Új Symposion, 1965 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1965 / 1. szám
2 művészeti-kritikai folyóirat ymposion SZERKESZTI A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: Bosnyák István (fő- és felelős szerkesztő), Tolnai Ottó (szerkesztő), Bányai János, Domonkos István, Fehér Kálmán, Gerold László, Raffai Ferenc, Utas Csaba, Varga Zoltán, Váradi Tibor, Végel László Technikai szerkesztő: Papp Miklós; fejlécterv: Kapitány László; titkár: Molnár F. Rózsa; lektor: Gerold László; korrektor: Mohácsi Éva. TARTALOMJEGYZÉK: Lukács György: Taktika és etika . . 1 Bosnyák István: Bonyolult örömök . 2 Végel László: Miodrag Bulatavic , . 7 Ex libris (Raffai Ferenc, Gerold László, Bosnyák István, Varga Zoltán, Végel László, Kék Erzsébet írásai) ... 9 Tomislav Ládán: Konformizmus és nonikonformizmus...................................14 Vallomások a ma zenéjéről.......................15 Raffai Ferenc: Vigília és művészet . . 16 Váradi Tibor: Erkölcs és igazságosság mint korrektiv a szocialista polgári jogban........................................................17 Dusán Lepandic: A fogyasztás növekedésének okai és kísérői.......................19 Műhely Tolnai Ottó: Érzelmes tolvajok ... 22 Gobby Fehér Gyula: Néhány szó a Novi Sad-i kenyérről.......................24 Leonid Šejka: Hans Holbein: Jean de Dintevilie és George de Selve francia követek......................................26 Kontrapunkt (J. P. Sarte, D. Grllć, D. Pejović, S. Mičić — J. Rajs — S. Pandurović) 27 Centrifugális sarok.................................31 új symposion Megjelenik minden hónap 15-én. / 1965. január 15., I. évfolyam 1. sz. / Kiadja a Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalat. / Szerkesztőség és kiadóhivatal: Novi Sad, Vojvode Mišića 1., telefon: 57-044. /Szerkesztőségi fogadóórák: mindennap 15—17 óráig. / A kéziratok végső leadási határideje: minden hónap 25-én a következő számra. / Egyes szám ára 50 dinár. Félévi előfizetés 300, egyévi 600 dinár, külföldön a kétszerese. / Előfizethető a Fórum folyószámlájára: 151—11—1—255 MŰVÉSZETI-KRITIKAI FOLYÓIRAT „önmagunkkal szemben szigorúak vagyunk, nem tudjuk elnézni egymás tévedéseit (. . .) csak egymás hibái iránt nem vagyunk elnézőek. (Bányai János: Eretnek emendáció) A jugoszláviai magyar irodalom nyilván soha még nem teremtett oly rövid idő alatt érintkezési felületet a jugoszláv irodalom bizonyos területével, bizonyos áramlatával, mint amilyen gyorsan megteremtődött egy ilyen érintkezési felület a korszerű jugoszláv kritikával. Vlatko Pavletic könyvével — mely első ízben összegezte alaposabban a korszerű, nálunk még meg nem honosított kritikai áramlatok tapasztalatait — szinte egyidőben jelentkezett a jugoszláviai magyar irodalomban egy olyan kritikus-egyéniség, akiben nemcsak a modern kritikaelmélet, hanem az „új”, Jugoszláviában új kritikai gyakorlat, a mű ún. „belső megközelítésének” módszere is termékeny talajra talált , mint ahogy már az a szellem provinciáiban — minden új jelentkezési kor szinte törvényszerű, ezt az új kritikai gyakorlatot is értetlenség, vagy ami annál is rosszabb: közöny fogadta. Bányai hétről hétre, hónapról hónapra rendületlenül írja strukturalista kritikáit, amikor lajstrom készül a vajdasági magyar nyelvű kritika vállfajairól, s Bányai módszerének, amely egy olyan irodalomban, melynek lényegében nem is volt kritikai hagyománya a szó adekvát értelmében, valódi újdonságot, igazi felfrissülést jelentett — nem jut „rubrika”. A Kontrapunkt megjelenése után, amely ízelítőt adott Bányai kritikusi munkásságából azok számára, akik a sajtóban mgejelent kritikái mellett közönyösen vagy értetlenül haladtak el. Bányai önálló kötete a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka annak, hogy kritikusi (elméleti és gyakorlati) tevékenysége sajátos, eredeti értéket képvisel a jugoszláviai magyar irodalomban, s talán nem leszek szerénytelen, ha azt állítom, nemcsak abban: tekintettel a felszabadulás utáni magyarországi kritika lemaradására, megtorpanására, bizonyos értelemben uniformizált (szociologizáló) jellegére, feltételezhető, hogy a Bonyolult örömök értéke átlépi a jugoszláviai magyar nyelvterület határait. I Bányai kritikusi tevékenységében a kritikaelméleti és esztétikai jellegű írások és vonatkozások csaknem egyenrangú helyet foglalnak el a gyakorlati kritikával, és szerves kapcsolatban is vannak avval. