Uj Magyarság, 1940. január (7. évfolyam, 1-24. szám)
1940-01-04 / 2. szám
4 mégis minden remény és várakozás a történelmi határ utáni sóvárgáshoz kapcsolódik. A páriskörnyéki békeszerződések teremtette három állam eltűnt a térképről és ehelyett az önálló Szlovákia mellett két óriási birodalom: Németország és Oroszország lett Magyarország közvetlen szomszédja. Magyarország világos és következetes külpolitikája, "Németországhoz és Olaszországhoz fűződő barátsága messzemenően számot vetett ezzel a fejlődéssel. " Ha valaki figyelemmel kísérte az utolsó évtizedben Magyarország külpolitikáját és ismeri azt az egyenes irányt, amelyet különösen Csáky István gróf jelenlegi külügyminiszter Németország és Olaszország oldalán képvisel, egy pillanatig sem kell kételkednie benne, hogy a belemavatkozás és egyúttal a teljes cselekvési szabadság, Magyarországnakaz európai háborúban eddig elfoglalt álláspontja megfelel annak a felfogásnak, amelyet Németországban vallanak a magyar népnek a történelem által neki juttatott területen teljesítendő feladatáról. A magyar közvéleménynek és a nép széles rétegének nem kell a diplomácia szabályaihoz és a politikai taktikához igazodnia és éppen ezért nem titkolja, hogy teljes szívéből hisz Németország győzelmében. A Münchener Neueste Nachrichten hasonló értelemben foglalkozik Magyarország politikai helyzetével és így ír: " Az elmúlt év a revízióhoz vezető úton Magyarországnak újabbnagy előrehaladást hozott. Magyarország azzal a szilárd meggyőződéssel fordul az új esztendőbe, hogy az ő sorsára is döntő jelentőségű Németországnak az a harca, amelyet ellenségei kényszerítettek rá. *»MÄCMMÄG CSÜTÖRTÖK, 1940 JANUAR 4 Római lap a hagyományos és mély olasz-magyar kulturkapcsolatokrról Róma, január 3. A Tevere című lap Carlo Barduzzi tollából hosszabb tanulmányt közöl az évszázados magyar-olasz kulturális kapcsolatokról. Barduzzi így ír a többi között: — A magyarság több mint ezer esztendőn át teljes sikerrel védelmezte meg számbelileg fölényben lévő szomszédjaival szemben faji és nyelvi sajátosságait és ma zárt egység, amely a jelenlegi politikai határokon túl élő fajtestvéreivel együtt tizenöt milliós tömböt alkot. A magyarság, amely szívósan védelmezte ősi kultúráját, egyáltalán nem zárkózott el attól, hogy más kultúrák legjavát átvegye és magáévá tegye. — Az olasz-magyar barátság tehát nem egyszerű diplomáciai akció eredménye és nem is csupán valamely baráti egyezményből kifejlődő kapcsolatokkal állunk szemközt. Az olasz-magyar barátság gyökerei mélyen visszanyúlnak az ezer esztendős történelembe, abba a történelembe, amely mindennél erősebb szálakat szőtt a két nép között. A magyar-olasz barátság gyakorlati módon is kifejezésre jut Magyarországon, mert az intézkedések egész sora teszi lehetővé a magyar nép minden rétegének, hogy az Olaszország irányában érzett tiszteletét és rokonszenvét kifejezésre juttassa. Attól az időponttól kezdve, amidőn a Duce a világon elsőként hirdette a Magyarország megcsonkítása által elkövetett igazságtalanság égbekiáltó voltát, a magyar nép a legnagyobb lelkesedéssel fogott hozzá az olasz nyelv tanulásához. Emlékezzünk csak arra, hogy milyen kitörő örömmel és lelkesedéssel fogadta a magyar sajtó annak idején Grandi olasznyelvű genfi felszólalásait, amelyek megtörték az addig egyedül használatos francia nyelv gyakorlatát. Több, mint húszesztendei őszinte és hasznos barátság olyan kapcsolatokat teremtett Magyarország és Olaszország között, amelyek arra vannak hivatva, hogy a