Új Világ, 1979. július-december (8. évfolyam, 26-50. szám)

1979-08-31 / 33. szám

1979. augusztus 31. A DC-10 motorja Régen látott kedves barátok hívtak fel telefonon: átutazóban voltak Új-Zélandból Kanadába. Férj és feleség, mind a ketten világhírű zeneművészek. Új-Zélandban hangversenyt adtak és kettős sikert arattak, mint művészek és mint magyarok. Csak rövid időt tölthettünk együtt, de ezalatt mindenről szó esett: mi történt velünk, mióta nem láttuk egymást, merre vezet az egykori barátok útja. Még néhány új Molnár Ferenc-anekdotát is hallottam. A mondanivalót nagy gyakorlattal sűrítettük, nem fecsegtünk és mégis megértettük egymást. Arra is jutott idő, hogy elegánsan őszülő barátom elmesélte: egy héten belül két ízben is DC-10 típusú géppel utaztak — egyszer oda, egyszer vissza — és mind a kétszer meglehetősen hosszú ideig, mivel Új-Zéland nincs a szomszédban. Tóni a maga fanyar humorával írta le, hogy a sors szeszélyéből mindkét esetben az ablaknál ült, kitűnő rálátással a gép szárnyára. Egyetlen egyszer sem kérte ezt a helyet, de ezt adták neki, mintha bosszantani szerették volna. Ez a gondolat, persze, csak benne támadt, hiszen a szárnyvonalban lévő ülések általában közkedveltek és biztonságosak is. Bizonyítva az örök relativitást, ez az értékelés adott körülmények között visszájára fordult. Barátom érzékeny muzsikusember, akinek az idegeit könnyen felborzolja valami. Az ő esetében azonban így szép: többek között ez teszi kitűnő muzsikussá. Talán Arany Jánossal együtt maga is tudatában van annak, hogy "elefántnak néz szúnyognyi bajt", de ezzel Arany is be tudott illeszkedni a kegyetlen világba, ő is be tud. A művészérzékenység természetes. Egy író barátom így fogalmazta meg ezt a legcsekélyebbre is rezonáló lelkialkatot: valahol megindul a föld és dübörgő morajjal hegyek omlanak össze, a földgolyó másik oldalán pedig egy pincében megrezdül a szeizmográf finom tolla és ideges görbéket rajzol a papírra — az ő esetében ennek a fordítottja érvényes. Valahol messze, a távolban kileng egy apró tű és ennek hatására az ő lelkében földrengés támad. A közönséges embert esetleg megmosolyogtató és talán már kórosnak ítélt szuperérzékenység azonban felhívja a figyelmet egy körülményre: volt szúnyognyi baj, amelyből elefánt lett és valójában a tű is megmozdult ahhoz, hogy az írói lélekben vihar támadjon. Az érzékeny lelkialkatban lezajló folyamat tehát amplifikáció, finom rezdülések felerősítése, hogy ezen az úton mások is érzékelhessék, tehát sohasem puszta képzelődés. A művésznek ebben az esetben is igaza volt. A nagy többségnek talán eszébe sem jutott, ami őt nem hagyta nyugodni. Ő pontosan tudta, hogy a DC-10 típusú gépen utazik és tudata azt is regisztrálta, hogy ez miért érdekes. Ennek következtében ő két irdatlan távolságon át nem tudta a szemét levenni a repülőgép szárnyára erősített motorról. Jól emlékezett a szűnni nem akaró lármára a DC-10 fajtájú gépek motorja körül. Hónapokon át másról sem lehetett hallani, mást nem lehetett olvasni. A hisztéria úgy kezdődött, hogy a csikágói repülőtéren egy ilyen motor megvált a szárnytól és a földre zuhant. Az egyensúlyát vesztett gép néhány másodperc múlva követte és az iszonyú erejű becsapódás 173 utast repített át a valóságból a még mindig bizonytalan