Uj Nemzedék, 1923. április (5. évfolyam, 74-97. szám)
1923-04-01 / 74. szám
4. Vasárnap Új Nemzedék 00 ffiMMNEKV A főváros Petőfi-ünnepén történt. A gyönyörű országháziért ünneplés egyik legkimagaslóbb pontja volt Paulay Erzsinek, a Nemzeti Színház kiváló művésznőjének szavalata. A művésznő megrázó erővel adta elő Petőfi egyik leglángolóbb költeményét, az Élet vagy halál- t, amely mintha csak a mai időkre íródott volna. A hatalmas irredenta-költemény sikoltása betöltötte a teret s mikor Paulay Erzsi a szavalat után lejött az emelvényről s a parlament bejáratának árkádjai között álló képviselők között elhaladt, azok melegen gratuláltak a nagy sikerhez. Egyszerre csak a művésznő elé gurul a kis Csontos Imre bácsi s könnyes szemekkel, amúgy alföldiesen úgy megölelgate a meglepett művésznőt, hogy a csontja is ropogott bele. Szinte erőszakkal kellett Paulay Erzsit kiszabadítani a gratuláló karok közül. Egyik honatya tréfásan meg is fenyegette Imre bátyánkat: — Jó, jó, Imre bácsi, megmondom ám az asszonynak. Az itt következő történetnek azt a címet is lehetne adni, amikor még Hassay antiszemita volt. A dolog még akkor történt, mikor Rassay államtitkár volt az igazságügyben ésaz volt a hivatása, hogy a liberális Bárczy Istvánt, mint minisztert ellensúlyozza. Az akkori izgalmas időkben feljelentésre, mint kommunistát, lefogták egyik igen nagy gyárvállalat egyik főtisztviselőjét is. H. ügyvéd, a letartóztatott főtisztviselő védője, kihallgatásra jelentkezett Bassaynál hogy védencét kiszabadítsa. Az államtitkári szoba előszobájában a titkár leültette az ügyvédet, mert ő méltóságánál fontos tárgyalás volt. Az ügyvéd vár egy órát, két órát, de Rassnyhoz nem lehet bejutni. De, mert igen fontos volt a dolog, várt egészen délután két óráig. Az államtitkárhoz beküldütte a névjegyét, de a titkár azzal az udvarias válasszal jött vissza: k Őméltósága, legnagyobb sajnálatára, nem fogadhatja az ügyvéd urat. Az ügyvéd, nem azért ügyvéd, hogy meg ne kísérelje a lehetetlent is, s mikor Rassay távozni akar a hivatalából, eléje áll: — Méltóságos uram . . . Rassay ideges, türelmetlen. — Mondtam már kérem, hogy nem tárgyalok.. — De kérem, védencem ártatlan, — kockáztatja meg az ügyvéd — méltóztassék megengedni, hogy legalább kaució melett szabadon bocsássák. Rassay, aki ismerte jól az egész esetet, s aki tudta, hogy a letartóztatott rendezetlen felekezetű, röviden, de annál érdekesebben így vágott vissza: — Ugyan kérem, ártatlan. Egy zsidó sohasem ül ártatlanul . . . * Huszár Károlynak, mint elnöknek, határozott pechje van az elnöklés terén. A legtöbb malőr vele történik meg. A múltkor is egy estébe nyúló ülésen Giiger Miklós interpellált a belügy- és a kultuszminiszterhez. Huszár csak az egyik interpellációról vett tudomást s csak az egyikre mondta ki a szokásos elnöki enunciációt a hivatalos magyarsággal. — Az interpelláció kiadatik a belügyminiszter úrnak. A jegyzőkönyv hitelesítésnél azonban a szemfüles ellenzék okoskodni kezdett és felfedezte, hogy a másik interpellációról az elnök nem tud. Huszár valóban meglepetésszerűen jelentette ki, hogy erről az interpellációról nem tud, sőt nem is találja sehol. Az egész személyzet elkezdi keresni az interpellációt Nagy zavar. — Elveszett az interpelláció kárörvend az ellenzék. — Az interpellációt nem találjuk, — jelenti ki kínos zavarban az elnök — öt perc szünetet rendelek el. Szünet alatt mozgósítják az egész