Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)

1974-10-18 / 42. szám

1974. október 18. fókusz—---------­A Szargassza-tenger Az emberi élet többet követel, mint puszta vegetálást. A megélhetésért végzett munka sem elég önmagában, mert a nagyobbra hivatott ember ettől még csupán az anyagcse­re egyik változata marad. Az ember alkot és célt követ. Eh­hez pedig szellemi inspiráció, isteni sugallat és a matema­tika segítségével kifejezhetetlen mennyiségű hit szükséges. A kishitűt megőrli és puszta anyaggá emészti az idő. A magyar sors elmúlt közel két évtizedében is sokat kel­tett ez a hit. A belső tűz, a szinte transzcendentális régiók­ból kapott lendület, ami a magyarokat tizennyolc évvel ez­előtt mindenképpen emberfeletti színvonalra emelte, csu­pán a küldetés egyik fele volt. Ennek második része most is folyik és nagyobb része még hátra van- Az emberi gyarló­ság az elmúlt évek során számos változatot produkált. A szolgálatot, de a puszta reménykedést is a közös ügy győzel­mében elnyomták az egyéni célok és az anyagi érvényesülés önző vágya. Amint múltak az évek, úgy tompult az egykori fény, zsugorodott a kicsi láng, míg végül a parázs is elham­vadt. Ha valaki feltette a kérdést: “és ötvenhat?” — a leg­jobb esetben közömbös arckifejezés volt a válasz. Néha le­gyintés, számos esetben gúnyos mosoly: “ugyan!” Mint any­­nyi minden, ötvenhat is elmerült az idő örök süllyesztőjé­ben. Legalább is ez volt a lényeg visszaverődése a kishitű­­emberi lelkekben. Pedig ötvenhat nem merült el. Egy évvel ezelőtt arra figyelmeztettünk, hogy a befejezetlen küzdelem új harcmo­dor felvételére, új fegyverek alkalmazására kényszerít. Az idő változó követelményeket támaszt a hőssel szemben, csu­pán az elszánt lélek marad, az agynak, kéznek más irányban kell lendülnie. Tragikus tévedés lenne, ha valaki azt hinné, hogy most is célravezető a kapualj védelméből megengedett géppisztolysorozat és az emeleti ablakból ledobott Molotov­­koktél. Lehet, hogy egyszer ennek az ideje ismét elérkezik. Lehet, de nem reménykedünk benne, mert éppen elég vér folyt már. Hiszünk az ügy győzelmében, de abban bízunk, hogy a véráldozat elég volt és főleg nem volt hiábavaló. Ma, tizennyolc évvel a mámoros októberi napok után, ez sokkal biztosabbnak tűnik, mint valaha. A Szovjetunióban az emberi jogokat követelő mozgal­mak egyre határozottabb alakot öltenek. Számos példa volt arra a történelemben, amikor a megfélemlítés jól kipróbált módszerei valamilyen megmagyarázhatatlan okból csődöt mondtak, így történt tizennyolc esztendővel ezelőtt Magyar­­országon és számos vonatkozásban ez folyik napjainkban az egész szovjet birodalom területén. A szellemi ellenállás­nak kiemelkedő bátorságot mutató vezető alakjai vannak, akikhez a hivatalos hatalom sem mer hozzányúlni. Egyikük, Alexander Szolzsenyicin író, nyugatra jött és innen vezeti a küzdelmet minden elnyomott nép felszabadításáért. El­múlt év szeptemberében, amikor még Moszkvában volt, le­velet írt Brezsnyev pártfőtitkárnak s ebben a kelet-európai és kaukázusi népek szabadságának a visszaadását követelte. Ezt folytatja most Moszkvában Szaharov atomtudós. Aki a történelem eseményeit két irányban vizsgálja, menten megérti, milyen későbbi eseményeknek a csírája rejlik itt. Az oroszországi földalatti sajtó számos esetben emlékeztet a magyar forradalmat sztálini módszerekkel leverő Hrus­csov gyalázatos tettére. Nemrégiben egy nyugati fővárosban rendezett nemzet­közi tudóskongresszuson amerikai küldött szólalt fel. A fel­tett kérdésekből és válaszokból egykettőre kiderült, hogy magyar származású. Az egyik jelenlévő szovjet tudós meg­kérdezte: mikor jött el otthonról és amikor a válasz ez volt: “ötvenhatban”, az orosz kolléga felment