Ujság, 1926. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1926-02-21 / 42. szám

6 fedi a valóságot, mert a Jókai-emlékbélyegeket, a Petőfi-Társaságnak a székesfővárosi tanácshoz intézett hivatalos megkeresésének benyújtása mellett, én rendeltem ugyan meg a székesfővá­ros nyomdájában és azokat az átlalam, minden anyagi támogatás nélkül egyedül létrehozott­­Petőfi-Társaság Jókai Centennárium Művészi Emlékeinek Terjesztő Bizottsága* irodában, mint ügyvezető igazgató én vettem át, ezen bé­lyegek számlája azonban az általam, minden anyagi támogatás nélkül létrehozott akcióból be­folyt pénzekből és éppen az én erélyes fellépé­sem folytán, még múlt évben ki­telt a házi nyomdának fizetve, nem forgott fenn tehát 1926 január 26-án, de máskor sem, semmiféle ok, vagy alap arra nézve, hogy engem e kérdésben a legcsekélyebb váddal is illessenek. Várady Jenő dr. maga is érezhette ezt, mert mikor szavai kiröppentek halálsápadtá vált és, mint mások is mondják, meglátszott rajta, hogy „elszólta" magát. Mindjárt a helyszínen a leghatá­rozottabban vissza is utasítottam Várady dr. ki­jelentését és rámutattam arra, hogy ez csupán gyermekien nevetséges rabulisztika, mellyel az ügyész úr megfélemlítési kísérletet tett velem szemben azért a fellépésemért, mellyel én a Pe­­tőfi-Társaság vezteségének, köztük Várady Jenő dr.-nak a Jókai-akció ügyében tanúsított mulasztá­sára rámutattam. Én voltam tehát a legjobban meglepve, mikor a bírósági tárgyaláson ügyvé­dem nem maga kérte a legmesszebb menő bizo­nyítást. Ha Várady Jenő dr. a Jókai-akció ügyét és a közérdeket védeni akarta és szív­én viselte, arra éppen én szolgáltattam elég alkalmat, midőn még 1925 március 21-én vele is ismertettem a Múzsa szabálytalanságait és még 1925 március 21-én az ügyész urat is figyelmeztettem a káros következ­ményekre, melyek a Petőfi­ Tár­saság és az akció anyagi és erkölcsi érdekeit a Múzsa részéről ve­szélyeztetik s amelyek, fájdalom, tényleg be is következtek. Preventív intézkedésre szolgáltattam tehát al­kalmat még 1925 március 21-én Várady Jenő dr. ügyész úrnak is a Petőfi-Társaság anyagi és er­kölcsi érdekeinek megvédésére, ő azonban, mint a főtitkári jelentésben olvassuk, még a Petőfi- Társaság 1925 november 26-iki ülésén is amellett kardoskodott, hogy „a Múzsa-, illetve a Pásztó­­érdekeltség a ragjegyakcióból ki ne zárassanak". Annak, hogy a nyomda önszántából hitelbe „szállította" le egy hónap leforgása alatt, részle­tekben, a bélyegeket és nyomtatványokat (tehát senki azokat a nyomdából el nem „vitte"), kü­lönben sem volt sem az akcióra, sem a Petőfi­ Társaságra, sem senki másra semmiféle káros következménye, sőt, minthogy pénzt az akcióhoz sem a Petőfi-Társaság, sem a Múzsa, sem Pásztó Márton nem adtak eme hitelnyújtás nél­kül, melyért, mint mondottam, én a magam ne­vében kezességet is vállaltam, az akció meg sem lett volna kezdhető és így be sem folyhatott volna az az ezerkétszázötvenmillió korona, mely­ből Pásztót „semmiért" kilencven százalék illette meg. De a nyomda kellő időben meg is kapta a bélyegekért járó összeget, mert éppen ért és csak­is én voltam az, aki még 1925 március elejé­től kezdve tűzzel-vassal harcoltam azért, hogy a nyomdaszámla a bélyegekért befolyt összegek­ből kifizetésre kerüljön és az akció körül rend teremtessék. Mit