Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1974-01-04 / 1. szám
__1974. január 4. ________________________________ fókusz________ A középkorú kölyök Mondják, hogy milyen jó, amikor valakiben mindörökre megmarad egy darab az elmúlt gyermekkorból. Hogy az az igazi boldog ember, aki felnőtt korában is őrzi a gyermeki lélek hamvasságát, aki például sohasem veszíti el örömét a játékban. Vannak, akik azt állítják, hogy az ilyen ember nem is lehet gonosz, erőszakos, nem követhet el bűncselekményeket. Lehet, hogy ebben a megállapításban sok az igazság. Mégis, azt kell mondani, hogy az emberi életben a fejlődés korszakainak mindig át kell adniuk a helyet az utánuk jövőknek. Az átmenet folyamatos, de tökéletes átmenet kell, hogy legyen. Ami megmarad, az az emberi lélek, de a szellem, a test érésével a viselkedés, a viszony az élet tényeihez megváltozik. A pszichiáterek állítják, hogy a fejlődés néha megtorpan egy korábbi fokon, de ilyenkor mindig kóros esettel állunk szemben. Sok esetben rendkívüli, megrázó élmény, néha öröklött hajlam idéz elő ilyen eseteket. Az emberi élet két végső, bizonyos fokig a beszámíthatatlanság határai közé eső szakasza igen sokban hasonlít egymásra. Az idősekre gyakran mondják, hogy második gyermekkorukat élik. Az agy elmeszesedett vérerei és a szervezet kopásának több alakban is párhuzamosan mutatkozó jelensége szenilitást idéz elő. Más oldalról felnőtt emberre is mondják néha, hogy "infantilis”, tehát korán aluli színvonalon, gyerekesen gondolkozik. Vannak infantilis öregek és különleges esetekben szenilis csecsemők. A szélsőséges megnyilatkozások általában nyilvántartott, a megfelelő címkével ellátott keresetek. Az élet azonban itt is szinte megszámlálhatatlan mennyiségű árnyalatot állít elő a két határérték között. Mint ahogy szokták mondani: vannak “szabadon járó őrültek”, tehát az elme- és idegbetegségeknek közvetlenül semmiesetre sem közveszélyes esetei, akik minden besorolás és gyógykezelés nélkül köztünk élnek, csupán bogaraikat könyveljük el, úgy viszonylag igen nagyszámúak azok, a külsejükben felnőttekhez igen hasonlító emberi lények, akik valójában sohasem nőnek fel. Komoly arccal hivatalba járnak, vagy háztartást vezetnek, minden nap borotválkoznak, vagy utódokat hoznak a világra. Mégsem érettek azon a fokon, amit az általános sztenderd az érett emberektől megkövetel. Amerikában ma is egykori népszerűségéből él az a filmszínész, aki kamaszkorában lett világhírű. Született alakító készségével remekül formálta a lázadozó, az élet rendjébe beilleszkedni nehezen tudó süvölvényt, aki körül mindig a legszebb lányok tolongtak. Egyéniségéből, játékából olyan végtelen kedvesség, szinte lehet így mondani: bár sugárzott, hogy ez a kölyök pár rövid év alatt meghódította a világot. Az üzleti számítás ki is használta ezt és annyit dolgoztatta, amennyit csak lehetett. Amikor már kinőtt a kamaszkorból és mutáló hangja is megállapodott, változatlanul ilyen szerepekbe kényszerítették. A színészi tehetség, a maszkírozás művészete bizonyos ideig el is takarta a valóságot. Az évek azonban könyörtelenül mennek és egyszer ennek is vége lett. A színész, ha testileg nem is nőtt ki, feltétlenül kiöregedett a kamaszszerepekből. Arca elnyűtt, viseltes lett és megkopaszodott. Termete a kamasz fiúé maradt és rebesgetik, hogy azért, mert az éhes üzleti szellem a kegyetlen szülői kapzsisággal párosulva annak idején hormoninjekciókkal kezelte. Hogy minél tovább maradjon meg a testileg is elhitető süvölvény-dimenziók között. Igaz-e, nem, senki sem tudja és senki sem állítja. A színész viselkedésében azonban mindenesetre megmaradt kamasznak, éretlen sihedernek, aki ma már szánalmas, hiszen ki szereti a pocakos kamaszt és ki hiszi el a kopaszodó középkorú férfiról, hogy a