Új Magyarország, 1995. április (5. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-03 / 78. szám

^ 1 (/lLi ' 8­0. ÉVFOLYAM, 78. SZÁM 1995. ÁPRILIS 3., HÉTFŐ KULTÚRA cc üggönyrojt A Madách ócsárolják és irigylik. Erre is, arra is lehet okot találni. Ahány bemutatójuk az utóbbi években volt, annyi fanyalgás­­ban, kifogásban, tagitikai elma­rasztalásban volt részük. Sem a darabok, sem a belőlük készült produkciók nem arattak általá­nos szakmai elismerést. Ha víg­játékot játszottak, gyakran az volt a baj, hogy túl kommersz, túlságosan könnyed, szabvány, színvonaltalan, ezerszer látott. Ha klasszikust, akkor az, hogy nincs egy központi elrendező gondolat, főszereplő és epizo­­dista megy a maga feje után, al­kotóelemeire hull az előadás, és több benne a dekorativitás, mint a dráma. Ha - mint azt már sok éve teszik - musicalt vittek szín­re, vagy az volt a baj, hogy mit keres ebben a patinás, nagysze­rű múltú színházban Webber, vagy az, hogy a magyar szerzők meg nem elég jók, a műfaj köz­helyeiből építkeznek, a nagy vi­lágsikerek szerzőinek halvány visszfényei. Molnár Ferenc miatt a szerzőt dicsérve marasztalták el az előadásokat, Shaffer miatt a szerzőt kifogásolva tették ugyanezt. Színészek kaptak jó kalkulust a rendezés rovására, és rendezés kapott elismerést a szí­nész dacára vagy ellenében. Szinte minden egyes alkalom­mal felemlegették, hogy hajda­nán ebben a színházban ment egy Othello, egy Hamlet, egy Tan­ner John házassága, egy Három nő­vér, egy Pillantás a hídról vagy egy Kaviár és lencse. Most pedig bezzeg... Még a régi sikerek fel­újítása miatt is kaptak a fejükre: hol vannak azoktól ezek a mos­tani produkciók? Mi tagadás, ezeknek a kifogá­soknak, az olykor egész sértő hangnemben megfogalmazott bírálatoknak volt alapjuk. A színház műsorpolitikája például valóban könnyebbé, használjuk ezt a kifejezést: közönségsiker-ori­­entáltabbá vált. Világszerte sike­res bulvárszerzők és ügyes, de nem igazán mély drámaírók szí­vesen látott vendégek voltak (s ma is azok) a körúti és a Madách téri épületben. De színre kerül­tek vitathatatlan rangú szerzők is, mint legutóbb például Anou­ilh. Ezeknek azonban a művek­nél gyöngébb előadásuk szüle­tett, mert valahogyan e szerzők is „elmadáchosodtak". Ami annyit jelent, hogy rendezés és játék a mutatós felszínen maradt, nem ástak le a drámák legértékesebb rétegeiig, s az egész produkció valamiféle túlhaladott színház­eszme jegyében születettnek tűnt föl. Mindenesetre a Madách­­ban hiába keresnénk még a ma­gyar viszonylatok szintjén mo­dern megoldásokat is. Merész kísérletezés, ne adj' isten valami­lyen avantgárd megnyilatkozás nem az ő profiljuk. Másfelől viszont, ha titkolva is, a szakmában sokan tekinte­nek vágyakozva a Madách kö­zönségsikereire. Kevés budapes­ti színház mondhatja el magáról, hogy jó néhány előadása hosszú évek óta egyvégtében közönség­­siker. Kevesen dicsekedhetnek annyi táblás házas előadással, mint a két Madách. Kevés színház áll anyagilag olyan szilárd lábakon a mai viszonyok között, mint ők. Lehet, hogy ami náluk látható, az nem a kortárs drámairodalom élvonalának és a naprakész mo­dern színjátszásnak a demonst­rációja, de hogy a néző bemegy hozzájuk, az biztos. Manapság pedig ez (tetszik - nem tetszik) úgyszólván élet és halál kérdése a színházakban. A Madáchnak e kettős megíté­lése mögött nagyon egyszerű in­dítékok állnak. Magam sem rajon­gok mindegyik produkciójukért, de tudomásul veszem, hogy ők egy nem feltétlenül örömteli, ám elkerülhetet­lennek látszó folyamatot szemléltet­nek. A magyar színházak is egyre jobban elkülönülnek úgyneve­zett művészszínházakra és na­gyobb