Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-17 / 50. szám
illene Kőik a monet ösztólan lássuk :ségünket, sltúránkat; ugyanúgy tanítana fegyelme.gyakorló, élőszóban figyelmet nvedéllyel ügyének, a véletlekirándulás nem szerbámu látókörű pedanek, melyszének kuliét szolgál- Vallotta, sedés nem zerü zenei de fejlett lélkül sem. letté, építőn ak tömegálhat. ,,A sa, s akkor és igazán, ha mennél többen élnek vele tudatosan." Ellenkező esetben romolhat ez az alkotás, miközben elszaporodik a felemás beszéd, mely felemás lélek jele. És felemás lélekkel nemcsak hogy emelkedni nem lehet, de létezni is legfeljebb az ösztönök szintjén, sivár szívvel. Kodály több beszédben foglalkozott a kiejtés kérdésével, például, amelyről mi úgyszólván teljesen megfeledkezünk. Tudta, amit mi úgyszólván nem is tudatosítottunk még tömegesen, hogy tudniillik anyanyelvünknek a leírható része mellett talán még inkább ki van téve romlásnak a másik rész, a jelekkel nem rögzíthető, a csak füllel fogható, és különösen nemzetiségi helyzetben, tegyem hozzá. „Ismert történeti fejlődés eredménye - mondotta 1937-ben -, hogy legelőkelőbb köreink a nemzeti kultúra ápolásában rájuk váró feladat elöl már jó ideje következetesen kitérnek. Magyar nyelvszokásukat, kiejtésüket pedig mintának el nem fogadhatjuk. “ Merthogy az „tele van idegen ízzel, a magyar közszokástól eltérő, tehát helytelen ejtésmóddal". Egy másik beszédében pedig ezt mondja: „A magyar kiejtést is tanulni kell, még született magyarnak is. Ha nem csiszolja, újítja folytonosan, berozsdásodik. Legjobb módja ennek a jóbeszédü falusi néppel való érintkezés". Vagyis azzal a néppel, mely még a két világháború között is aránylag zárt közösségekben őrizte kultúráját, dalolta saját dalait, mondta meséit, művelte szokásait. És hát azzal a néppel, amelynek arisztokrata körökben lenézett, a polgári tudatban ismeretlen zenéje lett a kodályi életmű alapja. Nem véletlen tehát az sem, hogy Kodály nyelvügyben is a nép felé irányította a közfigyelmet. Ugyanakkor sokat várt a tanítóktól, tanároktól: tudatos biztonsági művelje ki minden tanár a beszédét. „A magyar szakostól ezenfelül elvárható, hogy irodalmunk bármely, költői vagy prózai remekművét jellegéhez illő és értékéhez méltó előadásban tudja érvényre juttatni Idézem mindezt 1982-ben azért is, mert faluközösségeink fölbomlottak, változott életforma, értékrend - régi kincseink fogyóban, tiszta forrásaink apadóban. Anyanyelvünk őrzésében, ápolásában, és művelésében csak magunkra támaszkodhatunk már. Ezért lenne szükség e téren is nagyobb felelősségérzetre, egyén és közösség részéről egyaránt. Ezért lenne nem kevésbé szükség arra, s talán mindenekelőtt, hogy az anyák szépen, helyesen beszéljék anyanyelvünket, hiszen Kodállyal szólva, ,,a nyelvművelésnek a felénél nagyobb terhe esik a nőkre, minthogy a gyermek többnyire anyjától tanul beszélni, és a nyelv állapotának jóra vagy rosszra fordulása sok tekintetben a nőkön áll". Végül pedig: mindnyájan BODNÁR GYULA ragy, többes számban. Hiszen Kodály Zoltán 1882. december 16-án Kecskeméten született, de már néhány hónap múlva vasúti tiszt édesapját áthelyezték. Szob és kis idő múlva Galánta, majd évekkel később Nagyszombat következett. Az elemi iskola, illetve a gimnázium évei. Bölcsőhelyek ezek is, de még mennyire hogy azok! A ragaszkodás azonban mindig kétoldalú dolog. Kecskemét, felismerve onnan korán elköltözött szülöttének nagyságát, később kereste, ápolta, őrizte a kapcsolatot. Lélekben, tudásban és egy jó idő óta intézményesen, tömegekre ható erővel is. Mit mondhatunk el mi, önmagunkról? Galántaiak és nem galántaiak, történelmi viharok hányatottjai és csendesebb esztendők fiatal reménykedői? 