Uj Világ, 1952. december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1952-12-18 / 51. szám

Csütörtök, 1952 december 18. Mindegy milyen módon, az a lényeg, hogy ártalmatlanná tegyük. — A csendőr öklével az asztalra sújtott, erősebben, mint aho'-'■a-n szándékában volt. — Az ördöge elsziszegte fájdalmában, rálátszott, a csendőr szavai a műkét férfire nem gyakoroltak tursára mély benyomást. Odakint csak- 1 ötven fokos hideg dühöngött, au tóban azonban fojtogatóan meleg élt. Az alacsony kályha majdnem a zóba negyedrészét betöltötte és csak gy ontotta magából a forróságot. Egy halom báránybőrbunda áporodott adságszagot árasztott. A kályha melll hangos horkolás hallatszott. Az asztalon egy nagy, tollas ezüstszamovár állott és egy sereg — részben teli, részben üres — pálinkásüveg. Az egyikben viaszgyertya égett. Egy csorbaszélű tálban pedig sonka és árkamaradványok voltak. Tulajdonképpen miért olyan vesztes? — kérdezte Kaposkin álmosan a csendőrt. — Kaposkin negyvenen aluli férfi volt, erős, mint a medve. De mint a legtöbb gazdag szibériai paraszt, erejét a leghaszontalanabb módon, végnélküli kaszatban, vad verekedésekben és piszkos szerelmi kalandokban pazarolta el. Mi mást csinálhatna az ember ebben a magányban, ha van is pénze, meg ereje, mikor az életnek tulajdonképpen semmi értelme sincsen. Az ember élete unalomba fumindentől megcsömörlik. Most is ,ött , tompa, álmos arcok, undokán langyos pálinka, ólmosan nehéz ,éjek. Kaposkin nagyot sóhajtott és a szaba közepére köpött. Ennek a pöffeszkedő csendőrnek, Laletyinnek jegyesebben a pofájába köpött volna, ti kérdezed, hogy miért vész.- Hát nem látod? Fellázítja azt, azután már késő lesz. Kopjük el. — méltatlankodott Lategnap Pahorin háza előtt el. A kapuban négy-öt gyercolt. Tán üdvözöltek? Eszükjutott! Csak vigyorogtak, de Gúnyosan, rossz akaratúan, ők a torkomnak akarnának Az öreg Sakolka az utóbbi időn dolgokat mond, hogy kiellene verni és Szibériába — ha már ott nem lennénk, épenséggel Szibériában valandta Varjagin, aki az aszoskén mellett üli — Nem túlozni a dolgot. Ez a grúz sem képes arra, hogy Kurejadalmat robbantson ki. :jtitek, hogy ki is ez a li. — A csendőr nem hagyta Szeme rosszakaratúan vil— A legveszedelmesebb felfortyike. Ahol megjelenik, ott vége Malomnak és a rendnek. Ha csak jő egy szervakazalba, az már tangóban. Ilyen ő! Az Ohrana már ötszáműzte és minden alkalommal megszökött. — Vakmerő fickó lehet! — szólt ’őzbe akaratlanul Kaposkin. De még mennyire! — nevetett ■ jagin hangosan. Tegnap a mi tisztelt Laletyinünket — amikor sípte, hogy a szobájában szagla- egyetlen lökéssel úgy kilobrogy a mi igen tisztelt Lafetyiajtón túl, egy hóbuckán tért .. Vagy nem így volt? T ezért! — nevetett most Kas. •dár már-már kirobbant de lergét, szúrós szemével az asznőkre nézett. Jó népség! Ahhozis lusták hogy evés után a káposztát sek a'borzas szakállatokból! — nyugodtan folytatta. — Ha úgy látoz, hogy csak ezért beszélek, akár abba is hagyhatjuk. De én ne panaszkodjatok, hogy a csó kigyulladnak, vagy az állataitok fúvódnak és megdöglennek. Én filmeztettelek benneteket. — Felálltávozni készült. No, várj csak, miértakarsz mindelrohanni?! Senki sem akar meg■vni. Hát valóban azt hiszed...? •-úttal Varjagin már egészen mást beszélt, mit tudok, tudok: meg akarják a cárt — isten adjon neki életet! — Laletyin keresztet veaz ikon felé. — Azt hiszed, hogy jó a te disznóidat kímélni