közönséget vonzó, szóra­koztató (kommersz, bulvár-) színházakra. A Madách, ez most már nyilvánvaló, az utóbbi cso­portba sorolt át. Jobb, ha beletörő­dünk. (takács) au­d Kossuth-díj, Széchenyi Akadémia Schéner, a garabonciás amikor a hatvanas évek legele-Nagykalapos önarckép volt, / úgy ismertem meg, de rég volt. / Műve nagy már, ilyen okból / Bá­belt hordhat kalapokból - írta Schéner Mihály festő-, szobrász- és kalapgyűjtő művésznek cím­zett Vidám üzenetében Nagy Lász­ló. Mikor is? Kár lenne számolni az éveket, olyan régen. De ha ré­gen hangzott el a vidám üzenet, a mű azóta még nagyobb lehet, s a művész még érdemesebb a különb s különbféle kitünteté­sekre. Noha a legkevésbé sem le­het azt mondani, hogy a címek, rangok embere. Akkor sem ma­gára gondolt, amikor egy inter­júban úgy fogalmazott: „Abban reménykedem, hogy az idő kí­méletlen vasfoga kikezdi a hamis értékeket, s így talán helyükre kerülnek az igaziak." A remény az utóbbi évekbe­n''ha lassan is, valósággá válik. ■ Panasza annak idején annak a művészetpolitikának szólt, ame­lyet a hírhedt három T-vel jelle­meztünk. A hatalom elsősorban tiltott, másodsorban kegyesen tűrt, s harmadsorban, meglehe­tősen nagylelkűnek érezve ma­gát, támogatott, így hát az a nemzedék, amelyhez Schéner Mihály is tartozott, a második vi­lágháború után, az ötvenes években eszmélkedő generáció saját bőrén tanulhatta meg, mi­lyen az, amikor valaki nem áll be a sorba, s a dekadens nyugati művészet bizonyos „formalista" irányzataihoz csatlakozva kísér­letezik. A szelíd táj- és csendélet­festőnek készülő művész akkor kapta az első komolyabb szidást. Jen az expresszionizmus jegyé­ben fogant táblaképeit mutatta be. Később az volt a baj, hogy a Bauhaus szellemiségét idéző konstruktív módon komponált. S közben mindvégig, kimondva, kimondatlanul a gyanú, a népi­esség vádja, amely olykor talán súlyosabb véteknek számított, mint a „modernkedés". Túljutva a hetedik ikszen, a sokadik kiállításon, van-e még értelme az egykori sérelmeket idézni? Különösen akkor, ha - igaz, meglehetősen későn - már­cius 15-én a művész megkapta a Kossuth-díjat, s ha alig egy hét­tel a díjátad­ás után újabb, benső­ségesebb hangulatú összejöve­telt rendeztek Schéner Mihály tiszteletére Békéscsabán. A Szé­chenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia hívta meg tagjai közé. Március 22-én tartotta székfogla­ló előadását. Ekkor nyitotta meg a városháza termében ez alka­lomból rendezett kiállítást is a régi barát, a költő Juhász Ferenc. Kapott, de adott is ez alkalom­mal a festő abban a városban, ahonnan útnak indult egykor, s ahová mindig visszatért, élmé­­ nyért és élményt adni. „Egyre fontosabbnak tartom - mondta egyszer -, hogy a művészet a legkisebb közösségekbe is eljus­son." Most, az ünnepségen úgy fogalmazott, hogy a kultúra he­lyi hagyományai újjáéleszthe­­tők, s erre feltétlenül szükség is van, ha valóban csökkenteni akarjuk a vidék és a főváros kul­túrája közötti különbségeket. Maga e cél érdekében persze már korábban - s nem is keveset - tett: kiállításain túl állandó ott­hont is teremtett Csabán a mű­vészetnek, a „nagy" és a „népi" művészetnek a Meseházban, ahol a következő idők felnőttjei élményeket szerezve ismerked­hetnek meg a színek, formák va­rázsával. Schéner Mihály, a festőmű­vész. Schéner, a rajzoló. Sché­ner, a szobrász. A kalaptulajdo­nos. A meseházszervező. Lehet művészetéről hitelesen írni a művészettörténet nyelvén, aho­gyan például Németh Lajos tet­­te:„Meri vállalni a dolgokba lel­ket lehelésnek a demiurgoszi merészségét, a valóságot nem csupán tükröző, reflektáló mű­vészi munkát, hanem a valósá­got