Uj Nemzedék, 1923. április (5. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

4. Vasárnap Új Nemzedék 00 ffiMM­NEKV A főváros Petőfi-ünnepén történt. A gyönyörű országháziért ünneplés egyik legkimagaslóbb pontja volt Paulay Er­zsinek, a Nemzeti Színház kiváló mű­vésznőjének szavalata. A művésznő meg­rázó erővel adta elő Petőfi egyik leg­lángolóbb költeményét, az Élet vagy ha­lál- t, amely mintha csak a mai időkre íródott volna. A hatalmas irredenta-köl­temény sikoltása betöltötte a teret s mi­kor Paulay Erzsi a szavalat után lejött az emelvényről s a parlament bejáratá­nak árkádjai között álló képviselők kö­zött elhaladt, azok melegen gratuláltak a nagy sikerhez. Egyszerre csak a mű­vésznő elé gurul a kis Csontos Imre bácsi s könnyes szemekkel, amúgy alföl­­diesen úgy megölelgate a meglepett mű­vésznőt, hogy a csontja is ropogott bele. Szinte erőszakkal kellett Paulay Erzsit kiszabadítani a gratuláló karok közül. Egyik honatya tréfásan meg is fenye­gette Imre bátyánkat: — Jó, jó, Imre bácsi, megmondom ám az asszonynak.­­ Az itt következő történetnek azt a cí­met is lehetne adni, amikor még Hassa­y antiszemita volt. A dolog még akkor tör­tént, mikor Rassay államtitkár volt az igazságügyben és­­az volt a hivatása, hogy a liberális Bárczy Istvánt, mint minisztert ellensúlyozza. Az akkori iz­galmas időkben feljelentésre, mint kom­munistát, lefogták egyik igen nagy gyár­­vállalat egyik f­őtisztviselőjét is. H. ügy­véd, a letartóztatott főtisztviselő védője, kihallgatásra jelentkezett Bassaynál hogy védencét kiszabadítsa. Az államtitkári szoba előszobájában a titkár leültette az ügyvédet, mert ő mél­tóságánál fontos tárgyalás volt. Az ügy­véd vár egy órát, két órát, de Rassnyhoz nem lehet bejutni. De, mert igen fontos volt a dolog, várt egészen délután két óráig. Az államtitkárhoz beküldütte a névjegyét, de a titkár azzal az udvarias válasszal jött vissza: k Őméltósága, legnagyobb sajnála­tára, nem fogadhatja az ügyvéd urat. Az ügyvéd, nem azért ügyvéd, hogy meg ne kísérelje a lehetetlent is, s mi­kor Rassay távozni akar a hivatalából, eléje áll: — Méltóságos uram . . . Rassay ideges, türelmetlen. — Mondtam már kérem, hogy nem tárgyalok.. — De kérem, védencem ártatlan, — kockáztatja meg az ügyvéd — méltóz­­tassék megengedni, hogy legalább kaució melett szabadon bocsássák. Rassay, aki ismerte jól az egész ese­tet, s aki tudta, hogy a letartóztatott rendezetlen felekezetű, röviden, de an­nál érdekesebben így vágott vissza: — Ugyan kérem, ártatlan. Egy zsidó sohasem ül ártatlanul . . . * Huszár Károlynak, mint elnöknek, ha­tározott pechje van az elnöklés terén. A legtöbb malőr vele történik meg. A múltkor is egy estébe nyúló ülésen Giiger Miklós interpellált a belügy- és a kultuszminiszterhez. Huszár csak az egyik interpellációról vett tudomást s csak az egyikre mondta ki a szokásos elnöki enunciációt a hivatalos magyar­sággal. — Az interpelláció kiadatik a belügy­miniszter úrnak. A jegyzőkönyv hitelesítésnél azonban a szemfüles ellenzék okoskodni kezdett és felfedezte, hogy a másik interpellá­cióról az elnök nem tud. Huszár való­ban meglepetésszerűen jelentette ki, hogy erről az interpellációról nem tud, sőt nem is találja sehol. Az egész sze­mélyzet el­kezdi keresni az interpellá­ciót Nagy zavar. — Elveszett az interpelláció kárör­­vend az ellenzék. — Az interpellációt nem találjuk, — jelenti ki kínos zavarban az elnök — öt perc szünetet rendelek el. Szünet alatt mozgósítják az egész