Kévekötés, 1929-1930 (1. évfolyam, 2. szám)
1930-01-01 / 2. szám
1930. január. Kévekötés Amikor azonban egy patak mellé érkezett, a melyből egy hatalmas vizkerék derekas munkával vizet mert át a szomszéd földre, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: — Hát bolondok ezek az emberek, hogy maguk öntik el a földjeiket vízzel? A dánus nevetett, ezzel mutatta ki, hogy ő mennyivel többet tud, mint János. — Dehogy bolondok, nyugtatta meg, hanem hát errefelé leginkább rizsét termesztenek s annak az eső nem elég, az csak vízben nő szépen, mint a sáslevél. — Akkor már jobb a zab, mert az akárhol megterem, vélte János. — De egy hold zab terméséből egy család nem élhet egy esztendeig, vágta vissza a dánus s akkor János megtudta, hogy akármilyen furcsán hangozzék is, de minden növény nagyobb része vízből áll, azért lesz nagyobb minden, ha öntözik s azért terem a rizs olyan bőségesen, hogy mellette a zab, de még a búza is elbújhatik szégyenletében. — Ez mind szép, vélte János, de nálunk mégsem lehetne egy ilyen tikányos kórét termeszteni, mert a hegyoldalakat ugyan hiába próbálnák vízzel elárasztani. — Ésszel az sem nehéz, vigasztalta a diánus, s a síkságról éppen akkor hegyek közé érkeztek. — Látja-e azokat a lépcső formára megfaragott hegyeket? — kérdezte. János látta, hogyne látta volna. Mintha óriások kastélyaiba vezető lépcsők lettek volna, olyanok voltak a hegyek köröskörül. — Ez már aztán kitalálás ! — állapította meg becsületesen. — Így már tudom, nem folyik le a víz a hegyoldalon . . . De ha ezek a japániak ennyit tudnak, akkor mi értelme van annak, hogy maguk itt töltsék az időt közöttük? — Reánk is szükség van. A japáni érti a rizstermesztés módját, de azokkal a földekkel, amelyek magasabbra esnek, mint a patak szintje, vagy a forrás s amelyeket így nem áraszthat el vízzel, nem tudja, hogy mihez kezdjen. Mi pedig éppen ilyen földeken telepedtünk meg. Tőlünk módja van megtanulni a krumpli-termeléstől a tejgazdaságig a „száraz“ földművelés minden titkát. Addig folyt a szó, addig hagyták el az egyik falut a másik után, míg egyszerre megérkeztek a kis dán földmives telepre, ahol pár család pár hold földön a modern földművelés magvait hintegette Japánországban. Jánosnak alkalma volt arra, hogy teheneket fejjen, a vaj elkészítésénél segédkezzék, a földeken dolgozzék s a hazájáról meg Amerikáról meséket mondjon a szives vendéglátás fejében. De arra is alkalma nyílt, hogy bejárogasson a szomszédos japáni faluba, ahonnan különben a látogatók sűrűn keresték föl a telepet részint kíváncsiságból, részint komoly tudásvágyból. Halászattal foglalkozott a lakosság egyik része, mert a tenger közel esett. — Ha nekünk a tenger nem teremne, az állunk ugyan fölkophatnék, — erősítette Jánosnak egy angolul valamicskét tudó japánt, aki zizegő szalmából készített ruhát viselt. Olyan volt, mint egy lábra szert tett fiók boglya. János szinte elborzadt, amint a halász elmagyarázta neki Japán nyomorúságos helyzetét: — Ebben a kis országban, amelyiknek legnagyobb része terméketlen, meredek hegyoldal és erdő, hatvan millióan élünk! Egy földműves családra alig jut egy pár holdnál több föld. S ha legalább a saját tulajdona volna az s nem kellene a termés felét haszonbérben kifizetnie! De nálunk a föld népe csak azért dolgozik, hogy a henyélőknek legyen mindenük bőven. János ekkora elkeseredettséggel és ekkora meggyőződéssel földműves embert még sohasem hallott beszélni. Mindjárt meg is mondotta: — Úgy beszél, mint egy szocialista. — Az is vagyok! — vágta vissza a halász — s velem együtt az itt mindenki, aki gondolkozik. Nem vagyunk hajlandók tovább tűrni, hogy verejtékünkön mások hízzanak kövérre. Szervezkedünk ! Nekünk nagy céljaink vannak: egy igazságosabb, emberibb élet föltételeinek megteremtése. János mélyen elgondolkozott a halász ember szavain. — Beszéd, beszéd — mormogta magában. — Az élet csak folyik úgy, mint eddig. Mit ér el az ember azzal, ha lázadozik? Bilincsekbe verik, nyomorékká teszik... — S mégis érezte, hogy a halászembernek igaza van. Rövid idő múltán megtudta, hogy a szocialista földművesek egyebet is tesznek mint lázadoznak. A vezérük, akit a Jézus példája vezetett, nemcsak a politikai, hanem a gazdasági szövetkezés eszközeit is mozgósította, hogy a célját elérje. — Nem elég az, hogy jólétre vergődjünk: igazságosoknak is kell lennünk egymás iránt, — látta be János világosan. Érdemes volt Japánba jönnie, hogy ezt megtanulja. 3. oldal.