dimenziójú másvilágra. Aki azóta újságot forgatott, televíziós képernyőt nézett, csakhamar megtanulta, hogy ez a motorelvesztési hajlam a DC- 10-gépek szervi hibája, ilyen lehetőségek rémét keltő hajszálrepedéseket találtak legalább tucatnyi gépen. A hivatalos közvéleménytájékoztatás áldozatának akarva-akaratlanul meg kellett tanulnia, hogy hibás a tervezés, gondatlan a gépek karbantartása, gyatra minőségű az anyag és mindebből természetesen folyik, hogy a motor előszeretettel indul el önálló utakra. Az érzékeny művész azonban ismét rámutatott valamire, amely mellett nem szabad elmenni szó nélkül. A sajtó és televízió — ahogy Amerikában mondják: a hírmédia — nagy szolgálatot tesz, de ugyanakkor kissé túl is nő önmagán. Az itteni tájékoztató szervek előszeretettel kapnak fel egy-egy hírmócsingot, amelyet azután rángatnak, cihálnak és unalomig menő körüllamentálással addig püfölik, hogy óriásra nő és súlyát kivétel nélkül mindenki érzi. Szeretik az ütemes vissza-visszatérést a témához. Azt mondják, a katonaságnak nem szabad ritmusban menetelni a hídon. Az amerikai hírmédia ezt azért is teszi: puff, puff, puff—üt mindig ugyanarra a helyre, hogy már leng a híd, recseg-ropog minden eresztéke. Amikor "Watergate" volt, annyit kaptunk belőle, hogy a könnyünket pelenkázni kellett. Volt idő, amikor reggelire, ebédre, vacsorára, sőt "éjféli csemegeként" is Patty Hearst-öt szolgáltak fel; a jobb sorsra érdemes hallgató-olvasó-néző már dühöngött, hogy agyonüti a nőt, csak vége szakadjon ennek. A bűnügyi perekkel sokszor menekülni akarnak valami isten háta mögötti helyre, mert a sajtó csömörig tartó körülbeszélése miatt szó sem lehet elfogulatlan tárgyalásról. Ez történt a DC-10-motorokkal is. Akárhová néztünk, hónapokon át ilyen motorok táncoltak a szemünk előtt, akkor is, ha becsuktuk. Szép a szabad sajtó, de kevesebb belőle még szebb lenne. UJILAG James R. Schlesinger, az Egyesült Államok 22 hónapon át uralkodó, kontroverziális, de férfiasan egyenes gerincű, leváltott energiaminisztere a washingtoni Nemzeti Újságíró Klubban elmondott "hattyúdalában" megkondította a nagyharangot. Most már az Egyesült Államok és szövetségesei puszta életben maradásának az a feltétele, hogy megakadályozzák a Szovjetuniót az arab olajmezők feletti ellenőrző hatalomátvételben — üzente Schlesinger a szövetséges nyugati világnak. Irán most az anarchia szélén tántorog, miközben a szélsőbaloldal minden előkészületet megtesz egy szovjetbarát puccs radikális kivitelezésére. A Szovjetuniónak a Közép-Keleten és a Perzsa-öbölmenti régiókban felvonultatott katonai erejét az Egyesült Államoknak ugyancsak odavezényelt és tartósan ott állomásozó, szubsztanciális haditengerészeti erejével kell ellensúlyoznia — üzente Schlesinger. Annyival is inkább, mivel az energiaellátás és utánpótlás biztosítása döntő fontosságú új dimenzió az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti politikai és ideológiai hatalmi küzdelemben. A lényegben minden szabad nép sorsa, sőt maga a szabadság is a Közép-Kelet lobbanékony régiói olajforrásainak sorsához van kötve. Az Egyesült Államok biztonságát veszélyeztető idegen fenyegetés súlyosságához mérten, nem kevésbé lesújtó az a prognózis, amelynek kontúrjában a nemzet arra kényszerül, hogy alkalmazkodjék