénk, s ugyan ki hiszi ezt el?! Csakhogy nem mondanak ilyent a tudósok sem. Hallhattuk, az amerikai szociálpszichológusok megállapították: amikor J. F. Kennedy elnökként elkövette élete legnagyobb hibáját, vagyis alábecsülte Castro és Kuba jelentőségét, az iránta érzett szimpátia és szeretet nem gyöngült, hanem éppenséggel erősödött! Utóbb számos felmérés alapján jelenthették ki: a szeretet tárgyát képező kísérleti személy viselkedése nem közvetlen hatást gyakorol. Akit szeretünk, annak a hibái is a már elkönyvelt jó tulajdonságait erősítik. Sőt, ha döntenünk kell valaki javára, még jobban fogjuk szeretni azt, annek a javára döntöttünk - természetesen fordítva is -, jó tulajdonságait még markánsabbaknak fogjuk látni. Vagyis, hál' istennek, nem vagyunk olyan igazságosak, mint egy komputer, „aki" nem részrehajló, mert nem tud szeretni. És, mivel a szeretet - akár a kémia is - soha nem lehet túl sok bennünk, ellensúlyozó tablettára nincs is szükség. Hagyjuk hát, hadd áradjon, s nem csak most, karácsony közeledtén. (medve) ■ A magyarországi italianisztikának friss hírei vannak. A hatvanas-hetvenes évek nagy kiadói sikerei: Dante, Boccaccio, Petrarca, Machiavelli összes műveinek filológiai apparátussal ellátott kiadásai után a nyolcvanas évek második felétől visszaesett az olasz irodalom magyarországi - Wadós - jelenléte. Alberto Moravia, Dino Buzzati és Itala Calvino műveinek fordítását nem követte a kortárs olasz írók kiadása, ez alól talán egyedül Umberto Eco volt kivétel a Rózsa neve filmváltozatának sikere és az Európa Kiadó lelkes szerkesztő-fordítója jóvoltából. Giuseppe Ungaretti válogatott verseinek tavalyi kiadása (Mérték és titok, Kráter, 1993), Pier Paolo Pasolini első fordításkötetének megjelenése egy életműsorozat első köteteként (Egy halott énekei, Új mandátum, 1994), valamint Szénási Ferenc igen alapos monográfiája a XX. század második felének egyik legjelentősebb olasz prózaírójáról, Italo Calvinóról viszont azt jelzi, hogy aiiencvenes években alakult új kiadók sem maradnak érdektelennek a modern és kortárs olasz irodalom értékei iránt. A fordítók és kiadók ilyen irányú érdeklődését a szakma is támogatni kívánja. Ezt mutatja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia összehasonlító irodalomtörténeti folyóirata, a Helikon különszámot szentelt a mai olasz irodalom bemutatásának (1994. 3. sz.), ezt követően pedig a Budapesti Olasz Kultúrintézet vállalkozott arra, hogy az ELTE és a Római La Sapienza Tudományegyetem olasz intézeteivel közösen tudományos tanácskozást rendezzen a mai olasz irodalom főbb irányzatairól, jelentős alakjairól és a kortárs irodalom értékelésének kérdéseiről. A december 12-14. között rendezett konferencia nyitó és záró előadása (Sárközy Péteré és Szkárosi Endréé) a mai magyar és olasz irodalom főbb tendenciáit állította párhuzamba, míg a többi magyar előadó elsősorban az olasz irodalom magyarországi „fortunáját" ismertette. Az olasz előadók, köztük a hatvanas-hetvenes évek baloldali mozgalmainak neves ideológusa, Alberto Asor Rosa professzor a mai olasz irodalom értékelésének, az irodalomkritika főbb tendenciáinak elemzésére, illetve a Magyarországon kevésbé ismert szerzők: Luigi Malerba, Giuseppe Pontiggia bemutatására vállalkoztak (Francesca Bernardini). A konferencia első napjának délutánján került sor Giuliana