kormánypártot. Az ellenzék nevet. Végre hírnök jön és lihegve szól. — Megvan. Megvan. A gyorsirodából sikerült előhalászni az elveszett interpellációt. A nemzetgyűlés három legsúlyosabb tagja Heinrich Ferenc, Csizmadia András és Sokorópátkai Szabó István. A súlyt kilókban kell érteni. A képviselők liftjében történetesen bent ül Heinrich és Csizmadia. A lift már indul, mikor földdübörgéssel jön Sokorópátkai. Be akar szállni szintén a liftbe. De a liftes udvariasan bár, de határozottal szól: — Méltóztassék várni kegyelmes uram. — Mér' — mondja Győrszentmárton követe. — Mert egyszerre három mázsánál többet nem szabad szállítanom. Különben leszakadna a lift. ... Sokorópátkai nagyot néz, majd bepillant a liftbe, s amikor meglátja ott a bent ülőket, harsogó kacagásban tör ki: — Értem . . . A lift elindul. A folyosó harsog a kacagástól. A kegyelmes úr basa csak úgy reng bele. Lalage. DOOOQOOOQCOÖOOÖCOOOCGCQOOGGOOOQCOOOGOCOOOQCQOOOOGOCOQG A kmonu mai árfolyama szerinte százhuszonnyolc milliárd a félárás külföldi adóssága — Az Új Nemzedék tudósítójától. — A főváros pénzügyi köreinek legsúlyosabb gondja Budapest székesfőváros külföldi kölcsöneinek a törlesztése. Nagy pártja volt annak a tervnek, hogy eőször a költségvetést állítsák össze és azután hozzászámíthatják arányosan az évről-évre törlesztendő részleteket. Ezzel szemben többek között kialakult az a vélemény, hogy először kell rendeznünk a külföldi kölcsön ügyét és csak ha tudjuk a törlesztendő részletet, akkor kell véglegesen összeállítani a főváros 1123 évi költségvetését. A főváros kölcsöneit két főrészre osztottól. Az első rész az 1922. december végéig esedékes összeg, a másik rész pedig az új esztéridőben törlesztendő. A legújabb számítás szerint a tizenegyes koronát véve alapul a háború alatt felgyülemlett törlesztési összeg a következő: A kétmillió font Sterlinger kölcsön után 15,2 milliárd koronát kellene fizetnünk, hogy 1923. januártól a rendes részleteket már a korona mai árfolyama szerint lehessen törleszteni. A 105 millió frankos kölcsön után 12,2, a 134 millió márkás kölcsön után pedig 8,7 milliárd korona megfizetése lett volna a utalt év végéig esedékes. A további számítások szerint a font kölcsönért ez év januárjától a kölcsön lejártáig 1960 évig, ha az összeget egyszerre akarnék most kifizetni 37 milliárd korona lenne az angolok követelése. A franciáknak 1961 decemberéig 27 milliárd, a németeknek 1964 végéig 23 milliárd koronát kellene fizetnünk. Ezekkel a tételekkel véglegesen rendezhető lenne a tartozás. A pénzügyi osztály kiszámította, a megfelelő arányszámítással a tizenegyes korona mellett most már az évenkint átalányban fizetendő összeget is. A három kölcsönért 1,3 milliárd koronát kellene fizetnünk évenkint akkor, ha külföldi hitelezőink engedményeket nem adnak. Ebből az összegből kétmilliárd koronával a fontadósságot, 1.4 milliárddal a frank- és 1,5 milliárd koronával a márkakölcsönt kellene törlesztenünk. Végösszegben engedmény nélkül egyszerre 128 milliárd koronát kellene Budapest székesfőváros lakosságának fizetni azokért a kölcsönökért, melyeket a múltban elég lelkiismeretlenül és minden előrelátás nélkül fölvett a főváros akkori vezetősége. A pénzügyi osztály most már a külföldön folytatott tárgyalások eredményeképpen hozzálátott a hitelezői értekezlet összehívásához Az angolok Svájcban, a franciák Hágában, a főváros vezetősége pedig természetesen Budapesten szeretné a