akarhatott tehát Várady Jenő dr. 1926 január 26-án azzal a helyt nem álló és rágal­mazó rabulisztikával elérni, hogy: «iba­ van a fejemen», mikor a bélyegek már rég ki voltak fizetve és azok árából mindenki: a Múzsa, a Petőfi­ Társaság, a nyomda, az ügynökök, az ál­talam jó puhára megvetett ágyba nem tudom mily jogon belefektetett új igazgató stb. élvez­ték a maguk anyagi gyümölcseit, csak éppen szerény személyem nem, aki az akciót kínos kö­rülmények és áldozatok között, sok utánjárás­sal, ötletekkel és sok fáradsággal létrehoztam?! Azonkívül pedig a Petőfi-Társaság nevében a Múzsa, illetve az akció igenis joggal reprezen­tálhatott! Hiszen éppen ezért a szomorú tíz százalékért bocsátotta a Petőfi­ Társaság a Mú­zsának, illetve ezen akciónak rendelkezésére dí­szes ornátusát és az elnök és a főtitkár fakszi­miléit! Nem! Várady Jenő dr. rágalmazó kijelentése semmiféle közérdeket nem szolgálhatott tehát és nem volt az dicsekvés, mikor az alaptalan rága­lom elhangzása után felháborodva, a helyszínen nyomban, minderre rámutattam, hanem önma­gától kisovánkozó, természetszerű megvilágítása Volt az az igazságnak! Budapest, 1926 február 17-én. Farkas Béla.* E nyilatkozat kiegészítésekép szükségét érzem annak, hogy kellő értékére leszállítsam Váradi Jenő dr. úrnak ama megállapítását, hogy én mint a főmagánvádló Farkas Béla képviselője ellenez­tem a valódiság bizonyításának elrendelését és annak elrendelése miatt semmiségi okot is jelen­tettem be. Tettem ezt azért, mert a vádlott úr jelen eset­ben úgy tett, mint Bodóné, akitől a bor árát kér­ték és ő másról beszélt. A vádlott ügyész úr nem azt kívánta bebizonyítani, amit ő állított és amit én ügyfelem képviseletében inkrimináltam, hanem egy fordulattal olyan tényt dobott nem egészen rendszeres védekező előadásába, amely ugyan nem felel meg a valóságnak és nem is tudja bi­zonyítani, de semmi köze a szőnyegen fekvő ügyhöz, azonban alkalmas arra, hogy zavart keltsen e tiszta ügyben és félremagyarázásokra adjon alkalmat. Ezek szerint, amint az ügy érdemére nem tar­tozó tényállítás valódiságának bizonyítását elle­neznem kellett még akkor is, ha ügyfelem, Far­kas Béla a tett állítások valódiságának bizonyí­tását a legszélesebb mederben megengedni kí­vánta. A vádlott ügyész úr, úgy látszik, már elfeledte, hogy a Jankovich bíró úr előtt lefolytatott tár­gyalás alkalmával az ügyet sajnálkozás kifejezés­sel is hajlandó volt elintézni, amit azonban ügy­felem a fentiek után természetesen el nem fogad­hatott. A vádlott ügyész urnak erre vonatkozólag tett kijelentései teh­át szintén helyreigazításra szorul­nak. Maradtam szerkesztő úrnak kész híve Bányász Vilmos dr. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1926 FEBRUÁR 21 WINDISCHGRÁTZ HERCEGET BOMBAYBA VÁRTA FEBRUÁR 15-IKÉRE EGY ÜLTETVÉNYES. MAGYAR TELEPESEKET AKART KIVINNI WINDISCHGRÁTZ BOMBAYBA. VOLT KÜLÖNÍTMÉNYI TISZTEK IS VELE MENTEK VOLNA. Sárospatak, február 20. (Az Újság kiküldött tudósítójától.) W Windischgrátz Lajos herceg címére pár nappal ezelőtt egy igen tartalmas ajánlott levél érkezett Bombayból. Ezt a postai ajánlott küldeményt a kastély személyzete azonnal be­szolgáltatta a rendőrségre. A levélben egy ma­­gyar származású indiai ültetvényes arról értesíti Windischgratz Lajos herceget, hogy minden elő van készítve arra, hogy 