jövőben még jobban fejlődjenek és megerősödjenek. Tíz évszázad, történelmi földjén a két nép érdekei teljes mértékben kiegészítik egymást és eszmei téren is megtalálható a nézetek teljes harmóniája. Roosevelt újabb fegyverkezési sokat kér a parlamenttől Éles amerikai tiltakozás Londonban a posta lefoglalása miatt Washington, január 3. Roosevelt elnök a törvényhozás új ülésszakát megnyitó üzenetében azt hangoztatta, hogy a más világrészeket megrázó események éreztetni fogják hatásukat az amerikai állampolgárok mindennapi életében is. Jámbor óhaj arra gondolni, hogy az Egyesült Államok boldogan és bőségben élhetnek, ha máshol rombadől az embunaparton, halászoknak, szekeresgazdáknak, hajóácsoknak görbe utcájában. Két-három kaput is megnyitunk, udvarokba kiáltunk, így akadunk rá végre a régiségi pipa gazdájára. Csodálkozva jár ajtót az öreg néni s még kerekre nyitott szeme is beszél: — Már nem eladó a pipa! Csukás! morran egyet, szokása szerint s csattog befelé, hívatlan. Aztán megáll a küszöbön, néz, néz meghatottan s még mosolyog is. Mert a szobában nagybeteg van ugyan, mégis mosolyogni kell kicsinykét. A néni tömi a pipát, szokatlan munka ez s szokatlan a kéznek a mozdulat, amellyel gyúrni kell a dohányt a csibuk füstös szájába. Aztán odateszi a pipát az éjjeliszekrényre, hogy az öreg halász láthassa jól. De az öreg halász nemcsak látni akarja. Fel is emelkedik kínlódva s odaszippant, úgy messziről. A vágott, illatos dohányt szagolja s felvidámodva nyög egyet: — Még így is jó ... Ott áll a néni, mellette Csukási, meg én, az ágyban fekszik az öreg. Az orvosság is az asztalon, készenlétben éppen. -v Mindenek között azonban legfontosabb mégis a régiségi pipa. Mint valami ékszer, ragyog az asztalon s úgy illatozik, hogy még a halálos betegek is meggyógyulnak tőle. beriség kereskedelme és kultúrája. Milyen jövő vár gyermekeinkre, folytatta az elnök, ha a többi világrészeken kizárólag összpontosított hatalom uralkodnék, ha a föld összes kis nemzetei elveszítenék függetlenségüket és a világ kereskedelmét fegyveres erővel kezébe kerítené egyetlen nemzet, vagy csoport. Remélem, e megfontolások után kevés amerikai strucc marad közöttünk, hiszen a strucc egészségének se használ, ha homokba rejti a fejét. Roosevelt ezután rámutatott arra, hogy a huszonegy amerikai köztársaságot az eszmék közössége jellemzi s ami Amerikában lehetséges, más nemzeteknél is megvalósítható. A tartós béke érdekében, amelyet a világkereskedelem régi rendszere nem biztosíthat, ki kellene terjeszteni az amerikai kereskedelmi egyezmények rendszerét. Az Egyesült Államok a kellő időben felhasználják majd befolyásukat a világkereskedelmi csatornák felszabadítására, hogy egyetlen nemzet se próbálja a fegyverek erejével megszerezni azt, amit könnyen elérhet békés tanácskozás útján. Az elnök végül bejelentette, hogy a nemzetközi viszonyok miatt a haderők növelésére fog költségelőirányzatokat kérni. London, január 3. Az Egyesült Államok londoni nagykövete Hull külügyminiszter utasítására az angol külügyi hivatalban jegyzéket nyújtott át, amely tiltakozik a semleges hajókon szállított amerikai posta lefoglalása ellen. A jegyzék szövege azt mondja, hogy a kormány ez ellen „éles tiltakozást“ jelent be. Az amerikai jegyzék felsorolja a Blackgull gőzös esetét, amelynek 303 zsák hollandiai postáját október 10-én foglalták le. Október 12-én a Zaandam gőzösön ugyancsak többszáz zsák hollandiai, belgiumi és luxemburgi, továbbá 298 zsák Németországba irányított postát foglaltak