kor­mánypártot. Az ellenzék nevet. Végre hírnök jön és lihegve szól. — Megvan. Megvan. A gyorsirodából sikerült előhalászni az elveszett interpellációt. A nemzetgyűlés három legsúlyosabb tagja Heinrich Ferenc, Csizmadia An­drás és Sokorópátkai Szabó István. A súlyt kilókban kell érteni. A képviselők liftjében történetesen bent ül Heinrich és Csizmadia. A lift már indul, mikor földdübörgéssel jön Sokorópátkai. Be akar szállni szintén a liftbe. De a liftes udvariasan bár, de határozottal­ szól: — Méltóztassék várni kegyelmes uram. — Mér' — mondja Győrszentmárton követe. — Mert egyszerre három mázsánál többet nem szabad szállítanom. Külön­ben leszakadna a lift. ... Sokorópátkai nagyot néz, majd bepil­lant a liftbe, s amikor meglátja ott a bent ülőket, harsogó kacagásban tör ki: — Értem . . . A lift elindul. A folyosó harsog a ka­cagástól. A kegyelmes úr basa csak úgy reng bele. Lalage. DOOOQOOOQCOÖOOÖCOOOCGCQOOGGOOOQCOOOGOCOOOQCQOOOOGOCOQG A kmonu mai árfolyama szerinte százhuszonnyolc milliárd a félárás külföldi adóssága — Az Új Nemzedék tudósítójától. — A főváros pénzügyi köreinek legsúlyo­sabb gondja Budapest székesfőváros kül­földi kölcsöneinek a törlesztése. Nagy pártja volt annak a tervnek, hogy e­ő­­ször a költségvetést állítsák össze és az­után hozzászámíthatják arányosan az évről-évre törlesztendő részleteket. Ezzel szemben többek között kialakult az a vélemény, hogy először kell rendez­nünk a külföldi kölcsön ügyét és csak ha tudjuk a törlesztendő részletet, akkor kell véglegesen összeállítani a főváros 1123 évi költség­vetését. A főváros kölcsöneit két főrészre osz­tottól­. Az első rész az 1922. december végéig esedékes összeg, a másik rész pe­dig az új esz­téridőben törlesztendő. A legújabb számítás szerint a tizenegyes koronát véve alapul a háború alatt fel­gyülemlett törlesztési összeg a követ­kező: A kétmillió font Sterlinger kölcsön után 15,2 milliárd koronát kellene fizet­nünk, hogy 1923. januártól a rendes rész­leteket m­ár a korona mai árfolyama szerint lehessen törleszteni. A 105 millió frankos kölcsön után 12,2, a 134 millió márkás kölcsön után pedig 8,7 milliárd korona megfizetése lett volna a utalt év végéig esedékes. A további számítások szerint a font kölcsönért ez év januárjától a kölcsön lejártáig 1960 évig, ha az összeget egy­szerre akarnék most kifizetni 37 milliárd korona lenne az angolok követelése. A franciáknak 1961 decemberéig 27 mil­liárd, a németeknek 1964 végéig 23 mil­liárd koronát kellene fizetnünk. Ezekkel a tételekkel véglegesen rendezhető lenne a tartozás. A pénzügyi osztály kiszámította, a megfelelő arányszámítással a tizenegyes korona mellett most már az évenkint átalányban fizetendő összeget is. A há­rom kölcsönért 1,3 milliárd koronát kel­lene fizetnünk évenkint akkor, ha kül­földi hitelezőink engedményeket nem ad­nak. Ebből az összegből kétmilliárd ko­ronával a fontadósságot, 1.4 milliárddal a frank- és 1,5 milliárd koronával a márkakölcsö­nt kellene törlesztenünk. Végösszegben engedmény nélkül egy­szerre 128 milliárd koronát kellene Buda­pest székesfőváros lakosságának fizetni azokért a kölcsönökért, melyeket a múlt­ban elég lelkiismeretlen­ü­l és minden elő­relátás nélkül fölvett a főváros akkori vezetősége. A pénzügyi osztály most már a külföl­dön folytatott tárgyalások eredménye­képpen hozzálátott a hitelezői értekezlet összehívásához Az angolok Svájcban, a franciák Hágában, a főváros vezetősége pedig természetesen Budapesten szeretné a hitelezői