a beálló energiaínséges időkhöz. Mert az ilyesmi elkerülhetetlenül az életszint süllyedésével jár. Nincs megmondhatója annak, hogy miképpen reagál majd Amerika társadalma a hanyatló remények forradalmára. Búcsúbeszédében Schlesinger az energia témakörét kiszélesítette az aktuális világpolitika analizálására. Szerinte a Nyugat bástyáját képező Észak-Atlanti Egyezmény szervezete ma már "elégtelen", mivel nem nyújt védelmet azoknak az energiaforrásoknak a biztosítására, amelyektől a szövetségesek kollektív fennmaradása függ. A szovjet jelenlét folyton növő katonai erő, egyre dominálóbban emelkedik a Közel-Kelet olajmezői fölé és ezzel a fenyegető helyzettel szemben azokban a régiókban nincs ellensúly. A veszedelem súlyosan fenyegető. Abban a pillanatban, amikor az arab olajcsap feletti rendelkezés a Szovjet kezeibe megy át, az a világ, amelyet 1945 óta láttunk, véget ér és azzal véget ér a szabad nemzetek társulása is. A világ ötödik legnagyobb — Kína, a Szovjetunió, Kanada és az Egyesült Államok után következő — országa Brazília, ugyancsak küzd nyersolajproblémával: szükséglete 80 százalékát hozza be külföldről. Széntermelése silány minőségű és a nap energiájának kihasználása tekintetében vajmi keveset cselekedett, de olaj behozatala csökkentésére sikerrel kísérletezett cukornádból alkoholt kivonni és így hatalmas cukornádállományából Brazília automobiljait el fogja tudni látni üzemanyaggal. Ez már egy elég nagy lépés a pozitív irányba. Brazília gyorsan iparosodik és máris hozzálátott termőföldje hatalmas tartalékait hasznosítani. De az ország gazdagsága vajmi kevés család kezében van, talán mindössze a népesség 10 százaléka kapja a fél ország szabad rendelkezés alá eső jövedelmét és vagy 60 millió férfi és nő csupán egytizedét kapja a fenti jövedelemnek. 80 millió acre (1 acre + 1125 négyszögöl) földbirtok van mindössze 126 ember kezén. A cenzúra javában működik. Egy katolikus hetilapban a cenzor kifogásolt egy idézetet: "Ismerd meg az igazságot és az igazság szabaddá tesz". Ki írta ezt, kérdezte a cenzor a nyomdászt, aki így felelt: Szent János idézte Krisztust. Hát nekem az sem tetszik, válaszolta a rendőrcenzor és vastag ceruzával áthúzta az idézetet. Joao Baptista de Oliveira Figueiredo tábornok kormánya alatt nem virágzik a demokrácia és a népnek nem adnak szólásszabadságot. Nagyobb dolgokra törekedik. Az Úr 2000. évére Brazíliából világhatalmat akar csinálni Japán, Nyugat- Németország és az Egyesült Államok példájára. De máris két pluszt írhat a haza javára: egyet a brazil gépjárművek hazai üzemanyagellátásának és egyet az automobilok duzzasztotta légelszennyeződés csökkentése javára. Nemcsak ebben az országban fújdogál a következő elnökválasztás korai sirokkószele. Már Nyugat-Németországban is. Jóllehet ez utóbbiban a parlamenti választások csak több mint egy év múlva lesznek esedékesek, egy fordulat egyszeriben reflektorfénybe állította úgy a nyugatnémet, mint a külföld politikai érdeklődését. Az történt ugyanis, hogy a 64 éves Franz Josef Strauss, Bajorország kormányzója, a nyugatnémet politika híres és hírhedt "fenegyereke", volt pénz- és hadügyminiszter, politikai kampányt indított Helmut Schmidt nyugatnémet kancellár jövő évi kibuktatására. Strauss, amint az ismeretes, szigorúan