Ujság, 1944. március (42. évfolyam, 49-66. szám)
1944-03-05 / 53. szám
VASÁRNAP, 1944 MÁRCIUS 5 UJSÁG) Pesti • KIS TÜKÖR – írja VÁNDOR KÁLMÁN Nem! Hiába! Az embernek nincsen nyugta. Ezekben a kataklizmás napokban, amikor a rémhírek áradata rohamozza a meggyötört embert, amikor a modern háború legmodernebb formája, az idegháború hirdet fenyegető hangsúlyokkal borzalmas jövőt, amikor a levegő tele van fenyegetésekkel, melyek az embert halálok halálával rémítik, most újabb rémhír röppent fel, mely mégborzalmasabb. Ez a rémhír nem halállal fenyeget. Ez a rémhír a halálnál is szörnyűbb fenyegetést szegzi szivünknek. Száznyolcvan esztendős emberi élettel fenyeget. — Úristen, még mindig nem volt elég a rémhírekből! Nem elég, hogy a hadi jelentések, a hadi propaganda, a rádió, a politikai szónoklat indította meg az idegháborút, most csatlakozik hozzájuk még új fegyvernem, a tudósok társadalma is. A Nemzetközi Népességtudományi Unió magyarországi csoportja ülést tartott és szemben III. Ince pápával, aki 1208-ban „De contentu mundi“ című halhatatlan művében kegyes jósággal negyven évben és csak kivételesen hatvan esztendőben állapította meg az emberi életkor végső határát, most jönnek a biológusok. ..géneket“ szaporítanak és közlik, hogy ne reménykedjünk! Ha ma 110 esztendő körül keressük is az élethatárt, az orvostudomány, amely oly számos csatát nyert már meg járványok, betegségek ellen, közeledik diadalának tetőpontjához.Amikor már csak természetes halál lesz. Csak végelgyengülés. Mely .180—200 esztendős korunkban fog elérni bennünket. Döbbenten állunk e mindennél borzalmasabb rémhír hallatára. Az Isten szerelmére, kiáltunk fel, milyen magasságokban élnek kiváló tudósaink? Vájjon teljesen a társadalmon kívül vannak? Nei ii látják, hogy ez az eredmény, melyet ők diadalnak könyvelnek el, az ember számára a legveszedelmesebb fenyegetés? Az Isten szerelmére, mi lesz velünk? Mi lesz, ha azok az urak, akik ma ülnek a hivatalokban, 180 éves korukig nem akarnak felkelni az Íróasztal mellől". S ami még borzalmasabb, a 181 éveseknek töretlen erőt ígérnek a tudósok. Eddig 50 éves korukban megtört az erejük és gyermekeiknek a világ mégsem tudott munkahelyet teremteni. Mi lesz, ha 180 éves korukig nemzik a gyerekeket? Paradicsommá akarják változtatni a világot? Nem édenkertté, hanem paradicsommá, amelyből levest csinálnak s amelynek, gyökércsúcsa a tenyészetben halhatatlan? Nem, a Nemzetközi Népességtudományi Unió magyarországi csoportjának nem lett volna szabad csatlakozni az idegháborúhoz. Nem lett volna szabad amúgy is megtépett idegeinket a halálfenyegetések után most azzal is megfenyegetni, hogy 180 esztendős korunkig, sőt ha nagyon rosszul megy, 200 évig nézhetjük ezt a tulajdon rosszszagú levében fortyogó keserves világot! S a rémült ember hallván a döbbenetes hírt, még örül is, hogy Magyarországon él és nem Bulgáriában. Mert ott ezek a veszedelmes tudósok 1200 száz éven felüli Matuzsálemet ismernek személyesen. Még örülhetünk, hogy nem Brazíliában és Columbiában élünk, mely államok rögtön Bulgária után következnek Sőt különös örömünk lehet, hogy nem Udvarhely és a Szomszédos Háromszék megye a szülőhazánk, mert ott százezer lélekre 208,2 Matuzsálem esik. A rémhír ezúttal nem vakhír. Nem kitalálás. A semleges svédek mutatják ki, hogy a földön immár 2500 olyan ember él, aki tanúbizonysága a tudósok fenyegetésének, 