fogják, s rá kerül a sor a zavargásokra? Az yen ember mindenre képes. Felgyújtja falát négy sarkánál, aztán odaáll melgedni a tűzhöz. — De hát mit tegyünk vele? — Var■gin olyan mozdulatot tett körmével - asztalon, mintha bolhát nyomott imna széjjel. — Egyszerű dolog: ismeritek az öreg Anfisza Taraszejevát. Tíz rubelért még a lelkét is eladja. Nála lakik... Az öregasszony tegyen a papírjai, vagy még jobb, ha a könyvei közé, egy olyan levelet, amelyben néhány lazító mondat áll. Én azután házkutatást tartok, megtalálom a levelet, jelentem a kormányzónak, és ami azután következik — az már nem a mi dolgunk! — Rendben van. 'De honnan vészel te egy ilyen levelet? — A csendőrkörülményesen és nagyképűen kigombolta egyenruháját és mellényéből egy kék borítékot vett ki. Átnyújtotta Varjaginnak. —■ Te magad írtad? — Hát ki? Elváltoztattam az írásomat. Senki sem tudná megmondani, hogy ki írta a levelet. Ha nála találjuk, akkor ő írta! — Hát ezt elég ravaszul kiagyaltad! — mondta Varjagin elismerően. — Ki se néztem volna, belőled, hogy te ilyesmihez is értesz! De mi a mi feladatunk ebben az ügyben? Hiszen ezt te magad is el tudod intézni. — Hát persze! — A csendőr kissé zavarba jött, majd dühösen folytatta: — De honnan veszem a húsz rubelt az öregasszony részére? Kaposkin odadobta elé a pénzt. Mi volt neki, húsz rubel? Nemrégen együltében elkártyázott ötvenet. — Oszt, ha már annyira vagy, közöld velünk — mondta Laletyinnek, aki már a kabátját gombolta. — Máris megyek Taraszejevához! Egy órán belül itt vagyok. Ezt az ügyet még ma este el akarom intézni. Miután Laletyin elment, a két kulák jóideig csendesen ült az asztal mellett. Először Varjagin szólalt meg. — Micsoda dög ez! öt rubelnél többet biztos nem ad Taraszejevának. A többit megtartja magának. Neki is élnie kell — szólt Kaposkin ásítva. Odakint süvített a szél. Délután volt, de már teljesen besötétedett. AMIKOR JOSZIF VISSZARIONOVICS belépett a házba, rögtön látta, hogy itt valami történt. Taraszejeva olyan mogorván viszonozta köszöntését, mintha legalábbis egy ingét lopta volna el a szárítókötélről. — Magamfajta szegényember szántára az egész élet csak bosszúság. — Fel se nézett a mosóteknő mellől, mintha félt volna szembenézni vele. Joszif Visszarionovics mondani akart valamit, de meggondolta magát, csendesen kigombolta kabátját, melyről előzőleg már odakint leverte a havat, és bement a szobájába. Aznap este fáradt volt. Mi baja is lehet ennek a Taraszejevának — gondolta magában, amikor a saját maga készítette íróasztalhoz ült, melyen egy nagy halom kézirat és néhány könyv feküdt. Ők ketten tulajdonképpen mindig jól megértették egymást, már háromnegyed éve lakott nála. 1913 tavaszán árulás következtében az Ohrana hatodszor tartóztatta le, bilincsbe verték és ide, Kurejkiba, közel a sarkkörhöz fekvő kis faluba száműzték, olyan vidékre, ahova a parasztok szerint még a vadliba sem találja meg az utat. Már az első időben sokat gondolt a szökésre, de mivel soha, semmit sem bízott a véletlenre, elhatározta, hogy addig marad Kurejkában, amíg biztos módot nem talál a menekülésre. A helyzet egyelőre reménytelennek látszott. Kurejkát a külvilággal a Jenyiszej folyó kötötte össze. Más út nem volt ősszel két hónapig tartott, míg a fagy és a hó az utakat járhatóvá tette. Akkor is csak kutya- vagy rénszarvas-szánon lehetett közlekedni. Tavasszal, ugyanúgy, mint ősszel — amikor az olvadás