az emelvényre, megölelte és jobbról is, balról is megcsókolta a magyar tu­dóst. Mi ez, ha nem a szellem síkján ma is győzelmeket ho­zó ötvenhat? Csodákban hiszünk? A világ tele van csodákkal. Az Atlanti-óceánban, valahol a Nyugat-indiai és az Azori-szigetcsoport között terül el a híres Szargasszó-ten­ger. Az Amerika és Európa folyóiban, tavaiban élő édes­vízi angolnák, életkoruk öt és nyolc esztendeje között, egy­­szercsak megindulnak és elkezdenek vándorolni a Szargasz­­szó-tenger felé. Amikor a pillanat eljön, valami megmagya­rázhatatlan vonzást éreznek és minden égtájról erre az egy pontra sereglenek. Itt végrehajtják az utódok világrahozá­­sának parancsát, majd elpusztulnak. A felcseperedő fiata­lok később visszamennek az idősebbek által elhagyott vi­zekre. Amikor a hűvös őszi szél megjön és a borús októberi ég­ből az eső szitál, így indulunk meg mi is, a világ messzi tá­jaira szétszóródott magyarok, a mi ősi Szargassza-tenge­­rünk felé, a szellem dimenzióiban mindig előttünk lebegő tájra, ahol születtünk és küzdöttünk és ahova a Törvény mindig visszahajt. A tragikus emlékezés súlyától mi is meg­halunk, de a hely és idő varázslatot sugárzó hatására min­denkor újjászületünk is. / . a­j)Tren 1G METZGER NÁNDOR Mint szüreti szőlőprésből az édes must, úgy sajtolódik ki a gondterhes világ közön­sége véleményének epéje és — ami Pan­­dora szelencéjében akadt meg zárhiba foly­tán — utolsó reménye. A világháborút kö­vető súlyos emberöltőnk végén a nemzet­közi krízis oly magas fokára kerültünk, hogy a nem-kommunista világ osztatlanul Amerikára szegezi a tekintetét, tőle, tőlünk várja miriád problémái megoldásának men­tőakcióját, így, elsősorban és legaktuálisabban, a Közel-Keletről a világ négy tájában höm­pölygő áradás elleni gátemelést. A függet­len nemzetek szívesen öltenék magukra a mitológiai Eurystheus királyi palástját, ha Amerika vállalná Herkules szerepét és le­csapkodná a problémák Hydra-féléit. így, az arabok elvárják, hogy Jeruzsálem min­den megszállt arab területről kivonja had­erejét. Ha ez a reményük füstbe megy, az arabok új háborúval és olajbojkottal fenye­getőznek, amivel szemben Jeruzsálem arra számít, hogy Amerika garantálja a Szent­föld állami biztonságát és hogy azt modern hadászati eszközökkel továbbra is megse­gíti. Nyugat-Európa és Japán nem csak azt várja el, hogy Amerika szavatol katonai biztonságukért, hanem azt is, hogy megvé­di szövetségeseit az olajtermelő arab orszá­gok ellenséges akcióinak mindenkor hajszá­lon függő Damokles-kardjától. Végül, hogy a többségről is szó essék, a “Harmadik Vi­lág” abszolút szűkölködő, nélkülöző népei nem maradnak el a “telítettek” mögött ab­ban a hitükben, hogy az éhínség globális katasztrófájának elhárításánál az Egyesült Államok segítsége nélkülözhetetlen­. A lepergett félemberöltőben az összem­­beriség száma kerek egybillió lélekkel bő­vült, méltán emlékezhetünk a názereti Mes­ter tragikus, időálló jövendölésére a bethá­­­niai leprás Simon házában: “Szegények mindig lesznek veletek . . .” Hogyan áll a szegények ügye 1974-ben földünkön? Két­ezeréves nyomorúságuk után csak annyi történt a szegény Lázárok karrierjében a nap alatt, hogy bibliai­ keretükből egysze­rűen átléptek univerzális keretükbe. De ők teszik ki a Harmadik Világ polgárainak a többségét, amelynek talpa alatt elsőrendű, keresett nyersanyagokat rejt az ásványvi­­lág, amely majd megadja s faj majoritások­nak gazdasági, politikai, diplomáciai és­­ stratégiai hangját a világporondokon. A múlt évi októberi olajbojkottot az ara­bok idő előtt lefújták, mert, úgy látszik, észrevették, hogy túllőttek a céljukon. Washington és Jeruzsálem az olajdiktatú­rára sem mutatott hajlandóságot az izraeli haderő által megszállt