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a kritikaelmélet Bányai révén vert gyökeret a jugoszláviai magyar irodalomban, akkor indokolttá válik a kritika kritikájának Sveta Lukic-i — Miroslav Egerić-i (s általában véve bizonyára egyetlen helyes) útjáról való letérésünk: a kritikus módszere, az egyébként egyetlen elemzésre érdemes tényező mellett kitérünk elméleti nézeteink felvázolására is, természetesen csak annak szentelve figyelmet, ami közvetlen kapcsolatban van kritikusi gyakorlatával, hogy ily módon az elméletéről szólva egyúttal a gyakorlatáról is szóljunk. Bányai volt az, aki Vajdaságban, az irodalomnak e kezdettől fogva „szűzi” területén, ahol az irodalom a „szabad természet vadvirágaként”, igazi műbírálat nélkül egzisztált, elméleti szinten méltó rangra emelte a kritikát. Amikor három évvel ezelőtt Vajdaságban mennyiségileg és minőségileg is gazdagodni, erősödni kezdett a műbírálat mely ellen a „szűzi irodalom” árvalányhajas lovagjai nyomban és nagysebbel-lobbal valóságos hadjáratot indítottak — meglátva benne, nem indoktalanul bosnyák István bonyolult örömök K a „Végzetet”, ti. a „mézeskalácsos irodalom végzetét —, amikor a kritikáról és a Vajdaságban nem kevésbé elhanyagolt műfajról, az esszéről csak pejoratív értelemben, enyhe fintorral és ajkbiggyesztéssel lett divatos beszélni . Bányai ekkor kezdte harcát, először halkan, majd mind nagyobb intenzitással és elméleti felkészültséggel, a kritika és esszé tekintélyéért, a szépirodalommal azonos méltóságért, a kritika alkotás-voltának elismeréséért. V. Pavletictyjal, T. Ladannal, Sv. Petrovictyal és másokkal együtt, s velük csaknem egyidőben, Bányai is azt hirdeti, hogy az irodalmi kritika alkotó irodalmi tevékenység, mely épp annyira művészi, épp annyira alkotás, mint amennyire reprodukció. Bányai is az irodalomteoretikusok azon táborába tartozik, mely szerint a kritika nem irodalomtudomány, hanem „irodalom az irodalomról” (V. Pavletié), az irodalom sajátos, a tárgyra utaltsága ellenére is önálló területe, melynek előfeltétele ugyan, hogy a „szépirodalom” hatósugarában mozog, de mégis önálló, produktív irodalmi értéket képvisel. Ez a kiinduló pont vezeti el Bányait a „szépirodalom” és irodalomkritika viszonyának vizsgálatához. „A kritika... mert az a pretenziója, hogy maga is művészi alkotás legyen, ugyanazokat a rejtélyeket alakítja ki magában is, melyek a költeményben léteznek: a kifejezés, a forma és jelentés, az értelem rejtélyeit” — írja Bányai2 a kritika esztétikai tartalmának meghatározásához közelítve, de a végérvényes definiálásáig, a kritika esztétikumának, sajátos esztétikai értékének meghatározásáig nem jut el. Megtorpan a csöppet sem könnyű kérdés előtt, mely alapos kételyt ébreszt az emberben a kritika művészet-volta iránt: „Mennyire tudja (a kritika) értelmi megkötöttségét felszabadítani, feloldani, hogy eljuthasson az irodalomnak az érzelmekkel és az érzelmek jelentésével meghatározott irracionális magaslataira?” Bányai felelete e kérdésre csak arra korlátozódik, hogy a kritika esztétikai fontosságát bizonyítsa: a kritika esztétikailag releváns a kritikusnak mint alkotónak, az olvasónak, valamint a mű írójának szempontjából is, „... »hozzásegít« a mű megvalósulásához, ismeretlenjeinek és titkainak esztétikai értelmezéséhez. Bányai nyilván e felelet nem teljes, nem eléggé kételyromboló voltának tudatában, a kritika és művészet viszonyáról, a kritika művészet voltáról különböző alkalmakkor, nem egyértelműen szól: néhol határozottan egyenlőségjelet sejtet a „szépirodalom” és kritika közé, másutt viszont csak megszorítással rokonítja e két területet: a kritika, „ha nem is teljesen, de bizonyos vonásaival éppúgy alkotótevékenység, mint a költemény, mint a regény”, „tartalmában és jelentésében tárgyához közelít, bár a befejezettség állapotában sohasem válik műalkotássá” stb. stb. (ikiem. tőlem). Ha a kritika művészet voltában nem is bizonyosodott meg egyértelműen és végérvényesen, annak alkotói méltóságát, a puszta reprodukáláson túlmutató teremtő funkcióját egy pillanatra sem vonja kétségbe: „a kritika nem ismétli meg azokat a minőségeket, amiket a költészet mutat fel, nem is állapítja . Bányai János: Bonyolult örömök, Symposion Könyvek 5, Forum, 1964. Bányai kritikaelméletének interpretálásához és kritikusi gyakorlatának körvonalazásához — mely ennek az írásnak a célja — felhasználtam a Kontrapunktban (Symposion Könyvek 3) megjelent írásait is. 1 Analiza bez koje se ne može, Zora, 1961. A kritika határvonala.