Új Magyarország, 1995. április (5. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-03 / 78. szám
^ 1 (/lLi ' 80. ÉVFOLYAM, 78. SZÁM 1995. ÁPRILIS 3., HÉTFŐ KULTÚRA cc üggönyrojt A Madách ócsárolják és irigylik. Erre is, arra is lehet okot találni. Ahány bemutatójuk az utóbbi években volt, annyi fanyalgásban, kifogásban, tagitikai elmarasztalásban volt részük. Sem a darabok, sem a belőlük készült produkciók nem arattak általános szakmai elismerést. Ha vígjátékot játszottak, gyakran az volt a baj, hogy túl kommersz, túlságosan könnyed, szabvány, színvonaltalan, ezerszer látott. Ha klasszikust, akkor az, hogy nincs egy központi elrendező gondolat, főszereplő és epizodista megy a maga feje után, alkotóelemeire hull az előadás, és több benne a dekorativitás, mint a dráma. Ha - mint azt már sok éve teszik - musicalt vittek színre, vagy az volt a baj, hogy mit keres ebben a patinás, nagyszerű múltú színházban Webber, vagy az, hogy a magyar szerzők meg nem elég jók, a műfaj közhelyeiből építkeznek, a nagy világsikerek szerzőinek halvány visszfényei. Molnár Ferenc miatt a szerzőt dicsérve marasztalták el az előadásokat, Shaffer miatt a szerzőt kifogásolva tették ugyanezt. Színészek kaptak jó kalkulust a rendezés rovására, és rendezés kapott elismerést a színész dacára vagy ellenében. Szinte minden egyes alkalommal felemlegették, hogy hajdanán ebben a színházban ment egy Othello, egy Hamlet, egy Tanner John házassága, egy Három nővér, egy Pillantás a hídról vagy egy Kaviár és lencse. Most pedig bezzeg... Még a régi sikerek felújítása miatt is kaptak a fejükre: hol vannak azoktól ezek a mostani produkciók? Mi tagadás, ezeknek a kifogásoknak, az olykor egész sértő hangnemben megfogalmazott bírálatoknak volt alapjuk. A színház műsorpolitikája például valóban könnyebbé, használjuk ezt a kifejezést: közönségsiker-orientáltabbá vált. Világszerte sikeres bulvárszerzők és ügyes, de nem igazán mély drámaírók szívesen látott vendégek voltak (s ma is azok) a körúti és a Madách téri épületben. De színre kerültek vitathatatlan rangú szerzők is, mint legutóbb például Anouilh. Ezeknek azonban a műveknél gyöngébb előadásuk született, mert valahogyan e szerzők is „elmadáchosodtak". Ami annyit jelent, hogy rendezés és játék a mutatós felszínen maradt, nem ástak le a drámák legértékesebb rétegeiig, s az egész produkció valamiféle túlhaladott színházeszme jegyében születettnek tűnt föl. Mindenesetre a Madáchban hiába keresnénk még a magyar viszonylatok szintjén modern megoldásokat is. Merész kísérletezés, ne adj' isten valamilyen avantgárd megnyilatkozás nem az ő profiljuk. Másfelől viszont, ha titkolva is, a szakmában sokan tekintenek vágyakozva a Madách közönségsikereire. Kevés budapesti színház mondhatja el magáról, hogy jó néhány előadása hosszú évek óta egyvégtében közönségsiker. Kevesen dicsekedhetnek annyi táblás házas előadással, mint a két Madách. Kevés színház áll anyagilag olyan szilárd lábakon a mai viszonyok között, mint ők. Lehet, hogy ami náluk látható, az nem a kortárs drámairodalom élvonalának és a naprakész modern színjátszásnak a demonstrációja, de hogy a néző bemegy hozzájuk, az biztos. Manapság pedig ez (tetszik - nem tetszik) úgyszólván élet és halál kérdése a színházakban. A Madáchnak e kettős megítélése mögött nagyon egyszerű indítékok állnak. Magam sem rajongok mindegyik produkciójukért, de tudomásul veszem, hogy ők egy nem feltétlenül örömteli, ám elkerülhetetlennek látszó folyamatot szemléltetnek. A magyar színházak is egyre jobban elkülönülnek úgynevezett művészszínházakra és nagyobb közönséget