Üst, 1984 (30. évfolyam, 1-24. szám)

1984-01-12 / 1. szám

Rendet kell tenni! * Mire emlékszik? Munkásgyülés Lőrincen * * Kudarcok és eredmények Hírünk az országban Mennyit, milyen mennyiségben? 1984. JANUÁR 12. MEGJELENIK KÉTHETENKÉNT, ÁRA: 1,20 FORINT XXX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM Harminc esztendő Amikor kezükbe veszik most megjelent lapun­kat, bizonyára szembetűnik, hogy új fejléccel ke­rül az olvasók kezébe. A változtatásra az adott kellő alkalmat, hogy lapunk e megjelenésével megkezdte a XXX. évfolyamát. Az eltelt három évtized alatt — tudjuk — a Dunai Vasmű dolgozói megszerették és magu­kénak érzik a vállalat üzemi lapját. Az évforduló alkalmából azt ígérjük olvasóinknak, hogy arra törekszünk, a lap színvonalát egyenletesen emel­ve, széles körű tájékoztatást adjunk a vállalat­nál folyó munkáról, a termelési eredményekről, a politikai élet jelentős eseményeiről és mind­azon dolgokról, amelyek érdeklik az olvasókat és amiért szívesen kezükbe veszik lapunkat. A közelmúltban több or­szágos fórumon, tanácskozá­son elemezték, értékelték a hazai vaskohászat helyzetét, így például a kohászat jövő­jével az Állami Tervbizott­ság, jelenlegi helyzetével az országgyűlés ipari bizottsága és a vasasszakszervezet fog­lalkozott. E fórumokon el­hangzott értékelések lényege abban összegezhető, hogy a nemzetközi acélpiacon ta­pasztalható strukturális vál­ságból csak lassú ütemű ki­bontakozással lehet kedve­zőbb pozícióba kerülni. An­nál is inkább, mert a hazai vaskohászati vállalatok nemzetközi élmezőny cégei­n­hez mérten túl drágán ter­melnek, s a nyersvas- és az acélgyártás fázisában a meg­engedhetőnél mintegy 30 százalékkal több energiát használnak fel. Éppen ezért csökkenteni kell az anyag- és energiafelhasználást, s e követelmény feltételeként az eddigieknél jobb minőségű érccel kell ellátni a nagy­­olvasztókat. — A választ megelőzően pontosítanom kell az ön kérdését, és ehhez feltétlenül vissza kell térnem 1982-höz is. A pontosítás lényege az, hogy 1983 minden nehézsége ellenére több volt, mint az erőgyűjtés éve. Csak emlé­keztetni szeretnék arra, hogy hosszú évek nyereséges gaz­dálkodása után 1982-t 180 millió forint veszteséggel zártuk, ami — jóllehet nem kis belső viharok után — de végül is rákényszerített ben­nünket arra, hogy az eddi­gieknél reálisabban értékel­jük működésünk külső felté­teleit, és még határozottab­ban kezdjünk hozzá belső gondjaink összességében felszámolásához, helyzetünk rendezéséhez. Ez fogalmazó­dott meg végül is azokban a fő célokban, amelyek az 1983-as év vállalati tervét jellemezték. Ko­­nkrétan: valósan szem­benézni helyzetünkkel, illet­ve értelmes programot adni a kilábaláshoz. Már az első lecke sem volt gyerekjáték kollektívánk számára, hiszen így állt össze 1^! Mindezekre figyelemmel a vaskohászatot az Állami Tervbizottság döntésével össz­hangban tervszerűen és fo­lyamatosan fejleszteni kell, s a bérpolitikában pedig mi­előbb fel kell számolni azt a jövedelemcsökkenést, ami a hasonló nehézségű munka végzőivel összevetve éppen a kohászat dolgozóit juttatta hátrányos helyzetbe. Hisz a vaskohászati vállalatok dol­gozói 1983-ban nehéz körül­mények között, de helytáll­tak. Alapvetően teljesítették exportkötelezettségeiket, így végül is hozzájárultak a s népgazdaság fizetőképessé­gének megőrzéséhez, a gép­ipari vállalatok, üzemek eredményes gazdálkodásá­hoz. S most, hogy alig néhány nap választ csak el bennün­ket az 1983. esztendőtől, kü­lönösen időszerű arról tájé­kozódnunk: milyen szerepet töltött be a Dunai Vasmű a hazai vaskohászat iméntiek­­ben vázolt tevékenységében, s milyen feladatok várnak a vasmű dolgozóira, munkahe­lyi kollektíváira az új év­ben? Lapunk munkatársának kérdéseire Kocsa László, a Dunai Vasmű pártbizott­ságának titkára az alábbiak­ban válaszolt. 