mindent végeláthatatlan mocsárrá változtatott, — a közlekedés lehetetlen volt, így Joszif Visszarionovics hosszabb időre rendezkedett be Kurejkán, ezen az alig tizenöt kunyhóból álló településein. Miután Taraszejeva szegény volt és nem tudta a háztartás részére a legszükségesebbeket sem előteremteni, saját maga készítette el a hálókat, horgokat, szigonyokat, mindazt, amire a vadászatnál és halászatnál szüksége volt. Joszif Visszarionovics éjjel sokat olvasott, vagy írt. Laletyinnek, ennek a személye mellé kirendelt cári kopónak vizsla szemei dacára — egyre jobban gyűltek írásai, melyekben a forradalmi munkásmozgalom legfontosabb kérdéseit vetette papírra. A nyers, gömbölyű gerendákból összeácsolt viskó, a deszka ágy, a lóca, az aszital még egy remete részére is szegényes lett volna, őt azonban eltette az a tudat, hogy mindig a nép között élt, össze volt nőve vele, mint fa a gyökerével. Felismerte, hogy a magány annyi, mint élők között halottnak lenni. Mindent elkövetett, hogy itt Kurejkában is barátokat szerezzen magának. A fiatalokat írásra és olvasásra tanította. Az idősebbekkel pedig igyekezett megértetni, hogy miért száműzték őt és sok más ezer embert. Ha szükség volt rá, beteget is ápolt, a faluban sokan doktornak szólították. Ha valamiféle ünnepély volt, úgy táncolta a lezginkát és a kazacsokat, mint senki más. Azért mindennél jobban szerette az életet. Annak ellenére, hogy már harmincnégy éves volt és az oroszországi munkásmozgalom egyik vezetője, olyan önfeledten tudott nevetni, mintha még sohasem csörrent volna kezénlábán rabbilincs. Taraszejeva mai magatartása nagyon bántotta. Miért viselkedik ma olyan különösen? Elhatározta, hogy végére jár a dolognak. — No, Taraszejeva anyó, segíthetek magának ruhát kicsavarni, vagy valami mást? — kérdezte vidáman. — Ha nekünk, szegényeknek a mennybéli isten nem segít, hogyan tudna maga segíteni? — Még mindig nem nézett fel a mosóteknő mellől. — Alig hinném, hogy az isten otthagyná a mennyországot, hogy magának segítsen a ruhát kimosni — mondta Dzsugasvil. — Ehhez más idők kellenének. — Az idők nem változnak. Akinek nincs semmije, annak nem is lesz semmije, ezen senki sem tud változtatni. Segítsen mindenki magán, ahogyan tud. — Ha mindenki csak önmagára gondol, örökre a krumplinál és sósheringnél maradhatunk. A cár... — El akarjátok tenni a cárt láb alól, azt már tudom. De az új cárt is megtalálják majd ingében a tetvek. Azok nem pusztulnak ki. Joszif Visszarionovics vizsgálódva és figyelmesennézett rá. Taraszejeva arca agyongyötört volt. Szája körül erős és kemény ráncok, szeme fénye, mint a poros ablakon áttörő alkonyati napsugár. Ez az arc most annyira gondolkodóba ejtette, hogy jóideig hallgatásba merült. Mindig igyekezett rajta segíteni, megosztotta vele mindenét, amije csak volt. Mindez hiábavaló lett volna? Jóakarata nem talált visszhangra Taraezejeva szívében. Pedig itt Kurejkában nem volt más mód az emberek megnyerésére. Felállt, segített a teknőt kivinni, a vizet kiönteni és helyeslőleg bólogatott. — Való igaz, a Kaposkinok, a Variaginok, a Lafetyinek maguktól nem pusztulnak ki. De ilyenek kevesen vannak. Mi ellenben sokan vagyunk — az egész nép! Ezt meg kell érteni, akkor azután el fogjuk őket söpörni. Az élet szép és vidám lesz a maga számára is, Taraszejeva anyó. De nemcsak a maga élete, hanem mindnyájunké. Taraszejeva válaszolni akart valamit, miközben vörös, agyonmosott