vonzó, szórakoztató (kommersz, bulvár-) színházakra. A Madách, ez most már nyilvánvaló, az utóbbi csoportba sorolt át. Jobb, ha beletörődünk. (takács) aud Kossuth-díj, Széchenyi Akadémia Schéner, a garabonciás amikor a hatvanas évek legele-Nagykalapos önarckép volt, / úgy ismertem meg, de rég volt. / Műve nagy már, ilyen okból / Bábelt hordhat kalapokból - írta Schéner Mihály festő-, szobrász- és kalapgyűjtő művésznek címzett Vidám üzenetében Nagy László. Mikor is? Kár lenne számolni az éveket, olyan régen. De ha régen hangzott el a vidám üzenet, a mű azóta még nagyobb lehet, s a művész még érdemesebb a különb s különbféle kitüntetésekre. Noha a legkevésbé sem lehet azt mondani, hogy a címek, rangok embere. Akkor sem magára gondolt, amikor egy interjúban úgy fogalmazott: „Abban reménykedem, hogy az idő kíméletlen vasfoga kikezdi a hamis értékeket, s így talán helyükre kerülnek az igaziak." A remény az utóbbi években''ha lassan is, valósággá válik. ■ Panasza annak idején annak a művészetpolitikának szólt, amelyet a hírhedt három T-vel jellemeztünk. A hatalom elsősorban tiltott, másodsorban kegyesen tűrt, s harmadsorban, meglehetősen nagylelkűnek érezve magát, támogatott, így hát az a nemzedék, amelyhez Schéner Mihály is tartozott, a második világháború után, az ötvenes években eszmélkedő generáció saját bőrén tanulhatta meg, milyen az, amikor valaki nem áll be a sorba, s a dekadens nyugati művészet bizonyos „formalista" irányzataihoz csatlakozva kísérletezik. A szelíd táj- és csendéletfestőnek készülő művész akkor kapta az első komolyabb szidást. Jen az expresszionizmus jegyében fogant táblaképeit mutatta be. Később az volt a baj, hogy a Bauhaus szellemiségét idéző konstruktív módon komponált. S közben mindvégig, kimondva, kimondatlanul a gyanú, a népiesség vádja, amely olykor talán súlyosabb véteknek számított, mint a „modernkedés". Túljutva a hetedik ikszen, a sokadik kiállításon, van-e még értelme az egykori sérelmeket idézni? Különösen akkor, ha - igaz, meglehetősen későn - március 15-én a művész megkapta a Kossuth-díjat, s ha alig egy héttel a díjátadás után újabb, bensőségesebb hangulatú összejövetelt rendeztek Schéner Mihály tiszteletére Békéscsabán. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia hívta meg tagjai közé. Március 22-én tartotta székfoglaló előadását. Ekkor nyitotta meg a városháza termében ez alkalomból rendezett kiállítást is a régi barát, a költő Juhász Ferenc. Kapott, de adott is ez alkalommal a festő abban a városban, ahonnan útnak indult egykor, s ahová mindig visszatért, élmé nyért és élményt adni. „Egyre fontosabbnak tartom - mondta egyszer -, hogy a művészet a legkisebb közösségekbe is eljusson." Most, az ünnepségen úgy fogalmazott, hogy a kultúra helyi hagyományai újjáéleszthetők, s erre feltétlenül szükség is van, ha valóban csökkenteni akarjuk a vidék és a főváros kultúrája közötti különbségeket. Maga e cél érdekében persze már korábban - s nem is keveset - tett: kiállításain túl állandó otthont is teremtett Csabán a művészetnek, a „nagy" és a „népi" művészetnek a Meseházban, ahol a következő idők felnőttjei élményeket szerezve ismerkedhetnek meg a színek, formák varázsával. Schéner Mihály, a festőművész. Schéner, a rajzoló. Schéner, a szobrász. A kalaptulajdonos. A meseházszervező. Lehet művészetéről hitelesen írni a művészettörténet nyelvén, ahogyan például Németh Lajos tette:„Meri vállalni a dolgokba lelket lehelésnek a demiurgoszi merészségét, a valóságot nem csupán tükröző, reflektáló művészi munkát, hanem a valóságot új és új lényekkel akarja