Ujság, 1926. február (2. évfolyam, 26-48. szám)
1926-02-21 / 42. szám
6 fedi a valóságot, mert a Jókai-emlékbélyegeket, a Petőfi-Társaságnak a székesfővárosi tanácshoz intézett hivatalos megkeresésének benyújtása mellett, én rendeltem ugyan meg a székesfőváros nyomdájában és azokat az átlalam, minden anyagi támogatás nélkül egyedül létrehozottPetőfi-Társaság Jókai Centennárium Művészi Emlékeinek Terjesztő Bizottsága* irodában, mint ügyvezető igazgató én vettem át, ezen bélyegek számlája azonban az általam, minden anyagi támogatás nélkül létrehozott akcióból befolyt pénzekből és éppen az én erélyes fellépésem folytán, még múlt évben kitelt a házi nyomdának fizetve, nem forgott fenn tehát 1926 január 26-án, de máskor sem, semmiféle ok, vagy alap arra nézve, hogy engem e kérdésben a legcsekélyebb váddal is illessenek. Várady Jenő dr. maga is érezhette ezt, mert mikor szavai kiröppentek halálsápadtá vált és, mint mások is mondják, meglátszott rajta, hogy „elszólta" magát. Mindjárt a helyszínen a leghatározottabban vissza is utasítottam Várady dr. kijelentését és rámutattam arra, hogy ez csupán gyermekien nevetséges rabulisztika, mellyel az ügyész úr megfélemlítési kísérletet tett velem szemben azért a fellépésemért, mellyel én a Petőfi-Társaság vezteségének, köztük Várady Jenő dr.-nak a Jókai-akció ügyében tanúsított mulasztására rámutattam. Én voltam tehát a legjobban meglepve, mikor a bírósági tárgyaláson ügyvédem nem maga kérte a legmesszebb menő bizonyítást. Ha Várady Jenő dr. a Jókai-akció ügyét és a közérdeket védeni akarta és szívén viselte, arra éppen én szolgáltattam elég alkalmat, midőn még 1925 március 21-én vele is ismertettem a Múzsa szabálytalanságait és még 1925 március 21-én az ügyész urat is figyelmeztettem a káros következményekre, melyek a Petőfi Társaság és az akció anyagi és erkölcsi érdekeit a Múzsa részéről veszélyeztetik s amelyek, fájdalom, tényleg be is következtek. Preventív intézkedésre szolgáltattam tehát alkalmat még 1925 március 21-én Várady Jenő dr. ügyész úrnak is a Petőfi-Társaság anyagi és erkölcsi érdekeinek megvédésére, ő azonban, mint a főtitkári jelentésben olvassuk, még a Petőfi- Társaság 1925 november 26-iki ülésén is amellett kardoskodott, hogy „a Múzsa-, illetve a Pásztóérdekeltség a ragjegyakcióból ki ne zárassanak". Annak, hogy a nyomda önszántából hitelbe „szállította" le egy hónap leforgása alatt, részletekben, a bélyegeket és nyomtatványokat (tehát senki azokat a nyomdából el nem „vitte"), különben sem volt sem az akcióra, sem a Petőfi Társaságra, sem senki másra semmiféle káros következménye, sőt, minthogy pénzt az akcióhoz sem a Petőfi-Társaság, sem a Múzsa, sem Pásztó Márton nem adtak eme hitelnyújtás nélkül, melyért, mint mondottam, én a magam nevében kezességet is vállaltam, az akció meg sem lett volna kezdhető és így be sem folyhatott volna az az ezerkétszázötvenmillió korona, melyből Pásztót „semmiért" kilencven százalék illette meg. De a nyomda kellő időben meg is kapta a bélyegekért járó összeget, mert éppen ért és csakis én voltam az, aki még 1925 március elejétől kezdve tűzzel-vassal harcoltam azért, hogy a nyomdaszámla a bélyegekért befolyt összegekből kifizetésre kerüljön és az akció körül rend teremtessék. Mit akarhatott tehát