Unitárius Értesítő, 1925 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1925-01-15 / 1. szám

UNITÁRIUS ÉRTESÍTŐ mi egyszemélyű Istenünk imádásával tántoríthatatlanul. Emellett aztán gyakoroljuk szorgalmasan az istentiszteleteket, keressük és kövessük az igazságot, a szeretet égi lángja hevítse szüntelen szívünket, úgy éljünk és úgy cselekedjünk mindent, hogy botránkozás nélküli lelkiismeretünk legyen Isten és emberek előtt. Második újévi gondolatom ez: »Legyünk készek egyházunkért minden áldozatra.“ Aki egyházunk történetét csak nagyjában is ismeri, tudja, hogy fenntartása mily áldozatokat kívánt híveitől. Ma sincs különben, mert nekünk nincsenek nagy alapítványaink s amelyek vannak, azok nem elégségesek egyházunk szükségleteit fedezni. Egyes egyházközségek és az egyetemes egyház mindmind hívei áldozatkészségére szorul. Örömmel látom éppen az „Unitárius Értesítőből“, hogy magyarországi híveink jelentékeny összegekkel járulnak hozzá budapesti egyházközségünk fenntartásához s azt hiszem, hogy ebből többi egyházközségeink is részesülnek. Mi erdélyiek egyetemes egyházi adóval terheltük meg híveinket, különösen iskoláink fenntartása érdekében, mert itt az iskolákra nemcsak az ifjúság nevelése szempontjából van szükségünk, hanem ezek biztosítják fajunkat, nemzetiségünket is. Ha iskoláink nem lesznek, anyanyelvünk lesz veszélyeztetve. Szóval itt is ott is fokozott áldozatkészségére van szükségünk s nagyon örvendenék, ha ez az újévi gondolatom is némi befolyással lenne annak fokozására. Van még egy ok, ami mindnyájunkat áldozatkészségre kell, hogy buzdítson és ez angol és amerikai testvéreinknek irántunk lépten-nyomon nyilvánuló jóakarata és segélye. Hiszen nekik köszönhetjük budapesti templomunk, illetőleg házunk megváltását, nekik köszönhetjük azon Missziói Ház megvételét, amely ha teljesen felszabadul a bérlők kitelepítésével, minő hasznára lehet egyházunknak és mi erdélyiek nem tudjuk amerikai testvéreinknek eléggé megköszönni, hogy erdélyi egyházközségeinket az ottani egyházközségek testvérekül fogadták és segélyezik. A köszönet mellett mivel hálálhatjuk meg mindezeket inkább s az ők további segélyezésükre mivel tehetjük magunkat érdemesebbekké, mintha az ő példájukat követve, mi is áldozatkészek vagyunk, ami reánk nézve annyival könnyebb, mert amit mi áldozunk, magunkért, a mi javunkra és előmenetelünkre áldozzuk Még csak egy újévi gondolatomat kívánom itt közölni, de ez jobban mondva kérés-kérés, hogy: ,Adjon Isten boldog újévet mindnyájunknak!“ Ferenc József unitárius püspök, Mikulács Bácsi, Durugy Ferenc, dr Bognár Dénes 100—100 ezer, Nagy Árpád 90 ezer, dr. Török László 80 ezer, Szentpétery Lajosné (Pomáz) 72 ezer, Sinczky Ferenc (Gyula) 70 ezer, Liebenberg Károly 60 ezer, Major Juliánna emlékére, Gálfalvi Lajosné, Ferenczi Sándor (Balasagyarmat), Borbély Márton, özv. dr. Binder Emilné 50—50 ezer Fekete Gyula (Újfehértó) 40 ezer, Kiss Kovách Rudolf, Bognár Géza (tanuló) 20—20 ezer, Márton Miklós, Takács Ferenc (Celldömölk), Füzi János, Ujváry László 10—10 ezer. Ezek között a buzgó atyafiak között nem egy olyan is van, akinek nem volt alkalma a gyűjtőívvel szerencsét próbálni, de azonkívül áldozni kívánt a nemes célra s átadott vagy beküldött nekünk 100—500 ezer koronát, amiért fogadják mindannyian egyházközségünk elöljáróságának hálás köszönetét. Az országos gyűjtés ívei, a gyűjtés bezárása alkalmából (1924 dec. 31), zárt sorokban érkeznek vissza a lelkészi hivatalba (V., Koháry utca 4). Ezeknek a nyugtázását csak a hivatalos lezárás és elszámolás után fogja megkezdeni a gyűjtőbizottság. Az eddigi eredmény a postatakarékpénztárban : 76 millió korona I.—XIII közlemény összege : 27,765.180 K XIV. „ „ 3,537.000 „ Együtt: 31,343.180 K Egyházfenntartási Alap. Lapunk zártáig házi naplónkba a következő adományok érkeztek: Karácsonyi és újévi perselygyűjtés a templomban 2,205 000, Koncz Imre (Heőcsaba, Borsodm.) 500 ezer, dr. Osváth Gerő 200 ezer, Magyar jövő.* ..Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? Mért sir egyik szemed jobban, mint a más?“ Ez a búsongó hazafias kérdés a nemzeti tragédiának abból a felvonásából való, amelyet Világos néven ismerünk. Nem az első és nem az utolsó azok közül a nehéz próbák közül, amikkel szegény magyar világunknak a századok folyamán meg kellett küzdenie. Most is majdnem hasonló helyzetben vagyunk. Azzal a különbséggel, hogy a vesztett háborúval együtt járó nyomorúságoktól eltekintve, országunknak politikai önállósága a reászabott szűk keretek között annyira, amennyire biztosítva látszik. Világos után „jaj“ volt a legyőzötteknél legjobbjaink vagy külföldre menekültek, vagy idehaza bujkáltak s csak egyes kiválasztottak kerülték el a börtönt, a bitót, mert a hatalom a maga tobzódásában nem ismert határt. A nagy halott ki volt terítve. A honfibánat ott virrasztód a koporsó mellett. Ott virrasztott, ott kesergett, mint aki az édesanyját veszítette el; de hiszen édesanyánk volt nekünk a mi szépséges, dicső, magyar hazánk. Fel-felhangzott a nagy éjszakában a virrasztóknak énekeltelve keserű lemondással, kicsinyhitőséggel, csak egyes bátor lelkek reménykedtek a nehéz álom, a dermettség, a zsibbadás évei után elkövetkezendő jobb jövőben. Ezek is inkább csak titokban ápolták a szent hitet s ha ajkuk imát rebegett, vagy Istent dicsőítő zsoltárba kapott, álomképekbe öltöztették kifejezésre törő gondolataikat és érzéseiket, így lett azokból a nemzet .