Útunk, 1946 (1. évfolyam, 1-15. szám)

1946-09-14 / 7. szám

DANDIN GYÖRGY A „Studio 46" bemutatkozása Studio magyarul: kísérleti színpad. Kolozsvárt most Ligeti József keltette életre. Nyugaton és a Szovjetunióban már szinte hagyományként kezelik, legjobb eredményei a kísérletezésen túl a korszerű színjátszás eszközévé váltak. Sajátos társadalmi és színházi állapotainkra vall, ha ezekkel az eredményekkel még nem élünk és Ligeti kísérleti színpada formakérdéseivel itt újdonságot jelent és vitára ad alkalmat. Mi is történt a Studio 46 bemutatkozásán? A rendező egyrészt fejest ugratta munkás-műkedvelő színészeit a szó ősi értelmében vett felszabadult komédiázásba. Másrészt a nagy francia klasszikus, Moliére sajátosan tizenhetedik századbeli, de mindmáig érvényes szatíráját jelen társadalmi változásaink élesen felfokozott értelmezésére használta fel. Az eredetiben öngyilkosságba menekülő Dandin Györgyöt az elnyomó nemesség elleni lázadó paraszttá varázsolja, aki széttépi társadalomrángatta köteleit. Szóval Dandin György fellázad, szétveti az eredeti darab kereteit, szétveti a társadalmi korlátokat, — és színházról lévén szó, — természetesen szétveti a polgári színpadi kereteket is. A sajtó egy része elfogadta a kísérletet, más része visszautasító bírálatban részesítette. A közönség soraiban a színházi szakemberek egy része politikai szempontból polgári eltévelyedésnek nevezte a kísérletet. Az igazság az, hogy a kísérlet akár akár elfogadjuk, akár nem, valójában polgárellenes és a kísérletezés mindaddig indokolt, amíg az avantgardizmus helyére nem állíthatók a mi realista népi-demokrata színpadtermékeink. Más, haladó részről elhangzott bírálat azt kifogásolja, hogy Ligeti Moliére dramaturgiai értelmezésével azt a hagyományt sérti meg, amely felett épp a haladó erők őrködnek. Ez ellen sorok írója ellenérvet állítani nem tud. A harmadik, — a közönség soraiban elhangzott bírálat, — úgy szól, hogy a Szovjetunióban az avantgardizmusról áttértek a realista színjátszásra, ezt kell követnünk. A követeléssel egyetértek, viszont azzal válaszolok a Studio védelmére, hogy az orosz színházat az avant-garde színpadi forradalma már megszabadította a polgári naturalizmustól és a társadalmi kérdések ott, — a színház ezekkel fellebbezhetetlenül összefügg, — a megoldottság egyensúlyi állapotába jutottak. Tájunk színpadi állapotai, merev polgári naturalista hagyományai kétségtelenül kihívják a megújulás kísérleteit, mert társadalmi állapotaink is megkívánják, hogy mindenfajta művészetet, így a színházat is kitépjük a letűnt illúziók bűvköréből s a valóság talajára állítsuk. Ligeti kísérlete, bár örömmel üdvözöljük benne az újat, ehhez a követeléshez nem járul hozzá. De feljogosít minden reményre, hogy az első kísérlet tapasztalataival, következő kísérleteivel szilárdabb eredményekre jut: az avantgardizmus maradandó formai eredményeinek és a tartalom szempontjából ma megkövetelt politikai realizmus szintéziséhez. (Mert ne feledjük el: Ligeti felszabadítja Dandin Györgyöt, eltépeti vele köteleit, de a valóságban Dan'din György, illetve a parasztság egymaga nem szabadíthatja fel magát, csak a munkásság és a haladó értelmiséggel való szövetségben. Idáig viszont már semmilyen dramaturgia nem csalogathatja el Molléret. ) A tanulság színházi