új és új lényekkel akarja gaz­dagítani, organizmusuk révén önmaguk létét elfogadó lények­kel. Mert Schéner Mihály hu­szárfigurái, falovai, textilkezei, kvázi-szerszámai és szekerei Lehet úgy, ahogyan a dülöngélő gyermek­betű fogalmaz a vendégkönyv­ben: „A kiállítás nagyon szép volt." S mondhatjuk azt is a ki­­teljesedett életművet elismerő kitüntetések után: Isten éltesse sokáig Schéner Mihály garabon­ciást! (szó) Játéklovacskák felvonulása (1970-71) Felsőoktatás - alsóbb szinten? Az egyetemek és a főiskolák az elmúlt napokban érdekes és nem minden tanulság nélküli statisztikai kérdőívet kaptak. A kérdések arra vonatkoznak, milyen a hallgatók és oktatók aránya az adott felsőoktatási intézményben. Tudjuk: az oktatói kar radikális csökkentésére készül a kor­mányzat. A kérdőívekkel most talán - sajátos logikával - az ele­ve meghozott döntéshez keresik utólag az indokokat. A helyzetet és a minisztériumi pontosságot egyébként jól jellemzi, hogy ko­rántsem minden intézmény kap­ta meg a kérdőívet. Úgy látszik, nemcsak a sors, de a kultuszmi­nisztériumi ügyvitel útjai is ki­számíthatatlanok. Visnyei László, az Agrároktatók és Kutatási Dolgozók Szakszer­vezetének alelnöke kérdésünkre elmondta: nem látta a kérdéses kérdőívet, de már hetek óta van­nak információi a törekvésekről. Az oktatói létszámot állítólag a holland minta alapján sokallják a minisztériumban, s ehhez akarják igazítani a honi oktatói­hallgatói arányokat is. Igen ám, csakhogy ilyen minta neve léte­zik! Nem tudni, honnan vették a példát, hiszen több kolléga is járt Hollandiában, s hiába keresték igen alaposan a magyar minisz­tériumi minta holland eredetijét, nem találták. És sántít itt más is. A holland állam például nem erőltet rá semmit az ottani okta­tási intézményekre. Hollandiá­ban és más nyugati országokban rengeteg lehetőségük van a hall­gatóknak az információszerzés­re a folyosókon elhelyezett szá­mítógépek használatától a kom­puteres könyvtárakig. Nálunk viszont nincs minden területen még akadémiai kutatóintézet sem, így a felsőoktatásban folyó kutatásokra nélkülözhetetlenül szükség van. Visnyei László ke­serűen hangsúlyozta: - Ha ezek a leépítési tervek megvalósulnak, nemcsak sántítani fog a magyar in­nováció, a fejlődés, de bele is rokkan. Szabó Gábor Tamás, a Felsőok­tatási Dolgozók Szakszervezeté­nek titkára sem kertel. Azt mondja: - A számok egészen mást mutatnak, mint amit a minisztéri­um el próbál hitetni. Az 1992-es UNESCO-statisztika szerint például Ausztriában, Belgium­ban, Hollandiában, de még Bulgáriában (!) is lényegesen több oktató jutott 100 ezer la­kosra, mint nálunk. A hallgatók számát nézve pedig még kedve­zőtlenebb az arány Magyaror­szágon. Míg Hollandiában 100 ezer lakosra 3200 hallgató jut, nálunk ez a szám 1100, s még Bulgáriában is 2500 körüli. Ma­gyarországon tehát igen kis be­fektetéssel és támogatással áll hosszú évek óta világszínvona­lon a felsőoktatás. Vígh László, az Értelmiségi Szakszervezeti Konföderáció so­ros elnöke szintén szomorú a visszafejlesztő tendenciák miatt.­­ Egész Nyugat-Európában és Amerikában is az az irány, hogy a tudományos elmélyülés elősegítésé­re emelik az oktatói létszámot. Ná­lunk, úgy látszik, ennek a szándék­nak éppen az ellenkezője dominál a minisztérium elképzeléseiben. I . Megyeri Dávid |UL)c\\\6cS­cia^ (sxM Prügyi Móricz-napok A Borsod-Abaúj-Zemplén me­gyei Prügyön 1990 óta ötödször rendezték meg a Móricz Zsig­­mond-napokat. - Ahogy telik az idő, úgy válnak egyre szebbé az emlékeink. És ez így van jól, mert erőt ad a későbbi munkához - mondta Parajos Tibor, a prügyi Móricz Zsigmond Általános­ Is­kola igazgatója. Színjáték