Ujság, 1926. október (2. évfolyam, 222-248. szám)
1926-10-17 / 236. szám
14 SZÍNHÁZI ZENE Pletykálkodás Beöthy László volt az első ebben az országban, aki Mikszáth Kálmán regényéből darabot csináltatott. Amikor 1987-ben átvette a Magyar Színházat, amelyben odáig operettet játszottak, felkereste Mikszáth Kálmánt és engedelmet kért tőle, hogy valamelyik regényéből színdarabot csináltasson így került a színpadra annak a vén zsidónak a története, aki valamikor Glogován ócska piros napernyőjével védett meg egy elhagyott kisgyereket és akit az egész falu népe ezentúl Szent Péternek gondolt. Hajszálpontosan ma tizenkilenc éve, október 16-án, elmentem Mikszáth Kálmánhoz, tőle akartam megtudni, mit szól a Szent Péter esernyőjéhez mint drámához? A Revitzkytéri lakásán fogadott, az erkélyen ült, amikor jöttem, élvezettel szívta virginiaszivarját és olvasott. Különösképpen a Szent Péter esernyője című regényét olvasta. Megmondtam, hogy éppen emiatt jöttem, árulja el, mit gondol a darabról. Nyomban készen volt a válasszal: — Hát semmi jót. Regényemből nem lehet jó darabot csinálni, megmondtam én ezt már sokszor, meg is írtam. A színházban az írói alkotás egy nagy közönség jelenlétében lép ki a világba. Másnap azonfelül az összes lapok referálnak s a mázsálókon át legalább hozzávetőleg megállapítható, mennyit nyom az iró és mennyit a darabja. — Az elbeszélő sorsa nem ilyen. Az nem kerül együttesen ítélő sokaság elé. Az iró a szive vérével, lelke lobogásával alkotott virárágokat, nem azért, hogy ott az osztagban egy nap alatt elszáradjanak, úgyszólván nyomtalanul. Látja öcsém, meg sem próbálkoztam színműitással, mert úgy tudom, hogy az író és szerző két ellentétes pólus. A regény akkor jó, ha a szerző nincs jelen, nem ő beszél, nem ő cselekszik. A darabnál meg minden a szerző. Ha nincs jelen, nem jó a darab Meg aztán még valami. Egy emberélet legfeljebb arra elég hosszú, hogy az író olvasson és elbeszéljen. Színműveket is írni, arra igazán nincs ideje. Regényből pedig egyáltalában nem lehet jó darabot csinálni Én nem hiszek benne. A darabot, amit regényemből csináltak, nem ismerem, bevallom, nem is érdekel. Azért olvasom most a regényt, hogy gondolkozzam kissé fölötte, hogyan lehetett ebből drámát csinálni. — Aztán meg nincs is valami nagy szerencsém a regényemből készült darabokkal. Egy német A fekete folt című elbeszélésemből operát csinált, meg sem hívott a premierre. Igaz, el sem mentem volna. Aztán Drezdában is adnak egy operát Die Schönen von Fogaras a címe, a librettó A szelistyei asszonyok! Ezzel jártam a legfurcsábban. Még csak engedelmet se kértek rá. A német lapok el voltak ragadtatva, de rólam csak azt írták, hogy nem ismerjük se kézit, se lábát. Hanem a szövegkönyvírót, azt hiszem Leon-nak hívják, dicsérték agyba-főbe, hogy ilyen meg amolyan nagyszerű szövegkönyvet irt. — De színházba csak el méltóztatik menni? menni? — kérdeztem végre bátortalanul. — Nem én, — felelte Mikszáth Kálmán — nem szeretem a színházat, bevallom, a színészeket se nagyon. Ma már ebből az irodalomtörténeti távlatból kissé nehéz volna megállapítani, hogy látta-e Mikszáth Kálmán a Szent Péter esernyőjét a színpadon. Ha annak nem is volt az a döntő sikere és ha azon keresztül fanza is maradt a nagy írónak, hogy regényből nem lehet jó darabot csinálni, ezt a véleményét az idők folyamán talán mégis revidiálta volna a Vén nazember és a Naszty fia sikere kapcsán. Mert szent igaz, hogy egy közömbös vagy csak jó regényből nem lehet jó darabot csinálni. A Mikszáth Kálmán regényeiben azonban annyi a mozgalom, az elevenség, az igaz élet, a valóságból vett figura, hogy mint az eredmény örvendetesen bizonyítja, a színpadra átdolgozva is beválnak. Csak éppen a Mikszáth Kálmán szíve az, ami hiányzik belőlük ... Derék Antal, ez a kitűnő művész, egyike azoknak a nagyon keveseknek, akik a régi gárdából még megvannak, írja nekem ezt a jellegzetes visszaemlékzést, amelynek Jászai Mari halála szomorú aktualitást kölcsönöz. Mikor Solymossi Eleknek, a régi Népszínház kitűnő komikusának, előhaladott