Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)

2008-12-05 / 281. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 5. Václav Havel legszellemesebb, a hatalomból kikacsintó darabja, a Távozás a Szlovák Nemzeti Színházban Meghalt a király, éljen a király Václav Havel nevével sokan, főleg a fiatalabb generáció tagjai közül 1989-ben talál­koztunk először, amikor Prágában, Pozsonyban, Kas­sán a kulcsainkat csörgettük, és valami sokkal jobbra, egyebek mellett nagyobb szabadságra vágytunk. Ha­­velből köztársasági elnök lett, előbb csehszlovák, majd cseh. Akkoriban tudhattuk meg azt is, hogy drámaíró, hisz alig volt színház, ame­lyik ne vette volna elő évtize­dekig tiltott darabjait. JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Ám ennek az időszaknak is vé­ge lett, ahogy 2003-ban az elnöki posztot átadta utódjának, Václav Klausnak. Bár Havel azóta is ren­dületlenül járja a világot, főleg az emberi jogok sárba tiprása ellen emel szót, s különböző alapítvá­nyok munkáját segíti. Ismét visszatért a drámaíráshoz is, s elővette a még a rendszerváltás előtt elkezdett Távozás című da­rabját. Havel életének fontosabb szakaszai egy alkalmi tárlaton is megtekinthetők a Szlovák Nem­zeti Színház előcsarnokában de­cember 15-ig. A szerző a par ex­cellence íróemberek közé tarto­zik, aki drámaíróként kezdte. Első darabjait a hatvanas évek elején írta, s 1963-ban mutatták be az el­ső művét, a Kerti ünnepélyt, amely gyorsan eljutott Pozsonyba is. De Havel nemcsak irodalmi al­kotásaiban mondott burkolt for­mában véleményt a rendszerről, egyre nyíltabban tett hitet a két vi­lágháború közötti liberális ha­gyományok mellett. Az 1968-as Prágai Tavasz eltiprása után eltil­tották a színháztól, s így fizikai munkásként kereste a kenyerét. Egyik alapítója és szóvivője lett a Charta 77 mozgalomnak, s ezért öt és fél évre bebörtönözték, de felajánlották neki, hogy azzal a feltétellel elhagyhatja az orszá­got, ha nem tér vissza többé. Ha­vel ezt nem fogadta el, s 1989-ben ő lett a csehszlovákiai forradalmi események egyik vezetője. Drámái közül magyarul is ját­szották az Audienciát, a már emlí­tett Kerti ünnepélyt, s bár Zádor Andrásnak és Varga Györgynek köszönhetően szinte valamennyi munkája megjelent magyarul (a Távozás a Színház ez évi januári számában), az ún. cseh neoa­­vantgárd dráma abszurd irányza­tába tartozó Havel nem került be a magyar színház áramkörébe, s inkább csak mint kuriózumot szokták említeni. Havel Távozás című darabját még 1989 környékén kezdte írni, s talán maga sem gondolta, hogy közel húsz évvel később, már megannyi tapasztalat birtokában újra tudja majd fogalmazni, és sa­ját konkrét élményeit is szabadon beépítheti a műbe. S aki azt várja, hogy ezáltal egy még kötöttebb, a politikai valósághoz mereven ra­gaszkodó, sablonfigurákkal meg­tűzdelt drámát kap, az nagyot té­ved. Havel talán eddigi legszelle­mesebb, legkönnyedebb, mégis annyira a politika belső, sokszor zűrzavaros viszonyaira reflektáló darabját alkotta meg, amelyben képes kívülállóként tekinteni mindarra, amit belül, hosszú éve­ken keresztül megélt. S ez a kika­csintás hozza testközelbe ezeket a darabban megalkotott, különben nem túl szimpatikus haveli figu­rákat. A dráma ősbemutatójára a prá­gai Archa Színházban került sor, de bemutatták már Hradec Králo­­véban és nemrég Londonban is. Szlovákia Milan Lasi­a ültette át. A darab főhőse Dr. Vilém Rieger volt kancellár (Marián Labuda), aki egykori villájában, a régi szép időkre emlékezve, afféle modern Lear királyként tengeti a napjait (nem véletlen, hogy Havel a Cse­resznyéskert mellett a Lear királyt is beépíti a darabjába), s tehetetle­nül nézi, hogy a lányai (Helena Krajčiová és Lucia Molnárová), to­vábbá barátnője (Zuzana Kocúri­­ková) és az egykori alkalmazottai hogyan forgatják ki mindenéből. Ráadásul