Várady Jenő dr. 1926 január 26-án azzal a helyt nem álló és rágalmazó rabulisztikával elérni, hogy: «iba van a fejemen», mikor a bélyegek már rég ki voltak fizetve és azok árából mindenki: a Múzsa, a Petőfi Társaság, a nyomda, az ügynökök, az általam jó puhára megvetett ágyba nem tudom mily jogon belefektetett új igazgató stb. élvezték a maguk anyagi gyümölcseit, csak éppen szerény személyem nem, aki az akciót kínos körülmények és áldozatok között, sok utánjárással, ötletekkel és sok fáradsággal létrehoztam?! Azonkívül pedig a Petőfi-Társaság nevében a Múzsa, illetve az akció igenis joggal reprezentálhatott! Hiszen éppen ezért a szomorú tíz százalékért bocsátotta a Petőfi Társaság a Múzsának, illetve ezen akciónak rendelkezésére díszes ornátusát és az elnök és a főtitkár fakszimiléit! Nem! Várady Jenő dr. rágalmazó kijelentése semmiféle közérdeket nem szolgálhatott tehát és nem volt az dicsekvés, mikor az alaptalan rágalom elhangzása után felháborodva, a helyszínen nyomban, minderre rámutattam, hanem önmagától kisovánkozó, természetszerű megvilágítása Volt az az igazságnak! Budapest, 1926 február 17-én. Farkas Béla.* E nyilatkozat kiegészítésekép szükségét érzem annak, hogy kellő értékére leszállítsam Váradi Jenő dr. úrnak ama megállapítását, hogy én mint a főmagánvádló Farkas Béla képviselője elleneztem a valódiság bizonyításának elrendelését és annak elrendelése miatt semmiségi okot is jelentettem be. Tettem ezt azért, mert a vádlott úr jelen esetben úgy tett, mint Bodóné, akitől a bor árát kérték és ő másról beszélt. A vádlott ügyész úr nem azt kívánta bebizonyítani, amit ő állított és amit én ügyfelem képviseletében inkrimináltam, hanem egy fordulattal olyan tényt dobott nem egészen rendszeres védekező előadásába, amely ugyan nem felel meg a valóságnak és nem is tudja bizonyítani, de semmi köze a szőnyegen fekvő ügyhöz, azonban alkalmas arra, hogy zavart keltsen e tiszta ügyben és félremagyarázásokra adjon alkalmat. Ezek szerint, amint az ügy érdemére nem tartozó tényállítás valódiságának bizonyítását elleneznem kellett még akkor is, ha ügyfelem, Farkas Béla a tett állítások valódiságának bizonyítását a legszélesebb mederben megengedni kívánta. A vádlott ügyész úr, úgy látszik, már elfeledte, hogy a Jankovich bíró úr előtt lefolytatott tárgyalás alkalmával az ügyet sajnálkozás kifejezéssel is hajlandó volt elintézni, amit azonban ügyfelem a fentiek után természetesen el nem fogadhatott. A vádlott ügyész urnak erre vonatkozólag tett kijelentései tehát szintén helyreigazításra szorulnak. Maradtam szerkesztő úrnak kész híve Bányász Vilmos dr. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1926 FEBRUÁR 21 WINDISCHGRÁTZ HERCEGET BOMBAYBA VÁRTA FEBRUÁR 15-IKÉRE EGY ÜLTETVÉNYES. MAGYAR TELEPESEKET AKART KIVINNI WINDISCHGRÁTZ BOMBAYBA. VOLT KÜLÖNÍTMÉNYI TISZTEK IS VELE MENTEK VOLNA. Sárospatak, február 20. (Az Újság kiküldött tudósítójától.) W Windischgrátz Lajos herceg címére pár nappal ezelőtt egy igen tartalmas ajánlott levél érkezett Bombayból. Ezt a postai ajánlott küldeményt a kastély személyzete azonnal beszolgáltatta a rendőrségre. A levélben egy magyar származású indiai ültetvényes arról értesíti Windischgratz Lajos herceget, hogy minden elő van készítve arra, hogy 1926 