Uj Magyarság, 1940. január (7. évfolyam, 1-24. szám)

1940-01-04 / 2. szám

4 mégis minden remény és várakozás a tör­ténelmi határ utáni sóvárgáshoz kapcso­lódik.­­ A párisk­örnyéki békeszerződések te­remtette három állam eltűnt a térképről és ehelyett az önálló Szlovákia mellett két óriási birodalom: Németország és Oroszország lett Magyarország közvetlen szomszédja. Magyarország világos és kö­vetkezetes külpolitikája, "Németországhoz és Olaszországhoz fűződő barátsága messze­menően számot vetett ezzel a fejlődéssel. " Ha valaki figyelemmel kísérte az utolsó évtizedben Magyarország külpoli­tikáját és ismeri azt az egyenes irányt, amelyet különösen Csáky István gróf je­lenlegi külügyminiszter Németország és Olaszország oldalán képvisel, egy pillana­tig sem kell kételkednie benne, hogy a be­­lemavatkozás és egyúttal a teljes cselek­vési szabadság, Magyarországnak­­az euró­pai háborúban eddig elfoglalt álláspontja megfelel annak a felfogásnak, amelyet Németországban vallanak a magyar nép­nek a történelem által neki juttatott terü­leten teljesítendő feladatáról.­­ A magyar közvéleménynek és a nép széles rétegének nem kell a diplomácia szabályaihoz és a politikai taktikához iga­zodnia és éppen ezért nem titkolja, hogy teljes szívéből hisz Németország győzel­mében. A Münchener Neueste Nachrichten ha­sonló értelemben foglalkozik Magyar­­ország politikai helyzetével és így ír: " Az elmúlt év a revízióhoz vezető úton Magyarországnak újabb­­nagy előre­haladást hozott. Magyarország azzal a szilárd meggyőződéssel fordul az új esz­tendőbe, hogy az ő sorsára is döntő jelen­tőségű Németországnak az a harca, ame­lyet ellenségei kényszerítettek rá. *»MÄCMMÄG CSÜTÖRTÖK, 1940 JANUAR 4 Római lap a hagyományos és mély olasz-magyar kulturkapcsolatokrról Róma, január 3. A Tevere című lap Carlo Barduzzi tol­lából hosszabb tanulmányt közöl az év­százados magyar-olasz kulturális kapcso­latokról. Barduzzi így ír a többi között: — A magyarság több mint ezer eszten­dőn át teljes sikerrel védelmezte meg számbelileg fölényben lévő szomszédjaival szemben faji és nyelvi sajátosságait és ma zárt egység, amely a jelenlegi politikai határokon túl élő fajtestvéreivel együtt tizenöt milliós tömböt alkot. A magyarság, amely szívósan védelmezte ősi kultúráját, egyáltalán nem zárkózott el attól, hogy más kultúrák legjavát átvegye és magáévá tegye. — Az olasz-magyar barátság tehát nem egyszerű diplomáciai akció eredménye és nem is csupán valamely baráti egyez­ményből kifejlődő kapcsolatokkal állunk szemközt. Az olasz-magyar barátság gyö­kerei mélyen visszanyúlnak az ezer esz­tendős történelembe, abba a történelembe, amely mindennél erősebb szálakat szőtt a két nép között. A magyar-olasz barátság gyakorlati módon is kifejezésre jut Ma­gyarországon, mert az intézkedések egész sora teszi lehetővé a magyar nép minden rétegének, hogy az Olaszország irányában érzett tiszteletét és rokonszenvét kifeje­zésre juttassa.­­ Attól az időponttól kezdve, amidőn a Duce a világon elsőként hirdette a Ma­gyarország megcsonkítása által elkövetett igazságtalanság égbekiáltó voltát, a ma­gyar nép a legnagyobb lelkesedéssel fo­gott hozzá az olasz nyelv tanulásához. Emlékezzünk csak arra, hogy milyen ki­törő örömmel és lelkesedéssel fogadta a magyar sajtó annak idején Grandi olasz­nyelvű genfi felszólalásait, amelyek meg­törték az addig egyedül használatos fran­cia nyelv gyakorlatát. Több, mint húsz­esztendei őszinte és hasznos barátság olyan kapcsolatokat teremtett Magyar­­ország és Olaszország között, amelyek arra vannak hivatva, hogy a