Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1974-10-18 / 42. szám
1974. október 18. fókusz—---------A Szargassza-tenger Az emberi élet többet követel, mint puszta vegetálást. A megélhetésért végzett munka sem elég önmagában, mert a nagyobbra hivatott ember ettől még csupán az anyagcsere egyik változata marad. Az ember alkot és célt követ. Ehhez pedig szellemi inspiráció, isteni sugallat és a matematika segítségével kifejezhetetlen mennyiségű hit szükséges. A kishitűt megőrli és puszta anyaggá emészti az idő. A magyar sors elmúlt közel két évtizedében is sokat keltett ez a hit. A belső tűz, a szinte transzcendentális régiókból kapott lendület, ami a magyarokat tizennyolc évvel ezelőtt mindenképpen emberfeletti színvonalra emelte, csupán a küldetés egyik fele volt. Ennek második része most is folyik és nagyobb része még hátra van- Az emberi gyarlóság az elmúlt évek során számos változatot produkált. A szolgálatot, de a puszta reménykedést is a közös ügy győzelmében elnyomták az egyéni célok és az anyagi érvényesülés önző vágya. Amint múltak az évek, úgy tompult az egykori fény, zsugorodott a kicsi láng, míg végül a parázs is elhamvadt. Ha valaki feltette a kérdést: “és ötvenhat?” — a legjobb esetben közömbös arckifejezés volt a válasz. Néha legyintés, számos esetben gúnyos mosoly: “ugyan!” Mint anynyi minden, ötvenhat is elmerült az idő örök süllyesztőjében. Legalább is ez volt a lényeg visszaverődése a kishitűemberi lelkekben. Pedig ötvenhat nem merült el. Egy évvel ezelőtt arra figyelmeztettünk, hogy a befejezetlen küzdelem új harcmodor felvételére, új fegyverek alkalmazására kényszerít. Az idő változó követelményeket támaszt a hőssel szemben, csupán az elszánt lélek marad, az agynak, kéznek más irányban kell lendülnie. Tragikus tévedés lenne, ha valaki azt hinné, hogy most is célravezető a kapualj védelméből megengedett géppisztolysorozat és az emeleti ablakból ledobott Molotovkoktél. Lehet, hogy egyszer ennek az ideje ismét elérkezik. Lehet, de nem reménykedünk benne, mert éppen elég vér folyt már. Hiszünk az ügy győzelmében, de abban bízunk, hogy a véráldozat elég volt és főleg nem volt hiábavaló. Ma, tizennyolc évvel a mámoros októberi napok után, ez sokkal biztosabbnak tűnik, mint valaha. A Szovjetunióban az emberi jogokat követelő mozgalmak egyre határozottabb alakot öltenek. Számos példa volt arra a történelemben, amikor a megfélemlítés jól kipróbált módszerei valamilyen megmagyarázhatatlan okból csődöt mondtak, így történt tizennyolc esztendővel ezelőtt Magyarországon és számos vonatkozásban ez folyik napjainkban az egész szovjet birodalom területén. A szellemi ellenállásnak kiemelkedő bátorságot mutató vezető alakjai vannak, akikhez a hivatalos hatalom sem mer hozzányúlni. Egyikük, Alexander Szolzsenyicin író, nyugatra jött és innen vezeti a küzdelmet minden elnyomott nép felszabadításáért. Elmúlt év szeptemberében, amikor még Moszkvában volt, levelet írt Brezsnyev pártfőtitkárnak s ebben a kelet-európai és kaukázusi népek szabadságának a visszaadását követelte. Ezt folytatja most Moszkvában Szaharov atomtudós. Aki a történelem eseményeit két irányban vizsgálja, menten megérti, milyen későbbi eseményeknek a csírája rejlik itt. Az oroszországi földalatti sajtó számos esetben emlékeztet a magyar forradalmat sztálini módszerekkel leverő Hruscsov gyalázatos tettére. Nemrégiben egy nyugati fővárosban rendezett nemzetközi tudóskongresszuson amerikai küldött szólalt fel. A feltett kérdésekből és válaszokból egykettőre kiderült, hogy magyar származású. Az egyik jelenlévő szovjet tudós megkérdezte: mikor jött el otthonról és amikor a válasz ez volt: “ötvenhatban”, az orosz kolléga