február 15-én a magyar telepesekkel együtt ott elhelyezkedhessen. A levél írója hangsúlyozza, hogy aránylag nagyon kevés pénz kell ahhoz, hogy a herceg egy hatalmas ültetvényes vállalkozásba belekapcsolódjon. A rendőrségi nyomozás ma a levél előzményeire vonatkozóan a következőket tudta meg: Windischgratz Lajos herceg még 1923 szeptemberében levelet irt egy Bombayban lakó dúsgazdag magyar származású ültetvényesnek s azt kérdezte tőle, hogyan lehetne magyar földmiveseket és kiszolgált katonatiszteket Bombayba kivinni, mert ott szeretne a társaságában levő mintegy kétszáz emberrel együtt megtelepedni, hogy jövő életpályájukat ott megalapozzák. Bejelentette a levélben a herceg még azt is, hogy a Bombayba szóló útlevél és vízum megszerzésére már megtette a szükséges lépéseket, mert elhatározott szándéka, hogy legkésőbb 1926 tavaszán kivándorol Magyarországból. Úgy látszik, hogy a frankügyben erősen kompromittált herceg számításait keresztülhúzta, hogy idő előtt leleplezték manipulációit, de nem lehetetlen az sem, hogy a herceg már a múlt év szeptemberében rájött arra, hogy kellemetlenségei támadhatnak és ezért igyekezett előkészíteni a Bombayba való kivándorlás lehetőségeit, magával vivén oda érdekelt barátait is. Sárospatakon egyébként mindenki tudja, hogy a herceg már a háború előtt is többször megfordult Bombayban, ahol vakmerő vadászkalandokon vett részt. A herceg nevelője is elmondotta, hogy Windischgratz előtte is gyakran pengette, hogy valóban Bombayban szeretne letelepedni, mert vissza akar vonulni a magyar közélettől. A fővárosi nyomozók megállapításai szerint a bombayi ültetvényes és a herceg között a levelezés a herceg letartóztatása előtti hetekben szakadt meg. Miután a herceg leveleit írógépen írta, az erre vonatkozó másolatokat most a herceg sárospataki irodájában keresték, de mert itt nem akadtak rá, budapesti lakásán kutatnak utána. Mint értesülök, Windischgratz herceg több leszerelt különítményes tisztből és más barátaiból álló társaságot akart összetoborozni a Bombayban való letelepedésre. Mikor a hercegi kastélyban érdeklődöm, kijelentették, hogy a herceg családtagjai és szűkebb hozzátartozói semmit sem sejtettek az indiai letelepedés tervéről, azt azonban tudják, hogy ez év nyarán a herceg nagyobb külföldi utazást tervezett. A Bombayból megkésve érkezett érdekes levelet a fővárosi detektívek Budapestre viszik és a herceg kalandos tervei további részleteinek kiderítésére nagy apparátussal folytatják a nyomozást. Szombaton este egyébként a detektívek megállapították azt is, hogy a Bombayban élő magyar származású ültetvényesen kívül a herceg újból felvette az összeköttetést Jussul egyiptomi herceggel is, akinek egy alkalommal eladta 2000 holdas vadászterületét és aki egyik fiának keresztapja volt, de később a barátság elhidegült és megszakadt. A detektívek adatokat találtak, melyek szerint Jussuf herceg bejelentette Windischgrätz hercegnek, hogy 1926 tavaszán meglátogatja Sárospatakon és egy nagyszabásu vadászat keretében történne meg közöttük a kibékülés. A háborús évek alatt ugyanis Windischgratz formálisan összeveszett az egyiptomi herceggel a birtok miatt és ez volt az oka, hogy Halász Sándornak, a hercegi uradalom intézőjének csak nagy nehézségek árán sikerült 1919-ben