Űj Magyarország, 1995. december (5. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-16 / 295. szám
1995. DECEMBER 16., SZOMBAT 17 V.RENDULeTLENUL|o|o^ i Benedek István sorszata ^ Cmat Németh László minőségi forradalma A hasadás jóval korábban kezdődött, de földomlásszerűen akkor vált láthatóvá, amikor vert hadaink hazatántorogtak az első világháború összedőlt frontjairól, fogolytáboraiból, elégedetlenül és követelőzve. Követelésük jogos volt és hiábavaló, béke és megbecsülés helyett forradalmak vártak rájuk, aztán ellenforradalom, vérengzéssel és nyomorúsággal. „Az iszonyúság a lelkekre / Kaján örömmel ráhajolt, / Minden emberbe beköltözött / Minden ősének titkos sorsa..." (Ady) - az őse mindenkinek vagy úr volt, vagy szolga, titkos sorsa pedig, ha úr, ha szolga, a gyűlölet volt. Úr és szolga, ezt az avítt szópárt használom, mert minden szakszerűbb kifejezést kifacsart vagy elkoptatott a hétköznapi politológia (hogy ne mondjak egyszerűen locsogást). Úr és szolga kölcsönösen föltételezték egymást. Ennek természetessége abból fakadt, hogy egymás nélkül mindketten életképtelenek. Valakinek termelni kell, erre való a szolga, a termelést valakinek ki kell találni és irányítani kell, erre való az úr. Amikor közbeékelődött a kizsákmányolás fogalma és ténye, akkor az úrból burzsuj lett és kapitalista, a szolgából paraszt és proletár. Alattuk volt még egy réteg, a csőcselék, közöttük pedig az értelmiség, amely hol ide húzott, hol oda. Olykor egyszerre ide is meg oda is. A hasadásnak megvoltak az örömszedői is, nemcsak az áldozatai. Akik alig várták a nagy robbanást, amitől egyszeriben új lesz a világon, nem lesz többé úr meg szolga, hanem csupán csak egyenlőség, amit úgy hívnak: világforradalom. A siheder Illyés Gyula például tapsikolt örömében, miközben ártatlan parasztokat lóbált a szét az ágakon. Tizenhatéves szép jövendőm! ifjú álmaim csodaföldje, oly láthatóan, élőn, zenghőn csak egyszer tűnnél még elömbe! (Meg is érte, harminc év késéssel, Rákosi pajtás segítségével... Akkor már kevésbé lelkesedett.) Történelmi feledékenységünkhöz tartozik, hogy a tizenkilences kommünért lelkesedők létszámát az utólagos visszaszippantás és lapítás folytán quantitée negligeable-nak becézzük, pedig bizony ha 1920-ban lehetett volna veszélytelen népszavazást tartani, aligha olyasformán nem járunk, mint 1995 májusában. Mert az egyenlőségmaszlagot sokkal többen vették be, mint ahányan bevallják. A hasadék pedig egyre tátongóbbá vált. Aki 19-ben nem lengetett vörös lobogót, reakcióis burzsujnak számított, aki 920 után irredenta jelszavakat nem harsogott, internacionalista bitang bolsi lett. Az oktatásra különös gondot fordítottak, hogy az ifjúságot ne mételyezze a marxizmus, mételyezte helyette a klerikalizmus. Nem a hit és erkölcs, hanem egyik kötelező dogma helyett a másik. Nem sok különbség volt a kettő közt, ellentétük dacára. A haladó jellegű szellemi irányítást a századforduló óta forradalmi szemléletű - bár éppenséggel nem egységes világnézetű - lapok képviselték, mint a Világ, a Huszadik Század, a Nyugat. A húszas években születtek ellenlapok: a Magyarság, a Napkelet, a Társadalomtudomány. (A nagyközönség persze nem ezeket olvasta, hanem Herczeg Ferenc Új Időkét, Incze Sándor Színházi Életét, s más, a közízlést kiszolgáló termékeket.) Távoli tárgyilagossággal megállapítható, hogy az ellenlapok színvonala semmiben sem maradt el a „forradalmiaktól", amelyeknek „forradalmisága" nagyon is viszonylagos: Ady és Babits köre semmiképp nem azonosítható a „világ-forradalom megszállottaival" - akik közt szintén voltak nagy tehetségek. A napjainkig, s még Isten tudja, meddig táguló