dolgainkra vonatkozólag Ligeti rendezvényéből mindenesetre az, hogy nálunk is történnie kell valaminek a színházzal, mélyen és belülről, hogy feltámadhasson és alapvető valóságában találkozzék formájában, tartalmában, értelmezéseiben is, társadalmunk nagy kérdéseivel. A Studio 46-ot tehát ne hagyjuk cserbe, sőt támogassuk, hogy kísérletei minél hamarabb valósághű eredményeket hozzanak. Az előadást a maga fordulatosságában, mozgalmasságában dicséret illeti és elismerés Ligeti Józsefet, aki mostoha feltételek között úgy vállalta ezt a produkciót, hogy egy-másra rétegződnek benne a kétségtelenül mély és fordulatos rendezői ötletek a csetlésbotlással, Párizs az írisz-teleppel, a koreográfia az otrombasággal, a rendkívüli a köznapival, a forgószél a Szaharával, a szabadság a tájékozatlansággal, a fényhatások a rövidzárlattal, bár a negatívumokért nem a rendezőt terheli a felelősség. Szakács díszletei elragadóak, nem kevésbé az ötletes, modern kosztümök. m. j. Leningrad ostroma az irodalomban 1941 augusztus 24-én érték el Hitler győzelemittas csapatai Nagy Péter és Lenin városának határát. Hitler kijelentette, hogy serege, amely megtette a Leningrad kapujához vezető sokszáz kilométert, meg fogja tenni a város központjáig vezető tíz kilométert is. De német katona csak, mint fogoly tehette lábát Leningrád utcaköveire. 1944 júliusáig tartott a város ostroma. Akkor szabadította fel véglegesen a Szovjetszövetség második városát, a forradalom szülőanyját a Vörös Hadsereg támadása. Leningrád védelme modern hősköltemény vérrel, szenvedéssel, hősiességgel és önfeláldozással írott költemény. A körülzárt nagyvárosban nemcsak fegyvertől, éhségtől és kimerültségtől pusztuló emberek, nemcsak katonák és gyári munkások maradtak, hanem írók, költők, tudósok és művészek is. Nemcsak erődítéseket építettek, nemcsak tankot, fegyvert javítottak és gyártottak, hanem tudományos kutatásokat is folytattak, színdarabokat és operákat mutattak be, könyvek, regények, elbeszélések és költemények születtek, amelyek összessége a világirodalomban példátlanul álló dokumentuma a körülzárt Leningrád életének és harcának. Leningrád nagy írója Nikoláj Tyihonov. A Szovjet Írók Szövetségének elnöke. Mindvégig kitartott városában. Leningrád primimáet boj (Leningrád felveszi a harcot) című kötete az ostrom során írott jegyzeteit, cikkeit és tanulmányait foglalja magába. Ognyennij god (A tűz éve) címen pedig verseit gyűjtötte össze. Vera Inber is Leningrádban maradt a blokád idején. A pulkovói délkör című nagy elbeszélő költeménye az 1941—42-es „Aimée terrible“ lírai naplója; a költőnő Majd három év címen a Znamja című irodalmi folyóiratban közzétette nap mint nap írott feljegyzéseit is. Olga Bergholz költeményeinek hősei az egyszerű leningrádi emberek, saját maga, szomszédai, ismerősei, az utcán véletlenül megismert nők ésférfiak, a népfölkelők, a gyermekek, akik mind részesei a szenvedéseknek és a győzelemnek. Az ismert szovjet írók közül Leningrádban tartózkodott Fagyejev, Konsztantin Fegyin pedig a felszabadított várossal való találkozását írta meg. Hősi énekre ihlette Leningrád Dzsambult, a közel százéves kazákh bárdot is. Egész sor színdarabot írtak és adtak elő az ostromolt Leningrádban, amelyek mind a legközvetlenebb jelent ábrázolták és a fűtetlen