hitelezői értekezletet megtartani. A kérdésre vonatkozóan szerdán ismét tárgyaltak. Az eredményről természetesen semmi sem szivároghatott ki, miután a kormány képviselői és a főváros vezetősége is szigorú titoktartással kezeli az ügyet. Annyit azonban máris megállapíttottunk, hogy az angolok feltűnően jóindulattal kezelik a kérdést, a franciák azonban meglehetősen követelő álláspontot foglalnak el. A legújabban kiszivárgó hírek szerint legfeljebb júniusig húzódhatik az előzetes tárgyalás, illetve levelezés. A megállapodás szerint ugyanis ez év közepéig feltétlenül rendezniük kell a kérdést, illetve a törlesztés módozatait. BQOCOOOOCCOOOOOOOCOOCOOCOÖCCXXXXXXXXXXXXXX300000000COOC Az új magyar politikai szónoki beszéd írta: Brisits Frigyes. Amióta az országgyűlések klasszikus történelmi formáján mindig sűrűbben csap át a népgyűlések indulatos és fegyelmezetlen tömegzaja, azóta a parlament nyugodt, kimért gótikus magasságával úgy áll, mint egy szimbolikus tiltakozás lendülete, amelynek idegen mindaz, amit feléje hömpölyögtetnek az ihletnélküli, alacsony utcák. A szelíd és finom, csipkés kövek, melyek a maguk tiszta stílus életével szinte formává alakították a gondolatnak nemcsak a szavát, hanem még a viharát is, szembekerülnek a nyugtalan és lázas stílus-romantikába épült házsorok alatt elfutó utakkal, amelyekről zűrzavarosan objektív eszmei tartalommá ki nem érettek, csak az elégedetlenség idegéletébe belehálózva forrnak és lángolnak fel hozzájuk a hétköznapok lelki etaoszai. Két világ erői harcolnak itt egymással. Oszwald azt mondaná, hogy a klasszikus és romantikus ember vívja hatalmi csatáik Pedig a harcok mélyén jóval több forog kockán: a régi forma és a formátlanság új formája alatt voltaképen filozófiák és ösztönök, jog és forradalom, elmélet és életmezerűség, a hagyomány kényelme és a fejlődés rohamos tempója küzködnek. Mindezeknek a belső kényszerűsége szükségképen hozta magával azt az új szónoki beszédet, amelynek minden alkotó vonása még nem kész, de annyira más egyéniségűvé különült, mint az eddigi szónoklatok, hogy máris önálló szemlélődésre tarthatnak számot. A régi és az új magyar politikai szónoki beszédnek alapvető távolságát az a különbség adja, amelyben az élettel szemben állanak. Amaz, mint a római „ars asqui et justi“ történelmi folytatása, a jog, az eszme idealizmusát dedukálja a világra, emez pedig a gyakorlati életszükséglet aktuális felismerését és hangsúlyozását indokolja, szétbontva a jogi szakszerűség korlátolt zártságát. Ezért lesz a régi szónoklat mindig ünnep, az életnek emelkedett az eszmény ülése, egyetemes elvszerűségre törekvés, magasabbrendű szinthez is, míg az újfajta beszéd csak dialektikus menetű szaktájékoztatás, konkrétumok horizont nélküli ténytisztázása önmagukban célt érő életérdekeknek megnyugtató prózai valósága. Abban mindig az egyetmiesség a fontos, ebben pedig az, ami egyéni, az valósággal személytelen, annyira felolvad az eszmékbe való úttárgyiasulásba, hová legfeljebb a csodálkozástól fényesre tisztult emberi hevülete kíséri el, ez azonban a létér 1923 április . dekekkel állván kizárólagos közösségben —az állandóan személyes, az öncéluság kis köreiben kering s épen ezért az érzelemvilág kritikusabb területeit is felhorzsolja. Az folyton csak azt nézi, szinte sóhajtja, ami fölötte van s várja az idők logikájának igazságában bizva, ami lehetne; ez pedig könyörtelenül csak azzal törődik, amit maga