1983-ra a számunkra megdöbbentő, 550 millió fo­r­­rintnyi veszteséggel számoló terv, természetesen annak minden negatív következmé­nyével együtt. Nevezetesen, hogy a 2,2%, központilag biztosított adómentes bérfej­lesztés lehetőségét — B-alap hiányában — alapvető szo­ciálpolitikai eredményeink megvédésére kényszerültünk felhasználni, hogy ebből kö­vetkezően 1983-ban nem szá­molhattunk bérfejlesztéssel; hogy nyereségági fejlesztési alap híján, belső — és pont a minőséget segítő — fej­­lesztéseink veszélybe kerül­tek. S ha mindehhez hozzá­vesszük alapanyag-problé­máinkat, egyre súlyosbodó munkaerőgondjainkat, akkor úgy gondolom, nem túlzás 1983-nak olyan értékelése, hogy az a Dunai Vasmű fennállásának egyik legnehe­zebb, igencsak embert pró­báló éve volt. Gondjainkat fokozta, hogy egy sor területen zavart okoztak és okoznak még ma is a bekövetkezett szabályo­zó módosítások is. Itt első­sorban a kohászati termé­kek belföldi árarányaira, a megfelelő minőségű alap­anyag — még ha tőkés re­lációjú is — beszerzésének adminisztratív korlátozására, és nem utolsósorban az el­múlt év elején a vállala­tunknál is kötelezően beve­zetett bérszínvonal-szabá­lyozás káros következmé­nyeire gondolok. Bár történ­tek bizonyos változások az­óta, mégis azt mondom: a népgazdasági érdekek tekin­tetében is szükség van véle­ményünk érdemibb figye­lembevételére, ezzel egyide­jűleg a szabályozórendszer további korrekciójára. Ami a második számú leckénket, a programozást illeti, abban így fogalmaztunk: 1983-ban meg kell állítanunk a nega­tív tendeciát, míg 1984-ben meg kell kezdődnie a fel­lendülésnek. 1983-ra visszatekintve ta­lán nem tűnik elbizakodott­­nak az értékelés, ha végül is azt mondom: az iménti program első pontját lénye­gében megvalósítottuk, hi­szen legfontosabb célunkat, a tervezett veszteség lehet­séges mérséklését, teljesítet­tük, s mindezt úgy, hogy közben egy konverteri tra­gédiát is át kellett élnünk. Az sem kis esemény, hogy elsajátítottuk az SM-hideg­­betétes technológiát és meg­tanultunk — igaz, drága ta­nulópénzen — a konverter­rel is dolgozni, összessé­gében megoldottuk belföldi felhasználóink alapanyaggal való ellátását, és azt gondo­lom, hogy a tőkés exportfel­adataink teljesítésében is pozitív lesz a minősítés. Több, mint 220 ezer tonna hengereltáru, több, mint 50 millió dollár árbevétel, ami a tőkés export-import egyen­leget tekintve, közel 30 mil­lió dolláros hozzájárulást je­lent a népgazdaság egyensú­lyi helyzetének javításához. Azt is komoly teljesítmény­nek tartom — elsősorban a jövőnk szempontjából —, hogy időközben megvalósí­tottuk a И-es kohó átépíté­sét; hogy befejeztük a le­­fejtő-darabolósor beüzemelé­sét; s hogy sikerült normá­lis mederbe terelni a salak­­hányó-hasznosító beruházá­sunk kivitelezését. Az sem kis dolog, hogy végre eljutottunk az SM- kemencék