hasadék oda vezetett, hogy az új író fölbukkanását a tehetségénél jobban meghatározza a hovatartozása. Németh László úgy bukkant fel az ismeretlenségből a Horváthné meghalva, mint két évtizeddel korábban Móricz a Hét krajcárral, vagy az előző évszázadban Dosztojevszkij a még ki sem nyomtatott Goljadkin úrral. De az illemkódexet fölrúgva nem volt hajlandó csatlakozni egyik oldalhoz sem, sőt 24 éves öntudatával eltökélte magát a harmadik Magyarország meghirdetésére - jóval a Röpke által ajánlott „harmadik út" divatja előtt. Azt remélte, hogy a még nála is fiatalabbaknál megértésre talál, követőivel iskolát teremt, a hasadékot betömi. A nemzetiszocializmus kifejezést még nem sajátította ki - és nem dezavuálta - Hitler, így bízvást mondhatjuk, hogy Németh olyan iskolát akart, amely nemzeti és szociális egyszerre. A fiatalok azonban érvényesülni akartak, nem vállalták az új út egzisztenciális kockázatát. Németh László magára maradt, és persze támadások pergőtüzében - amit szívesen vállalt: életeleme volt a sértettség. . Sikere a Horváthné halálával őt magát is meglepte. Életének első novellája volt, tán másfél évvel korábban írta csak úgy magamagának, később sem tért vissza a novellázáshoz, nem ez volt a műfaja. Váratlan sikerének „sztorija" irodalmi körökben közismert, főként Illyés közlése nyomán. 272 pályázó közül emelte ki a zsűri - Osvát Ernő, Gellért Oszkár és Kosztolányi Dezső - egyhangú döntése, „életteljesség, igazság, a megírás hiánytalan művészete" indokolással. Két, ezeknél fontosabb indokot elhallgattak (ezt nem Illyés mondja, hanem én), nevezetesen hogy a 272 pályamű közt nem találtak ennél jobbat, s ami ennél is fontosabb: a Nyugat megelégelte saját polgári klasszicizmusát, megérezte a népi irányzat közeledését, ezért esett választása a dunántúli dialektusban megírt parasztnovellára. A Horváthné meghal ugyanis nagyon szimpla történet: halálán van egy négygyermekes falusi öregasszony, aki a fiánál lakik, s a házat rá akarja testálni, ami ellen három veje gyűlölködve tiltakozik. A novellában e gyűlölködősök nincsenek jelen, feleségeik rettegéséből érezzük a gyűlöletüket, amin végül a haldokló drámaian fölépített dialógusa fényes győzelmet arat. Hogy a holta után szipogva hazatántorgó leányai hogyan győzködnek majd a károsult férjekkel, a novella a képzeletünkre bízza. A drámai szót nem véletlenül írtam le: ez a novella voltaképpen egy dráma vázlata, Németh László első lépése a drámaírás felé - csak ő ezt még nem tudja. El van foglalva utolsó orvosi szigorlataival, aztán a diplomát megkapva sebtiben feleségül veszi Démusz Ellát, tavaszi nászútjáról írja meg Osvát Ernőnek, hogy nem parasztnovellákat akar küldeni a Nyugatnak, hanem a „harmadik Magyarországot" akarja megorganizálni, így első írói nyilvános jelentkezése egybeesik nemcsak első összeveszésével (Osváttal és a Nyugattal), hanem nősülésével is, nyerve Ella aszszonyban olyan két lábbal a földön álló feleséget, aki lehetővé teszi egész életében a csillagok közt lebegést, s nyerve ugyanekkor orvosi diplomát, ami egzisztenciális biztosíték is (hamarosan négy gyermeket kell eltartania), amellett természettudományos alapműveltségű is, amivel sem a népi írók, sem a filoszképzettségű urbánus vetélytársak nem rendelkeznek. Hogy ez milyen behozhatatlan előny, csak az a két-három irodalmár értékelheti, aki kijárta ugyanezt az iskolát. Aki Némethet személyesen ismerte, tudja, hogy egész életében tíz évvel fiatalabbnak látszott a koránál. Amikor pályadíjának átvételére megjelent a Nyugat zsűrije előtt, középiskolás gyereknek nézték, s szilasbalhási parasztszármazását megtudva még jobban ámultak rózsás bőrű