jövőben még jobban fejlődjenek és megerősödje­nek. Tíz évszázad, történelmi földjén a két nép érdekei teljes mértékben kiegé­szítik egymást és eszmei téren is megta­lálható a nézetek teljes harmóniája. Roosevelt újabb fegyverkezési sokat kér a parlamenttől Éles amerikai tiltakozás Londonban a posta lefoglalása miatt Washington, január 3. Roosevelt elnök a törvényhozás új ülés­szakát megnyitó üzenetében azt hangoz­tatta, hogy a más világrészeket megrázó események éreztetni fogják hatásukat az amerikai állampolgárok mindennapi életé­ben is. Jámbor óhaj arra gondolni, hogy az Egyesült Államok boldogan és bőség­ben élhetnek, ha máshol rombadől az em­bunaparton, halászoknak,­ szekeres­gazdáknak, hajóácsoknak görbe utcá­jában. Két-három kaput is megnyi­tunk, udvarokba kiáltunk, így aka­dunk rá végre a régiségi pipa gazdá­jára. Csodálkozva jár ajtót az öreg néni s még kerekre nyitott szeme is beszél: — Már nem eladó a pipa! Csukás! morran egyet, szokása sze­rint s csattog befelé, hívatlan. Aztán megáll a küszöbön, néz, néz meghatot­­tan s még mosolyog is. Mert a szobá­ban nagybeteg van ugyan, mégis moso­lyogni kell kicsinykét. A néni tömi a pipát, szokatlan munka ez s szokatlan a kéznek a mozdulat, amellyel gyúrni kell a dohányt a csibuk füstös szájába. Aztán odateszi a pipát az éjjeliszek­rényre, hogy az öreg halász láthassa jól. De az öreg halász nemcsak látni akarja. Fel is emelkedik kínlódva s odaszippant, úgy messziről. A vágott, illatos dohányt szagolja s felvidá­­modva nyög egyet: — Még így is jó ... Ott áll a néni, mellette Csukási, meg én, az ágyban fekszik az öreg. Az or­vosság is az asztalon, készenlétben ép­pen. -v Mindenek között azonban legfonto­sabb mégis a régiségi pipa. Mint va­lami ékszer, ragyog az asztalon s úgy illatozik, hogy még a halálos betegek is meggyógyulnak tőle. beriség kereskedelme és kultúrája. Milyen jövő vár gyermekeinkre, folytatta az el­nök, ha a többi világrészeken kizárólag összpontosított hatalom uralkodnék, ha a föld összes kis nemzetei elveszítenék füg­getlenségüket és a világ kereskedelmét fegyveres erővel kezébe kerítené egyetlen nemzet, vagy csoport. Remélem, e megfon­tolások után kevés amerikai strucc marad közöttünk, hiszen a strucc egészségének se használ, ha homokba rejti a fejét. Roosevelt ezután rámutatott arra, hogy a huszonegy amerikai köztársaságot az eszmék közössége jellemzi s ami Ameriká­ban lehetséges, más nemzeteknél is meg­valósítható. A tartós béke érdekében, ame­lyet a világkereskedelem régi rendszere nem biztosíthat, ki kellene terjeszteni az amerikai kereskedelmi egyezmények rend­szerét. Az Egyesült Államok a kellő idő­ben felhasználják majd befolyásukat a világkereskedelmi csatornák felszabadítá­sára, hogy egyetlen nemzet se próbálja a fegyverek erejével megszerezni azt, amit könnyen elérhet békés tanácskozás útján. Az elnök végül bejelentette, hogy a nemzetközi viszonyok miatt a haderők növelésére fog költségelőirányzatokat kérni. London, január 3. Az Egyesült Államok londoni nagy­követe Hull külügyminiszter utasítására az angol külügyi hivatalban jegyzéket nyúj­tott át, amely tiltakozik a semleges hajó­kon szállított amerikai posta lefoglalása ellen. A jegyzék szövege azt mondja, hogy a kormány ez ellen „éles tiltakozást“ je­lent be. Az amerikai jegyzék felsorolja a Blackgull gőzös esetét, amelynek 303 zsák­ hollandiai postáját október 10-én foglalták le. Október 12-én a Zaandam gőzösön ugyancsak többszáz zsák hollandiai, bel­giumi és luxemburgi, továbbá 298 zsák Né­metországba irányított postát foglaltak le. Hasonló