füstgázportalaní­­tásának befejezéséhez is. S ha kimondott bérfejlesztés nem is volt­­ tavaly, azért ösztönzőkön keresztül vala­melyest mégis tudtuk növel­ni a vállalati bérszínvonalat. Utolsóként említem, de nem fontossága miatt, hogy ta­valy a munkafegyelem szi­lárdítása terén is komoly lé­péseket tettünk, mert e téren — ha finoman fogalmazok is — még jelentős „tartaléka­ink” vannak. Ebbe termé­szetesen — mindenkit a ma­ga helyén ugyan —, de bele­értem a vezetőt éppúgy, mint a munkást, azzal a különb­séggel, hogy én a vezető fe­lelősségét fokozottan hang­súlyozom. Ezt azért teszem, mert most, amikor bizonyos adminisztratív szigorításokat vezettünk be a ki- és belé­pések rendjében, a törtnapi veszteségidők csökkentésé­ben, szóval mindezek mel­lett is azt állítom, hogy a munkafegyelem kérdése nem elsősorban a kapuknál dől el, hanem a munkahelyeken és nem elsősorban a rendé­­szeken, hanem a munkahe­lyi vezetőkön múlik. Ha 1983 fő problémáira visszatekin­tünk, akkor szinte kivétel . Ami 1984-et illeti, belső feltételeink — a kokszoló ál­lapotát leszámítva — jobbak, mint 1983-ban voltak. Leg­fontosabb belső feladat eb­ben az évben a minőség kérdésének megoldása. Nem véletlenül deklarálta a vál­lalat pártbizottsága is a mi­nőség évének 1984-et, hiszen jó minőségű alapanyag-több­let hiányában a termelés vo­lumenét nem tudjuk jelen­tősen növelni. Ezért lényegi dolog, hogy termékeink mi­nél nagyobb hányada legyen minden igényt kielégítő jó áru. Ugyanakkor, túl a ter­melés közvetlen területén, a minőség igényével kell fel­lépni a műszaki és gazdál­kodási folyamatokban is, el­sősorban az igényesség és a kezdeményezőkészség tekin­tetében. A termelőberendezések ol­daláról nézve a dolgot, meg kell állapítani, hogy a kok­szolóblokkok állapota súlyos, és mindenáron megoldandó feladatunk, mert további romlás esetén ez komolyan veszélyeztetheti ez évi célki­tűzéseinket. A már említett alapanyag­gondjaink enyhítése kiemelt feladattá teszi a salakhányó­hasznosító beruházásunk idei, mielőbbi befejezését. A külső, rajtunk kívül álló közgazdasági feltételek­ben, a már bejelentett sza­bályozó-módosításokon túl, további lényeges változások nemigen várhatóak. Bár itt rögtön hozzá kell tennem, hogy az elmúlt év utolsó hónapjaiban hozott kor­nélkül a fegyelem kérdésénél kötünk ki, hívják adott eset­ben azt felelőtlenségnek, vagy éppen vezetői, tech­nológiai, netán bizonylati fe­gyelemnek. Mert gondoljunk csak bele mélyebben, akár napjaink fő kérdésébe, a mi­nőség problémájába, vagy a tragikus konverteri tűzeset­be. Az előbbiben már jóval előbbre tarthatnánk, míg ez utóbbit elkerülhettük volna, ha gondosabban, fegyelme­zettebben dolgozunk. Nyu­godtan megfogalmazhatjuk tehát magunk felé azt, hogy ez évi eredményesebb tevé­kenységünk alapvető felté­tele az eddiginél fegyelme­­zettebb munka lesz. Összes­ségében: 1983 végül is ne­héz, de egyben tanulságos év volt, és ezekből a tanul­ságokból házon belül kell sokat hasznosítanunk ahhoz, hogy 1984 tényleg a fellen­dülés éve legyon. mányzati intézkedések min­denképpen segítik a kohá­szat talpon maradását. Ha­sonlóképpen segítenek a ko­hászat helyzetén — elsősor­ban munkaerő vonatkozásá­ban — azok a központi in­tézkedések is, melyek a me­legüzemi dolgozók élet- és munkakörülményeit fogják kedvezően érinteni. Mindeze­ket figyelembe véve, annak egyértelműnek kell lennie mindenki előtt, hogy a Du­nai Vasműnek — bár köz­ponti segítséggel ugyan —, de elsősorban saját magá­nak kell megoldania gond­jait.