2500 ember kacsázik száz éven felül a száznyolcvan felé s ezek között magyar is van, mégpedig — fogazz meg, ó, olvasó! — 120 esztendővel! Nem, ez a rémhír nem vakhír. A múlt évben itt Magyarországon is járási és tisztiorvosokkal, tehát megbízható egyénekkel készítettek felvételt a 90 éven felüliekről s ez a felvétel igazolja a hióbhirt. Még egy szerencsénk van nekünk, férfiaknak! A nők tovább bírják. De valami csekély remény, mert 120 esztendő helyett 110-et élni egy házasságban a mai gazdaságii viszonyok között, na legyünk finomak és ne beszéljünk róla ... A rettentő fenyegetés hatása alatt összetett kezekkel, könyörögve fordulunk az összes biológusok, operatőrök, fiatalítók, testegyenészek, pedikűrök, manikűrök és felcserek felé. Könyörüljenek rajtunk, hagyjanak nekünk békét! Nézzenek körül a világban. Nézzék meg ezt az osztályokra tagozott, egymással harcban álló társadalmat. Az Isten szerelmére, hát élvezet élni egy olyan világban, amelyen amakkor, amikor milliók éheznek, egész országok kávétermését önti tengerbe, kivonja a búzából a sikértartalmat, mert nem az ember a fontos, hanem a már? Élvezet 180 esztendeig élni egy világban, amely ledöntötte trónjáról a szeretetet és helyébe a gyűlöletet ültette? Vágyakozhatik valaki kétszáz esztendős életre, amikor ebben az életben végig kell néznie gyerekei, unokái, sőt tekintettel a hosszú életkorra, dédjei és ükunokái foszforhalálát, lángban égő ruhában való rohanását? Akarhat valaki száz évekig élni, amikor a rémület már úgy elvette az ember eszét, hogy az árvíztől való félelmében tűzbe veti magát, vagy a tűztől rettegve a szennyes áradatban való fuldoklást is megváltásnak érzi? Nem! Ada kell kérnünk a tudósokat: () — Várjanak kicsit! Várjuk meg legalább ennek a kataklizmának a végét. Mielőtt összekotyvasztják a pirulát, mely reggel, délben, este lenyelve meghosszabbítja életünket, várják meg ennek a kataklizmának a végét. Várják meg, hogy mi lesz belőle. S ha majd azt látjuk, hogy trónjára visszaült a szeretet, hogy ember embernek nem farkasa lesz, hanem testvére és segítőtársa, ha azt látjuk, hogy testvér lesz a tőke és a munka, ha azt látjuk, hogy a szellemi munkás szót nem sajátítják ki a segédhivatali iktatónak, hanem elismerik, hogy annak a „fizikai munkát“ végző autószerelőnek a munkája legalább olyan szellemi munka, ha megszűnnek az osztályok, skatulyák, melyekbe berakják az embert hogy aztán egymás ellen uszíthassák őket, ha azt látjuk, hogy a világ vezető motívuma nem az erőszak, nem az alantas ösztön, nem az érdek és nem a hamisság lesz, hanem végre az igazság: higyjék el, akkor mi emberek fogunk menni, végeláthatatlan sorban alkotva küldöttséget a tudósokhoz, hogy megkérjük őket: — Uraim, most itt az idő! Hozzátok a receptcót! Most már szívesen élünk kétszáz esztendeig. De amíg ez a világ el nem következik, tessék elhinni, az életnél a halál sokkal kisebb fenyegetés. „Az eszmék erősbek A rossz anyagnál Ezt ledöntheti Erőszak, az örökké élni fog!" Madáchnak ezeket a sorait vésték a márványkőbe, amely alatt Paulay Ede, a legnagyobb magyar színházigazgató és rendező nyugszik, éppen ötven esztendő óta. A Nemzeti Színház centenáris ünnepségén Tasnádi Nagy András többek közt így beszélt: — Paulay Edéé az érdem, hogy drámaírók, színészek nagyszerű összefogásával igazán naggyá lett Nemzeti Színházunk, ő alatta indult meg az igazi magyar