angyalarcán, lányos úrigyerek-finomságán. A díjnyertes novella hangvétele is szinte összeférhetetlennek tűnt szerzője külső megjelenésével, miképp jönnek a tolla alól ilyen mondatok: „Öreget kevickltem én ebben a világban. Minek mi nekem az élet. Amikor az ember már csak ilyen dibdált, jobb akku, ha nincsen." S ha már ilyen jól ért szilasbalhásul, miért akar parasztnovellák helyett társadalmi értekezéseket írni? Hát még ha tudnák, hogy a haldokló Horváthnéban saját öreganyját, s az egymással osztozó testvérekben a magyar parasztcsaládok anyagias acsarkodását írta meg. Hogy az első siker után nyomban kiszorította önmagát a Nyugat hasábjairól, tanulmányainak a Protestáns Szemlében talált helyet, lévén ennek szerkesztője falujabéli. Nehezen követhető, agymunkát követelő mondataival betört az irodalomba a másik ajtón, már a Társadalomtudomány is kacérkodott vele, cikket kért tőle Szekfű Gyula a Magyar Szemlébe, Tormay Gedle pedig egyenesen munkatárssá toborozta a Napkelethez. Mindenki azt hihette, a klerikális és irredenta irányzat híve lett, holott az ellenkezője történt: a Protestáns Szemle kivetkőzött dogmatizmusából, a Napkelet színvonala pedig elérte a Nyugatét. Osvát tragikus halála után ott is tér nyílt számára: Babits és Németh kölcsönösen nagyra tartották s egyelőre jól elviselték egymást; az idősödő Mester méltó utódot remélt benne. Baumgarten-díjjal is megkínálta, amit Németh hosszas rábeszélésre elfogadott ugyan, de amint támadás érte miatta - mert hisz folyton támadták innen is, onnan is -, visszaadta, az Alapítvány könyvtára gazdagodott belőle. Így történt, hogy a magyar irodalom, s hamarosan a világirodalom legalaposabb ismertető esszéi és kritikái egy fogorvos, majd iskolaorvos különc tollából jelentek meg, aki ezenközben Európa legműveltebb - nyomasztóan művelt - irodalmára lett. Az sem mindegy, hogy tíz nyelven értett: Proust-ot, Joyce-ot, Galileit, Blasco Ibanezt éppúgy eredetiben olvasta, mint az orosz és cseh regényeket vagy a görög drámákat. Mindent elolvasott, és sajátságosan tudott olvasni: teljesen beleélte magát a szerző egyéniségébe, korába, környezetébe. Rejtély, mikor ért rá erre az orvosi munkája mellett - amiből ugyanúgy könyv lett (A Medve utcai polgár), mint az élete során mindenből, amivel csak foglalkozott: a gyermekei neveléséből és fejlődésük megfigyeléséből a Lányaim, hódmezővásárhelyi pedagógus-száműzetéséről az örökké aktuális tanügyi reformterv (Óraadók királysága), kényszerű fordítói tevékenységéről a Gályapadból laboratórium, magas vérnyomásának önnevelő irányításáról a Levelek a hipertóniáról. Tekinthetők ezek önéletrajzi írásnak is - Németh Lászlónak majdnem minden írása önéletrajzi ihletésű, jelképesen vagy áttételesen önmagáról (is) szól, de valójában részei annak az élettervnek, amit 25 éves korában ifjonti magabizalommal így fogalmazott meg az Osvát-levélben: a magyar szellemi erők organizátora akar lenni. Nem beszél többé erről, de nem is mond le az őstervről. „Kísérletező embernek" mondja magát, kísérletének lényege az, hogy bármilyen szituációba kerüljön az ember, teremtse meg munkájának az érdemességét. Iskolaorvosnak lenni nem megbecsült mesterség (anyagilag sem), de ha az orvos nem szorítkozik a mechanikus rutinmunkára, hanem kíváncsi a kezére bízott gyermekek egészségére, betegségére, alkatára, antropológiájára, testére, lelkére, jellemére és szellemére - akkor a mesterségből hivatás lesz és a munka örömet okoz. Prototípusa ez Németh László „találmányának", amivel a legkeservesebb helyzetet is megpróbálja nemcsak elviselhetővé, hanem hasznossá és élvezetessé is tenni. És noha már az ország első drámaírója és