felment az emelvényre, megölelte és jobbról is, balról is megcsókolta a magyar tudóst. Mi ez, ha nem a szellem síkján ma is győzelmeket hozó ötvenhat? Csodákban hiszünk? A világ tele van csodákkal. Az Atlanti-óceánban, valahol a Nyugat-indiai és az Azori-szigetcsoport között terül el a híres Szargasszó-tenger. Az Amerika és Európa folyóiban, tavaiban élő édesvízi angolnák, életkoruk öt és nyolc esztendeje között, egyszercsak megindulnak és elkezdenek vándorolni a Szargaszszó-tenger felé. Amikor a pillanat eljön, valami megmagyarázhatatlan vonzást éreznek és minden égtájról erre az egy pontra sereglenek. Itt végrehajtják az utódok világrahozásának parancsát, majd elpusztulnak. A felcseperedő fiatalok később visszamennek az idősebbek által elhagyott vizekre. Amikor a hűvös őszi szél megjön és a borús októberi égből az eső szitál, így indulunk meg mi is, a világ messzi tájaira szétszóródott magyarok, a mi ősi Szargassza-tengerünk felé, a szellem dimenzióiban mindig előttünk lebegő tájra, ahol születtünk és küzdöttünk és ahova a Törvény mindig visszahajt. A tragikus emlékezés súlyától mi is meghalunk, de a hely és idő varázslatot sugárzó hatására mindenkor újjászületünk is. / . aj)Tren 1G METZGER NÁNDOR Mint szüreti szőlőprésből az édes must, úgy sajtolódik ki a gondterhes világ közönsége véleményének epéje és — ami Pandora szelencéjében akadt meg zárhiba folytán — utolsó reménye. A világháborút követő súlyos emberöltőnk végén a nemzetközi krízis oly magas fokára kerültünk, hogy a nem-kommunista világ osztatlanul Amerikára szegezi a tekintetét, tőle, tőlünk várja miriád problémái megoldásának mentőakcióját, így, elsősorban és legaktuálisabban, a Közel-Keletről a világ négy tájában hömpölygő áradás elleni gátemelést. A független nemzetek szívesen öltenék magukra a mitológiai Eurystheus királyi palástját, ha Amerika vállalná Herkules szerepét és lecsapkodná a problémák Hydra-féléit. így, az arabok elvárják, hogy Jeruzsálem minden megszállt arab területről kivonja haderejét. Ha ez a reményük füstbe megy, az arabok új háborúval és olajbojkottal fenyegetőznek, amivel szemben Jeruzsálem arra számít, hogy Amerika garantálja a Szentföld állami biztonságát és hogy azt modern hadászati eszközökkel továbbra is megsegíti. Nyugat-Európa és Japán nem csak azt várja el, hogy Amerika szavatol katonai biztonságukért, hanem azt is, hogy megvédi szövetségeseit az olajtermelő arab országok ellenséges akcióinak mindenkor hajszálon függő Damokles-kardjától. Végül, hogy a többségről is szó essék, a “Harmadik Világ” abszolút szűkölködő, nélkülöző népei nem maradnak el a “telítettek” mögött abban a hitükben, hogy az éhínség globális katasztrófájának elhárításánál az Egyesült Államok segítsége nélkülözhetetlen. A lepergett félemberöltőben az összemberiség száma kerek egybillió lélekkel bővült, méltán emlékezhetünk a názereti Mester tragikus, időálló jövendölésére a bethániai leprás Simon házában: “Szegények mindig lesznek veletek . . .” Hogyan áll a szegények ügye 1974-ben földünkön? Kétezeréves nyomorúságuk után csak annyi történt a szegény Lázárok karrierjében a nap alatt, hogy bibliai keretükből egyszerűen átléptek univerzális keretükbe. De ők teszik ki a Harmadik Világ polgárainak a többségét, amelynek talpa alatt elsőrendű, keresett nyersanyagokat rejt az ásványvilág, amely majd megadja s faj majoritásoknak gazdasági, politikai, diplomáciai és stratégiai hangját a világporondokon. A múlt évi októberi olajbojkottot az arabok idő előtt lefújták, mert, úgy látszik, észrevették, hogy túllőttek a céljukon. Washington és Jeruzsálem az olajdiktatúrára sem mutatott hajlandóságot az izraeli haderő által megszállt arab