terem hallgatói sohasem tudhatták, hogy a német ágyuk dörögnek, vagy pedig a kellékes utánozza hangjukat a darab előírása szerint. Leningrádban éltek Olga Berghelz és Makonyonenko négyfelvonásos színdarabja, Kron Tengerésztiszt című drámája a leningrádi háborús drámairodalom legismertebb termékei. Ugyancsak az ostromlott Leningrádban jelent meg az a hatalmas díszkötet, amely a város történetét, jelenlegi állapotát és további fejlesztésére vonatkozó terveket öleli fel, óriási képanyaggal. Cs. Gy. mektdididek AmaiöcmuétUák TotápiaU VbttcéU SÁRDIFOTÓ KOLOZSVÁR, DÓZSA GYÖRGY-U. 16 UTUNK ----------------------------------—*“” ----------—--------------------------------------------------N Az ember tragédiája ■ A múlt hónapban levelet kaptam .Komandóról (néhányszáz lakója gyártelep a háromszéki hegyekben). A levél egyik mondata napokig foglalkoztatott. (A levél írója megbocsájt, ha idézem): „Hunyadiné (egy 11 gyermekes munkásasszony) rendezi Az ember tragédiáját". Megálltam a mondatnál.. Majd újra elolvastam s valami szokatlan öröm fogott el. Ismerem a telep nyomorgó, tengődő népét. Valahányszor az első világháború után odalátogattam, véres verekedések híre fogadott. Elégedetlenség, nyomor s a tetejében rosszul megszervezett sztrájkok. S most ime, mi nő ki a nehéz talajból! »« Azóta már többet tudok a Hunyadiné vállalkozásáról. A háború vihara szétszórta a gyári tisztviselők könyvtárát. A szétszórt könyvek új otthonokba, élettel, gyermeksírással teli munkásházakba vándoroltak. Kiki vitt magával egy-két könyvet haza. Az egyik széptábláját választott a gyermek részére, a másik a címeket is megnézte s úgy választott magának jó könyvet. Az utolsók pedig kapták, ami maradt. úgy látszik Hunyadinénak Az ember tragédiája jutott. Az ő könyve érdekel most engem. Lehet, hogy sok jó könyv a lámpagyújtásnál vagy a tűzgyújtáskor tett nagy szolgálatot, de az ő könyve elérte azt, ami egy munkas, sok közé került könyv legmerészebb vágya lehet. Titokban műkedvelő csoportot szervezett s tanulni kezdték a darabot. Nappal 11 gyermekét gondozta, mosott, főzött s az ég tudja, még mit nem csinált. S este próbára ment. A munka nehezen haladt, de asszonyunk segítségül hívta az egyik tisztviselő feleségét. Mert ők nagyon szépen akarják megrendezni. Segítséget ugyan nem kaptak, de a titkot elárulták. S a falu intelligenciája nagy derültséggel fogadta a hírt s készítette kacagó izmait a bemutatóra, mikor isten- igazából kinevetheti magát Hunyadinén és társain. »« Várjon az értő szemével választotta-e Hunyadiné éppen Madách művét, vagy játszadozó kisfia vitte be az utca porából . Hallott-e a darab előadásáról valaha, vagy csak olvasás közben született benne a nagy gondolat, hogy munkástársainak bemutassa Ádám és Éva történetét . (A darab címét Hunyadiné Ádám és Évára változtatta.) ... Még nem tudok ezekre feleletet adni. De addig is jegyezzük meg: Egy 11 gyermekes munkásasszony, nehéz napi munka után összejön esténkint társaival. Madách tragédiáját tanulják, mert az „igen-igen szép". S a falu „elitje", a tanultak kuncognak a „jóízű tréfán". Csak nemrég tette fel László Gyula az őszinte kérdést: Várjon, parasztságunk és munkásságunk fel tud-e oda emelkedni, hogy részt vehessen a művészetben, hogy élni tudjon vele, s nem rántja-e azt le elhanyagolt