eset történt október 12-én a Blacktorn gőzössel és október 24-én az Astrid Norden gőzössel s ezenkívül még többizben. Az amerikai jegyzék szerint az Egyesült Államok kormánya nem ismerheti el az angol kormánynak azt a jogát, hogy cen­zúrázza a postát olyan hajókon, amelyek­ nem önként futottak be angol kikötőkbe. Adassák ez a levél régi, jó, kedves­­ tanárom, főtisztelendő Horváth Cé­­n­zár kezébe Komáromban, a bencés­­ gimnáziumban, amint ül, mondjuk, a­­ második osztály katedráján és hall­gatja, amint földrajzból felelnek a gye­rekek. Ne haragudjék, hogy zavarom, de a kettőnk dolga ez s neki szeretném elmondani, amit itt írandó vagyok. Le­het, hogy csak ennyi az egész: tanár úr, kérem, rájöttem valamire, tessék csak meghallgatni! De az is lehetséges, hogy valami kis panasz is van benne. Nem, nem a tanár úr­­ellen! Dehogy! Hisz most már pontosan tudom, hogy tavaly, mikor visszakaptuk Komáromot, a várakozás gyökere ez volt bennem, majd bekopogok őhozzá és meglátom. Egy kicsit mintha édesapámhoz készül­tem volna. Hát most hadd mondjam ezt el. Hadd emlékeztessem egy egyszerű jelenetre: Tanár úr! Lehet, hogy 1911 tavaszán volt, nem tudom pontosan. Mindenesetre béke volt, én másodikos diák voltam s vagy­­ negyedmagammal ott álltam a padok­­ előtt egy földrajzórán. Nagy­ ismétlés­e volt, ha jól emlékszem, a tanár úr fent­­ ült a katedrám s azt kérdezte: — No, mondd meg nekem, mi Peru I fővárosa? ] Én ott álltam és megijedtem, mert I nagyon elevenemre tapintott. Nem tud­tam ugyanis pontos feleletet adni a kérdésre s most már bevallhatom, hogy sokáig, még nagyon sokáig tisz­tázatlan volt bennem a dolog, hogy váljon Peru fővárosa Lima­ e vagy Val­paraiso? Én természetesen Valparaizót mondtam­­— a vakszerencsével soha életemben nem voltam jóban, azóta is tartjuk a közömbös viszonyt — s rög­tön el is szégyellem magam, mert a ta­nár úr arcán láttam, hogy rosszat mondtam s én még jeles diák voltam akkoriban. Hát röstelkedtem az egész órán, sőt egész délelőtt bántott az ügy, mert tiszta jeles bizonyítványt szeret­tem volna hazavinni s azt gondoltam, annak most vége Peru miatt. S volt bennem valami furcsa, felnőttes lelki­ismeret is, hisz ön, tanár úr, ismerte apámat és anyámat is, engem szeretett és bízott bennem, hát az is rosszul esett, hogy így csalódnia kellett benn , nem.­­ Ez történt s tulajdonképpen ez volt abban az időben az egyetlen bánatom. Nem sokáig tartott. Erősen megfogad­tam magamban, hogy én ezután önnek mindent tudni fogok, kimentem rohan­­gászni az udvarra és az egész bánatnak vége lett. Mert rettentő boldog tudot­tam lenni abban az időben még, olyan boldog, hogy talán a háború is emiatt tört ki, emiatt a túlzott boldogság miatt. Mert én emlékszem, boldog volt a Ferenc bácsi is, akinél laktam és a Bindernicsék is boldogok voltak, az I volt a Laky könyvkereskedő is, a sek­restyés a Szent András-templomban, s valami zsé betűvel kezdődött a neve, s úgy emlékszem és körülbelül mindenki­­ boldog volt. Az akkori boldogtalanság I volt! Eh, egy kicsi felhő az égen s kész. Hát nem sokáig nyugtalankod­tam Peru miatt, — ne haragudjék a germanizmusért — „muszáj” volt bol-i dognak lennem. Mindez most jutott eszembe, ma dél­után, hogy újságot olvastam és szép rendesen, mindennapian, megszokottan kimondtam magamban ezt a finn köz­­­­ségnevet: Salmijärvi. Ettől a névtől jutott eszembe az egész huszonöt esz­tendővel ezelőtti jelenet s az is, hogy én amiatt a Peru miatt tulajdonképpen tartozom a tanár úrnak egy becsületes és komoly beszámolóval a földrajzi tu­dásomról. Igen, szeretném