Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)
1969-08-17 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó
sCSNe/3 O Semmi sem olyan csalóka, mint az ember élete. SENECA Az autóbuszról egy nő és egy ** lép a nyári nap tüzétől olvadt férfi járdára. A nő megáll, egyik lábát magasba emeli, mint a gólya, aztán valamit mond a férfinak és lefelé mutat, cipőjének hegyes sarka lyukat ütött a puha aszfaltban. Nevetnek, aztán a nő pipiskedve, óvatosan halad tovább. Ezt mind jól látom innen a széncsúszdából. A kerítésrácsok mellett húzódik az országút. Teherautók, autóbuszok, személygépkocsik száguldanak olyan gyorsan, mintha menekülni akarnának a nap élesen tűző sugarai elől. Itt a csúszdában locsolni kellene szenet, nehogy begyulladjon a nagy melegtől, de most nincs mit, mert az emberek mindet megveszik, már jó előre készülve a télre. Ma reggel óta valahonnan teherautókkal hordják a szenet telepre Most is itt áll egy billenőszek a fényes óriás. A kocsiszekrény és a hátsó borda retesznyílásán megdűlt lassan potyog a szén a szállítószalagra. A szállítószalag másik végén már tekintélyes kupac domborodik. Hárman figyeljük a szén útját, a rakodómunkás, a gépkocsivezető, aki levetette ingét és most a vezetőfülke lépcsőjén ülve szívja a füstöt, és én. A szakig motorja hirtelen különös hangon búgni kezd. Ha az élettelen tárgyak panaszkodni, érezni tudnának, azt mondanám, hogy sír. A rakodómunkás kikapcsolja a gépet, valamit igazít rajta, aztán újra beindítja. A szén ismét elindul a teherautóról a kupacra. Ez csak útjának első része. Innen mad újra elviszik mély sötét pincébe, onnan izzó kályhába, vagy hatalmas kazánba dobják, lángnyelvek előbb körültáncolják, aztán a belemarnak és amit évmilliók fizettek keményre, hamuvá válik az ember szolgálatában, így kell megszületni és megsemmisülni, keménnyé válni és elporladni, lángokba hullni, lánggá lenni, aztán hamuként omlani a mélybe. " Nagyon meleg van. A munkás is ing nélkül dolgozik. Szikár testén néha játékosan teremlenek az izmok. A szénpor rátapadt a bőrére, a feket bőrön a verejték szeszélyes ábrákat rajzol. Egy csallóközi faluban lakik. Naponta közel három órán át utazik Reggel a munkahely, alkony táján pedig az otthon felé. — Kell a pénz uram. Öt családom van. Tudja az mennyi kenyér, meg mennyi szandál a fiúknak, mennyi pántlika a lányoknak? Lenne munka közelebb is, dehát kisebb pénzért, ezerhétszázért, ezernyolcszázért. Itt meg két és félezer az átlag. Hát nem valami elegáns munka. Látja. Ha én abból a szénporból, amit már lenyeltem, brikettet csinálhatnék, egy egész télen át fűthetnék vele. Most szép egyenletesen hull a szén a kupacra. Cigarettát húz elő a nadrágzsebéből. Bystrica. Egy csomag füstölnivaló, ez a napi norma. Többet nem lehet. Kell a pénz. Leülünk a fakarikákra. Amikor nincs szén, akkor a fával dolgozik.Van fűrészgépünk, azzal. Utána meg karikákba kötöm. Még ezt is meg kell tanulni. Hogy az ember szép szabályos karikát csináljon a gyújtósnak valóból. Hát látja uram, ez az élete. Reggel rohanás a munkába, ember után meg rohanás haza. Megetetem délaz állatokat, a ház körül is akad tennivaló, mert a gyerekek közül négy úgy van, hogy az egyik kicsi, a másik meg apró. Csak a legnagyobbik, az Ilonka segít, ő már tizenegy éves. Ilyenkor nyáron, mikor nincs tanítás, mindent megcsinál. Szeptembertől persze megint nehezebb lesz. " Nem jó ilyenkor az asszony, a feleség, a családanya után érdeklődni. Ki tudja milyen ostorral vágok végig a lelkén. Mit lehet tudni, hogy mi van az asszonnyal... elment egy másikkal, kevés volt neki ez az egyszerű ember, aki itt ül mellettem a fakarikán, szívja a kesernyés cigarettafüstöt és már le sem törli homlokáról a verejtéket, hiszen tudja, hogy úgyis hiába ... minden lehetséges. A motor megint sírni kezd. Megigazítja, aztán felemeli a szállítószalag egyik végét, ráteszi a kupac tetejére, hogy egyenletesen nőjjön, duzzadjon. — Persze, ha az asszony otthon lenne... Amíg ez a baj nem ért bennünket, nem volt nekem semmi gondom. Megkerestem a kenyeret, az asszony meg vigyázott a házra meg a gyerekekre, nyáron még a keresésbe is