és kultúrába kizárt önmagához, mint ahogy a múlt század polgársága tettet!... Ami Komandón történt, bíztat, hogy higgjünk az első lehetőségben. Hisz’ ez a bíztatás a legmélyről jön, ahol — sokan úgy látják — csak verekedés, gyilkolás az emberek napi szórakozása. »« Mint utólag megtudtam, Hunyadiné vállalkozása elbukott... Nem került bemutatásra Komandón Az ember tragédiája ... Nem fognak jóízűt nevetni a komandói „intellektüelek"!... Meghiúsult a nagy terv... De lehetetlen fölötte egyhamar napirendre térni. Valami nagy mozdulat pillantható meg mögötte. Ügyetlen mozdulat, de egészséges, követelő erő feszül benne... A komandói munkásasszony szimbólum. Szimbóluma a magárahagyottságában is a szebb, a jobb élet felé néző, gazdagabb életet akaró munkásnak.»« S vannak munkástelepek, hová még mindig csak véletlenül jut el a könyv! ANTAL ÁRPÁD. A művészeti híréletről A művészeti bírálat alapelveinek tisztázásához kitűnő alkalmat ad Kisbán Miklósnak az ÖTÜNK utóbbi számában írott polémiája, amelyben egyik képzőművészeti ismertetésemet (ÜTÜNK I.4) az alkotó művész és a bölcs ember megjegyzéseivel kísérte. Magam azzal fűzném tovább gondolatsorát, hogy beszámolok tapasztalataimról és a művészeti bírálatkor magam elé állított követelményeimről. Termékeny dolog lenne, ha a kérdéshez a többi szakemberek s főként a művészemberek is hozzászólnának. Megkísérlem tehát néhány tőmondatba sűríteni azt, ami egyebekben ívek sorát követelné. 7. EMLÍTETT ismertetésem gerincét, egy — számomra rendkívül izgalmas — tény felismerése adta. Észrevettem, hogy a külön-,böző képességű s irányokban dolgozó művészek műveiben a felület alatt*" mozzanatok lappanganak, amelyek alapvető emberi magatartásformáknak felelnek meg. A művészek alkata áttüzel a stílusokon, tudatos törekvéseiken és lehetőséget ad arra, hogy olyan emberi közelségben szemléljük őket, amire semmiféle eddigi skatulyázó módszerrel nem értünk el. A stíluson, izmusokon és a tudaton túli világ híradását kapjuk ezekben a mozzanatokban azokból a mélységekből törnek fel, amelyekben az ember és a világ közötti alapélmény formálódik. "Meglehetősen sok előzmény — főként a vonatkozó lélektani irodalom áttanulmányozása — segített e felismerésben. A látszólag lazán odavetett mondatok között igen sok töprengés és tanulás rejtőzik. Nem bírálatnak szántam, hanem a művészet és a művészek emberi tartalmának megközelítésére tettem benne kísérletet — az adott szűk területen. .. egy pillanatra sem HISZEM, hogy a művészek alkotás közben erre a mélytengeri énjükre eszmélnének, ám ennek ellenére igaz az, amit Kisbán Miklós ír: „Az igazi művész lelke kisugárzik műveiből anélkül, hogy arra önmaga gondolna“. Nem tudok azonban teljesen egyetérteni azzal a következtetéssel, amit ebből levon, miszerint a termékeny bírálat elsősorban a művészek mesterségbeli készségét kell vizsgálja. Két aggályom van ezzel szemben. Az egyik a bírálók és műtörténészek személyére vonatkozik. Legtöbbjüknek — tisztelet a kevés kivételnek, akik legtöbbször művésznek indultak — halvány sejtelme sincsen a művészet mesterségéről. Ecset vagy mintázója életükben nem volt kezükben, nem ismerik a színek természetrajzát, még azt sem tudhatják, hogy pl. milyen színek keveréséből lesz mocsok (nem is beszélve a különböző gyártmányú festékek