a negyed­­százados csorbát — csak úgy egymás közt és bizalmasan — kiköszörülni. Mert azóta úgy megtanultam a föld-s rajzot, kedves jó Tanár úr, hogy soha­sem felejtem el. Szinte — minth­a csak büntetés lenne azért az egy mulasz­tásért — azóta üres óráimban folyton­folyvást csak földrajzot tanultam, egyre csak azt, országok és világré­szek földrajzát... Istenem, szigorla­tozni is tudnék ebből a tantárgyból! De csak késői pótvizsgára jelentkezem a Tanár úrnál s elmondom például, hogy Abesszínia se ejt ma már zavar­ba. Én pontosan tudom, egy üres tér­képbe biztosan belerajzolhatnám, hogy hol van Gondar. De azt is, hogy hol fekszik Adua, Harrar, AkS­lym, sőt Makalle, sőt Diredaua. Egyetlen milli­méterrel nem tévedek, Tanár úr, az olasz-etióp háború óta csaknem úgy is­merem Abesszíniát, mint a hazámat. De jelesre referálhatok, Tanár úr, Spanyolországból is. Íme: Santander ott fekszik a Biscayai-öbölben, Tortosa az Ebro torkolatánál, Lerida ugyancsak e folyónak a balpartján s Gijon ugyan­csak a Biscayai-öbölben. Ám ez még semmi, mert tudom például, hol van Guadallajara, Teruelt is pontosan be­rajzolhatom a Sirea Gudar mellé s Ta­­laverát pontosan oda teszem, ahová való, a Tajo jobbpartjára, Escorialt Madrid fölé és így tovább. Akár negy­­ven-ötven kisebb-nagyobb spanyol vá­ros és község nevét felsorolom egy­­szuszra és nem lehet megfogni engem: soká tartott a spanyol polgárháború. S a lengyel földrajzban is jártas va­gyok. De még mennyire! Álmomból fel­keltve megmondom akár, hol fekszik Módiin, hogy kanyarog a Visztula és a Narew s hogy Ciechandio és Mlawa, a varsó—dancigi vasútvonal két nagy ál­lomása. Przasnysz Ostrolenkától mint­­egy 10—1ő kilométerre található nyu­gat felé, Wyskow, Pultusk, Lomza és Wizna a Narew mellett. Wloczlawek és Torun Visztula-balparti helyek, de már Plock és Plowsk a jobb parton terül­nek el. Nincs itt hiba, Tanár úr kérem, hisz most volt a lengyel-német háború. Igaz ugyan, hogy csak hat hétig bújhattam a térképet, de azért egész jól megta­nultam. Mint ahogy a mostani szemesz­teren kitűnő előadóktól Finnországot tanilom. Petsamót, Talvajärvit, Nur­­mest, Suomijärvit, Salmijärvit, Kivi­­järvit, Sallant, Pechaj­ärvit, Wapurit, Koivistot a híres Mannerheim-vonal­­nál, a Hanko-félszigetet és Hogland­­szigetét. Meg még temérdek helynevet. Bármelyikről kérdezhet, Tanár úr, nem tévedek. Többé nem kétségesek a fo­galmak: Peru fővárosa Lima, és Chiléé Valparaizo. Megbízható a tudásom, pontos és állandó. Csak éppen: szomorú vagyok egy ki­csit, Tanár úr! Itt egymás közt s ennek az 1910-es Új esztendőnek a már egyál­talában nem érzékeny és nem romanti­kus kezdetén megmondhatom, hogy szomorú vagyok; egy kicsit gazdátlan s egy kicsit céltalan s arra jöttem rá, hogy mindez emiatt a rengeteg és pre­cíz földrajztudás miatt van. Amiatt, hogy többé nem jövök zavarba és nem keverem össze a helyneveket. Nem tu­dom őket összekeverni, az agyam rög­tön helyesbít. Pedig hogy szeretném, ha mondhatnám és hihetném, hogy Suo­­mifalvi a Tűzföldön található! De nem lehet, tudom, hogy nem ott van s ez szörnyű! Túlságosan sok földrajzot kellett ta­nulnom az elmúlt huszonöt év alatt, kedves jó Tanár úr! Hogyan lehetne ezt elfelejteni? Ne haragudjék, hogy zavartam ezzel a levéllel, de tessék megmondani, hogyan lehet ezt a temér­dek földrajzot elfelejteni?! A levél a régi­­Mdraszlavic Li­omkjOz írta: H­azas Sándor legbátrabb jobboldali folyóirat az EGYEDÜL VAGYUNK Előfizetés félévre 4­0. Egyes szám ára 80 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VIII., JÓZSEF­ KÖRÚT 5

Next