Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)

1974-01-04 / 1. szám

__1974. január 4. ________________________________ fókusz________ A középkorú kölyök Mondják, hogy milyen jó, amikor valakiben mind­örökre megmarad egy darab az elmúlt gyermekkorból. Hogy az az igazi boldog ember, aki felnőtt korában is őrzi a gyer­meki lélek hamvasságát, aki például sohasem veszíti el örömét a játékban. Vannak, akik azt állítják, hogy az ilyen ember nem is lehet gonosz, erőszakos, nem követhet el bűn­­cselekményeket. Lehet, hogy ebben a megállapításban sok az igazság. Mégis, azt kell mondani, hogy az emberi életben a fejlődés korszakainak mindig át kell adniuk a helyet az utánuk jö­vőknek. Az átmenet folyamatos, de tökéletes átmenet kell, hogy legyen. Ami megmarad, az az emberi lélek, de a szel­lem, a test érésével a viselkedés, a viszony az élet tényei­­hez megváltozik. A pszichiáterek állítják, hogy a fejlődés néha megtorpan egy korábbi fokon, de ilyenkor mindig kó­ros esettel állunk szemben. Sok esetben rendkívüli, megrázó élmény, néha öröklött hajlam idéz elő ilyen eseteket. Az emberi élet két végső, bizonyos fokig a beszámítha­­tatlanság határai közé eső szakasza igen sokban hasonlít egymásra. Az idősekre gyakran mondják, hogy második gyermekkorukat élik. Az agy elmeszesedett vérerei és a szervezet kopásának több alakban is párhuzamosan mutat­kozó jelensége szenilitást idéz elő. Más oldalról felnőtt em­berre is mondják néha, hogy "infantilis”, tehát korán aluli színvonalon, gyerekesen gondolkozik. Vannak infantilis öre­gek és különleges esetekben szenilis csecsemők. A szélsőséges megnyilatkozások általában nyilvántar­tott, a megfelelő címkével ellátott keresetek. Az élet azon­ban itt is szinte megszámlálhatatlan mennyiségű árnyala­tot állít elő a két határérték között. Mint ahogy szokták mondani: vannak “szabadon járó őrültek”, tehát az elme- és idegbetegségeknek közvetlenül semmiesetre sem közve­szélyes esetei, akik minden besorolás és gyógykezelés nélkül köztünk élnek, csupán bogaraikat könyveljük el, úgy vi­szonylag igen nagyszámúak azok, a külsejükben felnőttek­hez igen hasonlító emberi lények, akik valójában sohasem nőnek fel. Komoly arccal hivatalba járnak, vagy háztartást vezetnek, minden nap borotválkoznak, vagy utódokat hoz­nak a világra. Mégsem érettek azon a fokon, amit az általá­nos sztenderd az érett emberektől megkövetel. Amerikában ma is egykori népszerűségéből él az a filmszínész, aki kamaszkorában lett világhírű. Született ala­kító készségével remekül formálta a lázadozó, az élet rend­jébe beilleszkedni nehezen tudó süvölvényt, aki körül min­dig a legszebb lányok tolongtak. Egyéniségéből, játékából olyan végtelen kedvesség, szinte lehet így mondani: bár su­gárzott, hogy ez a kölyök pár rövid év alatt meghódította a világot. Az üzleti számítás ki is használta ezt és annyit dol­goztatta, amennyit csak lehetett. Amikor már kinőtt a ka­maszkorból és mutáló hangja is megállapodott, változatla­nul ilyen szerepekbe kényszerítették. A színészi tehetség, a maszkírozás művészete bizonyos ideig el is takarta a valósá­got. Az évek azonban könyörtelenül mennek és egyszer en­nek is vége lett. A színész, ha testileg nem is nőtt ki, feltét­lenül kiöregedett a kamaszszerepekből. Arca elnyűtt, visel­tes lett és megkopaszodott. Termete a kamasz fiúé maradt és rebesgetik, hogy azért, mert az éhes üzleti szellem a ke­gyetlen szülői kapzsisággal párosulva annak idején hormon­injekciókkal kezelte. Hogy minél tovább maradjon meg a testileg is elhitető süvölvény-dimenziók között. Igaz-e, nem, senki sem tudja és senki sem állítja. A szí­nész viselkedésében azonban mindenesetre megmaradt ka­masznak, éretlen sihedernek, aki ma már szánalmas, hiszen ki szereti a pocakos kamaszt és ki hiszi el a kopaszodó kö­zépkorú férfiról, hogy a