Ujság, 1926. október (2. évfolyam, 222-248. szám)

1926-10-17 / 236. szám

14 SZÍNHÁZ­I ZENE Pletykálkodás Beöthy László volt az első ebben az or­szágban, aki Mikszáth Kálmán regényéből da­­­­rabot csináltatott. Amikor 1987-ben átvette a Magyar­ Színházat, amelyben odáig operettet játszottak, felkereste Mikszáth Kálmánt és en­­gedelmet kért tőle, hogy valamelyik regényé­ből színdarabot csináltasson így került a színpadra annak a vén zsidónak a története, aki valamikor Glogován ócska piros naper­nyőjével védett meg egy elhagyott kis­gyere­ket és akit az egész falu népe ezentúl Szent Péternek gondolt. Hajszálpontosan ma tizenkilenc éve, októ­ber 16-án, elmentem Mikszáth Kálmánhoz, tőle akartam megtudni, mit szól a Szent Pé­ter esernyőjéhez mint drámához? A Revitzky­­téri lakásán fogadott, az erkélyen ült, amikor jöttem, élvezettel szívta virginiaszivarját és olvasott. Különösképpen a Szent Péter eser­nyője című regényét olvasta. Megmondtam, hogy éppen emiatt jöttem, árulja el, mit gon­dol a darabról. Nyomban készen volt a vá­lasszal: — Hát semmi jót. Regényemből nem lehet jó darabot csinálni, megmondtam én ezt már sokszor, meg is írtam. A színházban az írói al­kotás egy nagy közönség jelenlétében lép ki a világba. Másnap azonfelül az összes lapok referálnak s a mázsálókon át legalább hozzá­vetőleg megállapítható, mennyit nyom az iró és mennyit a darabja. — Az elbeszélő sorsa nem ilyen. Az nem kerül együttesen ítélő sokaság elé. Az iró a szive vérével, lelke lobogásával alkotott virá­­rágokat, nem azért, hogy ott az osztagban egy nap alatt elszáradjanak, úgyszólván nyomta­lanul. Látja öcsém, meg sem próbálkoztam színműitással, mert úgy tudom, hogy az író és szerző két ellentétes pólus. A regény akkor jó, ha a szerző nincs jelen, nem ő beszél, nem ő cselekszik. A darabnál meg minden a szerző. Ha nincs jelen, nem jó a darab Meg aztán még valami. Egy emberélet legfeljebb arra elég hosszú, hogy az író olvasson és elbeszél­jen. Színműveket is írni, arra igazán nincs ideje. Regényből pedig egyáltalában nem lehet jó darabot csinálni Én nem hiszek benne. A darabot, amit regényemből csináltak, nem is­merem, bevallom, nem is érdekel. Azért olva­som most a regényt, hogy gondolkozzam kissé fölötte, hogyan lehetett ebből drámát csi­nálni. — Aztán meg nincs is valami nagy szeren­csém a regényemből készült darabokkal. Egy német A fekete folt című elbeszélésemből ope­rát csinált, meg sem hívott a premierre. Igaz, el sem mentem volna. Aztán Drezdában is ad­nak egy operát Die Schönen von Fogaras a címe, a librettó A szelistyei asszonyok! Ezzel jártam a legfurcsábban. Még csak engedelmet se kértek rá. A német lapok el voltak ragad­tatva, de rólam csak azt írták, hogy nem is­­merjük se kézit, se lábát. Hanem a szöveg­­könyvírót, azt hiszem Leon-nak hívják, dicsér­ték agyba-főbe, hogy ilyen meg amolyan nagy­szerű szövegkönyvet irt. — De színházba csak el méltóztatik menni? menni? — kérdeztem végre bátortalanul. — Nem én, — felelte Mikszáth Kálmán — nem szeretem a színházat, bevallom, a színé­szeket se nagyon. Ma már ebből az irodalomtörténeti távlat­ból kissé nehéz volna meg­állapítani, hogy látta-e Mikszáth Kálmán a Szent Péter eser­nyőjét a színpadon. Ha annak nem is volt az a döntő sikere és ha azon keresztül fanza is maradt a nagy írónak, hogy regényből nem lehet jó darabot csinálni, ezt a véleményét az idők folyamán talán mégis revidiálta volna a Vén nazember és a Naszty fia sikere kapcsán. Mert szent igaz, hogy egy közömbös vagy csak jó regényből nem lehet jó darabot csi­nálni. A Mikszáth Kálmán regényeiben azon­ban annyi a mozgalom, az elevenség, az igaz élet, a valóságból vett figura, hogy mint az eredmény örvendetesen bizonyítja, a szín­padra átdolgozva is beválnak. Csak éppen a Mikszáth Kálmán szíve az, ami hiányzik be­lőlük ... Derék­ Antal, ez a kitűnő művész, egyike azoknak a nagyon keveseknek, akik a régi gárdából még megvannak, írja nekem ezt a jellegzetes visszaemlékzést, amelynek Jászai Mari halála szomorú aktualitást kölcsönöz. Mikor Solymossi Eleknek, a régi Népszínház kitűnő komikusának, előhaladott