újból visszavásárolni a 2000 holdas birtokot. Felmerült az a gyanú is, hogy Windischgratz herceg tulajdonképpen nem is Bombayba akart kimenni, hanem Egyiptomban szeretett volna véglegesen letelepedni és a Boyhamban való letelepedés csak átmenet lett volna az Egyiptomban való letelepedéshez. Hogyan kell bánni az ideges gyermekkel a családban. Imre Sándor dr. egyetemi tanár nyilatkozata. Két előbbi cikkünkben elmondottuk, hogyan állapítja meg a gyermekkori idegesség diagnózisát a gyermekorvos és az idegorvos. De aki szívén viseli az ideges gyermek érdekét, hallgassa meg múlhatatlanul a pedagógus véleményét. A magyar neveléstudomány egyik legelőkelőbb reprezentánsa, Imre Sándor dr. egyetemi tanár mondja el itt a család körében tett finom megfigyeléseit s a tanácsok és útbaigazítások, melyekkel az ideges gyermekek szüleinek szolgál, a legbecsesebbek, melyekkel e téren találkozhatunk. — Elismerem — mondotta —, hogy az ideges gyermekekről szólni időszerű; azt meg éppen állítom is, hogy a szülőknek erről az eddiginél többet kellene tudniok és gondolkodniok. Tudniok kellene azt, amit okos és óvatos idegorvosoktól tanulhatnak meg a gyermek idegrendszerének, elméjének a védelméről, az úgynevezett idegesség okairól. S a gyógyítás módjairól. Gondolkodniok pedig azon kellene, amit ugyancsak orvosok s ezeken kívül a pedagógusok is régóta hirdetnek arról: milyen óriási nagy a környezet hatása a gyermek fejlődésére. Ha azt tudják és ezen gondolkodnak, könnyen megértik, hogy a gyermekek idegességének oka a szülőkben van legnagyobb részben. Egyrészt a szülők — egyik vagy mindkettő — szervezetének gyengesége az oka annak, hogy a gyermek is gyenge és így idegesebb az erősebb szervezetűnél; másrészt pedig a szülők (a család) tanulatlanságában van az oka annak, hogy olyan életmódot folytatnak ők maguk s olyanhoz szoktatják a gyermeket is, amelyből az idegesség természetesen következik. Ami ezen a két forráson kívül van, nevezetesen az azonoskorú pajtások példája, az iskolában, utcán, társaságban szerzett benyomások — ez is voltaképpen a szülők teherlapjára tartozik, mert nekik kellene a gyermeket minden áron megvédeniük idegesítő, azaz izgató, nyugtalanító hatásoktól s ha már nem sikerült az előrelátó megelőzés, a szülőknek kellene ezeket a káros hatásokat gondosan, tervszerűen ellensúlyozniuk. A gyermeki idegesség nagy mértékbenaz idegzet dolga, de szintén nagy szerepe van az idegesség kifejlődésében a gyermek szokásainak, életrendjének is. Ebben pedig legsúlyosabb irányító az előtte álló példa. Egyszer azt mondta valaki a példa nagy jelentőségét mindenek elé helyező szavaimra, hogy azért ez mégis hiábavaló beszéd, hiszen a nevelők tehetetlenek, „senkit sem lehet mássá tenni, mint amit ennek született". Igaz, hogy alapjában véve nem lehet s igaz, hogy a rövidlátót távollátóvá, a süketet hallóvá nem teszi az épszeműek és épülüek példája. De itt nem erről az alapjában való megváltoztatásról van szó. Vegyük e percben fontolóra, hogy kit neveznek idegesnek? Rendesen azt a gyermeket, amelyik nagyon érzékeny, nyugtalan, izgatott, türelmetlen, aki minden intés, rendreutasítás, sőt büntetés ellenére sem tud például az órákon az iskolában nyugodtan ülni, kitartóan figyelni, otthon pontosan és rendesen helyre