kategóriában első a Herman Ottó Általános Iskola, Alsózsolca. Különdíjat kapott a sárospataki Petőfi Sándor Általá­nos Iskola és a prügyi Móricz Zsigmond Általános Iskola. Prózamondók (2-4. osztály): Nagy Ottó, Abaújszántó. Külön­­díj: Orosz Tímea, Encs és Kóbori József, Szomotor. Az 5 -6. osztá­lyosok prózamondói közül első: Parkánszki Gabriella, Bódvaszi­­las. A 7-8. osztályosok közül: Ja­kab Andrea, Miskolc. Néptáncban első a boldvai Kiskelep néptánccsoport nagy­csoportja. Kiemelt különdíjat ka­pott a miskolci Csipogó Gyermek Néptánccsoport nagycsoportja. Népi hangszer Ikategóriában korcsoportonként a három első helyezett: Fehérvári Anita, Prügy (szólista), Czeglédi Ildikó és Iváncsó Mária Bodrogkeresz­­túr (duó) és a túristvándi Prü­­csök citeraegyüttes. Rajz kategóriában korcsopor­tonként első Szilágyi Ágnes, Kormány Edina, és Bányácski Szabolcs. (b) FOTÓ: NAGY BÉLA Építünk, mert nincs mire várnunk. E szavakkal s ennek a gondo­latnak a jegyében nyitotta meg Tőkés László azt a kiállítást a Gel­­lért Szállóban, melyen Erdélyből áttelepült magyar képzőművé­szek munkái láthatók. A huszonhárom festő, grafikus, szobrász, az Erdélyi Művészetért alapítvány támogatásával, jótékony céllal hozta létre a tárlatot. így kívánják segíteni a Szatmárnémetiben, Makovecz Imre tervei alapján épülő Rákóczi Kollégium mielőbbi tető alá hozását A Szív Tv műsorán ma este 22.30-kor SZENES ANDREA MŰSORA MAI VENDÉG: TOPOL Szenes Andrea első találkozásukkor Magyarországon „faggatta" titkairól a Hegedűs a háztetőn című legendás film főszereplőjét. A beszélgetés a művész jeruzsálemi otthonában folytatódik. I) Szívek a kőkabátban Melocco Miklós 60. születésnapjára * Hogy a köszöntés sem nem túl személyes, sem nem szokottan távtartó, sem nem hűvös műtörténészi szövegtest ne legyen, mintázni próbálok itt, most, akárha szószobrász lennék, agyag helyett mondatokat, igéket, neveket, rago­kat formáznék, elvégre mindenki teremtő, aki ember. A Teremtő teremtmé­nye. Megalkottattunk az első szobrász keze által, agyagból. Porból leszünk porok. Zuhan a szívem. Madarak szállnak felettünk. Jönnek évek, vagy mi megyünk bennük, vagyunk itt, aztán egyszer csak nem leszünk. Ki tudja megmutatni nekünk magunkat? Ki tudja elhitetni, hogy lelkeink ■ agyagba, kőbe, bronzba zárva tovább élnek, mint mi: a múlandó minták? A szobrász. A Teremtőt utánzó teremtő. Az anyaggal perlekedő lélek­hordozó. Melocco Miklós, aki ma hatvanesztendős. Születésnapon, ilyen szép kereken főleg, visszatekinteni szoktak. Időszaki zárszámadás, áprilisi leltár: volt egy Ady-oltár, egy József Attila-oltár is, egy Mátyás király és egy Széchenyi, valamint egy-egy Szókratész és Szent Ferenc. Sok mindenki tehát Melocco keze által újrateremtve, utcákkon, tereken, szobákban, rendületlenül. Abda határában például ott a Radnóti-gránit, moccanatlan kőkabátban, jön arra mindig szél, az a nyugati, a szoborkabát alja mintha mozogna, lebbenne föl, és mutatna gyötört költőtestet, keresztre feszítettet. De a kőkabát nem mozog. Vittünk Trabanttal Győrbe Krisztust, nézhető a bencés gimnázium ebédlőjében: Jézus és az emmauszi tanítványok. Megborzongtam gipszelés közben: a kenyeret törő Emberfia arca John Lennon arca volt. Beszélnek és zenélnek nekem így Melocco Miklós szobrai, beszélnek és éne­kelnek így mindenkinek, aki megáll előttük, mondják a szobrok mindazt, ami volt, és mindenektt, amik lehetünk Hogy magyarok, hogy európaiak, hogy szabadok, hogy lélekhordozók va­­gyunk. Áldja és éltesse még sokáig közöttünk a hatvanesztendős Melocco Miklóst az, aki minden szobrász kezét vezeti: a Teremtő. L/F Dippold Pál iXAC

Next