Morandini most lefordított regényének (Tükör kávéház, K.u.K., 1994) bemutatójára a trieszti írónő jelenlétében. A trieszti irodalom „határ-eset" jelenségéről Elvio Guagnini professzor, a regény pszichoanalitikai vonatkozásairól Hubay Miklós, a magyar Fen Club elnöke beszélt a népes közönség előtt. A konferencia egyik érdekessége: a neves olasz előadók mellett az érdeklődők előadóként is megismerhették a Római Magyar Akadémia két új igazgatóját, a szegedi Pál Józsefet, aki Umberto Eco műveinek magyarországi fogadtatásáról tartott előadást, és Eco magyar fordítóját, Barna Imrét. Hasonlóképp most mutatkozott be a magyar közönség előtt Luigi Tassoni professzor, a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem új, olasz tanszékvezetője is, aki ötven év múltán azt a nagy tradíciót újítja fel, amikor is a magyar italianisztkát a neves olasz professzorok (Carlo Tagliavini, Rudolfo Mosca, Gaetano Trombatore) jelenléte határozta meg. A mai olasz irodalomról rendezett budapesti konferencia szakmai és közönségsikere láttán bizton remélhetjük, hogy a jövő esztendőben a római társintézet új igazgatói vállalkoznak majd e rendezvény párjára, a mai magyar irodalom olaszországi bemutatására. S. P. 3-(1) A mai olasz irodalom Magyarországon Kerekasztal-konferencia az Olasz Kultúrintézetben . V. IV. ÉVFOLYAM, 299. SZÁM 1994. DECEMBER 21 .,SZERDA KULTÚRA• Világpremierrel nyílt meg Bécsben az Egyiptománia című, Európa várakozása a fáraók földje után alcímű kiállítás, rendkívül ötletes, a bécsi"Kunsthistorisches Museungés a Pitt and Schön cég által közösen kifejlesztett készülék világpremierjével. Olyan, hordozható komputer ez, amelyet a látogató a nyakába akaszthat, s egy gomb megnyomásával pillanatok alatt megkapja a keresett információt. Nem azt jelenti ez természetesen, hogy a hagyományos, gazdagon illusztrált katalógus hiányozna a bemutató kelléktárából, mindenesetre jelzi, milyen korszerű technikai színvonal társulhat a művészet távoli korszakait megidéző művekhez. Nem hiányoznak egyéb műszaki érdekességek sem, hiszen a már a Mozart-kiállításon is alkalmazott infravörösfény-rendszert használva fülhallgatója segítségével is mindegyik teremben más-más szöveget és zenét hallgathat a látogató. Ami pedig a „nagy", legalábbis látványos, messziről szembetűnő fogásokat illeti, ne feledkezzünk meg arról a lézersugárról, amely különös háromszöget formáz a kiállítás helyszíne, a Künstlerhaus elé felállított, huszonöt méter magas obeliszk, a Kunsthistorisches Museum, meg a Stephanskirche legmagasabb pontja között. Természetesen jelképes ez a háromszög, hiszen az egyiptomi rómcócrom a lf/^’70 ta'rak és a mindkettőt falai közé fordó múzeum között teremt kacsolatot. Azt is jelzi, hogy az egyiptomi művészet iránti érdeklődés sok évszázadra tekinthet vissza. Már a kortárs görög művészek is tanítómestereiknek tekintették a Nílus völgyében dolgozó névtelen alkotókat, és se szeri, se száma azoknak az ókori egyiptomi alkotásoknak, amelyeket az antik Rómába szállítottak, hogy - a többi között - a császárok villáit ékesítsék. A bécsi kiállítás anyaga, melyet néhány hónappal ezelőtt, nem véletlenül, Párizsban mutattak be, nem vállalkozhat a több évezredes áttekintésre, középpontba az 1730-1930 közötti időszakot állítja. A régiségek valódi tudományos vizsgálata ugyanis Napóleon amúgy