1926 február 15-én a magyar telepesekkel együtt ott elhelyezkedhes­sen. A levél írója hangsúlyozza, hogy aránylag nagyon kevés pénz kell ahhoz, hogy a herceg egy hatalmas ültetvényes vállalkozásba belekap­csolódjon. A rendőrségi nyomozás ma a levél előzményeire vonatkozóan a következőket tudta meg: Windischgratz Lajos herceg még 1923 szep­temberében levelet irt egy Bombayban lakó dús­gazdag magyar származású ültetvényesnek s azt kérdezte tőle, hogyan lehetne magyar földmive­­seket és kiszolgált katonatiszteket Bombayba ki­vinni, mert ott szeretne a társaságában levő mintegy kétszáz emberrel együtt megtelepedni, hogy jövő életpályájukat ott megalapozzák. Be­jelentette a levélben a herceg még azt is, hogy a Bombayba szóló útlevél és vízum megszerzé­sére már megtette a szükséges lépéseket, mert elhatározott szándéka, hogy legkésőbb 1926 ta­vaszán kivándorol Magyarországból. Úgy látszik, hogy a frankügyben erősen kom­promittált herceg számításait keresztülhúzta, hogy idő előtt leleplezték manipulációit, de nem lehetetlen az sem, hogy a herceg már a múlt év szeptemberében rájött arra, hogy kellemetlen­ségei támadhatnak és ezért igyekezett előkészí­teni a Bombayba való kivándorlás lehetőségeit, magával vivén oda érdekelt barátait is. Sárospatakon egyébként mindenki tudja, hogy a herceg már a háború előtt is többször megfordult Bombayban, ahol vakmerő vadász­kalandokon vett részt. A herceg nevelője is el­mondotta, hogy Windischgratz előtte is gyakran pengette, hogy valóban Bombayban szeretne le­telepedni, mert vissza akar vonulni a magyar közélettől. A fővárosi nyomozók­ megállapításai szerint a bombayi ültetvényes és a herceg között a leve­lezés a herceg letartóztatása előtti hetekben sza­kadt meg. Miután a herceg leveleit írógépen írta, az erre vonatkozó másolatokat most a herceg sá­rospataki irodájában keresték, de mert itt nem akadtak rá, budapesti lakásán kutatnak utána. Mint értesülök, Windischgratz herceg több leszerelt különítményes tisztből és más barátai­ból álló társaságot akart összetoborozni a Bom­bayban való letelepedésre. Mikor a hercegi kastélyban érdeklődöm, kije­lentették, hogy a herceg családtagjai és szűkebb hozzátartozói semmit sem sejtettek az indiai lete­lepedés tervéről, azt azonban tudják, hogy ez év nyarán a herceg nagyobb külföldi utazást terve­zett. A Bombayból megkésve érkezett érdekes le­velet a fővárosi detektívek Budapestre viszik és a herceg kalandos tervei további részleteinek ki­derítésére nagy apparátussal folytatják a nyomo­zást. Szombaton este egyébként a detektívek meg­állapították azt is, hogy a Bombayban élő magyar származású ültetvényesen kívül a herceg újból felvette az összeköttetést Jussul egyiptomi herceg­gel is, akinek egy alkalommal eladta 2000 holdas vadászterületét és aki egyik fiának keresztapja volt, de később a barátság elhidegült és meg­szakadt. A detektívek adatokat találtak, melyek sze­rint Jussuf herceg bejelentette Windischgrätz hercegnek, hogy 1926 tavaszán meglátogatja Sá­rospatakon és egy nagyszabásu vadászat kereté­ben történne meg közöttük a kibékülés. A hábo­rús évek alatt ugyanis Windischgratz formálisan összeveszett az egyiptomi herceggel a birtok miatt és ez volt az oka, hogy Halász Sándornak, a hercegi uradalom intézőjének csak nagy nehézsé­gek árán sikerült 