gazdagítani, organizmusuk révén önmaguk létét elfogadó lényekkel. Mert Schéner Mihály huszárfigurái, falovai, textilkezei, kvázi-szerszámai és szekerei Lehet úgy, ahogyan a dülöngélő gyermekbetű fogalmaz a vendégkönyvben: „A kiállítás nagyon szép volt." S mondhatjuk azt is a kiteljesedett életművet elismerő kitüntetések után: Isten éltesse sokáig Schéner Mihály garabonciást! (szó) Játéklovacskák felvonulása (1970-71) Felsőoktatás - alsóbb szinten? Az egyetemek és a főiskolák az elmúlt napokban érdekes és nem minden tanulság nélküli statisztikai kérdőívet kaptak. A kérdések arra vonatkoznak, milyen a hallgatók és oktatók aránya az adott felsőoktatási intézményben. Tudjuk: az oktatói kar radikális csökkentésére készül a kormányzat. A kérdőívekkel most talán - sajátos logikával - az eleve meghozott döntéshez keresik utólag az indokokat. A helyzetet és a minisztériumi pontosságot egyébként jól jellemzi, hogy korántsem minden intézmény kapta meg a kérdőívet. Úgy látszik, nemcsak a sors, de a kultuszminisztériumi ügyvitel útjai is kiszámíthatatlanok. Visnyei László, az Agrároktatók és Kutatási Dolgozók Szakszervezetének alelnöke kérdésünkre elmondta: nem látta a kérdéses kérdőívet, de már hetek óta vannak információi a törekvésekről. Az oktatói létszámot állítólag a holland minta alapján sokallják a minisztériumban, s ehhez akarják igazítani a honi oktatóihallgatói arányokat is. Igen ám, csakhogy ilyen minta neve létezik! Nem tudni, honnan vették a példát, hiszen több kolléga is járt Hollandiában, s hiába keresték igen alaposan a magyar minisztériumi minta holland eredetijét, nem találták. És sántít itt más is. A holland állam például nem erőltet rá semmit az ottani oktatási intézményekre. Hollandiában és más nyugati országokban rengeteg lehetőségük van a hallgatóknak az információszerzésre a folyosókon elhelyezett számítógépek használatától a komputeres könyvtárakig. Nálunk viszont nincs minden területen még akadémiai kutatóintézet sem, így a felsőoktatásban folyó kutatásokra nélkülözhetetlenül szükség van. Visnyei László keserűen hangsúlyozta: - Ha ezek a leépítési tervek megvalósulnak, nemcsak sántítani fog a magyar innováció, a fejlődés, de bele is rokkan. Szabó Gábor Tamás, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének titkára sem kertel. Azt mondja: - A számok egészen mást mutatnak, mint amit a minisztérium el próbál hitetni. Az 1992-es UNESCO-statisztika szerint például Ausztriában, Belgiumban, Hollandiában, de még Bulgáriában (!) is lényegesen több oktató jutott 100 ezer lakosra, mint nálunk. A hallgatók számát nézve pedig még kedvezőtlenebb az arány Magyarországon. Míg Hollandiában 100 ezer lakosra 3200 hallgató jut, nálunk ez a szám 1100, s még Bulgáriában is 2500 körüli. Magyarországon tehát igen kis befektetéssel és támogatással áll hosszú évek óta világszínvonalon a felsőoktatás. Vígh László, az Értelmiségi Szakszervezeti Konföderáció soros elnöke szintén szomorú a visszafejlesztő tendenciák miatt. Egész Nyugat-Európában és Amerikában is az az irány, hogy a tudományos elmélyülés elősegítésére emelik az oktatói létszámot. Nálunk, úgy látszik, ennek a szándéknak éppen az ellenkezője dominál a minisztérium elképzeléseiben. I . Megyeri Dávid |UL)c\\\6cScia^ (sxM Prügyi Móricz-napok A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Prügyön 1990 óta ötödször rendezték meg a Móricz Zsigmond-napokat. - Ahogy telik az idő, úgy válnak egyre szebbé az emlékeink. És ez így van jól, mert erőt ad a későbbi munkához - mondta Parajos Tibor, a prügyi Móricz Zsigmond Általános Iskola igazgatója. Színjáték