meglehetősen szerencsétlen egyiptomi hadjárata után kezdődött meg. Az 1799-ben felfedezett rosette-i kövön lévő szövegek segítségével Champollion 1822- ben megfejtette a hieroglifákat, ezáltal megnyílt az út az egyiptomi kultúra megismerése, megértése felé. Ezzel, no meg az országból Európába hordott ókori műalkotások sokasodásával párhuzamosan egyre több kortárs alkotáson lehetett kimutatni a fáraók művészetének hatását. A több mint háromszázötven művet bemutató tárlat - ahogyan az már a technikai eszközök említésekor is kiderülhetett - nem egyszerűen megismétli a párizsi bemutatót. A Wilfried Seipel, a Kunsthistorisches Museum főigazgatója és munkatársai által feldolgozott, a világ legjelesebb gyűjteményeiből kölcsönzött anyagot Hans Hoffer vezetésével igazi építészeti, belsőépítészeti együttessé formálták. Olyan különleges értékkel is megismerteti a látogatókat a tárlat, mint Ludovika császárné Egyiptomi kabinetje, amelyet hosszú hányattatása után restaurálva, eredeti szépségében láthatunk. Az Egyiptomi kabinet annak a nagyszabású, huszonnégy termet magába foglaló belsőépítészeti munkának volt a része, amelyet I. Ferenc császár harmadik felesége, Maria Ludovica d'Este rendelt meg gróf Franz Anton Harrach udvari kamarásnál, s amelyben 1810-es elkészülte után alig hat évig gyönyörködhetett a fiatalon, 1816-ban elhunyt császárné. A Burg következő lakói hamarosan eltávolíttatták a berendezést, amely azután évtizedekre a luxembourgi kastély padlására került, mígnem most tökéletesen restaurálták. Nemcsak az európai művészet Egyiptom utáni vágyakozásáról, hanem a helyi művészeti értékek felfedezésének vágyáról és sikeres újjáteremtéséről is beszél tehát az Egyiptománia. 1/ P. Szabó Ernő Európa vágyakozása a fáraók földje után Egyiptománia Bécsben . V ^i_.V.1.021 . H' A fösvény a Katona József Színházban Harpagon ül a pénzén La Fléche Cléante-nak, Harpagon úr fiának a szolgája (Holósi Frigyes) kiássa a kertben azt a jókora ládát, melyben a zsugori házigazda tízezer aranya lapul. La Fléche (akit Illyés Gyula fordítása „Fecskének" nevez, de Bognár Róbert új magyarítása megtartja a moliére-i nevet) könyékig sáros. Sáros az ásója is, de alig maszatos a láda. Viszont jó nehéz. A szolga és Cléante meggörnyedve cipelik. S hogy Harpagon (vagy más) meg ne találja, jól elrejtik. A korábbiakban már többször „játszó" sámli alá dugják. , A zárójelenetben, amikor Har- szereposztásnak nem nagyon vagán a pénzesládáját keresi, egyszer csak felkapja a sámlit, s vele együtt a ládát, és nem is sejtvén, hogy szó szerint a kezében a pénze, ráül a sámlira. Ez így, önmagában, jó rendezői ötlet. Zsámbéki Gábor azt jelzi vele: a fösvény ül a pénzén, de ennek nincs semmi haszna, nincs semmi értelme, ez öncélú pénzkuporgatás, mánia, amit mindenki más észrevesz, ismer, csak Harpagon nem. Igen ám, de van itt két bibi. Az egyik: ha pár perccel előbb azt a ládát két felnőtt ember is alig bírta cipelni, Harpagon, aki eladdig semmi jelét nem adta herkulesi erejének, nem kaphatja csak úgy föl a sámlival, mint a pillér. Kivált, hogy egy adott pillanatban a láda kinyílik, és kidől belőle a rengeteg arany. Tehát még csak nem is üres. A másik: korábbról tudjuk, ez a tízezer arany is uzsorakamatból származik, tehát Harpagon úgy ül a pénzén, hogy nem ül rajta, hanem fialtatja. Vagyis a rendezői metafora