belesegített, mert mindig elment a szövetkezetbe dolgozni. Már arra gondoltunk, hogy új házat építünk, mert ez a mostani kicsi is, meg rozoga is, hiszen már az öregapám is ebben született. Szépen vettük mi az egészet. Az asszony eltermég papírra is felírta, hogy lesz, mint lesz. A vonalas füzet hátára írta. Mert van neki egy olyan füzete és abba felírja mire megy a pénz. Akkor valahogy megsápadt, megfogyott, enni sem tudott csak a gyomrát fájlalta. Az öreg doktor megvizsgálta aztán engem hívatott. Ide figyelj István — mondta — itt a papiros. Beviszed az asszonyt Pozsonyba a kórházba. Itt a cím a borítékon. Nagyon megijedtem, egyre csak kérdeztem, hogy mi a baj, de azt mondta ő csak sejt valamit, de bizonyosat csak a kórházban tudnak megállapítani. Autóbusszal jöttünk be. A kórház ott van a Beneš utcában, most azt hiszem más neve van. " Ayan keserű lesz számban a füst, hogy a szívem is belesajdul. A hátam mögött, túl a rácson, az országúton sikoltva fékez egy gépkocsi. Vagy . . . vagy csak bennem sikoltott — Mi a baj — kérdem valami? halkan. — Rák. Gyomorrák. Két hét múlva megmondta a doktor. Azt is, hogy ... későn vettük észre, előbb kellett volna, akkor talán ... Ülünk egymás mellett a fakarikán. Ezt is a lángok emésztik el, ebből is hamu lesz. Jaj, hát mindenből? Mindenkiből? Én, te, ő üvöltenénk a kíntól, a marcangoló tehetetlenségtől, én, te, ő ökölbe szorított kezekkel sírnánk, ez szénportól fekete ember, ez a verejték-a marta férfitársam pedig szinte kővé merevült mozdulatlan arccal beszél a fájdalmáról. Mert mit tehet, hiszen neki öt családja van. Neki tegnap is rakni kellett a szenet és holnap is itt áll majd a csúszda udvarán. — Tudja uram, milyen nagyszerű asszony az én feleségem? Dolgos, beosztó, rendes. Lánykorában egy tanító legyeskedett körülötte, dehát ő csak én is nem választott, aztán olyan boldog ember voltam, de olyan boldog ... Hirtelen elhallgat, mintha restellné, hogy ennyire kinyílt. Nagyon messzire néz, a tekintete áthatol a falakon, hogy ahhoz kórházi ágyhoz érjen. — Márt öt hónapja bent van. A legkisebb családom, a négy éves Pisti meg minden este sír, hogy miért nem jön haza anyukat. Akkor aztán a többiek sírnak. Csak én nem... nekem nem sza isbad. Igen, neki nem szabad. Ö nem értheti még jobban a gyerekeket. kese-Neki hallgatni kell, az anyja után vágyódó gyermek zokogását, a gép panaszos nyikorgását, meg a saját szíve kínoktól gyorsuló dobogását. Éget a napfény. A széncsúszda udvarán a rakodómunkás ismét feljebb helyezi a szállítószalagot. A szénpor behatolt szájába, orrába, fülébe, fekete hajszálai közé, rátapadt a bőrére, amelyen a lefelé gördülő verejtékcseppek rajzolnak furcsa csíkokat. A szénkupac már emeletnyi. Néhány rög megindul sietve a kupac tetejéről a mélybe. Talán el akar bújni, hogy később kerüljön a lángok közé, hogy később váljon hamuvá. A rakodómunkás is menekülni szeretne. A bánat elől, a gondok elől, szegény, megkínzott lelke fájdalma elől. De ő nem menekülhet. PÉTERFI GYULA Mióta a Mariner 7. amerikai űrszonda kimutatta, hogy a Mars bolygón nincsen élet, szegényebbek lettünk megint egy illúzióval. Kráterek vannak, meg mészkő, meg „is a por és hamu". Hát érdemes volt ezért odafáradni? És mit csinálnak ezután fantáziájukkal a vicclapgyártók, meg a karikatúra rajzolók? Antennafejű, csápszemű, hatlábú emberkéiket átköltöztetik további bolygórendszerekre? Mert hiszen — hála a gondviselésnek meg a galaktikának — akad ebből elég. No és azután? Mi lesz, amikor már mindenhova befurakodtunk és megállapítottuk, hogy sehol sincsen semmi? Még csak ritkított levegő sem? Hogy megjártuk azzal a Holddal is ... Csak kecsegtetett, kecsegtetett, kacérkodott velünk, hunyorgott felénk hamiskásan,azóta is azt teszik, és a végén kiderül róla, hogy talajában használható ásványi anyag, szén, brilliáns, dinamit, atomgáz — de még csak egy valamiféle influenza vírus sem található. Mire volt jó akkor az egész? No persze ... mondjuk ... a Holdról, mint legközelebbi szomszédunkról legalább figyelni lehet a földön lefolytatott stratégai műveleteket. Szükség esetén lövöldözni is lehet róla, vagy kisugározni... Vagy