1919-ben újból visszavásárolni a 2000 holdas birtokot. Felmerült az a gyanú is, hogy Windischgratz herceg tulajdonképpen nem is Bombayba akart kimenni, hanem Egyiptomban szeretett volna véglegesen letelepedni és a Boyhamban való le­telepedés csak átmenet lett volna az Egyiptomban való letelepedéshez. Hogyan kell bánni az ideges gyermekkel a családban. Imre Sándor dr. egyetemi tanár nyilatkozata. Két előbbi cikkünkben elmondottuk, hogyan állapítja meg a gyermekkori idegesség diagnózisát a gyermekorvos és az idegorvos. De aki szívén viseli az ideges gyermek érdekét, hallgassa meg múlhatatlanul a pedagógus véleményét. A magyar neveléstudomány egyik legelőkelőbb reprezentán­sa, Imre Sándor dr. egyetemi tanár mondja el itt a család körében tett finom megfigyeléseit s a ta­nácsok és útbaigazítások, melyekkel az ideges gyermekek szüleinek szolgál, a legbecsesebbek, melyekkel e téren találkozhatunk. — Elismerem — mondotta —, hogy az ideges gyermekekről szólni időszerű; azt meg éppen állí­tom is, hogy a szülőknek erről az eddiginél többet kellene tudniok és gondolkodniok. Tudniok kellene azt, amit okos és óvatos idegorvosoktól tanulhat­nak meg a gyermek idegrendszerének, elméjének a védelméről, az úgynevezett idegesség okairól. S a gyógyítás módjairól. Gondolkodniok pedig azon kellene, amit ugyancsak orvosok s ezeken kívül a pedagógusok is régóta hirdetnek arról: milyen óriási nagy a környezet hatása a gyermek fejlő­désére. Ha azt tudják és ezen gondolkodnak, könnyen megértik, hogy a gyermekek idegességének oka a szülőkben van legnagyobb részben. Egyrészt a szülők — egyik vagy mindkettő — szer­vezetének gyengesége az oka annak, hogy a gyer­mek is gyenge és így idegesebb az erősebb szer­vezetűnél; másrészt pedig a szülők (a család) ta­­nulatlanságában van az oka annak, hogy olyan életmódot folytatnak ők maguk s olyanhoz szok­tatják a gyermeket is, amelyből az idegesség ter­mészetesen következik. Ami ezen a két forráson kívül van, nevezetesen az azonoskorú pajtások példája, az iskolában, utcán, társaságban szerzett benyomások — ez is voltaképpen a szülők teher­­lapjára tartozik, mert nekik kellene a gyermeket minden áron megvédeniük idegesítő, azaz izgató, nyugtalanító hatásoktól s ha már nem sikerült az előrelátó megelőzés, a szülőknek kellene ezeket a káros hatásokat gondosan, tervszerűen ellen­­súlyozniuk. A gyermeki idegesség nagy mértékben­­az idegzet dolga, de szintén nagy szerepe van az idegesség kifejlődésében a gyermek szokásainak, életrendjének is. Ebben pedig legsúlyosabb irányító az előtte álló példa. Egyszer azt mondta valaki a példa nagy jelentőségét mindenek elé helyező szavaimra, hogy azért ez mégis hiába­való beszéd, hiszen a nevelők tehetetlenek, „senkit sem lehet mássá tenni, mint amit ennek született". Igaz, hogy alapjában véve nem lehet s igaz, hogy a rövidlátót távollátóvá, a süketet hallóvá nem teszi az épszeműek és ép­ü­lüek példája. De itt nem erről az alapjában való megváltoztatásról van szó. Vegyük e­ percben fontolóra, hogy kit neveznek idegesnek? Rende­sen azt a gyermeket, amelyik nagyon érzékeny, nyugtalan, izgatott, türelmetlen, aki minden intés, rendreutasítás, sőt büntetés ellenére sem tud például az órákon az iskolában nyugodtan ülni, kitartóan figyelni, otthon pontosan és rendesen helyre tenni a