drámairodalom s a Shakespeare-kultuszon sem esik emiatt csorba. Emellett a színház programjában az egész művelt világ drámairodalma: német, osztrák, dán, spanyol, angol, olasz, francia drámák találhatók. S micsoda színészek a színpadon! Náday Ferenc, Halmi Ferenc, Újházi Ede, Nagy Imre, Vizváry Gyula, E. Kovács Gyula, Bercsényi Béla, Jászai Mari, Helvey Laura, Rákosi Szidi, Vizváryné, Szigeti Jolán, Fáy Szeréna, Lánczy Ilka, Mihályffy Károly, Csillag Teréz, Gyenes László, Gabányi Árpád, Hegyessy Mari, Dezső József, Császár Imre, Márkus Emília, Szacsvay Imre, Alszeghy Irma és a többiek mind Pukánszkyné Kádár Jolán, a Nemzeti Színház történetének kitűnő krónikása és jeles kritikusa, igy ír: — Paulay Ede nagy sikereiben része volt nemcsak fáradhatatlan buzgalmának, nagy tanultságának, hanem egyéni kedvességének, melylyel színészeit megnyerni és a széthúzókat együttessé kovácsolni tudta. Paulay, széles látókörű, nagyművetiségű és erőskezű rendező volt, maga vezetett minden próbát, pedig az Operaház megnyílta (1885) után teendői megkétszereződtek, hisz heti négy előadás helyett hetet kellett rendeznie! Olykor egy-egy darabban három nemzedék jelesei játszottak együtt, de nemzedékellentét nem volt köztük. Paulay tapintata mindenkit kellő módon a maga helyére tudott állítani s rendezői művészete olyan egybevágó előadást hozott létre, amelyet a Théátre Français is megirigyelhetett volna. Igazgatásának ideje a színpadi realizmus virágkora volt s ez a stílus szállott örökül utódaira. Pataki József „A magyar színészet története“ című munkájában leszögezi: „ A magyar színpad történetében Paulay Edének korszakalkotó jelentősége van, mert azokat az új rendezői irányelveket, amelyek az európai színpadokon akkor kezdték átreformálni a színjátszást, a magyar, rendezők közül ő tudta a legszerencsésebben érvényesíteni. Sikerének titka főleg abban rejlik, hogy a rendezői székben írónak és színésznek közvetítő művésztársa tudott lenni. 1878-tól kezdve egyszemélyben igazgatója, főrendezője és dramaturgja volt a Nemzeti Színháznak. Egymaga végezte az egész művészi vezetést, mert érezte, hogy csakis így lehet az igazán egységes. Olyan volt, mint a jó hadvezér: mindenre tudott időt szakítani, mindent ő intézett, mindenütt az ő szelleme érvényesült. A pesti közönség meglehetős közönynyel viseltetett a Nemzeti Színházzal szemben, de a Paulay-éra alatt egyszerre divat lett a Nemzetibe járni! A kitűnő előadások tömegesen vonzották oda az embereket, ugy hogy a fővárosi közönség is csak nehezen jutott jegyhez, vidékiek pedig csak ugy, ha pesti ismerőseikkel előjegyeztettek maguknak jegyet! szerepeket játszott. De hamarosan kiderült, hogy a rendezéshez több tehetsége és több kedve van. Tíz év múlva már a színház főrendezője és a színiiskola aligazgatója, Szigligeti halála után pedig természetszerűen ő került az igazgatói székbe. „The right man on the right place“. Kevesen élnek már azok közül, akik tanúi voltak Paulay Ede pályafutásának és a Nemzeti Színház „aranykorának“. A színpadi gárda tagjai közül Márkus Emilia mesélhetne róla, aki első lépéseit tette „a világot jelentő deszkákon“ Paulay védőszárnyai alatt, az írók közül Herczeg Ferenc, akinek drámaírói munkássága Paulay idején kezdett felfelé ívelni, „A dolovai nábob leányá“-val. De legközelebbről ismerte Paulay Edét, az embert, színházon kívül eső intim magánéletét is a