Unitárius Élet, 1987 (41. évfolyam, 1-6. szám)
1987-03-01 / 2. szám
DR. BENCZÉDI LÁSZLÓ 1929-1986 Sokunk számára megdöbbentő volt a hír, hogy dr. Benczédi László, a történettudományok kandidátusa, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, 1986. dec. 20-án meghalt. Halála nemcsak családjának, hanem a magyar tudományos életnek is nagy vesztesége. Már az egyetemen feltűnt a történelemkutatás iránti érzékével. Természetes, hogy a tudományos kutatói pályát választja, és ezen a területen fejti ki képességeit. 24 éves korában, 1953-ban adja ki első könyvét, melynek címe: „A hegyaljai kuruc felkelés”. Tudományos gonddal és elmélyült kor-, és anyagismerettel publikál. Érdeklődése elsősorban és továbbra is a kuruc mozgalomra irányul. A Wesselényi-féle rendi szervezkedésről, az 1670-es évek bujdosómozgalmáról, a Thököly-felkelésről és a korabeli Habsburg-politika elnyomó irányzatáról ír, és munkásságán az a törekvés húzódik végig, hogy az újonnan feltárt levéltári források alapján, és a nemzetközi összehasonlítás módszerével is élve, a politikai történet előadásának a hagyományosnál szervezettebb társadalomtörténeti megalapozást adjon. Lapunk terjedelme nem engedi, hogy megjelent írásait és tanulmányait itt felsoroljuk, de feltétlenül meg kell emlékeznünk két munkájáról. Az egyik, a szakemberek körében nagy elismerést kiváltó kandidátusi disszertációja: A Wesselényi-féle rendi szervezkedés Magyarországon (1664 — 1671), a másik a tízkötetes „Magyarország történeté”-be írt fejezete, amely bizonyosan nemzedékek számára őrzi meg nevét. Temetése jan. 9-én volt a Farkasréti temetőben. Az egyházi szertartást mind a koporsója mellett, mind a sír szélén én végeztem. Temetési prédikációm alapigéjeként 1. János 2,17. választottam: „... a világ elmúlik, és annak kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké.” Lapunk szerkesztőségének kérése szerint, a temetési prédikációból vett néhány gondolattal fejezem be emlékezésünket: „Az ő élete olyan volt, hogy koporsója mellett megérezzük: nem emberek halnak meg, hanem világok tűnnek el. Ő a jelen számára a mindég szent múlt, a történelem titkainak feltárója volt. Töretlen hűséggel vállalta hivatását, és végezte munkáját. S míg a sejtések, a kutatások, a fátylak fellebbentésének útját járta itt a földön, 58 esztendős élete után már tudja is, amire vágyik a lélek, mert már mindent színről színre lát. Az ő földi világa elmúlt, és ennek a világnak a kívánása is, de az itt maradt szellemi örökség bizonysága szerint, megmarad örökké az, aki az Isten akaratát cselekszi! Mi az Isten akaratának cselekvése? — Vagy kérdezhetnénk így is: Mi az Isten akarata? Unitárius hitünk válasza szerint Isten akarata: hittel és szeretettel cselekedni. Hivatásában, amelyet választott, munkájában, amit végzett, szorgalmában, türelmében, odaadásában és igyekezetében nem ismert akadályt. Mindezeket úgy tudta érvényesíteni, hogy nevét kitörölhetetlenül beírta az örökkévalóság világába, így vált tudományos munkássága is a becsületesség szép példájává, Istennek felőlünk, emberek felől rendelt hivatásában.” Lelkészi szolgálatom után, Pach Zsigmond Pál akadémikus, méltatta érdemeit, a sírnál Szűcs Jenő a Történettudományi Intézet állami díjas osztályvezetője vett meleg hangú búcsút dr. Benczédi Lászlótól. Huszti János OLVASTAM Az utóbbi időben több unitárius vonatkozású közlést láttam, hallottam és olvastam. Ezekből egy csokorra való. — A Magyar Televízió „Elmebajnokság” című műsorában Egri János az egyik versenyzőnek, aki az erdélyi fejedelemséget választotta témájául, többek között a következő kérdést tette fel: Ki volt János Zsigmond udvari papja, az unitárius vallás megalapítója? Nagy örömömre a versenyző tudta a helyes választ: Dávid Ferenc. * — A Magyar Rádió egyik esti adásában megismételte Páskándi „Vendégség” című darabját, mely Dávid Ferencről szól. Jó volt újra meghallgatni a darabot. * — Brassai Sámuelről, a nagy unitárius polihisztorról, sok anekdota maradt fenn. A Népszabadság egyik szombati számában a keresztrejtvény az egyik Brassai anekdota poénjét rejtette el. A Góliát termetű Brassai és a Dávid nagyságú Gyulai sokat évődött egymással baráti társaságban. Egyszer Gyulai így szólt Brassaihoz: — Figyelmed mindig azzal hozakodik elő, hogy én nem nőttem nagyobbra. Pedig ma is láttam egy embert, aki nálam kisebb volt. — De nem ingyen — felelte Brassai. A cirkuszra gondolt. Gyulai várta az alkalmat, mikor vághat vissza. A vita végén Brassai, mivel kifogyott az érvekből, nagyot toppantott, és így szólt: — Ha nem hagyja abba, nagyjád, mindjárt felkapom, és a zsebembe dugom! Gyulai felnézett rá, és nyugodtan csak ennyit mondott: — Akkor legalább több ész lesz a zsebében, mint a fejében. * — A Füles egyik szeptemberi számában a „Tanár úr kérem” 11. kérdése ez volt: Négyszázhetvenöt éve 1511. szept. 29-én született Michael Servet, akinek tanai nagy hatást gyakoroltak az unitárius egyház alapítóira, és akit — miután az inkvizíció elől Genfbe menekült — Kálvin kezdeményezésére megégettek. Milyen jelentős felfedezést tett tervet, orvosként? Válasz: Felfedezte a tüdő vérkeringését. Dr. Kiss József 12 SIMTAHIUS ÉLET OLVASÓINK ÍRJÁK A Reformátusok Lapja 1987. jan. 4-i számában Ágoston János az alábbi levélben fejezte ki érzéseit, amikor Sánta Ferencnek a lap egyik korábbi számában megjelent interjújára utal: „Erkölcs és szabadság” (Egy író vallomása) címmel Sánta Ferenc írónak a megnyilatkozása található. Nem lehet úgy tenni, hogy ne ismerjük fel, fontos dolognak vagyunk tanúi, a nagy író — mondhatni így — hosszabb hallgatás után: láthatóvá, hallhatóvá lett. Vagy jó tíz éve nem publikált Sánta Ferenc sehol sem. Kisdiákok is hiányolták jelenlétét. A dolgozók, kis értelmiségiek keresték, hogy mi lett kedvenc írójukkal. Azután most a Reformátusok Lapjában fényképpel, íróasztala mellett láthatni a „Húsz óra”, az „Ötödik pecsét” szerzőjét, amint az erkölcsről nyilatkozik és régi emlékeit is felhasználva bizonyságot tesz — igaz íróember módján — a tisztességről, az Istenhez való viszonyáról, és meggyőződéséről, hogy élni érdemes. Mindezt a harmadik oldalon. Tiszta, szép nyomdatechnikával, emberül, jól megírva. Az Isten áldja meg Önöket ezért az interjúért! Ezért a vallomásért, amit a nagy író adott. Mert a mai nehéz időkben, a kisember — munka közben is, hogy félelmét magától messze űzze — imádkozik, és az íróemberek szívéhez méri olykor magát. Az Isten áldja meg Önöket — Tisztelt Szerkesztőség! A kisember hálájával köszönöm — a gondokkal teli — Sánta Ferenc író interjúját. Köszönet érte! Hozzanak máskor is! Az író — és az irodalom — tartja össze a kis országot a nehéz időkben. Sánta Ferenc pedig a legfőképpen összetartó erő. Az Isten áldja meg Önöket, legyenek jó és igaz emberek, s imádkozzanak értem, hogy a világ dolgától származó félelmeim eltávozzanak. Az Isten áldja meg Önöket, köszönöm, hogy felráztak kissé. Legyen áldott a munkájuk!