1982-ben, a Kodály-centenárium esztendejében tapasztalható dolgainkról hányan mentek, mennek el - legalább gondolatban - számot adni Kodály szülővárosába? A bölcsőhelyek között így lenne eleven, gáttalan a véráramlás, s lehetne Kodály Zoltán emberi és művészi nagyságához méltó legalább az önvizsgálatunk, ha már cselekvéseink nem is. Bár az ünneplés alkalmi fényességéhez aligha illik a mindennapok felemlegetése, amelyekben több a szürke, mint az ünnepek lobogóinak, szalagjainak pirosa. De nem maradhat érintetlenül senki sem, aki belépett már a ferences rend - Kerényi József városi főépítész tervei szerint - felújított egykori kecskeméti kolostorának kapuján; a zenepedagógia szükségleteihez alakított, az építészeti hagyomány és korszerűség szervességében is a kodályi szellemhez hű épületének bejáratán. S mi más törhet fel ott az emberben elemi erővel, mint az, ami két évtized óta hiányként tátong benne: a zeneértés utáni vágy. Az értésé, a megértésé, amely mindennemű emberi birtokbavételéhez szükséges. Nem tartozom azon szerencsések közé, akik a zenei írás-olvasásban jártasak. Be kell vallanom azt is, nem saját hibámból. Hogy mégis honnan veszem a bátorságot, és írok jegyzetet a Kodály-centenárium ünnepi írásainak sorába? Ezt maga Kodály Zoltán biztatására teszem, hiszen az ő zenepedagógiai munkássága, a karénekléssel szemben támasztott igényessége, a népzenének általa kijelölt szerepe a hozzám hasonlókért született meg. 1982-ben, a Kodály-centenárium esztendejében hányan valljuk be, hogy az ő nagyságát tudva kötelességünk ünnepelni, de ugyanilyen kötelességünk lenne szellemében dolgozni is? A bölcsőhelyek mindegyike odaállhatna-e Kodály tanár úr elé emelt fővel, hogy a zenetanításban, a zeneértők nevelésében, a karéneklésben, a népdalok ismeretében azt teszi, amit minden önmagát őrző, jövőjét formáló népességnek utódaiért kötelessége tenni? Tele lelkiismeretfurdalással jártam a kecskeméti Kodály Intézet folyosóit. A szeptember elejei népzenei találkozó vegyes érzelmeket keltő felemássága vagy zeneszerető dilettantizmusom bűntudata tette, nem tudom. Akkor az emlékkiállítást nézegetve, Borsos Miklós Kodály-portrészobra előtt állva, gondolataim valahol Dél-Szlovákia tájaira is elkalandoztak. Ez most szinte természetesnek tűnik föl, hiszen fellapozva az Intézetet bemutató kiadványt, a Kodály-Intézetek között egy zoboralji népviseletben lévő asszony fényképét jelölik így: „Kodály hajdani népdalénekese a Mester kecskeméti szülőházán elhelyezett emléktáblánál.“ A zoboraljiak az idén is részt vettek a népzenei találkozón, s nem rajtuk múlott, hogy az idei méltatlanul felemásra sikeredett. Olyannyira, hogy a fiatalok záróhangversenyén közönség híján az éneklők szinte csak egymásnak énekeltek... A bölcsőhelyek felelőssége mindennapi megmérettetés. Galántán Kodály Zoltán szobrát avatják, Nagy János alkotását. A tény nem kíván kommentárt. A legszebb, a legteljesebb emléket azonban tízezernyi gyermek tudatában állíthatják zeneszakos pedagógusaink. A kodályi életmű így válna közkinccsé, megbecsült örökséggé, amelyre nemcsak hivatkozni, amellyel nemcsak kérkedni fogunk, olyankor hamis és méltatlan célok érdekében. Ag Tiborból, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Énekkarából csak egy van. Ő a népdalgyűjtés, a népzenekutatás egyszemélyes „magánintézetét“ vezeti. A kórus pedig a bizonyos idő óta stagnáló énekkari mozgalmunk csúcsát jelenti. Lehet, szigorú gondolatok ezek, talán nem illenek a centenáriumi ünneplésbe. Ám az ,illik - nem illik“ álsága érdektelen hivatkozási alap, amikor egy nemzetét európaiságra népdalaival tanító zseniális művész és pedagógus századik születésnapját ünnepeljük. A „százéves terv“, amelyért Kodály Zoltán annyit fáradozott, vészesen közeledik határidejéhez, s a vele szemben vállalt kötelességünket, hogy 2000-re „minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát“ jó lenne teljesíteni. Kecskemét „híres városa“ létrehozta a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézetet, a város közterein tudomásom szerint nem áll Kodály-szobor. Galántán a Mester szobrát avatják... DUSZA ISTVÁN dvégig élő emlék, mára" szépen begezongorázott és jükben kamara családi fészekgyermek Kodály »I. Ám a további szívéből fakadó intette számára spet. ti többiek: vágai, örék daloskedvű felejthetetlen zesk tanultam meg írta évekkel kéitkozott mezíttanítás után mindig allgatta dalaikat, itt csatangoltakiállomástól nem írtják. Különösen jó barátság fűzte őt a híres Mihók prímás bandájának rajkóihoz. Ez a banda állandóan járta a világot, nagyszerűen muzsikált. Ez a népművészeti