előtt lát s a szükség jogán követeli, ami kell. Amaz a jobb jövő szónoklata, ez a türelmetlen jelené. Ebből a döntő különbségből folyik a két beszédiránynak minden más önálló jegye is. A régi szónoki beszédet jellemezte a formai szépség, a mondat-kultusz antik hagyománya, a költői felszerelődés és hatás gondja, a nyelv választékos kiképzése, a gondolatnak szentenciózus uralma, amely bizonyos állandóságot adott — az aktualitás pillanatnyi életén túl — a beszéd érvényességének, s mindenekfölött az, hogy a beszéd anyagát szent dolognak tekintette, melyhez kegyelettel nyúlt. Az új szónoki beszéd teljesen stílustalan. Belső formáját a tömegléle igényei s nem a téma természete szabják meg, egész ereje pedig a gyakorlati érdekekben gyökeredzik. A felépítés súlyos logikai vázát, a gondolatok masszív erejét igen gyakran áldozatul dobja az anyag, a népszerűen beállított probléma érzelmi levegője izgalmas hatásainak. Nem a meggyőzés, hanem a ráhatás lesz a fegyvere, éppen ezért nagyon sokszor az indulatok igénybevevésének feltételével dolgozik. Dialektikája nem kápráztató, nem is az eszme heve táplálja, okoskodása nem ritkán az érdekek rabulisztikus kötéltáncán lejti lidércfényű táncát. Előtte már nem a gondolat a legnagyobb csoda. Maga a szónok sem az ige prófétája többé. A beszéd ma már szociális élethullám, amely fölé nem boltozódnak antik fényességben messzi távlatok hanem az örök ma feladatai ringanak rajta, a szónok pedig a társadallom szociális öntudatának kifejezője, igényeinek fanatikus osztályharcosa, ki vigyáz arra, hogy el ne csituljon a hullám remegése. Ebben leli magyarázatát, hogy miért oly halovány az új politikai beszédben a perspektívák és az eszmék tisztelete; minden demokratikus közössége ellenére is miért nyomul benne előtérbe az egyetemeshez való kapcsolódás helyett a részlet, az osztálytudat, a legnagyobb politikai, történelmi gondolatok, amelyek azelőtt nevelték és továbbépítették az ország fejlődését, ma a terméketlen értelmezés avagy az elfogult kisajátítás kátyújában rekedtek el; miért tűnt el az emelkedettség választékos, pathetikus ünnepi öltözete s miért tombol helyette a természetesség realizmusa, melynek fölfelé csak az a védelme, hogy középszerű avagy tehetségtelen, lefelé pedig csak az a mentsége, hogy nincs ízlése avagy műveletlen. Szinte azt kell mondani, hogy a végzetszerűsége ennek a szónoki iránynak, hogy korlátlanságra szabadította fel a társadalmi nyilvánosságot, de nem adott neki az önfegyelem erkölcsi erejéből semmit. Hol lesz majd az a belső mérték, amely egyensúlyba tudja itt állítani a szélsőségek lehetőségeit? Várjon a régi nagy örökségdúlás után nyereség volt az indulatos ökölgesztus, fojtottan fájó elégedetlenség, melylyel bevégződik minden modern beszéd, s az a sok hamis önhízelgéssel fölcsillámlott délibáb-szónok? Vájjon hogyan nézhetik ezt az új szónoki irányt a régi iskola mesterei, akik nagyságuk legfagyobb perceiben is csak tanítványoknak érezték magukat? Mit érezhetnek lelkükben, amely a demostheneid és cicerói ikkerformák csodálatával van tele? Talán egy pillanatra úgy látják, hogy Magyarországon bizonyos értelemben a gondolat formai története a nemzet sorsa is egyúttal. A régi retorika tehát az idealizmus Magyarországát jelentette, s a magyar szónoklat a világ egyik csodája volt. Ha erre gondolnak, akkor keserűen csordulhat ki ajkukon Cassiodorus megváltoztatott szava: Roma nem csoda többét