kategóriában első a Herman Ottó Általános Iskola, Alsózsolca. Különdíjat kapott a sárospataki Petőfi Sándor Általános Iskola és a prügyi Móricz Zsigmond Általános Iskola. Prózamondók (2-4. osztály): Nagy Ottó, Abaújszántó. Különdíj: Orosz Tímea, Encs és Kóbori József, Szomotor. Az 5 -6. osztályosok prózamondói közül első: Parkánszki Gabriella, Bódvaszilas. A 7-8. osztályosok közül: Jakab Andrea, Miskolc. Néptáncban első a boldvai Kiskelep néptánccsoport nagycsoportja. Kiemelt különdíjat kapott a miskolci Csipogó Gyermek Néptánccsoport nagycsoportja. Népi hangszer Ikategóriában korcsoportonként a három első helyezett: Fehérvári Anita, Prügy (szólista), Czeglédi Ildikó és Iváncsó Mária Bodrogkeresztúr (duó) és a túristvándi Prücsök citeraegyüttes. Rajz kategóriában korcsoportonként első Szilágyi Ágnes, Kormány Edina, és Bányácski Szabolcs. (b) FOTÓ: NAGY BÉLA Építünk, mert nincs mire várnunk. E szavakkal s ennek a gondolatnak a jegyében nyitotta meg Tőkés László azt a kiállítást a Gellért Szállóban, melyen Erdélyből áttelepült magyar képzőművészek munkái láthatók. A huszonhárom festő, grafikus, szobrász, az Erdélyi Művészetért alapítvány támogatásával, jótékony céllal hozta létre a tárlatot. így kívánják segíteni a Szatmárnémetiben, Makovecz Imre tervei alapján épülő Rákóczi Kollégium mielőbbi tető alá hozását A Szív Tv műsorán ma este 22.30-kor SZENES ANDREA MŰSORA MAI VENDÉG: TOPOL Szenes Andrea első találkozásukkor Magyarországon „faggatta" titkairól a Hegedűs a háztetőn című legendás film főszereplőjét. A beszélgetés a művész jeruzsálemi otthonában folytatódik. I) Szívek a kőkabátban Melocco Miklós 60. születésnapjára * Hogy a köszöntés sem nem túl személyes, sem nem szokottan távtartó, sem nem hűvös műtörténészi szövegtest ne legyen, mintázni próbálok itt, most, akárha szószobrász lennék, agyag helyett mondatokat, igéket, neveket, ragokat formáznék, elvégre mindenki teremtő, aki ember. A Teremtő teremtménye. Megalkottattunk az első szobrász keze által, agyagból. Porból leszünk porok. Zuhan a szívem. Madarak szállnak felettünk. Jönnek évek, vagy mi megyünk bennük, vagyunk itt, aztán egyszer csak nem leszünk. Ki tudja megmutatni nekünk magunkat? Ki tudja elhitetni, hogy lelkeink ■ agyagba, kőbe, bronzba zárva tovább élnek, mint mi: a múlandó minták? A szobrász. A Teremtőt utánzó teremtő. Az anyaggal perlekedő lélekhordozó. Melocco Miklós, aki ma hatvanesztendős. Születésnapon, ilyen szép kereken főleg, visszatekinteni szoktak. Időszaki zárszámadás, áprilisi leltár: volt egy Ady-oltár, egy József Attila-oltár is, egy Mátyás király és egy Széchenyi, valamint egy-egy Szókratész és Szent Ferenc. Sok mindenki tehát Melocco keze által újrateremtve, utcákkon, tereken, szobákban, rendületlenül. Abda határában például ott a Radnóti-gránit, moccanatlan kőkabátban, jön arra mindig szél, az a nyugati, a szoborkabát alja mintha mozogna, lebbenne föl, és mutatna gyötört költőtestet, keresztre feszítettet. De a kőkabát nem mozog. Vittünk Trabanttal Győrbe Krisztust, nézhető a bencés gimnázium ebédlőjében: Jézus és az emmauszi tanítványok. Megborzongtam gipszelés közben: a kenyeret törő Emberfia arca John Lennon arca volt. Beszélnek és zenélnek nekem így Melocco Miklós szobrai, beszélnek és énekelnek így mindenkinek, aki megáll előttük, mondják a szobrok mindazt, ami volt, és mindenektt, amik lehetünk Hogy magyarok, hogy európaiak, hogy szabadok, hogy lélekhordozók vagyunk. Áldja és éltesse még sokáig közöttünk a hatvanesztendős Melocco Miklóst az, aki minden szobrász kezét vezeti: a Teremtő. L/F Dippold Pál iXAC