értekezletet megtartani. A kérdésre vonatkozóan szerdán ismét tár­gyaltak. Az eredményről természetesen semmi sem szivároghatott ki, miután a kormány képviselői és a főváros vezető­sége is szigorú titoktartással kezeli az ügyet. Annyit azonban máris megálla­­píttottunk, hogy az angolok feltűnően jó­indulattal kezelik a kérdést, a franciák azonban meglehetősen követelő álláspon­tot foglalnak el. A legújabban kiszivárgó hírek szerint legfeljebb júniusig húzódhatik az előze­tes tárgyalás, illetve levelezés. A meg­állapodás szerint ugyanis ez év közepéig feltétlenül rendezniük kell a kérdést, il­letve a törlesztés módozatait. BQOCOOOOCCOOOOOOOCOOCOOCOÖCCXXXXXXXXXXXXXX300000000COOC Az új magyar politikai szónoki beszéd írta: Brisits Frigyes. Amióta az országgyűlések klas­szikus történelmi formáján mindig sűrűbben csap át a népgyűlések in­dulatos és fegyelmezetlen tömeg­zaja, azóta a parlament nyugodt, kimért gótikus magasságával úgy áll, mint egy szimbolikus tiltakozás lendülete, amelynek idegen mindaz, amit feléje hömpölyögtetnek az ihletnélküli, alacsony utcák. A sze­líd és finom, csipkés kövek, melyek a maguk tiszta stílus­ életével szinte formává alakították a gondolatnak nemcsak a szavát, hanem még a viharát is, szembekerülnek a nyug­talan és lázas stílus-romantikába épült házsorok alatt elfutó utakkal, amelyekről zűrzavarosan objektív eszmei tartalommá ki nem érettek, csak az elégedetlenség idegéletébe belehálózva forrnak és lángolnak fel hozzájuk a hétköznapok lelki etaoszai. Két világ erői harcolnak itt egymással. Oszwald azt mon­daná, hogy a klasszikus és roman­tikus ember vívja hatalmi csatáik Pedig a harcok mélyén jóval több forog kockán: a régi forma és a formátlanság új formája alatt voltaképen filozófiák és ösztönök, j­og és forradalom, elmélet és élet­­mezerűség, a hagyomány kényelme és a fejlődés rohamos tempója küz­­ködnek. Mindezeknek a belső kény­szerűsége szükség­képen hozta ma­gával azt az új szónoki beszédet, amelynek minden alkotó vonása még nem kész, de annyira más egyéniségűvé különült, mint az eddigi szónoklatok, hogy máris ön­álló szemlélődésre tarthatnak szá­mot. A régi és az új magyar politikai szónoki beszédnek alapvető távol­ságát az a különbség adja, amelyben az élettel szemben állanak. Amaz, mint a római „ars asqui et justi“ történelmi folytatása, a jog, az eszme idealizmusát dedukálja a vi­lágra, emez pedig a gyakorlati életszükséglet aktuális felismerését és hangsúlyozását indokolja, szét­bontva a jogi szakszerűség korlátolt zártságát. Ezért lesz a régi szónok­lat mindig ünnep, az életnek emel­kedett a­z eszmény ülése, egyetemes elvszerű­ségre törekvés, magasabb­­rendű szinthez is, m­íg az újfajta beszéd csak dialektikus menetű szaktájékoztatás, konkrétumok hori­zont nélküli ténytisztázása önma­gukban célt érő életérdekeknek meg­nyugtató prózai valósága. Abban mindig az egyet­miesség a fontos, ebben pedig az, ami egyéni, az va­lósággal személytelen, annyira fel­olvad az eszmékbe való úttárgyia­­sulásba, hová legfeljebb a csodálko­zástól fényesre tisztult emberi he­vülete kíséri el, ez azonban a létér­ 1923 április . dekekkel állván kizárólagos közös­ségben —az állandóan személyes, az öncéluság kis köreiben kering s épen ezért az érzelemvilág kritiku­sabb területeit is felhorzsolja. Az folyton csak azt nézi, szinte só­hajtja, ami fölötte van s várja az idők logikájának igazságában bizva, ami lehetne; ez pedig könyörtelenül csak azzal törődik, amit maga előtt lát