Unitárius Egyház, 1905. október - 1906. szeptember (1. évfolyam, 1-12. szám)
1905-10-15 / 1. szám
1905. október 15. UNITÁRIUS EGYHÁZ. gyaknak, törekvéseknek csak addig van és lesz létjogosultsága, míg az egyházat szolgálják.És bárkitől jön vélemény, melyben a közérdek leple alatt személyes érdek ágaskodik — nálunk zárt ajtóra talál! Minden körülmények között! Programmunknak ez a második kardinális tétele, ígéretünk beváltásához lapunk existenciáját kötjük!... Tisztában vagyunk a nyomtatott betű nagyhatalmával. S hogy magunkat - s úgy másokat is — megnyugtassunk: kijelentjük, hogy azzal mindig az érintkezési pontokat keressük, de a szétválasztó utakra rá nem lépünk. Abból azonban nem csinálunk titkot, hogy egyházunk közállapotaival elégedetlenek vagyunk. S ezért minden kérdéshez, ami egyházunk külső és belső életére befolyással van, hozzá akarunk szólani. S ha így új világot nem is teremthetünk — nem áltatjuk ezzel magunkat — de legalább megállapíthatjuk, kik és mik vagyunk, hol állunk és merre megyünk. Sokkal inkább fogjuk azonban azt keresni, hogy miért vagyunk azok, amik vagyunk, miért állunk ott, ahol állunk és miért megyünk arra, a merre megyünk? Előre tudjuk, hogy amikor a tények egyszerű konstatálásával nem elégszünk meg: lépten-nyomon kényes kérdésekbe ütközünk. S ez okból — de különösen azért, hogy magunkat és másokat ismételten megnyugtassunk — már most ideszegezzük útmutató jelünket: elvünk az „audiatur et altera pars“ elve; senkiről azért, mert nincs velünk, nem gondoljuk, hogy ellenünk is van, de látni akarjuk az éremnek mind a két oldalát; tiszteljük mindenkinek hitét és meggyőződését, de a magunkét is taksáljuk annyira, hogy mint ők az övéknek, mi is a miénknek — valahányszor a közérdeke úgy kívánja — kifejezést adhassunk. Abból se csinálunk titkot, hogy magunkkal is elégedetlenek vagyunk. Illetékes és nem illetékes helyekről is sokszor halljuk, hogy belső embereink irodalmi Az írásmagyarázó követője, tanítványa szándékszik lenni Jézusnak, de előítéletek, régi kötelékek elszakításától való félelemből-e, avagy talán, mert még nem értette eléggé az eszményit; lelkesedése nem hághatott még a tetőpontra, midőn a lélek az embert valósággal elragadja; avagy talán, mert Jézus tetteiben és szavaiban nem látta még mindazt, amit keresett, amiért szive sóvárgott, lelke rajongott, még mindez ideig habozott, a mester követői, tanítványai sorába nem állott. Jézus betegeket gyógyít, halottakat támaszt, szomorkodókat vigasztal, bűnösöket dorgál s eddig nem ismert hangon szól ellenségeihez; feltárja az élet valóságát, elveszi a halálnak félelmét, testvérré teszi az embert, atyává az Istent és hív, szólít: „Jöjjetek én hozzám, én megnyugasztlak titeketTesz, szól Jézus és szive szivet talál, lelke lelket ér s mint szomjas virág az üde harmatot, csak úgy nyeli a vágyó lélek a bölcs tanácsokat. De Jézus távozni készül, túrtul a tengeren; a nép követi s az irásmagyarázónak túláradó, elbűvölt lelkéből előtör a csordultig telt lelkesedés: „Mester! én te utána: megyek, valahová mégy". Minő változás a sok vajúdás után; minő erő, elhatározás, ragaszkodás és lelkesedés a sok habozás s lehet tévelygés után! Miért ? Azért mert a vágyó, kereső, sóvárgó, kétségközt hányatott lélek megtalálta, amiért sóvárgott, amit keresett; megtalálta Jézusnál az eszményt, az eszményképet! Egy kép ez! Az ifjúi lélek vágyainak, kétségeinek, sóvárgásának képe ez! Igen! mert az ifjú a jelen s jövőre eszményt keres; eszményt, amely vezetni fogja szavát, tettét, életét, amellyel elkárhozik vagy idvezül s amely után vészben és viharban, rongyosan avagy bársonyban, éhezve avagy megelégitve, szeretve avagy megvetve, mindig ezt kiáltja: „Mester én fentárnal megyek, valahová nlégy“. S most, mikor egy új tanév elején annyi ifjú lélek ezer meg ezer vággyal indul el, keresve, keresve, talán még maga sem tudja, hogy mit, csak érzi, hogy lelke hajtja s bizonyos célpont .