Unitárius Élet, 2006 (60. évfolyam, 1-6. szám)

2006-01-01 / 1-2. szám

Tavaszi áhítat *Életünk alapja Aki végigolvassa Jézus hegyen elmondott beszéd­sorozatát, a következő, utolsó képhez érkezik meg. GyAki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cse­lekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult." (Mt 7,24-27) Mindazzal, amit Jézus tanított a Hegyi beszéd­ben, valójában egyetlen cél felé mutatott, mely ebben a képben csúcsosodik ki: hallgatóinak, és aztán az Ő tanítása cselekvőinek olyan szilárd, minden körül­mények között megálló erkölcsi tartása, olyan élethá­za legyen, amely a viharok között sem omlik össze. Nyilvánvaló, hogy Jézus nem társasházi lakás, vagy tóparti üdülő építéséről beszél, hanem az ember életének házáról. Az élet­ épületről tanít, amit mind­nyájan építünk szakadatlanul. Építünk, továbbépí­tünk, bontunk, aztán újra építünk. De vajon tudatosan tesszük-e ezt? Vannak embe­rek, akik csak úgy találomra élnek, ahogy éppen az adott helyzet adja magát. Vannak vidám, és látszólag bohém emberek, akik nem törődnek semmivel, s azt mondják, majd az lesz jó, amit az élet magától hoz. Ott fogok élni, oda fogok költözni, ahol jól megy dol­gom, ott van a hazám. Nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni. Benyomások, lehetőségek, barátok, eshetőségek, vagy éppen az egészségi állapot, vagy lakóhely határozza meg azt, hogy jól érzi magát, vagy pedig nem. Belső menetrend nélkül, találomra élnek, máról holnapra. Van, aki azt mondja, hogy az az iga­zán jó dolog, ha mindenhol hazára találok nemzettől és néptől függetlenül. Vannak olyanok, akik arra építenek, amit ők he­lyesnek tartanak. Van, aki a szépségre épít. Van, aki az ismeretre, tudásra épít, és van, aki az egészségé­re. Van, aki a szó anyagi és szellemi értelmében vett gazdagodásra, van, aki a filozófiára, van, aki a politi­kára, van, aki a családjára és a gyermekeire, de akad olyan is, aki csupán a magyarságérzésre alapoz. Van, aki saját magára épít, úgymond önmagát való­sítja meg. Vajon egymagában bármelyik elégséges-e ahhoz, hogy életünk alapjául szolgáljon, vagy ennél többre van szükség? Életünknek alapja, vagy építőkövei a fentiek? S mi a kettő közötti különbség? Amikor Makedóniai Fülöp Korinthosz városát ostrom alatt tartotta, a város lakói nagy izgalomban voltak, és mindenki megpróbálta a tőle telhető leg­többet megtenni, hogy a fenyegető katasztrófát elhá­rítsák. Az egyik a fegyvereket tisztította, a másik kö­veket hordott össze, a harmadik a falakat javította. Mindenki azon fáradozott, hogy a fenyegető szeren­csétlenséget megakadályozza, miközben kétség­­beesettnek érezte magát a város elfoglalása és mind­annak bekövetkezhető elpusztítása miatt, amit maga épített egykor. A hagyomány szerint Szinopei Diogenész sietve keresett egy hatalmas követ és nagy hévvel gördítet­te mázsás súlyát a kis utcácskában fel és alá. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért teszi ezt, azt válaszol­ta: én is elfoglalt vagyok és gördítem mázsáimat, hogy ne én legyek az egyetlen unatkozó a sok szorgal­mas között. Továbbra is megválaszolatlan marad, mire gondolt Diogenész ezzel a többértelmű képpel, de teljes egészében megfelel a fiatal cinikusok fő cél­jának, hogy tudniillik a korinthosziak reményét és kétségbeesését egyaránt megkérdőjelezze és őket an­nak meggondolására késztesse, hogy mi is az, amitől tulajdonképpen kétségbeestek. Az egyik embernek leég a háza, és kétségbeesik. De vajon a szerencsétlenség oka, vagy csak indítéka kétségbeesésének? Ha az ember mindenét elveszíti, vagy mindenét elvennék tőle, amihez testestül telkes­tül ragaszkodott, ha már semmije sem marad, két­ségbeesik. De mégis mi volt ő, mielőtt háza leégett? - Akkor boldog voltam - feleli majd minden bi­zonnyal. - Ezek szerint,a házad volt a boldogságod? - Igen - mondja. - És most, amikor a házadat lerombolták, úgy érzed, mintha az egész életed dőlt volna romba? - Éppen így van. Az összes magyarázat, amit csak kereshetünk, mind arra az egy megállapí­tásra enged következtetni, hogy a házban élők életé­nek értelmét a ház adta és láthatólag nincs már sem­mi, ahonnan vigaszt meríthetnének. Természetesen a ház helyett vehetnénk bármi mást példaként, amire valaki külsőleg az életét te­hetné: az egyik a munkájában és a teljesítményében keresi otthonát, míg a másik a pénzben, a harmadik a közkedveltségben és abban, hogy állandóan bará­tainak és elvtársainak éltető tábora vegye körül. Le­gyen ez bármi is, ha ezen javak egyike is valaki szá­mára abszolút értelmet nyer, akkor törvényszerűen kétségbeesik ezek elveszítésekor. Annak az ember­nek, akit a külső tényezők határoznak meg, csak ez marad. Kétségbe kellett esnie, mert ezt vagy azt el­veszítette. Ennek helyén sokszor a reménytelen bele­nyugvásé lesz az utolsó szó. Vagy épp a kétségbeesés okozta fájdalom miatt egy sajátos változáson megy keresztül. Életének elmélyüléséhez, bensőségessé válásához jut el, és megérti, nem a mostani veszteség fáj, hanem egy korábbi hiány, éste biztos, szilárd alapjának hiánya. Talán ez volt az, amit Diogenész Korinthosz lakói­nak mondani akart: sorscsapásnak tartjátok, ha a makedón csapatok miatt elveszítitek birtokotokat és vagyonotokat. De kapkodásotok rossz irányba vezet. Épp most, épp reménytelenségetek közepette vehet­nétek észre, hogy nem házaitok és nem udvaraitok te­szik ki életeteket, hogy többek vagytok az evésnél és az ivásnál. Elkeseredtek a veszély miatt, amely va­gyonotokat fenyegeti, de az igazi veszély számotokra valójában az, hogy még most sem látjátok be, igazá­ból véve nem éltek valóságos életet mindaddig, amíg azt gondoljátok: az én házam, a kutyám, a pénzem az én életem. Ha valaki képes arra, hogy ezt belássa, akkor fel­készült annak a fontos alapelvnek az elfogadására, hogy soha senki sem abban a kívülálló tényezőben csa­lódik, ami nem ő maga, hanem mindig saját magában. Másképp fogalmazva: a kétségbeesés alapjában véve mindig az embernek az Istennel és önmagával fennál­ló rossz viszonya. Azaz a zápor, a szelek, vihar veszé­lye, a fenyegetettség, a csalódás és kétségbeesés saját bensőnkben lakozik és nem külső sorscsapásokon ke­resztül támad ránk. Csak ha ezt beláttuk, akkor nyer értelmet számunkra az istenkérdés, s válik elengedhe­tetlenül szükségessé. Csak ha ezt megérezzük, akkor lesz fontos az Istenhez való tartozás újra átélése, hogy emberi mivoltunk ne induljon bomlásnak, hanem biz­tos kősziklán, egészben maradhasson. Lakatos Csilla : UNITÁRIUS ÉLET 2006. január—április

Next