pubertás időszakában él? A legnagyobb jóindulattal is legfeljebb bohócnak lehet tekinteni. Egykori kedves grimaszai ma már idétlenül hatnak és a szertelen ugrabugrálás is inkább taszít. Ma is ezt adja, mert ezt szokta meg, vagy mert többre nem telik. Ez az eset önmagát kínáló hasonlatként jelentkezett, amikor ez a téma felszínre került. Mégsem elvonatkoztatott bölcselkedés ez csupán. Minden ilyen jelenségnek sokkal messzebbre mutat a tanulsága. Az egyébként jelentkező emberi lény csupán példa. Az egyéni keresetekként leírt nagyobb horderejű jelenséggé is válhat. Mert vannak emberi csoportok, osztályok, politikai pártok, társadalmak, sőt államok is, amelyek sohasem nőnek fel. Az évszázadok múlása után is megmaradnak a középkorú kölyök színvonalán; éretlenek és szertelenek, naivak és szélsőségesek, érzelmileg kiegyensúlyozatlanok és néha ijesztően játékos kedvűek. / uTólág. A történelem foliánsai görnyedeznek a porfirogenetol, a bíborban születtek viselt dolgainak krónikáitól. Miért múljék el egy érdekes emberélet némán? Anélkül, hogy a tó vize legalábbis annyira gyűrűződjék, mint a belédobott kavicstól. Miért ne formálhasson születése szimpla jogánál fogva igényt legalábbis egy történelmi fejfára az az ember, aki, ha nem is akkurát bíborban, de kifogástalan szkeletális keretre épített testben és természetes lelki és szellemi adottságokkal felruházottan szolgált akárcsak egyetlen, de döntő pillanatban, földi missziója során, egy nemes célért. Emlékem tárgya, illetve személye: Shiratori Toshió. A mandzsúriai krízis idején a tokiói külügyminisztérium sajtófőnöke. Sok sajtóértekezletén jelen voltam. Mint kormánya szóvivője, nem halandzsázott, nem köntörfalazott. Mindig nevén nevezte a gyermeket. “Én tágranyitott szemekkel nézem Ázsiát” — szokta mondani a külföldi lapudósítóknak, — “önöknek is ezt ajánlom.” Amire a sajtófőnök célzott, az volt, hogy Japán két közvetlen nyugati szomszédja, Kína és Oroszország forradalmi köztársaság volt, amelyeknek szemében a többezeréves fegyelmezett sintó császárság nagy szálka volt. A Tokió Klub a japán arisztokraták, a diplomáciai testület és a külföldi újságírók találkozóhelye volt. Shiratori, dinamikus ember lévén, ritkán járt be. Kerülte a politikai farizeusokkal való vitát. Egy napon mégis “bejött” s amint meglátott, magához hívott és együtt mentünk löncsölni. “Kineveztek nagyköveti posztra Mussolinihez — újságolta a feketekávénál —, rövidesen indulok Rómába." Konyakot rendelt. Azután ezeket mondotta: “De, mielőtt Mussolinihez megyek, feltétlenül beszélni akarok az angol nagykövettel (Sir Robert Craigie-vel), fel akarom tárni a brit kormány előtt mindazt, ami ma Kelet-Ázsia valósága és a holnap előrevetett árnya ...” A nagyobb nyomaték kedvéért angolul is hozzáfűzte: “I can put plenty of meat into the British kettle.” Nem akartam hinni a füleimnek. A Nyugat kárhoztatta Japán mandzsúriai kalandját, ugyanúgy Kína-ellenes magatartását. Viszonzásul a japán had- és tengerészetügyi minisztériumok magasabb rangfokozatú tisztjei éveken át bojkottálták az amerikai, angol, francia és belga nagykövetségi hivatalos fogadásokat. Shiratori nem volt sem pro-angol, sem pro-amerikai. Az ilyen selejtes, súlytalan jelzők csak megtévesztésre valók. Egy becsületes japán ember projapánnak vallja magát. Ilyen alapon komoly tárgyalófél lehet. Ez volt Shiratori nagykövet egyik életelve. Dióhéjba kell szorítanom a következőket. Még aznap délután klubtársammal, Captain James, a tokiói brit nagykövetség volt haditengerészeti attaséjával közöltem Shiratori nagykövet óhaját a Sir Roberttel való sürgős találkozásra. James nagyon fellelkesült Shiratori bátor blokádtörésén és megígérte, hogy a “csúcstalálkozót” nyélbe ütteti. Én csupán annyit jegyeztem meg, hogy miután a proponált