sántít egy picikét. Akadékoskodásnak tűnhet egy Moliére-felújítás ilyen apró mozzanatában hibát találni/keresni. Csak hát a Katona József Színház sok éven át ahhoz szoktatott bennünket (például épp Zsámbéki rendezéseiben), hogy a legapróbb részlet is a helyén van, a produkció kompakt egész az első pillanattól az utolsóig. Ezúttal azonban nem is ez a sámlijáték az egyetlen pontatlanság. Ennél alapvetőbbek is vannak. Ahogy például a játék indul, az igen izgalmas és érdeklődést felkeltő. Már maga az, hogy Zsámbéki ellenszereposztást alkalmaz, és Harpagon lányát, Élise-t Csákányi Eszterre bízza, szerelmesét, Valére-t pedig a sokkal fiatalabb, nyagláb kamasz, pályakezdő Takátsy Péterre, azt sejteti: ezúttal nem a szokott Moliére-sémákat fogjuk látni. Ez a kettős sok lehetőséget rejt, a fene nagy szerelem megkérdőjelezésétől kezdve Valére kétszínű viselkedésének ellenszenvessé tételéig. Az is remek ötlet, hogy Zsámbéki a nyitó jelenet Elise-Valére párbeszédének szövegét jól „fordítja le", s észreveszi: itt tulajdonképpen egy már „perfektuálódott" kapcsolatról van szó, és a szokott lila ömlengésből groteszk ágyjelenetet komponál. Csakhogy az előadás folyamán sem ennek a groteszk tónusnak, sem az ellen Takács István is tapasztaljuk a következetes érvényesítését. Az is igaz, hogy Marianne, akit Cléante szeret, de Harpagon akarja feleségül venni, passzív figura. Ám Huszárik Kata egyelőre még ehhez a figurához képest is halvány, sápadt, mint ahogyan Tímár Andor Cléante-ja is inkább csak kis mitugrász, mint a kharpagoni elvek és gyakorlat ellentéte. (Hogy időnként az ócska bútorok raktárát „ábrázoló" díszlet legváratlanabb pontjain bukkan föl és elő, annak indoklása nem rá, hanem a rendezőre tartozna.) Bodnár Erikának Frosina házasságközvetítő nem igazán a szerepe; egy nagy „kacagóáriát" ráadásul merő technikából csinál meg. Hollós szolgálójában jó adag franzstadti bumfordiság lakozik. Újlaki Dénes Anselme ura eléggé kívül marad az egész ügyön. Lukáts Andor szakácskocsis-mindenes Jacques-ja a szokott, józan szolgafigura, de rejtélyes, miért kapkod időnként legyek után. Tóth József rendbiztosának van egy remek pillanata, amikor sírva fakad Anselme úr szívszaggató történetének hallatán. A föstény mindig szerepdarab volt. Már az ős-ős, Plautus A bögréjének Eucliusa is éppúgy uralja a komédiát, mint Moliére-nél Harpagon. Minden új előadást igazából a megfelelő Harpagon jelenléte indokol. Ezúttal Haumann Péter a megfelelő és az indok. Az ő Harpagonja mintha egy kicsikét más előadásból való volna. Ő következetesen végigviszi azt az elképzelést, hogy ez a tösvény korántsem annyira netséges, mint amennyire tragikus. És ha nevetünk is rajta, az is inkább a szánakozás jele. Haumann-Harpagon pénzimádata nem mánia, hanem szenvedély. Nagy különbség. Szenvedély, amely rossz irányba hat. Ön- és közveszélyes. Torz megnyilvánulásai, visszataszító kinövései is a túlhajtott, elhatalmasodott szenvedély következményei. Ez a Harpagon nem bohóckodik, ez őszintén szenved, s őszintén hiszi, hogy szenvednie is kell. Nem lát ki saját elhatalmasodott szenvedélyéből, nem vesz észre mást és másokat. Ettől lesz súlyosabb, komolyabb és szánalomra méltóbb, mint a Harpagonok többsége. Gondozottabb előadás, izmosabb szereplőgárda közegében Haumann alakítása még elmélyültebb, még csiszoltabb lenne. -98