Unitárius Jövendő, 1939 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1939-09-01 / 1. szám
UNITÁRIUS JÖVENDŐ ság tagjai egymást vádolják mulasztással és károkozással. Számadások még hiányzanak s csak az a szomorú tény állapitható meg, hogy e vagyonnak legjellegzetesebb jövedelem forrását, az oltvány faiskolát, az államhatalom tiltotta be elhanyagolás címén. Még ha ezúttal nem is foglalkozunk a személyi igényekkel és szükségletekkel, már az a tény, hogy a kötségvetési kiadások nem a törvényszerű időben folyósíttatnak, igazolja azon megállapítást, hogy egyházi vagyonunk gondozása nélkülözi a jó gazda gondosságát s a ziláltság végzetes jelentőségű veszélyt rejt magában. Nem látunk sikerrel kecsegtető kezdeményezést e nehézségeknek műtét útjáni gyógyítására, sőt mintha takargatni törekednének. Mintha ezt sejtetné az is, hogy főjegyzői intézkedéssel vezetőségi tagok küldettek ki az egyes egyházközi közgyűlésekre, talán homálysűrűsítésre. Szomorú helyzetünkben feltárni, vizsgálni és megállapítani kell a tényeket és hibákat, melyek a mához juttatták egyházi közérdekeinket. Ha megállapítjuk is, hogy közérdekeink szempontjából káros volt az, hogy a korábbi vezetőség tagjai — saját tekintélyük megőrzése céljából — hivatottságuk elől kitértek s a vezetést gyakorlattal nem rendelkezők kezébe hagyták, akkor is ez már a múlt ténye Ezen változtatni nem lehet, megtörtént. Ebből legfennebb következtetéseket és tanulságokat lehet és kell levonni a jövőre. Ha megállapítjuk az újabb vezetőség által elkövetett végzetes hatású hibákat is, legfennebb a jó- vagy rosszhiszeműséget, valamint az erkölcsi és anyagi felelősség kérdését vizsgálhatjuk. Az unitárius jövendő szempontjából azonban mindez nem elég, cselekednünk kell egyházunk erkölcsi és anyagi jövője biztosításáért. Hinnünk kell, hogy fiasságunk nagy tömege csak ábrándképek után szaladott, tehát nem rosszhiszemű. Hinnünk kell, hogy alapos tényvizsgálat és megállapítás után önmagába száll és mentesíti magát a törvényeink és elődeink útmutatásával ellentétes szervezkedés alól, s öntudatos és önfegyelmezett egyházi munkás lesz újból. Ennek bekövetkeztére kell éberen figyelnünk, s ha ennek jelenségei láthatókká válnak, akkor kell az unitárius jövendőt bénító hibákat kiköszörülni, e végből összeszerönni, jövőbe néző szemmel a munkamezőt körülhatárolni, minden egyes feladatát egyesült erővel kitűzni. Csakis így, s csakis ezzel leszünk képesek egyházunk jövendőjét és fejlődését biztosítani. Közleményünk ezúttal nem vádemelés, hanem ébresztő kíván lenni. Dr Ferenczy Géza: „Egy könyvből sem idéznek az emberek annyit, mint a bibliából. Idézi azt a tudománynak minden barátja, de idézi a tudatlan és fanatikus is“. SIMÉN DOMOKOS, Dávid Ferenc. Az volt a legmeglepőbb az egész gyülekezetben,ami tulajdonképen csak a végén áradt szét jelentőség, teljesen a köztudatban, hogy a résztvevők mindannyian „azonos“ lelki vágyakozással voltak telítve. Pedig erre a „megbeszélésre“ mindig a legkülönbözőbb munkaterekről jönnek össze az emberek. A földműves, az egyszerű gyári munkás, az iparos, a kereskedő, meg az a néhány „tanult“ ember mindannyian más és más „életizgalomban“ merítették ki idegrendszerüket De némelykor úgy „magától“ egymás mellé simulnak a dolgok. Az emberek teljesen belehelyezkednek a várakozásba. Elmélyül a lelkek figyelőképessége. Súlyos kérdések vannak napirenden. Megtört lelki ellenállásunkban „magasabbrendűség“ paránya ösztönös helyezkedéssel egy „nyugvópontot“, egy tekintélyt, a nagy társadalmi viharok tombolását levezető „Apostolt“ keresi. A gyülekezet vezetője megérzi, hogy az evangéliumi nagy értékekhez vezető úton hozzánk közelebb álló irányeszmékre van szükségünk. Ráeszmél arra, hogy sorsdöntő pillanatban ezt a mindenben kételkedő, tekintélyeket el nem ismerő, egymással szemben is érthetetlen módon türelmetlenkedő és elsősorban is csak a saját önző céljaira tekintettel lévő közösséget, (melyhez mindenben magát is hozzágondolta) csak úgy építheti fel emberi magasságra, ha saját személyét észrevétlenül visszavonva, a legnagyobb unitárius értékeknek, az unitanzmus társadalmasításának, az „Unitárius népegyház"nak apostoli formáit közkinccsé tudja tenni Ennek a felkészültségnek lelki elfogultságában maga is „csodát“ váróan, csendesen beszélt. Beszélt arról, hogy mi, akik az egyházi anyakönyvek szerint unitáriusok vagyunk, nem élünk unitárius életet. A mindennapi életünk folyása megegyezik más vallású emberek életével. Nem is gondolunk arra, hogy a velünk érintkező embereket a mi vallásunkra térítsük. Nem is igen beszélünk vallásunk szépségéről, egyszerűségéről és általában mibenlétéről. Előttünk az unitárius szónak nincsen különösebb jelentősége. Hozzánk tartozik, mint a nevünk. Valamit tudunk a megalapításáról is. Templomba járunk és igyekezünk teljesíteni az egyházunk által reánk rótt kötelezettségeket, így éljük az egyszerű emberek mindennapi életét. De Erdély történelme ragyogóan tündöklő lapokon beszámol nekünk egy „emberről“, aki egészen egyszerű családi körben nőtt fel. Aki életnehézségekkel küzködve végezte el tanulmányait, aki „nem is ismerte“ az unitárius vallást. Akinek a lelke mélyén isteni sugallatra megfogant az „Egy Isten“ eszméje. Ebben a tisztult meglátásban óhajtotta látni az egész keresztény egyházat. Unitárius légkört teremtett maga köré s a legmagasabb hitéletet élve, átvitte eszméit a tömegek lelkébe. Unitáriussá tette Erdély magyarságának nagy részét a fejedelemmel együtt. Évtizedeken át a békének, a szeretetnek legnemesebb fegyvereivel harcolt az uni ó.