kezeit kötényébe törölte. De léptek zaja hallatszott, felfigyelt. Laletyin jött, mögötte Kaposkin és Varjagin. Laletyin teljes felszerelésben, még a György-keresztet is feltűzte egyenruhájára, sőt kardját is felkötötte. Taraszejeva felé rövid, kérdő pillantást vetett. Mikor az bólintott, rárivallt Sztálinra: — Házkutatás! Laletyin először úgy tett, mintha egyáltalában nem érdekelné a papírokkal teli asztal. Kiforgatta az ajtón lógó kabát zsebeit, az ágy alatt álló csizmákba is belenézett. Mikor az asztalhoz lépett, Sztálin figyelmeztette: — Nem tudom, mit keres itt, de semmiesetre se csináljon rendetlenséget az írásaim között! — Amit én keresek... azt meg is találom. Az én figyelmemet nem kerüli el semmi. Inkább azt vallja be, hogy hol az a levél, amit ma reggel írt? — Milyen levélről beszél? — Arról, amelyik kék borítékban van. Ne tagadjon, nincs ennek semmi értelme, úgyis tudok mindent. Akkor csak rajta, keresse! Laletyip a papírok között turkált, egyszerre csak, mintha véletlenül tenné, fellapozta az egyik könyvet. Lenin: „Mi a teendő?” című könyve volt. — Hát ez mi?! — kiáltott fel Lafetyin diadalmasan, magasra tartva a kék borítékot, azután fontoskodva kihúzta belőle a levelet, de hirtelen viszszahőkölt — No, mi az? — Kaposkin nem tudott uralkodni kíváncsiságán. — Mutasd! — Kitépte Laletyin, kezéből a papírt, egy pillantást vetett rá, majd látva Laletyin pulykavörösre vált arcát, harsány hahotára fakadt. A papírlapon ez állt: „Csirkefogó gazemberek! Jól el kell benneteket páholni!” És még hozzá nem is öt, hanem tíz rubelt vett el Laletyintől ez az aszszony! VJIKOR A CSENDŐR és kísérői elő Jól hagyták a házat, Taraszejeva egy nagy lábast emelt le a tűzhelyről. — Olyan buta azért mégsem vagyok — mondta. —Látja, egész héten húst lógunk enni. Finom sült volt a lábasban, amilyent még a gazdag kulákok asztalán is csak karácsonykor lehetett látni. — Egyék — kínálta Joszif Visszarionovicsot, miközben tányért és evőeszközt tett elébe. — És maga? — Én majd később. Egyelőre lelkiismeretfurdalásom van. — Hamiskás kis mosoly ült az arcára. Ez az arc már egyáltalában nem volt sem fakó, sem zárkózott, sem megközelíthetetlen. Sztálin elvtárs Észak-Szibériában, Kurejka halászfaluban élt száműzetésben 1914 márciusától 1916 decemberéig A falu fűterén épített múzeumban őrzik a száműzetés emlékeit, többek közt a kis parasztházat is, amelyben Sztálin elvtárs lakott A kurejkai Sztálin-emlékmúzeum épülete Ebben a szobában lakott Sztálin elvtárs száműzetése idején Sztálin elvtárs szobra Kurejkában, a Jenyiszej partján UJOTIAG A magyar zeneművészet nagy egyénisége írták: Tyihon Hrennyikov, Jurij Saporin és Kirill Molcsanov szovjet zeneszerzők (Megjelent a Szovjetszkaja Muzika c. folyóirat legújabb számában.) „A művésznek fel kell olvadnia a tömegben és tudnia kell, hogy az a képessége, amellyel a tömeg érzéseit ki tudja fejezni, számára előny. Korunk zenésze, aki népe alkotó elemének érzi magát és a népből nő ki, népe törekvéseinek hirdetője és szószólója, népe álmainak és vágyainak kifejezője lesz...” Ezeket a szavakat 1946-ban mondotta Kodály Zoltán, a kiváló magyar zeneszerző. Kodály, a lánglelkű hazafi, egész életét a magyar nép szolgálatának, a nép haladó nemzeti kultúrája fejlesztésének szentelte. A század elején, amikor az urópai zeneművészetben teljes erővel nyilvánultak meg a romboló, dekadens irányzatok és a formalizmus szörnyű