sógora, második feleségének, Adorján Bertának fivére, Adorján Sándor. Jókai lapjának, a „Nemzetinek volt főmunkatársa Adorján Sándor, később a „Magyar Nemzet“ felelős szerkesztője (1899). A szabadelvű párt bomlása után abbahagyta publicisztikai munkásságát és a MÁV tisztviselője lett. Műfordítással azonban továbbra is sokat foglalkozott. Ma 87 éves már Adorján Sándor, de még mindig szálegyenes, friss mozgású és eleven szellemű. Régi, aranyos kedélyét és a ferencjózsefi világra jellemző gavallériáját is maradéktalanul megőrizte. Miután Paulay Ede és Adorján Berta lánya, Paulay Erzsi művésznő, Cerutti gróf olasz nagykövet felesége nem tartózkodik Budapesten, Adorján Sándor a leghivatottabb arra, hogy Paulay Edéről emlékezzék. Ő még arra az időre is emlékszik, amikor Paulay Ede csak színésze volt a Nemzeti Színháznak. Megkérdezzük: miért hagyta abba tulajdonképpen Paulay a színjátszást? — Egy derűs eset kapcsán mondott örökre búcsút a színjátszásnak meséli mosolyogva. — Nagyon rövidlátó volt Paulay Ede, állandóan szemüveget viselt, de a színpadon természetesen nem jelenhetett meg pápaszemmel. Enélkül pedig alig látott szegény, így esett, hogy egyszer, amikor Poloniust játszotta, nekiment a kuliszszának és kivitte magával a palota falát... Persze harsány kacagás támadt a nézőtéren. A közönség percekig nevetett a tragédia kellős közepén. Akkor megfogadta, hogy nem játszik többet és ettől kezdve csak rendezői minőségben működött. — Pedig jó színész volt, ha nem is a legelső klasszist képviselte. De pompás apró ötletekkel tudta fűszerezni játékát. Emlékszem például, az egyik társadalmi színműben Prielle Kornélia partnere volt és Prielle teára látta őt magánál vendégül, persze a színpadon. Miután beöntötte neki a teát, megkérdezte: „Rummal parancsolja?“ Paulay szerényen felelte: „Kérek egy kevés rumot!“ De ravaszul kezet csókolt rumöntés közben a hölgynek és a szájával jól megbillentette rumosüveget tartó kezét, úgy hogy jócskán csurrant a csészébe a rumból. Ez az ötlet annyira tetszett a közönségnek, hogy nyiltszini tapsot kapott érte és — divat lett az urak körében a rámöntés pillanatában kezet csákalni a hölgynek ... Paulay második házasságára terelődik most a szó. — Tusi húgom a szinésziskolában tanítványa volt Paulaynak — meséli. — Nagyon szép és tehetséges leány volt, hát nem csoda, ha megtetszett a komoly tanár úrnak, aki igyekezett jelentősebb szerepeket juttatni neki. Az első komolyabb szerepet Madách Ember Tragédiájában kapta tőle. Ő játszotta az egyik angyalt. Amikor Szigligeti halála után Paulay direktor lett, esztendőre feleségül vette Tusit. — Előbb egy fiuk született: Bandika, aztán Erzsi leányuk jött a világra. Nagyon tehetséges volt mind a két gyerek. Erzsi már három éves korában kis „grande dame“, az anyja helyett fogadja a vendégeket és „adja az honneuröket“. Egyszer Beöthy Lászlót nagyon megkacagtatta, amikor valamilyen kényesebb kérdésére a háromesztendős csöppség azt felelte: „Erre nem válaszolok, mert ■— zsenben vagyok .. . Bandika, aki, sajnos, hétéves korában meghalt, roppant éretteszű gyerek volt. Imádta az apját és minden este csendben, áhítattal ült vele szemben, mialatt az újságot olvasott. Legfeljebb azzal zavarta, hogy rábökött az újság hátsó oldalára és megkérdezte: „Hát ez milyen betű?