Az Üstökös, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1875-09-11 / 37. szám
444 ÜSTÖKÖS. — A dolog így van, mondá Nyaviga úr . Azok, a kik látták, hogy ott volt, nem tudják, hogy mi volt ? A kik pedig tudják, hogy mi volt? nem látták, hogy ott volt. — És igy mindnyájunknak igaza volt. — És igy nem iszunk bort. — De már most feleljen meg domine Nyaviga , arra, miért nem jelentette ön fel ezt az esetet a sebesnek ? Ezt a mérges kérdést Harangi professor úr intézte a bölcs Dánielhez. Az sok hazódozás után csak kirukkolt vele. — Hát voltaképen tulajdonképen azér, hogy a midőn reggel előhivattam az öt dárdáét, mind az öt Junisono azt állította, hogy ő egész éjjel aludt, az ágyából ki sem kelt, s hogy én azt az egész történetet csak úgy álmodtam. — Hát a melyik a fogát kiütötte? — Azt mondta, hogy csikófog volt, magától esett ki. — Hát a melyik a homlokát betörte ? — Azt állította, hogy saját maga harapta meg. — A saját homlokát ? — Én is diffikultáltam neki az állítást, hogy azt nem érhette el, de azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg. — Nyaviga úr! — Tessék parancsolni! — Menjen haza s fekügyék le. De kérem a lássan: ebéd előtt nem szoktam le is fekülni. — Igyék vizet és fekügyék le! Förmedt rá Harangi professor úr. Szegény Nyaviga úr aztán, mint engedelmes alattvaló megtette, hogy hazament, elébb jóllakott, aztán lefeküdt, maga elé tétetett egy nagy vizes kancsót, hogy ha a professor úr vizitálni talál jönni, rendeleteit foganatosítva találja, Ámbátor semmit sem értett azoknak indokaiból. Elég, ha a professor úr értette. Mikor egyedül maradt a két tudós férfiú, Harangi úr így szólt Tóbiássy úrhoz. — Collega uram! kezdem elhinni a dolgot. És most már azt is kitalálom, hogy ki a fanatikus? — Ugyan ki! — Nem más, mint a derék jámbor Nyaviga. — Lehetetlen! — Ethice és logice lehetetlen , de empyire még is ehető. Magam láttam az imént, hogy fényes nappal a szomszéd padláslyukából ereszkedett le fejtetőre a mi kis udvarunkba. Mert a lunatikusoknak az a szokásuk, hogy mikor a hold süt, akkor fejjel fölfelé, mikor a nap süt, akkor fejjel lefelé szeretnek sétálni. Érte Tóbiássy úr a következő tervet állt elő. — Hogy pedig egész bizonyosságot szerezzünk magunknak e dologról, én a következő módot ajánlannám : amit lunatikusok kigyógyításánál szoktak fogalmatba venni. Éjszakára egy dézsa hideg vizet tesznek az ágyuk elé , melybe a holdkóros, a mint ágyát elakarja hagyni, okvetlenül belép s arra fölébred. — Nagyon jó lesz! Ebből megtudjuk az igazat. A szegény jámbor Nyaviga úr aztán a következő éjjel abban a kellemetes meglepetésben részesült, hogy a mint egyért másért leszált az ágyából, térdig esett bele a hideg vizes dézsába, s mikor ezért lármát csapott, a sitera hadai kinevették, a sebes elé hozott panaszára pedig azt mondták, hogy csak menjen a szobájába, fekügyék le s igyék még több vizet. Híre futamodott, hogy ő a lunatikus. (Folyt, köv.) ŐSZI HANGOK. Mikor kedves, énekes madárkák Elnémultok a lepergő lombon, A sok faczér, világánt poéta Akkor kap legjobban a dorombon. A mező az ő fajukon sárgul. Versenytársak a dalban a varjak. Daru, gólya, azért utazol tán Világ más végére, hogy ne halljad. Oh ti drága legyezőjű tölgyek, Kiknek fényes szép zöld levelétül, S balzsam illatot lehellő árnyán Fájó szív, beteg kebel fölépül, Kik mint jótékony tündérleányok Gyógyítjátok a szenvedő embert, S koronátokról a meghasonlott kedélybe is a hit fénye terjeng, Zöld palástotokat ők nem látják! Pompátokon örömük alig lesz. Számukra ti csak gubicsot hoztok, Tintát főzni silány verseikhez. September 11. 1875