tenni a holmiját, megfigyelni szüleinek a kívánságait, szeretettel játszani a kisebb testvérével és szót fogadni a nagyobbnak s más hasonló tünetek között jelét adja „idegesség“-ének. Nem szólok arról az esetről, amelyben elmebeli fogyatékosság az oka mindezeknek s egyáltalában nem beszélek itt a beteg gyermekekről. Azonban még ezekre nézve is igaz, hogy aki az efféle jelenségeket megszüntetni vagy apasztani törekszik, annak először magától kell az idegességnek minden nyilvánulását távol tartani, magának nem szabad semmi ilyet megengednie. Vagyis azt ajánlom az olvasók figyelmébe, hogy mint minden irányban, éppen úgy, csakhogy igen fokozott mértékben a gyermeki idegesség leküzdésére is legfőbb nevelési tanács, sőt szabály: a nevelőknek önmagukat kell úgy nevelniük, hogy rajtuk a gyermekek, a növendékek ne láthassák az idegesség nyomait! Erre természetesen azt feleli mindenki (jómagam is), hogy nem az idegességet kell elmulasztani, hanem az idegesség okait s amíg az élet olyan, amilyen most, amíg annyi fáradság, testi-lelki nélkülözés, számtalan izgalom között folytatjuk az életet (ez ma egyáltalában nehéz feladati), addig minden efféle bölcs tanács hibavalóság, addig mégis csak idegesek leszünk , nem tehetünk róla, ha a gyermekeink is azzá lesznek! Jó, de a dolognak másik oldala is van. A legfáradtabb ember is ráeszmél egy-egy pillanatban arra, hogy a gyermeke ezt vagy azt a türelmetlen mozdulatot, meggondolatlan szót és más ilyesmit tőle tanulta; nem hiszem, hogy jólelkű apa és anya ne kívánná megkímélni a gyermekét azoktól a rossz érzésektől, amelyeket saját idegessége neki magának okoz. Ezeket arra emlékeztetem, milyen jól esik, ha egy-egy alkalommal nem teszünk meg valamit, amit első pillanatra szinte megtettünk, nem mondunk ki valamit, ami a nyelvünkön volt. Az ilyen esetekben uralkodtunk magunkon, megfékeztük magunkat, leküzdöttük az érzésünk parancsszavát. Az ideges ember nehezebben tud uralkodni magán, de éppen azért nagyobb szüksége van önuralomra. Ha már most az élet nehézségei miatt nem tudhatunk is talán mindent leküzdeni magunkban, ami az idegesség tünetét idézi elő, állandóan törekedjünk erre s bizonyos, hogy ennek a törekvésnek meglesz, mi sikere. . , A jutalma pedig kettős lesz. Először is magunkat jobban érezzük, mint hogyha erre az ön-jutalomra nem törekednénk. Másodszor pedig látjuk, hogy gyermekeink a példánkat ebben a tekintetben is követik, ők is uralkodnak majd magukon! Azonban: a gyermek önuralma lassú fejlődés eredménye és valóban azon fordul meg a mértéke, milyen az idegzete. Ezért a szülőknek igen nagy jelentőségű kötelességük az is, hogy a gyermeknek az élet első pillanatától fogva biztosítsák a fejlődés nyugalmát. Ne tegyék ki sok külső ingernek: a gyermekét szíve alatt hordó anyát és a tápláló anyát is meg kell óvni az izgalmaktól, nem szabad a gyermeket elpuhítani, semmi tekintetben sem elkényeztetni, nem szabad sokféle játékszerrel, társasággal, kevés alvással és rendetlen életmóddal meggátolni, hogy csendesen, fokozatosan megerősödjék! A példa és a gondozás módja dönti el, hogy ha a gyermek nem született idegesnek, azzá ne váljék; ha erre nagyobb hajlamot örökölt is, az ki ne fejlődjék. Főként pedig soha ne beszéljünk előtte idegességről és világért