le. Hasonló eset történt október 12-én a Blacktorn gőzössel és október 24-én az Astrid Norden gőzössel s ezenkívül még többizben. Az amerikai jegyzék szerint az Egyesült Államok kormánya nem ismerheti el az angol kormánynak azt a jogát, hogy cenzúrázza a postát olyan hajókon, amelyek nem önként futottak be angol kikötőkbe. Adassák ez a levél régi, jó, kedves tanárom, főtisztelendő Horváth Cénzár kezébe Komáromban, a bencés gimnáziumban, amint ül, mondjuk, a második osztály katedráján és hallgatja, amint földrajzból felelnek a gyerekek. Ne haragudjék, hogy zavarom, de a kettőnk dolga ez s neki szeretném elmondani, amit itt írandó vagyok. Lehet, hogy csak ennyi az egész: tanár úr, kérem, rájöttem valamire, tessék csak meghallgatni! De az is lehetséges, hogy valami kis panasz is van benne. Nem, nem a tanár úrellen! Dehogy! Hisz most már pontosan tudom, hogy tavaly, mikor visszakaptuk Komáromot, a várakozás gyökere ez volt bennem, majd bekopogok őhozzá és meglátom. Egy kicsit mintha édesapámhoz készültem volna. Hát most hadd mondjam ezt el. Hadd emlékeztessem egy egyszerű jelenetre: Tanár úr! Lehet, hogy 1911 tavaszán volt, nem tudom pontosan. Mindenesetre béke volt, én másodikos diák voltam s vagy negyedmagammal ott álltam a padok előtt egy földrajzórán. Nagy ismétlése volt, ha jól emlékszem, a tanár úr fent ült a katedrám s azt kérdezte: — No, mondd meg nekem, mi Peru I fővárosa? ] Én ott álltam és megijedtem, mert I nagyon elevenemre tapintott. Nem tudtam ugyanis pontos feleletet adni a kérdésre s most már bevallhatom, hogy sokáig, még nagyon sokáig tisztázatlan volt bennem a dolog, hogy váljon Peru fővárosa Lima e vagy Valparaiso? Én természetesen Valparaizót mondtam— a vakszerencsével soha életemben nem voltam jóban, azóta is tartjuk a közömbös viszonyt — s rögtön el is szégyellem magam, mert a tanár úr arcán láttam, hogy rosszat mondtam s én még jeles diák voltam akkoriban. Hát röstelkedtem az egész órán, sőt egész délelőtt bántott az ügy, mert tiszta jeles bizonyítványt szerettem volna hazavinni s azt gondoltam, annak most vége Peru miatt. S volt bennem valami furcsa, felnőttes lelkiismeret is, hisz ön, tanár úr, ismerte apámat és anyámat is, engem szeretett és bízott bennem, hát az is rosszul esett, hogy így csalódnia kellett benn , nem. Ez történt s tulajdonképpen ez volt abban az időben az egyetlen bánatom. Nem sokáig tartott. Erősen megfogadtam magamban, hogy én ezután önnek mindent tudni fogok, kimentem rohangászni az udvarra és az egész bánatnak vége lett. Mert rettentő boldog tudottam lenni abban az időben még, olyan boldog, hogy talán a háború is emiatt tört ki, emiatt a túlzott boldogság miatt. Mert én emlékszem, boldog volt a Ferenc bácsi is, akinél laktam és a Bindernicsék is boldogok voltak, az I volt a Laky könyvkereskedő is, a sekrestyés a Szent András-templomban, s valami zsé betűvel kezdődött a neve, s úgy emlékszem és körülbelül mindenki boldog volt. Az akkori boldogtalanság I volt! Eh, egy kicsi felhő az égen s kész. Hát nem sokáig nyugtalankodtam Peru miatt, — ne haragudjék a germanizmusért — „muszáj” volt bol-i dognak lennem. Mindez most jutott eszembe, ma délután, hogy újságot olvastam és szép rendesen, mindennapian, megszokottan kimondtam magamban ezt a finn községnevet: Salmijärvi. Ettől a névtől jutott eszembe az egész huszonöt esztendővel ezelőtti jelenet s az is, hogy én amiatt a Peru miatt tulajdonképpen tartozom a tanár úrnak egy becsületes és komoly beszámolóval a földrajzi tudásomról. Igen, szeretném