regényírója, nem sajnálja idejét ezeknek a kísérleteknek a leírására fordítani, mert ez is része a szellemi erők „organizálásának". Az élet minőségét akarja magas szintre emelni, nemcsak A minőség forradalma, hanem az Ember és szerep meg a Kisebbségben esszéivel is. Szakadatlan támadások, viták pergőtüzében él. A megbecsülést senki nem vonja meg tőle, hiszen regényeinek olvasottsága, színdarabjainak a nézettsége az igényes nagyközönség körében átütő erejű, de talán éppen ez hergeli az ellenfeleit, vetélytársait. S a besorolhatatlansága, skatulyázhatatlansága. Próbálják a népi írók közé szorítani, akikkel szimpatizál, de a szárszói találkozón kinyilvánítja, hogy nem azonosul velük. Az urbánusokkal sem. Történelmi dármáinak kiválasztott hősei mind hozzá hasonulnak, társadalmi drámái nem is szólnak másról, mint saját kételyeiről, kimondatlanul is a minőségről, a lépten-nyomon ellenállásba vagy közönybe ütköző tehetségről. Kritikái messze túlmutatnak a puszta bírálaton: az ember sokszor el sem tudja választani a bíráló véleményét a megbíráltétól. Példájaként felidézek néhány gondolatot az Ortegáról szóló cikkéből (1933). A spanyol társadalomtudós ekkortájt került az érdekődés középpontjába, hiszen az emberek saját bőrükön tapasztalták azt, amit Ortega megjövendölt: a tömegek lázadása a hitleri Németországban forrpontra jutott. Nem a proletárok lázadásáról van szó, hanem pontosan a tömegéről, az átlagemberéről, aki átveszi az irányítást önmaga fölött, kiebrudalva maga fölül az elitet. A korábban használt úr és a szolga antinómiát fölelevenítve mondhatjuk: a szolgák föllázadtak uraik ellen, átveszik önmaguk irányítását. Nagyszerű lehetne ez, ha nem a barbárság betörése volna a már civilizálódott világba. Elit nélkül nem működik a civilizáció. Az elitet nem pótolja a szakember, aki a szakján kívül maga is tömeg, amellett az igazi elit született ellensége. A tömeg „elfelejtette, hogy a társadalom nem természet, nincs magától, mint a föld és az erdő: a társadalom fenntartásához erények szívós összjátékára van szükség." Sem a hitleri, sem a sztálini diktatúra markában szorongó magyarság lakásai szemében ez a „minőségi" és „elit" szemlélet nem volt elfogadható. Németh lerázta magáról a támadásokat, mint kutya a vizet, sőt természetesnek tartotta, hiszen nem tartozott senkihez. Egy ideig kérte a cikkeit a Nyugat után - mikor már Babitsosai is szakított - a Híd, a Kelet Népe, a Sziget, a Magyarságtudomány, a Magyar Szemle, aVálasz, a Magyar Csillag, de nehezen tűrte a beleszólást, a változtatást, a lektorok és szerkesztők okvetetlenkedését, visszautasításokat - csinált hát önálló folyóiratot, amelyet egyedül írt s maga adott ki. Ez volt a Tanú, élt 1932 őszétől 1937 tavaszáig. Itt végre beleszólás nélkül írhatta, amit akart, utána cibálhatták jobbról, balról. Rousseau-i egyéniség volt, szelídségével és igazságkeresésével provokálta az üldözést. Ha megnézzük, hogy sok senkiházin kívül kik voltak a támadói, meglepő névsort állíthatunk össze: Hatvany Lajos, Ignotus, Zsolt Béla, Faludy György, Bóka László, Horváth Zoltán, Horváth Márton, Rónai Mihály András, Schöpflin Gyula (Aladár fia). Látható ebből, hogy a támadás mindig politikai-ideológiai oldalról jött, néha előírt össztűz formájában. De ugyanebben a bordában szőtték azokat is, akik kiálltak mellette, például Révai József, Lukács György, Illyés Gyula, Zelk Zoltán, Gulyás Pál, Fülep Lajos, Keresztury Dezső, Kardos László, talán Móricz Zsigmond és Veres Péter is. Nincs itt tér arra, hogy kitérjek lélektani regényeinek elemzésére (Gyász, Bűn, Iszony, Égető Eszter, Irgalom... már a címek fölsorolása mily sokat mondó!), sem