holmiját, megfigyelni szüleinek a kívánságait, szeretettel játszani a kisebb testvérével és szót fogadni a nagyobbnak s más hasonló tünetek között jelét adja „ide­­gesség“-ének. Nem szólok arról az esetről, amelyben elmebeli fogyatékosság az oka mind­ezeknek s egyáltalában nem beszélek itt a be­teg gyermekekről. Azonban még ezekre nézve is igaz, hogy aki az efféle jelenségeket megszün­tetni vagy apasztani törekszik, annak először magától kell az idegességnek minden nyilvánu­­lását távol tartani, magának nem szabad semmi ilyet megengednie. Vagyis azt ajánlom az olva­sók figyelmébe, hogy mint minden irányban, éppen úgy, csakhogy igen fokozott mértékben a gyermeki idegesség leküzdésére is legfőbb neve­lési tanács, sőt szabály: a nevelőknek önmagukat kell úgy nevel­niük, hogy rajtuk a gyermekek, a növendé­kek ne láthassák az idegesség nyomait! Erre természetesen azt feleli mindenki (jó­magam is), hogy nem az idegességet kell elmu­lasztani, hanem az idegesség okait s amíg az élet olyan, amilyen most, amíg annyi fáradság, testi-lelki nélkülözés, számtalan izgalom között folytatjuk az életet (ez ma egyáltalában nehéz feladati), addig minden efféle bölcs tanács hibavalóság, addig mégis csak idegesek leszünk , nem tehetünk róla, ha a gyermekeink is azzá lesznek! Jó, de a dolognak másik oldala is van. A legfáradtabb ember is ráeszmél egy-egy pilla­natban arra, hogy a gyermeke ezt vagy azt a türelmetlen mozdulatot, meggondolatlan szót és más ilyesmit tőle tanulta; nem hiszem, hogy jólelkű­ apa és anya ne kívánná megkímélni a gyermekét azoktól a rossz érzésektől, amelye­ket saját idegessége neki magának okoz. Ezeket arra emlékeztetem, milyen jól esik, ha egy-egy alkalommal nem teszünk meg valamit, amit első pillanatra szinte megtettünk, nem mon­dunk ki valamit, ami a nyelvünkön volt. Az ilyen esetekben uralkodtunk magunkon, megfé­keztük magunkat, leküzdöttük az érzésünk pa­rancsszavát. Az ideges ember nehezebben tud uralkodni magán, de éppen azért nagyobb szük­sége van önuralomra. Ha már most az élet ne­hézségei miatt nem tudhatunk is talán mindent leküzdeni magunkban, ami az idegesség tünetét idézi elő, állandóan törekedjünk erre s bizo­­nyos, hogy ennek a törekvésnek meglesz, mi sikere. . , A jutalma pedig k­ettős lesz. Először is ma­­­gunkat jobban érezzük, mint hogyha erre az ön-j­utalomra nem törekednénk. Másodszor pedig látjuk, hogy gyermekeink a példánkat ebben a tekintetben is követik, ők is uralkodnak majd magukon! Azonban: a gyermek önuralma lassú fejlődés eredménye és valóban azon fordul meg a mér­téke, milyen az idegzete. Ezért a szülőknek igen nagy jelentőségű kötelességük az is, hogy a gyermeknek az élet első pillanatától fogva biztosítsák a fejlődés nyugalmát. Ne tegyék ki sok külső ingernek: a gyermekét szíve alatt hordó anyát és a tápláló anyát is meg kell óvni az izgalmaktól, nem szabad a gyerme­ket elpuhítani, semmi tekintetben sem elkényez­tetni, nem szabad sokféle játékszerrel, társaság­gal, kevés alvással és rendetlen életmóddal meg­gátolni, hogy csendesen, fokozatosan megerősöd­jék! A példa és a gondozás módja dönti el, hogy ha a gyermek nem született idegesnek, azzá ne váljék; ha erre nagyobb hajlamot örökölt is, az ki ne fejlődjék. Főként pedig soha ne beszél­jünk előtte idegességről és világért se mentsük semmi cselekedetét füle hallatára azzal, hogy­­nem tehet róla, hiszen ideges szegény!