pubertás időszakában él? A legna­gyobb jóindulattal is legfeljebb bohócnak lehet tekinteni. Egykori kedves grimaszai ma már idétlenül hatnak és a szertelen ugrabugrálás is inkább taszít. Ma is ezt adja, mert ezt szokta meg, vagy mert többre nem telik. Ez az eset önmagát kínáló hasonlatként jelentkezett, amikor ez a téma felszínre került. Mégsem elvonatkoztatott bölcselkedés ez csupán. Minden ilyen jelenségnek sokkal messzebbre mutat a tanulsága. Az egyébként jelentkező em­beri lény csupán példa. Az egyéni keresetekként leírt na­gyobb horderejű jelenséggé is válhat. Mert vannak emberi csoportok, osztályok, politikai pártok, társadalmak, sőt álla­mok is, amelyek sohasem nőnek fel. Az évszázadok múlása után is megmaradnak a középkorú kölyök színvonalán; éret­lenek és szertelenek, naivak és szélsőségesek, érzelmileg ki­egyensúlyozatlanok és néha ijesztően játékos kedvűek. / uTólág. A történelem foliánsai görnyedeznek a porfirogenetol, a bíborban születtek viselt dolgainak krónikáitól. Miért múljék el egy érdekes emberélet némán? Anélkül, hogy a tó vize legalábbis annyira gyűrűződjék, mint a belédobott kavicstól. Miért ne for­málhasson születése szimpla jogánál fogva igényt legalábbis egy történelmi fejfára az az ember, aki, ha nem is akkurát bíborban, de kifogástalan szkeletális keretre épített testben és természetes lelki és szellemi adottságokkal felruházottan szolgált akár­csak egyetlen, de döntő pillanatban, földi missziója során, egy nemes célért. Emlékem tárgya, illetve személye: Shira­­tori Toshió. A mandzsúriai krízis idején a tokiói külügyminisztérium sajtófőnöke. Sok sajtóértekezletén jelen voltam. Mint kormá­nya szóvivője, nem halandzsázott, nem kön­­törfalazott. Mindig nevén nevezte a gyer­meket. “Én tágranyitott szemekkel nézem Ázsiát” — szokta mondani a külföldi lap­­udósítóknak, — “önöknek is ezt ajánlom.” Amire a sajtófőnök célzott, az volt, hogy Japán két közvetlen nyugati szomszédja, Kína és Oroszország forradalmi köztársa­ság volt, amelyeknek szemében a többezer­éves fegyelmezett sintó császárság nagy szálka volt. A Tokió Klub a japán arisztokraták, a diplomáciai testület és a külföldi újságírók találkozóhelye volt. Shiratori, dinamikus ember lévén, ritkán járt be. Kerülte a poli­tikai farizeusokkal való vitát. Egy napon mégis “bejött” s amint meglátott, magához hívott és együtt mentünk löncsölni. “Kine­veztek nagyköveti posztra Mussolinihez — újságolta a feketekávénál —, rövidesen in­dulok Rómába." Konyakot rendelt. Azután ezeket mondotta: “De, mielőtt Mussolinihez megyek, feltétlenül beszélni akarok az an­gol nagykövettel (Sir Robert Craigie-vel), fel akarom tárni a brit kormány előtt mind­azt, ami ma Kelet-Ázsia valósága és a hol­nap előrevetett árnya ...” A nagyobb nyo­maték kedvéért angolul is hozzáfűzte: “I can put plenty of meat into the British kettle.” Nem akartam hinni a füleimnek. A Nyu­gat kárhoztatta Japán mandzsúriai kaland­ját, ugyanúgy Kína-ellen­es magatartását. Viszonzásul a japán had- és tengerészetügyi minisztériumok magasabb rangfokozatú tisztjei éveken át bojkottálták az amerikai, angol, francia és belga nagykövetségi hiva­talos fogadásokat. Shiratori nem volt sem pro-angol, sem pro-amerikai. Az ilyen se­lejtes, súlytalan jelzők csak megtévesztés­re valók. Egy becsületes japán ember pro­­japánnak vallja magát. Ilyen alapon komoly tárgyalófél lehet. Ez volt Shiratori nagykö­vet egyik életelve. Dióhéjba kell szorítanom a következőket. Még az­nap délután klubtársammal, Cap­­tain James, a tokiói brit nagykövetség volt haditengerészeti attaséjával közöltem Shi­ratori nagykövet óhaját a Sir Roberttel va­ló sürgős találkozásra. James nagyon fel­lelkesült Shiratori bátor blokádtörésén és megígérte, hogy a “csúcstalálkozót” nyélbe ütteti. Én csupán annyit jegyeztem meg, hogy miután a proponált dialógus