országfelrázó drámáira, melyekben Széchenyi, Görgey, Petőfi, a Bolyaiak vagy Galilei ürügyén belenéz és belenyúl a sorsunkba. A magyar regény- és drámaírás nagy korszakát Herczeg, Móricz, Krúdy, Füst Milán és Mára után Németh László rekeszti be. Fénye világítani fog a harmadik évezredben; ha lesznek még olvasni tudó magyarok, őt nemcsak olvasni fogják, hanem érteni is, a kortársainál jobban. Talán a hasadás is összébb szűkül akkor, ha meg nem szűnik is, „híg magyarok" és „mély magyarok" helyett jelző nélküli magyarok leszünk. Ez lesz a Németh-álmodta Harmadik Magyarország. Németh László 1925-ben Németh László A kísérletező ember (Előszó) Az idősebb olvasó, aki ismeri kissé régebbi írásaimat vagy hírüket legalább, csodálkozva lapozgathatja ezt a könyvet: „Ej, ez a mi írónk de sokfélét kotorta össze a petrencéjét!" Az iskolaorvosok szaklapjának a cikkei, melyekről harmincéves port kellett lefújni, kislánya egyszeregy tanításának tapasztalataival kerültek egy kupacba: a tanügy rendezéséről írt javaslata, mely 45-ben készült, s tűnt el nyomtalan, az Európa kiadónak készített fordítói jelentésekkel: újra megpendített ritmuselmélete a hipertónia egérfogójába szorult lélek reménytelen körbefutkosásaival. Pedig e sokféle, látszat szerint találomra összesöpört írást egyetlen, mindeniken átvonuló gondolat vagy inkább szenvedély teszi egy mű fejezeteivé: mind arról szól, hogy azt, amit az élet mint terhet, gondot vagy csapást mért rá, a kísérletezés öröme hogyan alakíthatja át mulatsággá, ami másnak unalom, robot, elkeserítő kelepce, hogy válthat egy éber, világvallató figyelem előtt játékká, laboratóriummá. Azt, hogy a Galilei ironikus, vizsgálódó elméje előtt fölserkent újkori szellem háromszáz év alatt mit vitt végbe a tudományban, mindenki tudja: arra, hogy ez a szellem, mely az elébe kerülő jelenséget apró problémákra bontva kérdéseivel válaszra kényszerítgeti, milyen nagy védelem lehet a tudományon kívül, nem tudom, gyűlt-e össze ilyen emlékanyag. Az én írói pályám nem tartozott a könnyebbek közé. Megnyertem egy nagy folyóirat pályázatát, s elmentem fogakat húzni. Mögöttem volt a Gyász kézirata, s vézna elemista házakon kellett bizonygatnom, hogy orvos vagyok. Esszé-folyóiratom egy-egy kötete egyetemi kollégiumok sorát zárta dióhéjba, s naponta négyszer egymás után kellett ugyanazt az egészségtan-anyagot polgárista fiúknak elmondani. Negyven éves múltam, amikor vállalhattam végre, hogy családomat írói jövedelmemből tartsam el, s másfél év múlva örülnöm kellett, hogy egy vidéki városban óraadósághoz jutottam. Amikor pedig az Iszony s legjobb drámáim mégis megmutatták, mi van bennem, tíz év fordítói kényszermunkára ítéltettem, öt év alatt szinte egyetlen sort sem írtam, hogy amikor megint könyveim jelenhetnek meg, hanyatlásra ítélt, gyógyíthatatlan beteg legyek. Pedig ez a pálya csak a héj volt, a forró mag a vívódás és meghasonlás körül, mely drámáim táplálta, s aki egy pillantást vet majd naplóimba, látja, hogy mindezt igazán nem kötélidegek viselték. S ha mégis nemcsak hogy kibírtam, de munkám nagy része a könnyűség és játék színét hordja, sőt életem is derült fényben álló szigetekkel cáfolja történetét, azt én ennek az éber, mindig ugrásra kész, a szó galileista értelmében vett tudósszellemnek köszönhetem, mely tán épp azért, mert körülményeim attól, hogy tudóssá lehessek, elütöttek, életem tragikus hajlamain állt bosszút szerény fölényével. E könyv összeállításával ezt a derűt szeretném megfogni: a lassan reflexszerűvé vált kísérletező kedvet, amennyire ez lehetséges, másokkal is megkívántam, s a védelmet, melyet nekem nyújtott, újabb nemzedékekre kiterjeszteni.