más és más természetéről). Igen kevés rendelkezik közülük a test építményének (bonctani vagy művészi szempontú) tudásával és lehetőségeinek látásával stb. stb. stb. Arról meg éppen fogalmuk sem lehet, hogy munka közben egy-egy néha véletlenül adódó színösszhang, vagy formatömörülés miképpen viheti egészen más vágányra az alkotást, mint amelyen megindult. A bírálók és művészettörténészek a legtöbb esetben nem művészetkutatók, hanem — mondjuk — a művészet rendező kistisztviselői. Nem is lehet tőlük többet várni, mint amit az iskolában megtanul,tak. A másik meggondolkoztató tény a művészet mesterségére alapított bírálattal kapcsolatosan a virtuózok kérdése. Ragyogóan tudnak mindent, amit csak tudni lehet s a nagy kezdőkhöz képest mégis csak utánérzők. Általában a mesterség mintaszerű tudása inkább a követőkre jellemző, a nagy alkotók néha igen kevés eszközzel dolgoznak s nem is aknázzák ki a mesterségadta sokrétű lehetőséget. Mindezekkel azonban nem azt akarom mondani, hogy a mesterség bírálata nem lehet igen termékeny, sőt egyik legtanulságosabb dolog művész és művészetkutató számára egyaránt az eszköz elemzése. Ám ehhez igen sok hely kell. Magam egyik kiállításról éppen itt Kolozsvárott 32 sűrű oldal bírálatot írtam s éreztem, hogy még ez is kevés a részletes hozzászóláshoz. Ilyen terjedelemre ma még gondolni sem lehet. 3. EGY KISEBB KÖNYVEMIGEN (Forradalmak az újkori művészetben, Kolozsvár 1911i) megkíséreltem az eszköz belső természetrajzának és a társadalmi valóságnak azonos ütemű kibontakozását magyarázni. Úgy érzem, hogy a művészetkutatásnak s következőleg a művészeti bírálatnak ez is elsőrangú kérdése kell legyen. .. ALAPJÁBAN IGEN TERMÉKENYNEK LÁTOM Kisbán Miklósnak azt a gondolatát, hogy kétfajta bírálatot kell megvalósítani: a közönség felé (ám ennek nem csak az érdeklődés és vásárlókedv felkeltése a célja, hanem a művészet emberi tartalmának és közösségépítő voltának lehető feltárása is) s másodszor a művészek felé, a mesterség elemzésével. Az alapelv helyes, de megfelelő szakembereket felételez. Ezek nevelése itt is — mint másutt — szellemi életünk egyik legsürgősebb, de egyúttal legnehezebb feladata. Az a sejtésem, hogy igazi művészetkutatók azok közül fognak kikerülni, akik magukon keresztül ismerték meg a mesterség s talán az alkotás másként át nem élhető — meg nem tanulható — csodálatos világát. LÁSZLÓ GYULA. Józai Béla Athenaeum könyvnapi kiadványai ASZTALOS ISTVÁN író a hadak utján Az Erdély és Magyarország földjén átviharzott háború megrendítő krónikája, a magyar nép magatartása a hivatalos társadalom összeomlásának zűrzavarában. JÉKELY ZOLTÁN A halászok és a halál izgalmasan szép és regényes fordulatokban gazdag halászvallomások, a nagy emberi szenvedélyek költői rajza. KISBÁN MIKLÓS Bűtén éjszaka Egy kényes, Üvegbura alatt nevelt főúri leány a partizánharcok egyetlen éjszakáján találkozik az élettel és halállal, a szerelemmel és a kiábrándulással. MÉLIUSZ JÓZSEF Sors és jelkép Magyar író kalandos utiélményei, a dél’ erdélyi magyarság élete a háború sötét éveiban, városok, harcok, küzdelmek és ábrándok’ a nemzeti elnyomatás veszélyei között. BENEDEK MARCELL Az irodalmi műveltség könyve Kalauz az Irodalmi formák, stílusok műfajok és a világirodalom nagy alakjainak megismeréséhez és megértéséhez.