a villa is veszélyben van, amelyre szemet vetett egykori ádáz vetélytársa, a ma miniszter­elnök-helyettesként regnáló Vlas­­tík Klein (Jozef Vajda). Labuda kancellárja nem könnyen viseli, hogy az egykori kényúr, aki az őt kérdező újságíróknak szinte csak szlogenekben válaszol, kiszolgál­tatottja lett azoknak, akik hajdan a talpát nyalták, s a parancsait les­ték. Mikor kiderül, hogy már a villa sem az övé, mert nem óhajt meg­hajolni Klein akarata előtt, s nem­óhajtja az egykor korrupcióval vá­dolt politikustársat tisztára mosni, a legközelebbi hozzátartozói is el­fordulnak tőle (lásd Lear király)! Egyes figurák észrevétlenül átsik­­lanak a Cseresznyéskert történe­tébe, Klein mint Lopahin jelenik meg, aki az egész cseresznyésker­tet (értsd meggyeskertet) kivágat­ja, s helyén üzletközpont és masszázsszalon épül. Osvald, a mindenes cseléd (Oldó Hlaváček) pedig egész egyszerűen átlényegül Firsszé. Havel következő ötletes húzása saját maga szerepeltetése, hiszen időnként - mintegy rende­zői varázsszóra - megállítja a da­rabot, s instruálja a szereplőket, akik általában szót fogadnak, de van, amikor csak legyintenek az írói intelemre. • Peter Mikulík rendezése mind­ezeket az írói ötleteket szelleme­sen használja ki, s hatalmas fi­tyiszt mutat mindannyiunknak. Alexandra Grusková díszlete egy középen elhelyezett zöld kerthe­lyiséget mutat, amelyet szürke, félkör alakú monstrum vesz körül, ezt pedig folyamatosan videoka­merákkal pásztázzák. Nem tartom viszont előnyös­nek, hogy a darabot a Szlovák Nemzeti Színház hatalmas szín­padán, nem pedig a sokkal inti­­mebb lehetőségeket kínáló stú­diószínpadon mutatták be. Rieger kancellár és a többiek összepakolnak, s várják, hogy el­szállítsák a csomagjaikat. De Ha­vel nem éri be ennyivel, s megmu­tatja, hogy mi lesz a sorsa Vlastík Kleinnek a maga képére formálta cseresznyéskertben. S amiként Rieger dicstelenül távozik a poli­tika színpadáról, úgy Klemnek is ugyanaz a sors adatik meg. A kér­dés csak az, hogy mi marad a masszázsszalon után? Richard Stanke Monika Hilmerová és Marián Labuda Marián Labuda, Vladimír Obšil, Helena Krajčiová, Mária Královičová és Emil Slezáček (Ctibor Bachratý felvételei) A gyűjtemény Magyarországon, Franciaországban, Svájcban és Szlovákiában készült alkotásokból áll Európa szoborpark Dunaszerdahelyen ÚJ SZÓ-TUDÓSÍTÁS Dunaszerdahely. November végén került sor a Kortárs Magyar Galériában az Európa szoborpark átadására. Ézsiás István szobrász­­művész, a szoborpark kurátora a világon több helyen is közremű­ködött szoborparkok alapításánál. A dunaszerdahelyi gyűjtemény egyelőre­ 18 - Magyarországon, Franciaországban, Svájcban és Szlovákiában - készült alkotást foglal magába. A nonfiguratív szobrok, amelyek a szoborparkban találhatóak, lehetnek provokatí­vak, de hangulatteremtők is, és a Vermes-villa gyönyörű parkjában különösen harmonikusan illesz­(Képarchívum) Ézsiás István, (ka) kednek - mondta a megnyitón A szoborpark egyik alkotása Kultúra 9 PENGE Ködbe vesző vizek... Jon Fosse első magyar nyel­ven megjelent regénye a sej­telmes, őszi esőbe és ködbe ve­sző norvég fjordok világát idézi Alida és Ashle szerelmének drámai alakulásán keresztül. Az Álmatlanság története rendkívül feszes és izgalmas, akárcsak egy ballada: a vidé­ken felnövekvő kamaszok ma­gukra maradva és utalva kere­sik a helyüket a felnőtté és szü­lővé válásuk során. Bibliai tör­ténetre emlékeztet, ahogyan gyermekük születésére készül­ve szálláshelyet keres a fiatal pár Bjorgvin városában, ahol reményeik szerint menedéket lelnek és új életet kezdhetnek, azonban nem hajlandó befo­gadni őket senki. A regény narratív eszközei: a nyelvhasználat és a történet­alakítás jellegzetesen a mini­­malizmus jegyeit mutatják. A regénybeli jelent, a keresés monoton rítusszerű mozzana­tait folyamatosan