dialógus sztrikte angol-japán ügy, mint semleges magyar, nem vállalhatok direkt közvetítő szerepet. Mert, különben, magam is közvetíthettem, volna a japán nagykövet óhaját Sir Robertnek aki szintén tagja volt a klubnak. Két hét múlva a napilapokból értesültem, hogy Shiratori nagykövet elutazott Rómába, posztjára. Captain James egy álló évig nem jött be a klubba. Az év vége felé, a japán lapok közölték, hogy Shiratori újévi szabadságra tér haza. A közlés napján Captain James bejött a klubba. Izgatott állapotban, ami szokatlan dolog volt nála. Kérte, vonuljunk egy bizalmas sarokba. A bőrfotősben azzal kezdte, hogy szégyenli angol mivoltát és hogy szégyell azt egy nem-angol előtt felfedni. Aztán távirati stílusban előadta, hogy annak idején, a szolgálati úton kérte Pigott ezredes brit katonai attasét, Sir Róbert bizalmasát, hogy járjon közbe a találkozás létrehozására. Pigott egy álló hétig “gondolkozott.” A következő héten azt hajtogatta, hogy ő csak olyan embert mutat be nagykövetének, akit ő, Pigott, személyesen jól ismer. Captain James minden további demarsa a katonai attasé személyes szikláján futott zátonyra. A kritikus második hét végén Shiratori nagykövet már útban volt Mussolinihez. A rákövetkező nyáron Captain James Sir Róbert vacsoravendége volt annak Nikkó mauzóleumváros feletti Csúzendzsi tengerszemmenti villájában. Ott a vacsoraasztalnál öntötte ki keserű szívét a vendég, nagykövete és annak felesége előtt. Erre következett egy jelenet, amelyhez hasonlót Captain James sem azelőtt, sem azóta nem látott. Sir Róbert magából kikelve, kivörösödött arcai a magasba emelte az öklét majd azt teljes erejéből az asztal közepére csapta úgy, hogy belecsendültek a tányérok és a poharak, ezekkel az indulattól harsogó szavakkal: “Hivatali kötelességem, hogy bárkit, akár az utcán járókelőt is, ha beszélni akar velem, minden formalitás nélkül azonnal elém vezessék . . . hogyan merészelhette a katonai attasém két héten keresztül megakadályozni, hogy Shiratori nagykövettel, kollégámmal, megismerkedhessem? . . . Ezennel meghívom a kollégát arra az időre, amikor megint Tokióban lesz!” Néhány nappal később, egy délelőtt Shiratori nagykövet besétált a Tokió Klubba. “Shibaraku” (régen láttuk egymást) szóval üdvözöltük egymást és máris mentünk az emeleti ebédlőbe, egy kis “villásreggelire.” Viktória-korabeli hangulatú klub volt. A legfiatalabb felszolgáló “boy" 70 éves volt. Egyedül voltunk az ebédlőben és én elmeséltem a nagykövetnek pontosan azt, amit nekem Captain James mondott keserű szívvel. Nem felejtettem el megemlíteni Sir Róbert kitörését és Shiratori személyes meghívását az angol nagykövetségre. Amikor ehhez a drámai fináléhoz értem, nekem is osztályrészemmé lett egy epizód, amilyet sem addig, sem azóta nem láttam sem Japánban, sem egyébütt. Shiratori nagykövet is magasan maga fölé emelte öklét, azután egy támerláni erővel akkorát csapott az asztallapra, hogy belecsendült az ezüst és a parcellán. Shiratori ökölcsapása a villám volt, amelyet a dörgés előzött meg. A dörgés egyetlen hosszan elnyújtott felkiáltás volt: “M—ó—ó—ó—st?H!” Megértettem mind a kettőt. Ez volt a kelet-ázsia dráma fináléja: Sir Róbert csúzendzsu és Shiratori tokiói ökölcsapása zárta le azt a processzust, amely kivédhetetlenül cementeződött azzá, amit a világ a Berlin-Róma-Tokió közötti tengelyhatalmi katonai szerződés néven kényszerült elkönyvelni a rákövetkező vérzivatarok és embri nyomorúság annáleszeiben. A fontoskodó tokiói brit katonai lasé arroganciája miatt Sir Robert Craigie és Shiratori Toshio nagykövetek egy birodalmukat vitálisan érintő döntő pillanatban nem tudtak szerepet vállalni. Shiratori legalább ősszintén megkísérelte. Ebben volt morális érdeme. METZGER NÁNDOR ^'Jolliecj.cj.ij.ef a vitán Lokit =