a negyedszázados csorbát — csak úgy egymás közt és bizalmasan — kiköszörülni. Mert azóta úgy megtanultam a föld-s rajzot, kedves jó Tanár úr, hogy sohasem felejtem el. Szinte — mintha csak büntetés lenne azért az egy mulasztásért — azóta üres óráimban folytonfolyvást csak földrajzot tanultam, egyre csak azt, országok és világrészek földrajzát... Istenem, szigorlatozni is tudnék ebből a tantárgyból! De csak késői pótvizsgára jelentkezem a Tanár úrnál s elmondom például, hogy Abesszínia se ejt ma már zavarba. Én pontosan tudom, egy üres térképbe biztosan belerajzolhatnám, hogy hol van Gondar. De azt is, hogy hol fekszik Adua, Harrar, AkSlym, sőt Makalle, sőt Diredaua. Egyetlen milliméterrel nem tévedek, Tanár úr, az olasz-etióp háború óta csaknem úgy ismerem Abesszíniát, mint a hazámat. De jelesre referálhatok, Tanár úr, Spanyolországból is. Íme: Santander ott fekszik a Biscayai-öbölben, Tortosa az Ebro torkolatánál, Lerida ugyancsak e folyónak a balpartján s Gijon ugyancsak a Biscayai-öbölben. Ám ez még semmi, mert tudom például, hol van Guadallajara, Teruelt is pontosan berajzolhatom a Sirea Gudar mellé s Talaverát pontosan oda teszem, ahová való, a Tajo jobbpartjára, Escorialt Madrid fölé és így tovább. Akár negyven-ötven kisebb-nagyobb spanyol város és község nevét felsorolom egyszuszra és nem lehet megfogni engem: soká tartott a spanyol polgárháború. S a lengyel földrajzban is jártas vagyok. De még mennyire! Álmomból felkeltve megmondom akár, hol fekszik Módiin, hogy kanyarog a Visztula és a Narew s hogy Ciechandio és Mlawa, a varsó—dancigi vasútvonal két nagy állomása. Przasnysz Ostrolenkától mintegy 10—1ő kilométerre található nyugat felé, Wyskow, Pultusk, Lomza és Wizna a Narew mellett. Wloczlawek és Torun Visztula-balparti helyek, de már Plock és Plowsk a jobb parton terülnek el. Nincs itt hiba, Tanár úr kérem, hisz most volt a lengyel-német háború. Igaz ugyan, hogy csak hat hétig bújhattam a térképet, de azért egész jól megtanultam. Mint ahogy a mostani szemeszteren kitűnő előadóktól Finnországot tanilom. Petsamót, Talvajärvit, Nurmest, Suomijärvit, Salmijärvit, Kivijärvit, Sallant, Pechajärvit, Wapurit, Koivistot a híres Mannerheim-vonalnál, a Hanko-félszigetet és Hoglandszigetét. Meg még temérdek helynevet. Bármelyikről kérdezhet, Tanár úr, nem tévedek. Többé nem kétségesek a fogalmak: Peru fővárosa Lima, és Chiléé Valparaizo. Megbízható a tudásom, pontos és állandó. Csak éppen: szomorú vagyok egy kicsit, Tanár úr! Itt egymás közt s ennek az 1910-es Új esztendőnek a már egyáltalában nem érzékeny és nem romantikus kezdetén megmondhatom, hogy szomorú vagyok; egy kicsit gazdátlan s egy kicsit céltalan s arra jöttem rá, hogy mindez emiatt a rengeteg és precíz földrajztudás miatt van. Amiatt, hogy többé nem jövök zavarba és nem keverem össze a helyneveket. Nem tudom őket összekeverni, az agyam rögtön helyesbít. Pedig hogy szeretném, ha mondhatnám és hihetném, hogy Suomifalvi a Tűzföldön található! De nem lehet, tudom, hogy nem ott van s ez szörnyű! Túlságosan sok földrajzot kellett tanulnom az elmúlt huszonöt év alatt, kedves jó Tanár úr! Hogyan lehetne ezt elfelejteni? Ne haragudjék, hogy zavartam ezzel a levéllel, de tessék megmondani, hogyan lehet ezt a temérdek földrajzot elfelejteni?! A levél a régiMdraszlavic LiomkjOz írta: Hazas Sándor legbátrabb jobboldali folyóirat az EGYEDÜL VAGYUNK Előfizetés félévre 40. Egyes szám ára 80 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VIII., JÓZSEF KÖRÚT 5