megszakítják az álomszerű emlékképek, amelyek révületszerűen foly­nak egybe a „valóság” esemé­nyeivel. Ezek során a mintha­­állapotok során körvonalazó­dik a két fiatal és családjaik tör­ténete, az apák és anyák törté­nete, illetve az olyan beavatási és átmeneti rítusok, mint ami­kor Ashle gyerekfejjel muzsi­kussá válik és muzsikus apja nyomdokaiba lép, vagy a re­gény egyik legszebb jelenetét ábrázoló sorokban, amikor a szerelmi együttlét egyszerre válik a gyász tisztító, továbbél­tető rítusának mozzanatává és a születendő gyermekük fo­gantatásának pillanatává. „... ma reggel holtan találta Lilja mamát, ott feküdt az ágyon és nagy kék szempár volt az arca, mondja a fiú és magához szorít­ja Alidát és egymásba olvadnak és csak néhány fát suhogtat halkan a szél és semmivé vál­nak és egyesülnek a bűnben és ölnek és egyesülnek a bűnben és felülnek és nem mozdulnak csak ülnek a sziklán és nézik a tengert / Ilyesmit tenni Silje Értékelés: mama halálának napján, mondja Ashle / Igen, mondja Alida / és Ashle és Alida feláll­nak és várnak és megigazítják magukon a ruhát és csak állnak és a szigeteket nézik nyugaton, Stomnstein felé...”(19). Megrázó, ahogyan mindvé­gig megmarad az egyensúly a kimondás és a sejtető némaság között, mint ahogy a szegény­ség és kiszolgáltatottság kény­szere miatt történő bűnbeesés és gyilkosság(ok) bekövetkez­tének a mozzanatát is csupán csak sejthetjük. Izgalmas ez a nyelvhaszná­lat, és az, ahogyan Fosse a be­széd kérdését problematizálja a regényben. Egyrészt egy olyan nagyon egyszerű, a hegyi vagy az északi emberre a közvéleke­dés szerint jellemző, egyfajta szikár élőbeszédet hitelesen megjelenítő nyelvhasználat je­lenik meg, melyben olykor a szavak és mondatok közé éke­lődő csend a sokatmondóbb. Másrészt az elbeszélő többször ki is mondja a szereplőkről, hogy alig vagy nem beszéltek, mégis tudták egymás gondola­tát („és nem szóltak, és minden eldőlt, és nincs szükségük sza­vakra, mert már úgyis mindent elmondtak, és úgyis minden eldőlt” (48)), máskor pedig a beszéd lehetséges megtörténte beleolvad a visszatérő álomfo­lyamatokba („Mintha mondtál volna valamit az apádról, de le­het, hogy csak álmodtam, mondja Ashle” (49)). Ilyen érte­lemben a beszéd kettőssége ér­vényesül. Olykor meglehetősen minimális szinten van jelen a kimondott szó a szereplők kö­zött, máskor pedig az (egymás és ön-) ismétlések által egyfajta rituális jelentést kap. Ugyanak­kor a történet egy belső mo­nológszerű beszédfolyamból áll össze, annak ritmusát és eszkö­zeit követi az elbeszélő hangja az ismétlések, az egyik álom- és emlékkép töredékeiről a mások­ra való bármiféle átmenetet nélkülöző átváltások révén. Az Álmatlanság e nyelvi té­nyezők által kibontakozó jel­lemek ábrázolása révén válik igazán hitelessé, miáltal a ki­rajzolódó történet egy rendkí­vül feszes, feszültségekkel telí­tett és izgalmas olvasmányél­ményben részesíti az olvasót. Jon Fosse: Álmatlanság. (Ford. A. Dobos Éva). Kalli­­gram, Pozsony, 2008. ^ ^ . (ON FOSSE. A LM­ATI­ ANSAG kritikai rovata Esterházy János emlékkiállítás Budapest. A budapesti Rákóczi Szövetség, a pozsonyi Szövet­ség a Közös Célokért társulás és a Pozsonyi Műtermek szabad művészeti társulás szervezésében kerül sor a szlovákiai magyar képzőművészek alkotásaiból összeállított Esterházy János em­lékkiállítás budapesti bemutatására. (A tárlat anyagát Pozsony­ban az elmúlt hónapokban láthatta a közönség.) A megnyitó december 8-án 17 órakor lesz a Magyar Kultúra Alapítvány székházában (Szentháromság tér 6.). A kiállítást megnyitja és Esterházy János életútját méltatja. Bárdos Gyula, az MKP frak­cióvezetője, a Pro Probitate Alapítvány elnöke. A kiállítás kurá­tora Kalita Gábor, a Pozsonyi Magyar Galéria művészeti vezető­je A kiállítást 2008. december 21-ig tekinthetik meg az érdek­lődők. (pm)

Next