“ — Paulay megmondta és tovább olvasott. A gyerek azonban jól megjegyezte magának a hallott szót és ilyen módon, titokban, apránként megtanulta az egész ábécét. Amikor aztán hatéves lett és először vitték iskolába, azzal a kijelentéssel lepte meg szüleit és tanítóját, hogy ő már tud olvasni. Hitetlenkedve adtak kezébe egy könyvet és — most jött a második, sokkal nagyobb meglepetés ! A gyerek ugyanis — fordítva vette kezébe a könyvet és igy olvasta folyékonyan a szöveget .. . Kiderült, hogy apja esténként kettőbe hajtva tartotta az újságot és igy a gyerek — fordítva látta és fordítva tanulta meg a betűket . . . — Ilyen apró derűs esetek tarkították Paulay Ede életét. De rendszerint nagyon komoly volt. Sok gond, nagy felelősség nyomta és rengeteget dolgozott. Még a nyári szabadsága is folytonos munkában telt, hisz valami nyolcvan darabot fordított, tankönyveket írt növendékei számára, megírta külföldi utazásainak emlékeit, egy munkát „A színészet elmélete“ címen és egy másikat „Visszapillantás a színészeti tanoda 10 évi működéséről“ címmel. Irodalmi munkásságáért választották be a Petőfi- és a Kisfaludy-Társaságokba, de a francia Akadémiának is tagja volt! Utóbbi elismerést azért kapta, mert annyi francia szerző darabját adta elő a Nemzeti Színházban és ezeknek egy részét ő fordította. Tizenhat évi direktorsága alatt — negyvenhat magyar író darabjai mellett — hetvenöt külföldi szerzőt szólaltatott i meg és ebből negyven francia volt! — Roppant öröme telt vidéki tuszkulám. Taban. A gödöllői hegyen volt Blahánénak egy „Tündérlak“ nevű villája, csinos szöllővel körülvéve. Ezt megvásárolta tőle és itt időzött a nyári hónapokban, de munkával töltötte minden napját. Miután a direktorok Gödöllőn nyaraltak, divatba jött színészi körökben ez a kedves nyaralóhely. Előbb Jászay Mari költözött oda, aztán Hegyessy Mari az urával, Kaffka Lászlóval és őket követte Nagy Imre — amiből aztán nagy tragédia lett. Kaffka László párbajra hívta ki Nagy Imrét, aki idegességében a párbaj előtt főbelőtte magát. Paulay kétségbeesett nagyszerű színészének halálai miatt és sokáig vigasztalhatatlan volt. — Gödöllőn főleg fordítással foglalkozott Paulay Ede. Kiváló lingvista volt, főleg a latin és a francia nyelvet bírta tökéletesen, de hihetetlenül gyorsan tanult meg minden latinnal rokonnyelvet Jellemző erre az az eset, amikor valakivel lefordittatta Behegeray ..Folt, amely tisztit’ című darabját. Elolvasta a fordítást és kijelentette, hogy az egyik bekezdés rossz, ezt a szerző nem írhatta gy! A fordító szabadkozott, hogy de bizony azt szóró szóra így írta Behegeray, Paulay fogta az eredeti darabot, meg egy spanyol szótárt, egy spanyol nyelvtant és a három könyvvel kivonult Gödöllőre. Két hónap alatt — a darab kedvéért — megtanult spanyolul és nyomban felfedezte, milyen hibát követett el a fordító. „Csekélység ugyan“ — jegyezte meg —, „de ezen a csekélységen megfordul az egész darab!“ Egy másik fordítói bravúrja a „Figaro házasságé “-hoz fűződik. Beaumarchais darabjában Ná» A Nemzeti Színház aranykora Paulay Ede halálának 50. évfordulója Paulay Edét papnak szánták a szülei. Be is adták a premontrei rendbe, de a tizenöt esztendős gyereket már elbűvölte Thália és odadobta a kispapok reverendáját. Megszökött, színésznek ment. Néhány évig álnéven szerepelt vidéki színtársulatoknál, utóbb a saját nevén játszott nagyobb szerepeket, amelyekben már felfigyeltek rá. 1863-ban a Nemzeti Színházhoz került, színésznek. Hősszerelmes