tudom is én mit csinálni? De mit lehet kezdeni a Marssal, Vénusszal, vagy éppen a Merkúr bolygóval felfedezése után? Tessenek elképzelni, hogy körülbelül két esztendőt tesz ki az oda vissza való utazás. Amennyiben takarékosan bánunk az idővel és a fénynél is gyorsabban száguldunk. A Vénuszra jutáshoz még ennél is több idő kell. A Neptunról, Merkúrról már nem is szólval Kutatásaink közben betévedhetünk olyan bolygórendszerre is, amelyiknek eddig neve sincs ( mi leszünk a névadó szülők!), és ahonnan évtizedekig tart, míg az asztronauta visszaérkezik a Földre. A kilövőhelyen közben teljesen elfeledkeztek arról, hogy valamikor kilőtték. Kortársai már nem is élnek és előfordulhat, hogy igazolnia kell magát, miután nagy üggyel-bajjal, erőfeszítéssel, izgalommal kihalászták őt az óceánból. Be kell bizonyítania, hogy földi illetőséggel bír és nem holmi alacsonyrendű bolygólakó. Minden lehetséges ezek után a mi, lehetetlenségeket nem akceptáló korszakunkban. Minden! Még az is, hogy a Holdról lehozott terméskőről kitudódik, hogy kizárólag múzeumi használatra alkalmas. És, hogy nincs is annyi múzeum a világon, amennyi kőzetet le lehet hordani a Holdról. Akkor pedig aranyba, platinába foglalva, apró „Holdszilánkok" jelennek meg az ékszerüzletek, bizsutériák kirakataiban, és női nyakdíszként, gyűrűként, melltűként, fülönfüggőként árusítják. Nem utolsó megoldás ... Veszett fejszének a nyele! Ahogyan én a nőket ismerem, nem lesz az rossz üzlet! És ahogyan az amerikaiakat ismerem, erre az üzletre rá is jönnek! És ahogy a kereskedelmi erkölcsöket ismerem, idővel több lesz a földön a „holdkő ékszer" mint a lehordott kőzetanyag. Nem lesz azért fennakadás, a nők majd hamisított „holdköveket" viselnek. Szeretett anyaföldünket vásárolják meg drága pénzen platina és arany foglalatban. Fontos az illúzió! Ez, természetesen csupán a dolgok anyagi része, hátra van még az erkölcsi. Milliárdokat 1 dollárban fektetünk bele, hogy megállapítsuk a semmit. Ennyiben azért mégsem maradhat! Kutatunk tehát további Kerül amibe kerül. Addig kutatunk, amíg fel nem fedezzük, hogy a tejúton épp olyan mértékben akad tej, mint a Marson marslakó. A fiastyúk körül nem léteznek tyúkok és a Saturnusnak nincsen gyűrűje. Mennyi felderíteni való akad még bolygórendszereinkben! No de végül... remélhetőleg mégiscsak elérkezünk valahova. Valahova, ahol ősz öregúr fogadja asztronautáinkat a landolásnál, kenyérrel és sóval, és azt mondja: — Szóval megérkeztek az urak! Tartottam tőle! És mondják, kérem mennyiért tagadnák le ott, ahonnan jöttek, hogy felfedeztek minket? Tudják, eddig mennyország volt az életünk, és ahogy én a földi dolgokat figyelem ... Szóval, egy szó mint száz, hagyjanak kérem minket békében! És akkor a mi asztronautáink azt felelik: — Nem lehet! A parancs parancs! Azt mondja erre az öregúr: — Mi örömük telik önöknek abból, hogy minket felfedeztek? És egyáltalán mi céljuk van a bolygónkkal? — Civilizáljuk! — felelik az asztronauták. — Kultúrát teremtünk. Megismertetjük önöket magas technikai felkészültségünkkel, hogy minden ellenséges támadás ellen vértezve legyenek. — Nekünk nincsenek ellenségeink, uraim! — védekezik az öregúr! — Majd lesznek! — nyugtatja meg őt az asztronauta. — Idejönnek a hadvezéreink, művészeink, tudósaink. —• Igen! Elsősorban a tudósok jönnek ide, akiknek köszönhetik, hogy egyáltalán fel vannak fedezve! — És minek jönnek ide az önök tudósai? — Hogy tovább kutassanak! — Hát létezik még valami, amit nem fedeztek fel? — Létezik uram! — Ugyan micsoda? Melyik bolygó az, amelyiken még nem vetették meg a lábukat? Amelyiknek még nem fedezték fel a szépségeit? Amelyiken nem csináltak világbékét? — A Föld az a boygó... — vágják ki öntudatosan az asztronauták! — Ahonnan önök érkeztek? És idáig kellett repülniök, hogy felfedezzék? A földet, ahol élnek, kutatnak és felfedeznek? Ugyan ... uraim! Hát nem tudják ezt elvégezni odahaza? — Nem tudjuk, uram! — válaszolják az asztronauták és űrruhába bújtatott keblük beleremeg. — Nem tudjuk kérem, mert hogy erre kedvet kapjunk — mint a költő mondta — szükségünk van a megszépítő messzeségre! DÁVID TERÉZ