cukorbaja miatt jobblábát le kellett amputálni, a műtét után következő napon meglátogattam a Rókus-kórházban. Halálsápadtan feküdt betegágyán, de mikor meglátott, bágyadt mosolygással igy szólt: — Látod Tónikám, engem kétszer temetnek: először a lábamat, azután majd a testemet temetik, de én azt hiszem, hogy mi sohase halunk meg! És másnap délben örökre lehunyta szemeit. Temetésén, mely a Stáhly utcai halottasház udvarán folyt le, a régi Népszínház -"én és Tihon nevő tagjai mind megjelentünk. Ott volt Szirmai Imre, Újvári Károly, Tollagi Adolf, Német Jóska. A szertartás előtt Németh Jóska tréfálkozva így szólt hozzám: — Ugye Tónikám, ez velünk nem eshetik meg, mert mi sohase halunk meg... Néhány hónappal később az örökifjúnak látszó Németh Jóska mindig tréfálkozó ajkait örökre elnémította a halál... Jászai Marival, a most elhunyt nagy tragikával, ezelőtt két évvel találkoztam utoljára a Budai Színkör árnyas udvarán. Olyan viruló volt, olyan rugékony, olyan duzzadó erejű, mintha még át sem lépte volna a hetvenedik életévét, üdvözlésem után melegen érdeklődött hogylétem felől és mikor sok bamat-bajomat elpanaszoltam neki, kacagva igy vigasztalt: — Se baj, kedves öreg kollégám, azért mi sohse halunk meg. És most már ő is ott pihen a csendes temetőben ... zetést adnak és ennek következtében a helyárak túl magasak. Nincsenek arányban tisztviselői fizetésünkkel. Ha mindnyájan tudjuk „olcsóbban" adni, miért nem lehet ezt is arányosan rendezni? Végre nem kell minden száznak autójának lenni... Erre a levélre bátorkodom megjegyezni a következőket: Először a színházaknak nem is megy rész-II. Katalin cárnő egy estélyére meghivatta a világhírű Gabrielli asszonyt, hogy ott énekeljen. Gabrielli szívesen vette a meghívást és mindössze ezer aranyat kért a felléptéért, Katalin cárnő fel volt háborodva. — Ezer arany! — kiáltotta —, hiszen enynyit a tábornagyjaim se kapnak!! — Akkor, felség — mondotta mély gondolattal a művésznő impresszáriója —, kés ÚJSÁG VASÁRNAP, 1926 OKTÓBER 17. mmmmm—mmmmm——————.... A Magyar Országos Központi Takarékpénztár levélpapirosán igen kedves írást kaptam, kétségkívül a bank egyik tisztviselőjétől, aki hűséges olvasója ennek a Pletykálkodásnak. Egy papírzacskót is küldött, egy aféle primitív staniclit, amilyenbe az utcasarki gyümölcsárusok mérik bele az ő idénybeli áruikat. Ezen a papírzacskón aztán véletlenségből rajta van az egész dokumentuma a húsz év előtti színházi világnak. A Király Színház kiselejtezett makulatúrapapirosából, amelyből az idők folyamán papírzacskó lett, megtudjuk, hogy mi is volt a keresetük, a fizetésük, soksok évvel ezelőtt igen nagy és jelentős színésznőknek, színészeknek, akik közültöbben még ma is teljes aktivitással szórakoztatnak bennünket. A papírzacskó egyik részét itat, megcíaítattam és megismertetem olvasóimmal. Abban viszont nincs igaza tisztelt barátomnak, aki a papírzacskót beküldte, hogy kísérőlevelében haragszik a nagyfizetésű sztárokra. — Azért megy rosszul a színházaknak — írja levelében —, mert egyes színészeknek óriási is hí ház. Fizetési iv 19 év /^'^hó felére..80D* szül. Másodszor nem minden sztárnak van autója. Továbbá óriási gázsit csak azoknak a színészeknek fizetnek, akik ezt behozzák. És hogy nincsenek arányban ezek a honoráriumok a tisztviselői fizetésekkel! Ez nem újság. Hogy mennyire nem, arra vonatkozólag szabadjon elmondani egy finom kis udvari történetet. Éyeskedjék talán a tábornagyjaival énekeldetni! A régi jó világban, melyre a levélíró hivatkozik, Blaha Lujzának, Hegyi Arankának, Pálmai Ilkának, hogy csak ezeket említsem, szintén jóval nagyobb gázsijuk volt, mint a miniszterelnöknek, akit még hegyiben Tisza Kálmánnak hívtak! Sorty Háry János Az Operaház újdonsága Háry Jánost, a gazdag fantáziával hazudozó obsitos vitézt Gárny János tette örökéletűvé. Az irodalomtörténet adatai szerint élő alak volt, az esztétikusok megállapítása szerint azonfelül típus is, a maga igaz valóságában azonban a magyar mesemondó-fantázia megtestesülése. Háry hazugságai nem rosszhiszeműek és nem is érdekből