se mentsük semmi cselekedetét füle hallatára azzal, hogynem tehet róla, hiszen ideges szegény! Ezt először nem érzi a gyermek, azután észre veszi ennek azt a jelentését, hogy ő tehát a magatartásáért nem felelős; végül még azt találja képzelni, hogy ez valami betegség, amin nem lehet segíteni. Ez a hiedelem nagy baj lenne, neki magának és környezetének sok gyötrelem forrása; ezt a forrást a szülőknek nem szabad megnyitniok! A magyar művészet Pittsburgban. Megírta az Ujs dg, hogy a pittsburgi Carnegie-kiállítások legközelebbjére, amely ennek az évnek a végén nyílik meg, Mihalik Gyula tanárnak, Clevelandban működő ha-zánkfiának buzgólkodására a magyar művészet is meghívást kapott. Megírtuk azt is, hogy az anyag kiválogatása céljából még március havában Budapestre érkezik Párisitől Guillaume Lerolle, a Carnegie Institute kiállításainak európai megbízottja. Lerolle lesz az, aki a helyszínen összeállítja a kiállításra szánt műveket, vagyis ő tölti be a zsűri szerepét. De az ő döntésével még koránt sincsen szentesítve a válogatás. Mert a kiszemelt anyagot — és nemcsak a miénket, hanem az Európa többi államaiból érkezőt is — Párisban külön zsűri bírálja felül. Ennek élén Homer Saint-Gaudens, Amerika egyik legjelesebb szobrásza áll, ki a Carnegie-kiállítások művészeti ügyeinek legfőbb intézője és a zsűrizés céljából külön át- jön Amerikából. Még ez a döntés sem végleges azonban. Newyorkban újabb zsűri vizsgálja meg az anyagot s ez a csupa amerikai hozzáértőből megszervezett testület elvégzi a végső rostálást. Mindez azért van így, hogy a szokásos protekciós és egyéb csalafintaságok lehetetlenné tétessenek és a tiszta kvalitás érvényesüljön. Világos ebből, hogy Pittsburgba csakis elsőrendű, sőt legelsőrendű alkotások pályázhatnak. A szertelen ambíciójukról annyira ismeretes kisebb művészek jól teszik, ha a Pittsburgba kijutásra nem is gondolnak. S hogy ez így van, az ellen nekünk sem lehet kifogásunk. Ellenkezőleg, a mi érdekünk, hogy csakis legnagyobb művészeink kerüljenek ki Pittsburgba és ők is legsikerültebb műveikkel. Már csak azért is kívánatos ez, mert egy csoportba, a kiállítás «Miscellaneous Section»-jába kerülnek Pittsburgban a bennünket környékező ellenséges államok festőivel. S azokkal szemben igazán meg kell mutatnunk a fölényünket. Külön specialitása a Carnegie-kiállításoknak az a 200 dolláros díj, melyet a kiállítás látogatói ítélnek oda amolyan népszavazással egy-egy művésznek. Ötszázdolláros külön díj van kitűzve a legszebb világcsendéletre is. A tavalyi kiállításra hatalmas csoportban vonultak föl legjelesebb művészeikkel a spanyolok és az oroszok. A németek csoportja kisebb volt. Érdekes, hogy benne a súly a legmodernebb irányok képviselőire esett: Casparra, Jaeckelre, Heckelre, Hoferre. Amiből a válogató Lerolle ízlésére vagy főszempontjára is némiképpen következtetni lehet. Mindent összevéve, művészeinknek alaposan össze kell szedniük magukat, ha ki akarnak tenni magukért Pittsburgban. Annál is inkább, mert mint megírtuk, nem számíthatunk arra, hogy művészetünk jelentőségéhez mért számú művei vehessünk részt a kiállításon. Eleve lehetetlenné teszi ezt a kiállítási bizottságnak az a határozata, mellyel a kiállításra bocsátható művek számát megcsökkentette a múlthoz képest.