­­ Az 1982-es év után, is­merve az 1983-as esztendő lehetőségeit, sajátos helyzet alakult ki a politikai munka területén is. Ennek lényege abban fogalmazható meg, hogy a vasmű több, mint kétezer kommunistájának fo­kozott felelőssége van a je­lenlegi helyzetből való kilá­balásban. Olyan politikai hangulatot, morális légkört kellett teremtenünk, mellyel túltehetjük magunkat a pers­­pektívátlanság érzésén, ami igencsak reális veszélyként jelent meg 1983 elején. Ez­zel összefüggésben a politi­kz 1984. évi tervjavasla­tunk — melynek most fo­lyik a társadalmi vitája — jól tükrözi ezt a tényt. Két veszteséges év után újra nyereséget terveztünk, igaz szerény, mintegy 120 millió forint értékben, és 1982 után újból számolhatunk bérfej­lesztéssel is. Tovább kí­vánjuk javítani termék­­szerkezetünket az értéke­sebb, magasabb minőségi termékek, valamint a má­sodtermékek arányának nö­velésével. A belföldi igények kielégítésében elsősorban minőség, és ezzel összefüg­­­gésben a termelés tételes teljesítésének kérdését he­lyezzük előtérbe; míg tőkés export terén olyan feladatot határozunk meg magunknak — ez 200 ezer tonna, illetve e feletti szintet jelent —, melynek teljesítésével, vagy túlteljesítésével az eddiginél is nagyobb mértékben járul­hatunk hozzá a népgazda­ság egyensúlyi helyzetének javításához. Dolgozóink pont most, ezekben a napokban ismer­kednek az 1984. évi tervja­vaslattal és fogalmazzák meg észrevételeiket. Ezeknek a vitáknak olyanoknak kell lenniük, hogy felszínre ke­rüljenek azok a tartalékok, amelyek még biztosan fellel­hetőek vállalatunknál, mert csak így lehet olyan mozgó­sító erejű, értelmes progra­mot megfogalmazni, ami a vállalat helyzetének javítá­sával összhangban, termé­szetszerűleg biztosítja dolgo­zóink élet- és munkakörül­ményeinek, szociális helyze­tének a javulását is. Mai agitáció eszközeivel dol­gozóinkat meg kellett győzni arról, hogy érdemes kohász­nak, szűkebb értelemben vasmű-dolgozónak maradni­uk. De meg kellett értet­nünk az emberekkel azt is, hogy minden nehézségünk ellenére a vaskohászatnak, vállalatunknak, a Dunai Vas­műnek, valamint az itt dol­gozó embereknek biztos jö­vőjük van. E feladat nem volt könnyű, de most így utólag visszatekintve, úgy (Folytatás a 3. oldalon) Egészséges, bizakodó légkör az 1984. évi feladatok végrehajtásához - Beszélgetés Kocsa Lászlóval, a vállalati pártbizottság titkárával­­­ ­ Az 1983-as esztendőt a vállalat párt, gazdasági és társadalmi vezetése a felkészülés, az erőgyűjtés éveként tervezte meg, hogy kellő alapot teremthessen a vesztesé­ges gazdálkodás kiküszöböléséhez. Mennyiben sikerült ez az erőgyűjtés?­­ Az elmondott értékeléssel egyetértve, miként rang­sorolhatók a Dunai Vasmű kollektívájára váró új felada­tok? - Az elmúlt esztendő utolsó heteiben tartották meg beszámoló taggyűléseiket a vasműi pártalapszervezetek. E beszámolók részletesen elemezték az adott munkahely gazdasági helyzetét, termelési és munkaerő gondjait, s átfogó képet adtak az ott dolgozókat foglalkoztató főbb problémákról. Ezek ismeretében a vállalati gyártbizottság titkára miként vélekedik a politikai munka tartalmi gaz­dagításának helyi lehetőségeiről? ■

Next