s a szükség jogán követeli, ami kell. Amaz a jobb jövő szónoklata, ez a türelmetlen jelené. Ebből a döntő különbségből folyik a két beszédiránynak minden más önálló jegye is. A régi szónoki be­szédet jellemezte a formai szépség, a mondat-kultusz antik hagyomá­nya, a költői felszerelődés és hatás gondja, a nyelv választékos kikép­zése, a gondolatnak szentenciózus uralma, amely bizonyos állandósá­got adott — az aktualitás pillanat­nyi életén túl — a beszéd érvényes­ségének, s mindenekfölött az, hogy a beszéd anyagát szent dolognak tekintette, melyhez kegyelettel nyúlt. Az új szónoki beszéd teljesen stí­lustalan. Belső formáját a tömeglé­­le­­ igényei s nem a téma természete szabják meg, egész ereje pedig a gyakorlati érdekekben gyökeredzik. A felépítés súlyos logikai vázát, a gondolatok masszív erejét igen gyakran áldozatul dobja az anyag, a népszerűen beállított probléma ér­zelmi levegője izgalmas hatásainak. Nem a meggyőzés, hanem a ráhatás lesz a fegyvere, éppen ezért nagyon sokszor az indulatok igénybevevésé­­nek feltételével dolgozik. Dialekti­kája nem kápráztató, nem is az esz­me heve táplálja, okoskodása nem ritkán az érdekek rabulisztikus kö­téltáncán lejti lidércfényű táncát. Előtte már nem a gondolat a leg­nagyobb csoda. Maga a szónok sem az ige prófétája többé. A beszéd ma már szociális élet­hullám, amely fölé nem boltozódnak antik fényességben messzi távlatok hanem az örök ma feladatai ringa­­nak rajta, a szónok pedig a társadal­lom szociális öntudatának kif­eje­­zője, igényeinek fanatikus osz­­tályharcosa, ki vigyáz arra, hogy el ne csituljon a hullám remegése. Ebben leli magyarázatát, hogy miért oly halovány az új politikai beszédben a perspektívák és az esz­mék tisztelete; minden demokra­tikus közössége ellenére is miért nyomul benne előtérbe az egyete­meshez való kapcsolódás helyett a részlet, az osztálytudat, a legna­gyobb politikai, történelmi gondo­latok, amelyek azelőtt nevel­ték­ és továbbépítették az ország fejlődé­sét, ma a terméketlen értelmezés avagy az elfogult kisajátítás ká­tyújában rekedtek el; miért tűnt el az emelkedettség választékos, pathe­­tikus ünnepi öltözete s miért tombol helyette a természetesség realiz­musa, melynek fölfelé csak az a vé­delme, hogy középszerű avagy te­hetségtelen, lefelé pedig csak az a mentsége, hogy nincs ízlése avagy műveletlen. Szinte azt kell mondani, hogy a végzetszerű­sége ennek a szónoki iránynak, hogy korlátlan­ságra szabadította fel a társadalmi nyilvánosságot, de nem adott neki az önfegyelem erkölcsi erejéből semmit. Hol lesz majd az a belső mérték, amely egyensúlyba tudja itt állítani a szélsőségek lehetőségeit? Várjon a régi nagy örökség­dúlás után nye­reség volt az indulatos ökölgesztus, fojtottan fájó elégedetlenség, mely­­lyel bevégződik minden modern be­széd, s az a sok hamis önhízelgéssel fölcsillámlott délibáb-szónok? Vájjon hogyan nézhetik ezt az új szónoki irányt a régi iskola mesterei, akik nagyságuk legf­agy­obb percei­ben is csak tanítványoknak érezték magukat? Mit érezhetnek lelkükben, amely a demostheneid és cicerói ik­­kerformák csodálatával van tele? Talán egy pillanatra úgy látják, hogy Magyarországon bizonyos ér­telemben a gondolat formai törté­nete a nemzet sorsa is egyúttal. A régi retorika tehát az idealizmus Magyarországát jelentette, s a ma­gyar szónoklat a világ egy­ik csodája volt. Ha erre gondolnak, akkor kese­rűen csordulhat ki ajkukon Cassio­­dorus megváltoztatott szava: Roma nem csoda többét

Next