torzításaihoz vezettek, Kodály Zoltán barátjával és művésztársával, Bartók Béléval együtt a népművészet addig igen kevéssé ismert és úgyszólván egyáltalán nem tanúlmányozott, kiapadhatatlan forrásához, a magyar népzene gazdag világához fordult. Tanulmányozták a nép életét, feljegyezték az isi, mesterkéletlenül tiszta parasztdalokat és táncokat. Olyatánosan és részletesen tanulmányozták a népzenét, olyan jól elsajátították szerkezetét és jelsejét, annyira közelkerültek a magyar parasztok életéhez és szokásaihoz, hogy a népdal mindkettőjük zeneiművészi gondolatvilágának szerves részévé vált. A kész zeneszerző sokéves önfeláldozó munkája (többezer népdalt gyűjtöttek össze) új lapot nyitott meg az európai népdal Justatis történetében azáltal, hogy a zenei világot megismertette a magyar fololórkiincs nagyszerű hagyományaiival. Kodály Zoltánban szerencsésen párosul a telkes művész és a nagy kutató tudós. Szimfonikus, kórus- és hangszeres művei tudományos népzenekutatásai, népdalgyűjteményei nagy értékekkel gazdagították a magyar kultúra kincsestárát. Kodály művei a magyar nép lelki gazdagságának, nagy történelmi múltjának tanúbizonyságai, tanúbizonyságai annak az elszánt és hosszú küzdelemnek, amelyet a magyar nép vívott szabadságáért és függetlenségéért. Ebben van Kodály, a magas elvi síkon álló, becsületes művész, a hazafi, a magyar zene igazi harcosa életművének nagysága. Kodály Zoltán alkotó munkáját nemcsak Magyarországon ismerték el, hanem messzi, az ország határain túl is. Tudjuk, hogy az új, demokratikus Magyarországon Kodály Zoltán neve igen nagy szeretetnek és tiszteletnek örvend. Kodály hasznos tanítása mutatkozik meg számos magyar zeneszerző alkotásában, túlnyomó többségük — közvetlenül vagyközvetve — Kodály tanítványa. A szovjet közönség meleg rokonszenvét váltják ki az olyan Kodály-művek, mint a „Háry János” szvit, amelyet áthat a magyar népzene zamatos színskálája, a csodálatos „Galántai táncok”, a dallamok meghittségével lebilincselő „Kállai kettős” című kórusszvit, nagyszerű magyar népdalfeldolgozásai és számos más műve. Nemrég érkezett meg Moszkvába a monumentális magyar népdalgyűjtemény első kötete. Ez a kötet több mint ezer, tudományosan feldolgozott népdalfeljegyzést tartalmaz. Az egész kiadást, amely Kodály kezdeményezésére és az 5 szerkesztésével, az ő feljegyzései alapján készül, húsz kötetre tervezik. Ismerjük Kodály rendkívül értékes, beható tanulmányait, amelyek révén megállapította a rokonvonásokat a magyar népzene és a marik, vogusok, osztyákok zenéje között. Kodály Zoltán hetvenedik születésnapján alkotó erejének teljes világában van. Továbbra is folytatja fáradhatatlan munkáját, mint zeneszerző és mint kutató tudós. Kodály Zoltán a mai magyar zeneszerzőiskola elismert vezetője. Egész munkájával a nemzeti zeneművészet realisztikus elveinek megszilárdulását, a népek közötti baráti, kulturális kapcsolatok megerősödését, a béke és a demokrácia ügyét szolgálja. A Szovjetunió zenei világa Kodály személyében a kiváló népművészt, népe hűséges fiát, az igazi haladó zeneszerzőt tiszteli, akinek minden alkotó törekvését áthatja az egyszerű ember, az igazság, a béke iránt érzett szeretet. A szovjet zenészek forró baráti üdvözletüket küldik Kodály Zoltánnak, hosszú életet és jó egészséget kívánnak neki és alkotó frisseséget az általa oly mélyen szeretett művészet, korunk élenjáró, demokratikus kultúrájának javára. "