­ Ezt elő­ször nem érzi a gyermek, azután észre veszi ennek azt a jelentését, hogy ő tehát a magatar­tásáért nem felelős; végül még azt találja kép­zelni, hogy ez valami betegség, amin nem lehet segíteni. Ez a hiedelem nagy baj lenne, neki magának és környezetének sok gyötrelem for­rása; ezt a forrást a szülőknek nem szabad meg­­nyitniok! A magyar művészet Pittsburgban. Megírta az U­j­s d­g, hogy a pittsburgi Carnegie-kiállítások legközelebbjére, amely ennek az évnek a végén nyílik meg, Mihalik Gyula tanárnak, Clevelandban működő ha-­­zánk­fiának buzgólkodására a magyar művé­szet is meghívást kapott. Megírtuk azt is, hogy az anyag kiválogatása céljából még március havában Budapestre érkezik Páris­itől Guillaume Lerolle, a Carnegie­ Institute kiállításainak európai megbízottja. Lerolle lesz az, aki a helyszínen össze­állítja a kiállításra szánt műveket, vagyis ő tölti be a zsűri szerepét. De az ő döntésével még koránt sincsen szentesítve a válogatás. Mert a kiszemelt anyagot — és nemcsak a miénket, hanem az Európa többi államaiból érkezőt is — Párisban külön zsűri bírálja felül. Ennek élén Homer Saint-Gaudens, Amerika egyik legjelesebb szobrásza áll, ki a Carnegie-kiállítások művészeti ügyeinek leg­főbb intézője és a zsűrizés céljából külön át-­ jön Amerikából. Még ez a döntés sem végle­ges azonban. Newyorkban újabb zsűri vizs­gálja meg az anyagot s ez a csupa amerikai hozzáértőből megszervezett testület elvégzi a végső rostálást. Mindez azért van így, hogy a szokásos protekciós és egyéb csalafintaságok lehetet­lenné tétessenek és a tiszta kvalitás érvénye­süljön. Világos ebből, hogy Pittsburgba csakis elsőrendű, sőt leg­­elsőrendű alkotások pályázhatnak. A szertelen ambíciójukról annyira ismeretes kisebb művészek jól teszik, ha a Pittsburgba kijutásra nem is gondolnak. S hogy ez így van, az ellen nekünk sem lehet kifogásunk. Ellenkezőleg, a mi érdekünk, hogy csakis legnagyobb művészeink kerüljenek ki Pitts­burgba és ők is legsikerültebb műveikkel. Már csak azért is kívánatos ez, mert egy csoportba, a kiállítás «Miscellaneous Sec­­tion»-jába kerülnek Pittsburgban a bennün­ket környékező ellenséges államok festőivel. S azokkal szemben igazán meg kell mutat­nunk a fölényünket. Külön specialitása a Carnegie-kiállítások­­nak az a 200 dolláros díj, melyet a ki­állítás látogatói ítélnek oda amolyan népszavazással egy-egy művésznek. Ötszázdolláros külön díj van kitűzve a leg­szebb világcsendéletre is. A tavalyi kiállításra hatalmas csoportban vonultak föl legjelesebb művészeikkel a spanyolok és az oroszok. A németek csoportja kisebb volt. Érdekes, hogy benne a súly a legmodernebb irányok képvi­selőire esett: Casparra, Jaeckelre, Heckelre, Hoferre. Amiből a válogató Lerolle ízlésére vagy főszempontjára is némiképpen követ­keztetni lehet. Mindent összevéve, művészeinknek alapo­san össze kell szedniük magukat, ha ki akar­nak tenni magukért Pittsburgban. Annál is inkább, mert mint megírtuk, nem­ számítha­tunk arra, hogy művészetünk jelentőségéhez mért számú művei vehessünk részt a kiállí­táson. Eleve lehetetlenné teszi ezt a kiállítási bizottságnak az a határozata, mellyel a ki­állításra bocsátható művek számát megcsök­kentette a múlthoz képest.

Next