értékekben gazdag vidék, a falu zenekultúrája hívta vissza az ifjú Kodályt, aki 1905 augusztusában Galántán kezdte meg első, korszakalkotó népdalgyűjtő kör útját. Taksonyban, Felsőszeliben, Pereden, Deákiban, Nádszegen és a Csallóközben járt, és több mint 150 ősrégi népdalt gyűjtött össze. Ekkor, 1905 augusztus 14-én írja: „Ma Nádszegen vagyok, közben egész nap mentem úgy, hogy nem láttam a falut, csak erdőket és réteket. Nem hittem, hogy ilyen gyönyörű a Csallóköz, ezüst víz, ezüstös fűz és nyárfák, ezüstös rétek (benőtte őket az árvalány hat féle bojtos növény) erős, mély zölddel aláfestve, hozzá az ég is egész nap ezüst szín volt. Azt hiszem, ez szebb, mint Párizs... Én úgy iszom és kurjantgatok, mint a falusi legények: van is eddig dalom már százon felül. A nyelvem is visszaszokott a csallóközi beszédbe, amit hej, de megrongált az a szerencsétlen városi idióma. “ Budapestre visszatérve gondosan áttanulmányozta a nyomtatásban addig megjelent népdalgyűjteményeket. Megdöbbenve fedezte fel, hogy a népdalok lejegyzői, akik idegen zenekultúrán nőttek fel, meghamisították a magyar sajátosságokat. Ekkor jutott el a megmásíthatatlan elhatározáshoz: „Nincs más választás, mint a néptől magától megtanulni a dalait". Évekkel később, 1927-ben látogatta meg újra a régi iskolát. Hat év múlva a felejthetetlen gyermekévek íratták meg vele a Galántai táncokat Fölcsendültek azok a csodás verbunkosok, amelyeket a mester a galántai Mihók-zenekartók hallott. A Galántai táncok kapcsán mondta egyszer, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának budapesti hangversenye után Kodály: „... beleavatkoztam a földrajztanításba - Galánta nevét megismertettem az egész világgal". Kodály utoljára, 1943-ban, hatvanadik születésnapja alkalmából ren GALÁNTÁTÓL dezett ünnepségen járt Galántán, amikor ezer gyermek „dalolt össze“ Kodály tanításainak szellemében. Ma már történelmi tény, hogy az utolsó hivatalos küldöttség, amely Kodály Zoltánt életében fölkereste, Galántáról érkezett. Két nappal a halála előtt. Meg akartuk hívni őt a gyermek énekkarok járási fesztiváljára. Sajnos, már csak üzenetváltás történt, hiszen ekkor, 1967. március 4-én a Mester már a Kútvölgyi Szanatóriumban feküdt betegen. Szombat délután volt. Ott ültünk pesti lakásának abban a szobájában, ahol vendégeit szokta fogadni. Jobbra tőlünk a nyitott ajtón át bágyadtan tört be a márciusi alkonyat, de egy rakoncátlan napsugár mégis tavaszt parancsolt a szobába - játszadozva villogott egy festményen, Kodály Zoltán felleghajtós arcképén. Ekkor eszembe jutott a huszonhárom éves Kodály Zoltán, ahogy elindult Galántáról népdalt gyűjteni s majd meghódítani az egész világot. Balra tőlünk Kodály ifjú felesége, Péczely Sarolta ült és minden kívánságunkat, majd megegyezésünk tartalmát egy noteszba jegyzett fel.,,Holnap elmondok mindent az Uramnak, nagyon fog örülni a meghívásnak. .." Másnap, vasárnap Sarolta asszony mindent elmondott a beteg Mesternek - a galántaiak üzenetét, hívó szavát, meleg üdvözletét. A Mester 1967. június 10-11-re ígérte galántai látogatását Bécsből gépkocsival hazafelé menet... ... hétfőn, 1967 március 6-án reggel 6 órakor, 85 esztendős korában azonban elhunyt... és töbé nem térhetett vissza a „hét boldog esztendő“ Galántájába. Galánta ma is híven őrzi Kodály Zoltán emlékét. A háromévenként sorra kerülő Kodály-napok, százak és százak összeéneklése Kodály eszméit hirdetik. Végezetül hadd idézzük Frantisek Moravicnak, a Galántai Városi Nemzeti Bizottság elnökének gondolatait: ,,Ezidáig öt alkalommal rendeztük meg a Kodály-napokat városunkban. Teljesítjük a Mester galántai mezítlábasokhoz intézett üzenetét és kívánságát! Igen: »összeénekelünk« Galántán százan és ezren, s állandóan haladunk előre a nagy „Harmónia" elérése felé, a nemzeteink és nemzetiségeink közötti megértés és becsületes együttműködés felé. Kodály Zoltán születésének századik évfordulója alkalmából felavatjuk emlékművét a galántai városi parkban. A galántai Kodály-emlékmű hirdesse örök időkre nemzeteink és nemzetiségeink jó szándékát a békés együttélésre és együttmunkálkodásra." ZÁRECZKY LÁSZLÓ Hatvanévesen, újra Galántán