arab felségterületek feladására. Kiderült az is, hogy az Egye­sült Államok iparát sem sebezheti meg ér­zékenyebben az elmaradt arab olajbehoza­tal. Petróleumban Amerika eléggé függet­len. De, ami nagyon is a latba esett, az arab­­ság az olajbojkottal túl közel került ahhoz a ponthoz, amelyen a Nyugat nem nézte vol­na tétlenül az arab “basáskodást”, s még mielőtt a túlfeszített húr elpattant volna a Nyugat türelmetlenségén, az arabság elállt az olajbojkott politikai fegyverétől. De­­ azóta az olajsejkek energiagazda­sági és külpolitikai ereje felfelé stabilizá­lódik, aminek következtében a közel-keleti béke arab feltételei szorosabbra srófolód­nak. A politikai figyelők nem vesztik szem elöl azt a tényt, hogy a legújabb lisszaboni kormány feje szimpatizál a baloldallal Egy kiújult arab-izraeli háborúi esetén csökken a valószínűsége annak, hogy Portugália­ nagylelkűen megint megengedné az Izrael felé haladó U.S. hadiutánpótlást szállító re­pülőgépeknek az üzemanyag felvételt az Azori-szigeteken, amint azt tette a Jóm Kipur-háború idején. Egy lisszaboni “nyet” négyötödrészben csökkentené a U.S. utánpótlás értékét. Tekintettel kell len­nünk arra is, hogy míg a U.S. a múlt évben mindössze kétszáz tankot, állított elő­ az USSR háromezret, ezévi tanktermésük 400 az oroszok 4.000-ével szemben. Ami azt je­lenti, hogy az Izraelnek küldött tankjain­kat a U.S.-haderő effektív tankállományá­ból kell kivonnunk. Ki száll perbe az aggályoskodókkal ? Még jobban lehúzza a serpenyőt annak a mérle­gelése, hogy egy kiújult arab olajbojkott esetén mit tenne a létében megint súlyosan veszélyeztetett Nyugat-Európa? Talán ugyanazt, amit az előző bojkott idején tett ... A döntő kérdés itt az, hogy a súlyos ha­zai bajokkal küzdő Amerika hajlandó-e és képes-e vállalni Herkules szerepét a nap alatt-A forró Délről “új szelek nyögetik a U.S. tölgyeit.” Amerikai újságokban új címsza­­­vak kapnak nyomdafestéket: Fidel Castro rövidesen kilép a “hidegből.” A diktátor magatartása békülékeny. A havannai kor­mány és a Fehér Ház új lakója ácsolják a színpadot kiegyezésre. Alkudozásokkal min­den kérdést meg lehet oldani. Már nem Nix­­on és John Foster Didles ülnek a hatalmi székben . . . És így tovább. 48 órával később újabb címszavak: Ha a két szomszéd kiegyezik, az csakis Fidel Castro diktátor feltételei alapján történ­het. Csak az amerikaiak beszélnek a Kubá­val létesítendő új diplomáciai és kereskedel­mi kapcsolatok felvételéről. A kubai kom­munisták nem rohannak hanyatt-homlok “Deal”-ekre az Egyesült Államokkal . . . Mi több: a villám nem sújt le olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan, Jacob Javíts Ne­w- Yorki és Claiborne Pell Rhode-islandi U.S. szenátorok Havannában ettek-ittak és jó­kedvűen beszélgettek a szakállas diktátor­ral, házigazdájukkal. Nem látszott nyugta­lanítani őket Castronak ugyanazon a na­pon elmondott külpolitikai beszéde, amely­ben élesen ostorozta az Egyesült Államokat az Allende Chiléjében játszott szerepéért. Elálmélkodhatunk. Ez már nem is magas politika. Ez már az a kommunista fa, amely a Vörös ég tetejéig nőtt. Ne feledjük itt, hogy Kuba két év előtt lett a Szovjet Kelet­­európai Kölcsönös Összefogás Tanácsának teljes jogúi tagja, amely alkalommal Brezs­­nyev kihirdette, hogy “A szocialista Kuba­ nincs egyedül . . . Kuba állama a szocializ­mus világrendszerének egyik alkotó lánc­szeme.” A kommunista okfejtés szerint nem Ku­ba, hanem az Egyesült Államok változott meg annyira, hogy most keresi a kommu­nisták barátságát. De ez az amerikai politi­kai változás nem jelenti ugyanakkor azt, hogy Fidel Castro érkezett ahhoz a pont­hoz, hogy kapituláljon az amerikai érdekek előtt. ------- --__ ^ / . ■ ■ *' _ a. viida körtís

Next