cukorbaja miatt jobblábát le kellett amputálni, a műtét után követ­kező napon meglátogattam a Rókus-kórházban. Halálsápadtan feküdt betegágyán, de mikor meg­látott, bágyadt mosolygással igy szólt: — Látod Tónikám, engem kétszer temetnek: először a lábamat, azután majd a testemet teme­tik, de én azt hiszem, hogy mi sohase halunk meg! És másnap délben örökre lehunyta szemeit. Temetésén, mely a Stáhly­ utcai halottasház udvarán folyt le, a régi Népszínház -"én és Tihon nevő tagjai mind megjelentünk. Ott volt Szirmai­ Imre, Újvári Károly, Tollagi Adolf, Német Jóska. A szertartás előtt Németh Jóska tréfálkozva így szólt hozzám: — Ugye Tónikám, ez velünk nem eshetik meg, mert mi sohase halunk meg... Néhány hónappal később az örökifjúnak látszó Németh Jóska mindig tréfálkozó ajkait örökre elnémította a halál... Jászai Marival, a most elhunyt nagy tragikával, ezelőtt két évvel találkoztam utoljára a Budai Színkör árnyas udvarán. Olyan viruló volt, olyan rugékony, olyan duzzadó erejű, mintha még át sem lépte volna a hetvenedik életévét, üdvözlésem után melegen érdeklődött hogylétem felől és mi­kor sok bamat-bajomat elpanaszoltam neki, ka­cagva igy vigasztalt: — Se baj, kedves öreg kollégám, azért mi sohse halunk meg. És most már ő is ott pihen a csendes teme­tőben ... zetést adnak és ennek következtében a hely­árak túl magasak. Nincsenek arányban tisztvise­lői fizetésünkkel. Ha mindnyájan tudjuk „ol­csóbban" adni, miért nem lehet ezt is arányosan rendezni? Végre nem kell minden száznak autó­jának lenni... Erre a levélre bátorkodom megjegyezni a következőket: Először a színházaknak nem is megy rész-II. Katalin cárnő egy estélyére meghivatta a világhírű Gabrielli asszonyt, hogy ott éne­keljen. Gabrielli szívesen vette a meghívást és mindössze ezer aranyat kért a felléptéért, Katalin cárnő fel volt háborodva. — Ezer arany! —­ kiáltotta —, hiszen eny­­nyit a tábornagyjaim se kapnak!! — Akkor, felség — mondotta mély gon­dolattal a művésznő impresszáriója —, kés ÚJSÁG VASÁRNAP, 1926 OKTÓBER 17. mmmmm—mmmmm——————.... A Magyar Országos Központi Takarék­­pénztár levélpapirosán igen kedves írást kap­tam, kétségkívül a bank egyik tisztviselőjétől, aki hűséges olvasója ennek a Pletykálkodás­nak. Egy papírzacskót is küldött, egy aféle primitív staniclit, amilyenbe az utcasarki gyü­mölcsárusok mérik bele az ő idénybeli áruikat. Ezen a papírzacskón aztán véletlenségből rajta van az egész dokumentuma a húsz év előtti színházi világnak. A Király­ Színház ki­selejtezett makulatúrapapirosából, amelyből az idők folyamán papírzacskó lett, megtudjuk, hogy mi is volt a keresetük, a fizetésük, sok­sok évvel ezelőtt igen nagy és jelentős színész­nőknek, színészeknek, akik közül­­többen még ma is teljes aktivitással szórakoztatnak ben­nünket. A papírzacskó egyik részét itat, megcí­aí­­tattam és megismertetem olvasóimmal. Abb­an viszont nincs igaza tisztelt barátomnak, aki a papírzacskót beküldte, hogy kísérőlevelében haragszik a nagyfizetésű sztárokra. — Azért megy rosszul a színházaknak — írja levelében —, mert egyes színészeknek óriási is­ hí ház. Fizetési iv 19 év /^'^hó felére..80D* szül. Másodszor nem minden sztárnak van autója. Továbbá óriási gázsit csak azoknak a színészeknek fizetnek, akik ezt behozzák. És hogy nincsenek arányban ezek a honoráriu­mok a tisztviselői fizetésekkel! Ez nem újság. Hogy mennyire nem, arra vonatkozólag szabadjon elmondani egy finom kis udvari történetet. Éyeskedjék talán a tábornagyjaival énekeld­­etni! A régi jó világban, melyre a levélíró hivat­kozik, Blaha Lujzának, Hegyi Arankának, Pál­mai Ilkának, hogy csak ezeket említsem, szin­tén jóval nagyobb gázsijuk volt, mint a mi­niszterelnöknek, akit még hegyibe­n Tisza Kálmánnak hívtak! Sorty Háry János Az Operaház újdonsága Háry Jánost, a gazdag fantáziával hazu­­dozó obsitos vitézt Gárny János tette örök­­életűvé. Az irodalomtörténet adatai szerint élő alak volt, az esztétikusok megállapítása szerint azonfelül típus is, a maga igaz valóságában azonban a magyar mesemondó-fantázia meg­testesülése. Háry hazugságai nem rosszhisze­­műek és nem is