fakadók, ő csak mesél a kocsmában társainak, gyönyörködteti őket dús képzelőerejének a termékeivel. Ha tatyik ember, talán népszerű és nagy szó lesz belőle, mint Jack London Martin Edenjéből, így azonban élőszóval szórta el szellemi szülötteit, amelyek épp úgy a nyilvánosságra kívánkoztak, mint az író gondolatai. Paulini Béla, aki nemcsak vidám és kedvelt humorista, hanem mélyérzésű, gazdagkedélyű és színes fantáziájú mesélő is, talán valami lelki közösséget érezhetett a múlt század megörökített mesemondójával és ezért választotta őt darabja főhőséül. Harsányi Zsolttal, a finomizlésű íróval és a színpadi fogások egyik legalaposabb ismerőjével társulva kelti ismét életre Garay merészen hazudozó obsitosát. A szöveg valami furcsa fantasztikum. A realitást az elő- és utójáték képviseli benne, ahol az öregedő Háry a kocsmában ül és mesél. Társai jól tudják, hogy hazudik, de szívesen és gyönyörűséggel hallgatják s azért, hogy csak meséljen, úgy tesznek, mintha el is hinnének mindent, amit Háry mond. A két realitás közé ékelik a szerzők az álomvilágot, Háry kitalált meseszerű kalandjait. És itt kezdődik a fantasztikum, az illúzióknak a sorozata, amelyeknek olyan szívesen engedjük át a lelkünket . Az orosz-osztrák határon két silbak áll. Csak egy sorompó választja el őket. A sorompó orosz oldalán oly hideg van, hogy még a vatki is belefagy a kulacsba, az osztrák oldalon meg oly meleg, hogy a poszton álló magyar őrszem bora egész ihatatlan lesz. Kicserélik a kulacsokat, hogy az egyiknek az itala lehűljön, a másiké meg fölengedjen. A rosszkedvű orosz silbak senkit sem ereszt át a határon, még Mária Lujzát is elutasítja. Háry János erre az egész őrházat átrántja osztrák területre Mária Lujzával és kíséretével együtt. A császár leánya erre magával viszi a bécsi Burgba s felfogadja szolgálónak Háry mátkáját, örzsét is, aki a rezidenciában a kétfejű sast etetgeti. Háry Mailandban egymaga veri szét az egész francia ármádiát és foglyul ejti magát Napóleon császárt is, akivel aztán megköti a békét. Vitézi tetteiért rangot cserél vele a generális. Az is természetes, hogy Mária Lujza otthagyja Napóleont és belehabarodik Háryba. Az intrikus Ebelasztin lovag felbujtására a hétfejű sárkány elrabolja Mária Lujzát. Háry kiszabadítja és hazaviszi Bécsbe, s Ferenc császár hercegi rangra akarja őt emelni, feleségül adná hozzá Mária Lujzát s hozományul a fele császárságot. De Háry mindenről lemond. Neki csak az obsit kell és őrzse ... Sok kedves epizód és ragyogó ötlet tarkítja a szöveget. Az özvegy sárkányasszony, akinek a férje epesorvadásban halt meg, remekül elgondolt figura. Hasonlóan merész fantáziájú, groteszk és mégis jólható ötletek vonulnak végig az egész darabon. Azoknak a lovagoknak, akiket a sárkányok megettek, a csontvázai glédába állnak és tisztelegnek Háry előtt. A francia lovak kiköpik a zabot, sárgarépát esznek és nyerítés helyett fütyürésznek, mint a kanári madár... A császári ebéd rövid, mert nagymosás van.. . Pecsenyének a kétfejű sas csibéjét szolgálják fel... és igy tovább. Ezek a groteszk, furcsa ötletek azonban sehol sem válnak ékszerűekké, hanem mindenütt csak a fantasztikumot hangsúlyozzák és emelik ki erősebben. Szép és értékes munka a Háry János szövege s azonfelül még ízig-vérig magyar is. Az őserejű, magyar mesemondó fantázia szülöttje. Szórakoztat, gyönyörködtet és mindvégig leköti a figyelmet. A zene Kodály Zoltán első színpadi műve. A világhírű magyar zeneszerző itt már nem marad meg kizárólag az atonalitás mezején, hanem felhasználja a tonalitást is hatást keltő eszközül. S nemcsak a nép ajkán élő dalokat fogadja el magyar zenének, hanem a Bihari- Lavotta-Erkel-féle formanyelvet is. Ilyen stílusban irt, szigorú tonalitásban tartott palotásszerű magyar tánca a legszebb része a partitúrának. A magyar nóták, amiket felhasznál művében, őserejnek és izzó magyarságnak. De vajmi gyakran úgy érezzük, hogy a nótákat aláfestő zenekari rész nem olvad harmonikus egészbe a melódiával. Hogy a darabból vett hasonlattal éljünk, úgy hat, mint Marci kocsison