Unitárius Egyház, 1905. október - 1906. szeptember (1. évfolyam, 1-12. szám)

1905-10-15 / 1. szám

1905. október 15. UNITÁRIUS EGYHÁZ. gyaknak, törekvéseknek csak addig van és lesz létjogosultsága, míg az egyházat szolgálják.És bárkitől jön vélemény, mely­ben a közérdek leple alatt személyes ér­dek ágaskodik — nálunk zárt ajtóra ta­lál! Minden körülmények között! Prog­­rammunknak ez a második kardinális tétele, ígéretünk beváltásához lapunk existenci­­áját kötjük!... Tisztában vagyunk a nyomtatott betű nagyhatalmával. S hogy magunkat - s úgy másokat is — megnyugtassunk: ki­jelentjük, hogy azzal mindig az érintke­zési pontokat keressük, de a szétválasztó utakra rá nem lépünk. Abból azonban nem csinálunk titkot, hogy egyházunk közállapotaival elégedetlenek vagyunk. S ezért minden kérdéshez, ami egyházunk külső és belső életére befolyással van, hozzá akarunk szólani. S ha így új vilá­got nem is teremthetünk — nem áltatjuk ezzel magunkat — de legalább megálla­píthatjuk, kik és mik vagyunk, hol állunk és merre megyünk. Sokkal inkább fogjuk azonban azt keresni, hogy miért vagyunk azok, amik vagyunk, miért állunk ott, ahol állunk és miért megyünk arra, a merre megyünk? Előre tudjuk, hogy ami­kor a tények egyszerű konstatálásával nem elégszünk meg: lépten-nyomon ké­nyes kérdésekbe ütközünk. S ez okból — de különösen azért, hogy magunkat és másokat ismételten megnyugtassunk — már most ideszegezzük útmutató jelün­ket: elvünk az „audiatur et altera pars“ elve; senkiről azért, mert nincs velünk, nem gondoljuk, hogy ellenünk is van, de látni akarjuk az éremnek mind a két ol­dalát; tiszteljük mindenkinek hitét és meggyőződését, de a magunkét is taksál­juk annyira, hogy mint ők az övéknek, mi is a miénknek — valahányszor a köz­érdeke úgy kívánja — kifejezést adhas­sunk. Abból se csinálunk titkot, hogy ma­gunkkal is elégedetlenek vagyunk. Illeté­kes és nem illetékes helyekről is sokszor halljuk, hogy belső embereink irodalmi Az írásmagyarázó követője, tanítványa szán­dékszik lenni Jézusnak, de előítéletek, régi köte­lékek elszakításától való félelemből-e, avagy talán, mert még nem értette eléggé az eszményit; lel­kesedése nem hághatott még a tetőpontra, midőn a lélek az embert valósággal elragadja; avagy ta­lán, mert Jézus tetteiben és szavaiban nem látta még mindazt, amit keresett, amiért szive sóvár­gott, lelke rajongott, még mindez ideig habo­zott, a mester követői, tanítványai sorába nem állott. Jézus betegeket gyógyít, halottakat támaszt, szo­­morkodókat vigasztal, bűnösöket dorgál s eddig nem ismert hangon szól ellenségeihez; feltárja az élet valóságát, elveszi a halálnak félelmét, test­vérré teszi az embert, atyává az Istent és hív, szólít: „Jöjjetek én hozzám, én megnyugasztlak tite­ketTesz, szól Jézus és szive szivet talál, lelke lelket ér s mint szomjas virág az üde harmatot, csak úgy nyeli a vágyó lélek a bölcs tanácsokat. De Jézus távozni készül, túr­tul a tengeren; a nép követi s az irásmagyarázónak túláradó, elbű­völt lelkéből előtör a csordultig telt lelkesedés: „Mester! én te utána:­ megyek, valahová mégy"­. Minő változás a sok vajúdás után; minő erő, elhatározás, ragaszkodás és lelkesedés a sok habo­zás s lehet tévelygés után! Miért ? Azért mert a vágyó, kereső, sóvárgó, kétségközt hányatott lélek megtalálta, amiért sóvár­gott, amit keresett; meg­találta Jézusnál az eszményt, az eszményképet! Egy kép ez! Az ifjúi lélek vágyainak, kétsé­geinek, sóvárgásának képe ez! Igen! mert az ifjú a jelen s jövőre eszményt keres; eszményt, amely vezetni fogja szavát, tettét, életét, amellyel elkár­­hozik vagy idvezül s amely után vészben és vi­harban, rongyosan avagy bársonyban, éhezve avagy megelégitve, szeretve avagy megvetve, min­dig ezt kiáltja: „Mester­ én fentárnal megyek, vala­hová nlégy“. S most, mikor egy új tanév elején annyi ifjú lélek ezer meg ezer vággyal indul el, keresve, keresve, talán még maga sem tudja, hogy mit, csak érzi, hogy lelke hajtja s bizonyos célpont­ ­.

Next