érdekből fakadók, ő csak mesél a kocsmában társainak, gyönyörködteti őket dús képzelőerejének a termékeivel. Ha tatyik­ ember, talán népszerű és nagy szó lesz belőle, mint Jack London Martin Edenjéből, így azonban élőszóval szórta el szellemi szü­lötteit, amelyek épp úgy a nyilvánosságra kívánkoztak, mint az író gondolatai. Paulini Béla, aki nemcsak vidám és kedvelt humorista, hanem mélyérzésű, gazdagkedélyű és színes fantáziájú mesélő is, talán valami lelki közösséget érezhetett a múlt század meg­örökített mesemondójával és ezért választotta őt darabja főhőséül. Harsányi Zsolttal, a fi­­nomizlésű íróval és a színpadi fogások egyik legalaposabb ismerőjével társulva kelti ismét életre Garay merészen hazudozó obsitosát. A szöveg valami furcsa fantasztikum. A realitást az elő- és utójáték képviseli benne, ahol az öregedő Háry a kocsmában ül és mesél. Társai jól tudják, hogy hazudik, de szívesen és gyönyörűséggel hallgatják s azért, hogy csak meséljen, úgy tesznek, mintha el is hinnének mindent, amit Háry mond. A két realitás közé ékelik a szerzők az álom­világot, Háry kitalált meseszerű kalandjait. És itt kezdődik a fantasztikum, az illúzióknak a so­rozata, amelyeknek olyan szívesen engedjük át a lelkünket . Az orosz-osztrá­k határon két silbak áll. Csak egy sorompó választja el őket. A sorompó orosz oldalán oly hideg van, hogy még a vatki is belefagy a kulacsba, az osz­trák oldalon meg oly meleg, hogy a poszton álló magyar őrszem bora egész ihatatlan lesz. Kicserélik a kulacsokat, hogy az egyiknek az itala lehűljön, a másiké meg fölengedjen. A rosszkedvű orosz silbak senkit sem ereszt át a határon, még Mária Lujzát is elutasítja. Háry János erre az egész őrházat átrántja osztrák területre Mária Lujzával és kíséretével együtt. A császár leánya erre magával viszi a bécsi Burgba s felfogadja szolgálónak Háry mátkáját, örzsét is, aki a rezidenciában a két­fejű sast etetgeti. Háry Mailandban egymaga veri szét az egész francia ármádiát és foglyul ejti magát Napóleon császárt is, akivel aztán megköti a békét. Vitézi tetteiért rangot cserél vele a generális. Az is természetes, hogy Mária Lujza otthagyja Napóleont és belehabarodik Háryba. Az intrikus Ebelasztin lovag felbuj­­­­tására a hétfejű sárkány elrabolja Mária­­ Lujzát. Háry kiszabadítja és hazaviszi Bécsbe, s Ferenc császár hercegi rangra akarja őt­­ emelni, feleségül adná hozzá Mária Lujzát s hozományul a fele császárságot. De Háry mindenről lemond. Neki csak az obsit kell és őrzse ... Sok kedves epizód és ragyogó ötlet tarkítja a szöveget. Az özvegy sárkányasszony, akinek a férje epesorvadásban halt meg, remekül el­gondolt figura. Hasonlóan merész fantáziájú,­­ groteszk és mégis jólható ötletek vonulnak végig az egész darabon. Azoknak a lovagok­nak, akiket a sárkányok megettek, a csont­vázai glédába állnak és tisztelegnek Háry előtt. A francia lovak kiköpik a zabot, sárga­répát esznek és nyerítés helyett fütyürésznek, mint a kanári madár... A császári ebéd rövid, mert nagymosás van.. . Pecsenyének a két­fejű sas csibéjét szolgálják fel... és igy to­vább. Ezek a groteszk, furcsa ötletek azonban sehol sem válnak ék­szerűekké, hanem min­denütt csak a fantasztikumot hangsúlyozzák és emelik ki erősebben. Szép és értékes munka a Háry János szö­vege s azonfelül még ízig-vérig magyar is. Az őserejű, magyar mesemondó fantázia szülöttje. Szórakoztat, gyönyörködtet és mindvégig leköti a figyelmet. A zene Kodály Zoltán első színpadi műve. A világhírű magyar zeneszerző itt már nem marad meg kizárólag az atonalitás mezején, hanem felhasználja a tonalitást is hatást keltő eszközül. S nemcsak a nép ajkán élő dalokat fogadja el magyar zenének, hanem a Bihari- Lavotta-Erkel-féle formanyelvet is. Ilyen stí­lusban irt, szigorú tonalitásban tartott palotás­­szerű magyar tánca a legszebb része a parti­túrának. A magyar nóták, amiket felhasznál művé­ben, őserejn­ek és izzó magyarságnak. De vajmi gyakran úgy érezzük, hogy a nótákat aláfestő zenekari rész nem olvad harmonikus egészbe a melódiával. Hogy a darabból vett hason­lattal éljünk, úgy hat, mint Marci kocsison

Next