sztrikte angol-japán ügy, mint semleges magyar, nem vállalhatok direkt közvetítő szerepet. Mert, különben, magam is közvetíthettem, volna a japán nagykövet óhaját Sir Robert­­nek aki szintén tagja volt a klubnak. Két hét múlva a napilapokból értesültem, hogy Shiratori nagykövet elutazott Rómá­ba, posztjára. Captain James egy álló évig nem jött be a klubba. Az év vége felé, a ja­pán lapok közölték, hogy Shiratori újévi szabadságra tér haza. A közlés napján Cap­tain James bejött a klubba. Izgatott álla­potban, ami szokatlan dolog volt nála. Kér­te, vonuljunk egy bizalmas sarokba. A bőr­­fotősben azzal kezdte, hogy szégyenli angol mivoltát és hogy szégyell azt egy nem-angol előtt felfedni. Aztán távirati stílusban elő­adta, hogy annak idején, a szolgálati úton kérte Pigott ezredes brit katonai attasét, Sir Róbert bizalmasát, hogy járjon közbe a találkozás létrehozására. Pigott egy álló hétig “gondolkozott.” A következő héten azt hajtogatta, hogy ő csak olyan embert mutat be nagykövetének, akit ő, Pigott, sze­mélyesen jól ismer. Captain James minden további demarsa a katonai attasé személyes szikláján futott zátonyra. A kritikus máso­dik hét végén Shiratori nagykövet már út­ban volt Mussolinihez. A rákövetkező nyáron Captain James Sir Róbert vacsoravendége volt annak Nik­­kó mauzóleumváros feletti Csúzendzsi ten­gerszemmenti villájában. Ott a vacsoraasz­talnál öntötte ki keserű szívét a vendég, nagykövete és annak felesége előtt. Erre következett egy jelenet, amelyhez hasonlót Captain James sem azelőtt, sem azóta nem látott. Sir Róbert magából kikelve, kivörö­södött arcai a magasba emelte az öklét majd azt teljes erejéből az asztal közepére csap­ta úgy, hogy belecsendültek a tányérok és a poharak, ezekkel az indulattól harsogó sza­vakkal: “Hivatali kötelességem, hogy bár­kit, akár az utcán járó­kelőt is, ha beszélni akar velem, minden formalitás nélkül azon­nal elém vezessék . . . hogyan merészelhette a katonai attasém két héten keresztül meg­akadályozni, hogy Shiratori nagykövettel, kollégámmal, megismerkedhessem? . . . Ezennel meghívom a kollégát arra az időre, amikor megint Tokióban lesz!” Néhány nappal később, egy délelőtt Shi­ratori nagykövet besétált a Tokió Klubba. “Shibaraku” (régen láttuk egymást) szó­val üdvözöltük egymást és máris mentünk az emeleti ebédlőbe, egy kis “villásreggeli­re.” Viktória-korabeli hangulatú klub volt. A legfiatalabb felszolgáló “boy" 70 éves volt. Egyedül voltunk az ebédlőben és én el­meséltem a nagykövetnek pontosan azt, amit nekem Captain James mondott keserű szívvel. Nem felejtettem el megemlíteni Sir Róbert kitörését és Shiratori személyes meghívását az angol nagykövetségre. Ami­kor ehhez a drámai fináléhoz értem, nekem is osztályrészemmé lett egy epizód, amilyet sem addig, sem azóta nem láttam sem Ja­pánban, sem egyébütt. Shiratori nagykövet is magasan maga fölé emelte öklét, azután egy támerláni erővel akkorát csapott az asz­tallapra, hogy belecsendült az ezüst és a parcellán. Shiratori ökölcsapása a villám volt, ame­lyet a dörgés előzött meg. A dörgés egyet­len hosszan elnyújtott felkiáltás volt: “M—ó—ó—ó—st?H!” Megértettem mind a kettőt. Ez volt a kelet-ázsia dráma finálé­ja: Sir Róbert csúzendzsu­ és Shiratori to­kiói ökölcsapása zárta le azt a processzust, amely kivédhetetlenül cementeződött azzá, amit a világ a Berlin-Róma-Tokió közötti tengelyhatalmi katonai szerződés néven kényszerült elkönyvelni a rákövetkező vér­zivatarok és embri nyomorúság annáleszei­­ben. A fontoskodó tokiói brit katonai lasé arroganciája miatt Sir Robert Craigie és Shiratori Toshio nagykövetek egy birodal­mukat vitálisan érintő döntő pillanatban nem tudtak szerepet vállalni. Shiratori leg­alább ősszintén megkísérelte. Ebben volt morális érdeme. METZGER NÁNDOR ^'Jolli­ecj.cj.ij.ef a vitán Lok­it ­=

Next