kritizálja a bonni kormány úgynevezett "Ostpolitikáját", azaz a keleti blokkal folytatott barátságosan alkalmazkodó politikáját. Strauss forrón nemzeti érzelmű, de mindazonáltal hajlíthatatlan támogatója az Egyesült Európának. A katolikus Straussnak 1953-ban kezdett ívelni a karrierje, amikoris Konrad Adenauer kancellárnak lett tárcanélküli minisztere, amely minőségében a nukleáris kutatás és fegyvermódszerek terén specializálta magát. Ilyen televényből nőtt ki Strauss a Nyugat nukleáris ereje maximális kiépítésének hajlíthatatlan szószólójává, még abban az esetben is, ha az a konvencionális ármáda hátrányára szolgál. A nukleáris bomba annyit ér, mint egy brigád katona és olcsóbb is, mondotta egyszer. Nem kétséges, hogy Strauss a jövőben az energia kérdésében is a nukleáris megoldás mellett bont zászlót. Az energiakrízist illetően — közelebbről szólva — Kongresszusunk visszatér augusztusi nyaralásából, hogy ott folytassa munkáját, ahol augusztus elején abbahagyta. Nagyon sürgős munkát hagyott abba. Halaszthatatlan munkát. Nagyon fontos szövetségeseink szkepticizmusa csak nőhet, ha nem teszünk eleget annak az ígéretünknek, hogy most már igazán hozzálátunk energiakrízisünk megoldásához. Már zúg is a kritika, híresztelvén, hogy Kongresszusunk sem fog tenni semmit és hogy a helyzet hasonló ahhoz, amelyet az 1973. évi arab olajzár idején tapasztaltunk. Mindaddig, amíg törvényhozóink tétlenek, az Egyesült Államok az olajtermelő országok rabszolgája marad. A Ház már megszavazta a benzinjegyrendszer tervezetét, de az csak akkor léphet életbe, ha az ország 20 %-os olajszűkében van. Az, hogy elnökünk a jegyrendszert bevezesse, a szenátus, vagy a képviselőház vétójától függ. A körmünkre égett energiakrízis erős próbára teszi demokrata szisztémánkat; vajon életképes-e még a súlyos feladat megoldására? Egyre-másra érkeznek optimista jelentések öreg Európáról, amelyet 1939 előtt az amerikai diplomaták egy 19. századbeli földrésznek ítéltek, amelynek 20. századi ambíciói vannak. Ez a kép erősen megváltozott, mert Európa most már gyors léptekkel halad a 21. század felé, így Svédország, Svájc, Nyugat-Németország olyan életszintet értek el, mint az Egyesült Államok. Nyugat-Európa világhatalommá fejlődik olyannyira, hogy ma már kormánysegítséget tud nyújtani a fejlődő nemzeteknek. 1977-ben Nyugat-Európa államai kétszer annyi anyagi segítséget nyújtottak, mint Amerika juttatott azoknak. Az, ami ma végbemegy Európában, az egy új öltözetben járó nyugati civilizáció, amely élénk kereskedelemmel, egyetemekkel és megváltozott életmóddal öttik a szemekbe. 1979- ben már nem annyira amerikai turisták, hanem Európának új, növő kereskedő- és intellektual osztálya tölti meg a szállodákat, utcákat és szórakozóhelyeket. Ha külsőben amerikai stílust vesznek is fel, alapjában megmaradtak hagyománytisztelőknek, osztályöntudatosak és szorosabban ápolják családi kötelékeiket. A fiatalok főiskolai tanulmányidejük alatt a szülőkkel laknak és kevésbé hangsúlyozzák a "boldogságkultuszt" és a fiatalos szabadosságot. Komolyabban fogják fel az életet. Az Európai Szabadpiac tagjai ez évben felállították az Európai Pénzrendszert, hogy megbirkózzanak a süllyedő dollárból eredő problémákkal. Az új Európa arca bizakodó és sikereket mutat fel.