felségterületek feladására. Kiderült az is, hogy az Egyesült Államok iparát sem sebezheti meg érzékenyebben az elmaradt arab olajbehozatal. Petróleumban Amerika eléggé független. De, ami nagyon is a latba esett, az arabság az olajbojkottal túl közel került ahhoz a ponthoz, amelyen a Nyugat nem nézte volna tétlenül az arab “basáskodást”, s még mielőtt a túlfeszített húr elpattant volna a Nyugat türelmetlenségén, az arabság elállt az olajbojkott politikai fegyverétől. De azóta az olajsejkek energiagazdasági és külpolitikai ereje felfelé stabilizálódik, aminek következtében a közel-keleti béke arab feltételei szorosabbra srófolódnak. A politikai figyelők nem vesztik szem elöl azt a tényt, hogy a legújabb lisszaboni kormány feje szimpatizál a baloldallal Egy kiújult arab-izraeli háborúi esetén csökken a valószínűsége annak, hogy Portugália nagylelkűen megint megengedné az Izrael felé haladó U.S. hadiutánpótlást szállító repülőgépeknek az üzemanyag felvételt az Azori-szigeteken, amint azt tette a Jóm Kipur-háború idején. Egy lisszaboni “nyet” négyötödrészben csökkentené a U.S. utánpótlás értékét. Tekintettel kell lennünk arra is, hogy míg a U.S. a múlt évben mindössze kétszáz tankot, állított elő az USSR háromezret, ezévi tanktermésük 400 az oroszok 4.000-ével szemben. Ami azt jelenti, hogy az Izraelnek küldött tankjainkat a U.S.-haderő effektív tankállományából kell kivonnunk. Ki száll perbe az aggályoskodókkal ? Még jobban lehúzza a serpenyőt annak a mérlegelése, hogy egy kiújult arab olajbojkott esetén mit tenne a létében megint súlyosan veszélyeztetett Nyugat-Európa? Talán ugyanazt, amit az előző bojkott idején tett ... A döntő kérdés itt az, hogy a súlyos hazai bajokkal küzdő Amerika hajlandó-e és képes-e vállalni Herkules szerepét a nap alatt-A forró Délről “új szelek nyögetik a U.S. tölgyeit.” Amerikai újságokban új címszavak kapnak nyomdafestéket: Fidel Castro rövidesen kilép a “hidegből.” A diktátor magatartása békülékeny. A havannai kormány és a Fehér Ház új lakója ácsolják a színpadot kiegyezésre. Alkudozásokkal minden kérdést meg lehet oldani. Már nem Nixon és John Foster Didles ülnek a hatalmi székben . . . És így tovább. 48 órával később újabb címszavak: Ha a két szomszéd kiegyezik, az csakis Fidel Castro diktátor feltételei alapján történhet. Csak az amerikaiak beszélnek a Kubával létesítendő új diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok felvételéről. A kubai kommunisták nem rohannak hanyatt-homlok “Deal”-ekre az Egyesült Államokkal . . . Mi több: a villám nem sújt le olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan, Jacob Javíts New- Yorki és Claiborne Pell Rhode-islandi U.S. szenátorok Havannában ettek-ittak és jókedvűen beszélgettek a szakállas diktátorral, házigazdájukkal. Nem látszott nyugtalanítani őket Castronak ugyanazon a napon elmondott külpolitikai beszéde, amelyben élesen ostorozta az Egyesült Államokat az Allende Chiléjében játszott szerepéért. Elálmélkodhatunk. Ez már nem is magas politika. Ez már az a kommunista fa, amely a Vörös ég tetejéig nőtt. Ne feledjük itt, hogy Kuba két év előtt lett a Szovjet Keleteurópai Kölcsönös Összefogás Tanácsának teljes jogúi tagja, amely alkalommal Brezsnyev kihirdette, hogy “A szocialista Kuba nincs egyedül . . . Kuba állama a szocializmus világrendszerének egyik alkotó láncszeme.” A kommunista okfejtés szerint nem Kuba, hanem az Egyesült Államok változott meg annyira, hogy most keresi a kommunisták barátságát. De ez az amerikai politikai változás nem jelenti ugyanakkor azt, hogy Fidel Castro érkezett ahhoz a ponthoz, hogy kapituláljon az amerikai érdekek előtt. ------- --__ ^ / . ■ ■ *' _ a. viida körtís