Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1951-10-12 / 39. szám

A Kommunizmus annyi, mint szovjethatalom, plusz az egész ország villamosítása. Csak ak­kor, amikor az egész ország villamosítva lesz, amikor az ipart, a mezőgazdaságot és a közlekedést a modern nagyipar technikai alapjaira helyezzük, csak akkor győzünk véglege­­sen.. LENIN E­gyre több autóval, kocsival ta­lálkozunk. Rakottan vagy üresen vágtatnak el mellet­tünk. Az autóforgalom egyre nő és valósággal fővárosivá válik, amikor a Gyergyószentmiklós - Piatra-Neamţl-1 autóbusszal beérünk a kis Bicaz fa­luba. A központban kastélyszerű épület. Gondozott parkjának fáin túlmaga­sodik Lenin hatalmas képmása. Ki­nyújtott kézzel a jövőbe mutat, Ste­jar falu irányába, ahol a villamosí­tási terv csúcsmunkálata folyik. A volt kastélyon tábla hirdeti, hogy most nem bojár lakik benne. V. I. LENIN Villamoserőmű Központ Építkezési Vállalat Az irodával szemben az út túlsó oldalán frissen meszelt szép, két­tornyú épület három lépcsőfeljárat­­tal. Ez is „úri lak“ volt a felszaba­dulás előtti időben. Fehér homlokza­tán fekete betűk: „Teatrul Satului“. A falu színháza. Jobboldali feljárata az olvasó­te­rembe vezet, a középső a színházba, a baloldali a pártszervezet helyisé­gébe. A Párt elválaszthatatlan a nagy építkezésektől, a kultúra ter­jesztésétől. Két idősebb munkás lépked föl­felé a baloldali lépcsőn. Ismerked­nek. Az egyik most érkezett a Du­na—Fekete-tenger­i Csatornától, a másik Szálvai Visón dolgozott annak idején. Mindkettőjüket a Párt hívta ide: adják át a munkatelepeken szer­zett nagyméretű munkaszervezési ismereteiket. Dolgozzanak itt, ve­gyenek részt a Párt politikai tevé­kenységében, mert a pártszervezet a gyorsan növő építkezésnél is gyor­sabban nő. Zakatoló traktor kelti fel a figyel­mem. Nyílegyenesen halad a ciká­zó, egymást előző autók között. Ve­zetője egyenes derékkal, büszkén ül. Színes porcellángombokkal díszí­tett paraszt­ inge fölött feszül a szür­ke kezes-lábas. Csak előre tekint, mint aki észre sem veszi a­ siető jövő-menő emberek gyors, elismerő pillantását. Traktora oldalán frissen festett tábla: „Ma megtakarított üzemanyaggal dolgozom." Valamivel távolabb a postát jelzi és a falu régi életét idézi a töpörö­dött házacska, amelynek léckerítésén piros ládika függ, festett fehér le­vélborítékkal. A ház külsejétől telje­sen elüt élete. Középső helyisége — amely valamikor konyha lehetett —, postacsomagokkal teli. Balra a telefonközpont teljesíti éjjel-nappal, pillanatra sem szűnő szolgálatát. Jobbra a levelek halmait osztályoz­zák rekeszes polcokra: CFR vasút­építés, Vízierőmű, Sovrom út- és hídépítés, cementgyár, alagút, gát­építés . . . Már nem is a falvakat jel­zik: Bicaz, Tarcău, Cârnu, Stejar, Pângăraţi, Izvorul-Muntelui... hi­szen Piatra-Neamţ-tól kezdve a Bo­tosán hegyen is túl munkatelep mun­katelepet ér, kastélyaiban parasztok önkéntesen átadott kis viskóiban zajlik az Ötéves Terv vé­gére várossá — hatalmas ipartelep központjává — növő Bicaz falu egy­re mozgalmasabb élete. Terecskévé szélesedik egy helyen az út. Beszögelésében álló apró ház rozzant tetejét, mintha a Mi Könyves­boltunk nagy cégtáblája tartaná. Pi­ci ablakai kirakattá változtak. Meg­találhatók itt a soknemzetiségű munkások mindegyikének nyelvén: románul, oroszul, magyarul, németül, az irodalmi, ideológiai és tudomá­nyos munkák, nyelvkönyvek, tan­könyvek. Az üzletben új árukkal tömött lá­dák között vásárló, nézegető, válo­gató emberek — bányászok, ácsok, szerelők, napszámosok, mérnökök, tisztviselők és falusiak. Fiatal ci­gány nő lép ki az üzletajtón. Hóna alá szorít egy új füzetet, lapjait ce­ruza feszíti szét. Most vásárolt könyvben lapoz. Kíváncsian sandítok a könyv fedelére: Eminescu versei. Három-négy autó vágtat el előt­tem, amíg más sietőkkel elindulhatok az út túlsó oldalára. Ott is kirakat. Szövetek, vásznak, cipők, bakancsok, gyermekjátékok. Az üzletben fér­fiak, nők kész ruhákat nézegetnek, próbálnak, magukhoz méregetik, nem rövid-e az ujja, elég bő-e mellben, divatos-e a szabása, örömmel vásá­rolnak. A méteres áru egyfolytában suhog a mérőrúd felett. A pénztár­nál egész csoport várja, hogy fizet­hessen. A nézelődésbe, forgalomba belefáradtam, megszomjaztam. Ismét áttöröm magam a kocsiút forgalmán s bemegyek a vendéglőbe. Korsókat látok a vendégek előtt az asztalo­kon. Kedvem kerekedik sört inni. — Sör nincs, — sújt le a válasz. — Bor? — kérdezem kedvetlenül. — Nincs. Szódavíz, ásványvíz, málnafröccs ... — hadarja a pohos csapos — sör minden héten egyszer... tetszik? Az tetszik, hogy itt ilyen józan életet élnek a dolgozók. IH­, ahol most­ állunk, jó lesz Ezt mondja a napszámos, a falusi paraszt, ezt magyarázza a mérnök és a bányász, amikor a Beszterce völgyének egyik kiszélesedő részén Cornu falu környékén járok. Kilo­méterek tizein, vízpartján, hegyol­dalon és csúcson, erdőben és tisztá­son, faluban vagy ember nem lakta helyen, mindenütt megismétlődik ez a mondás: Itt, ahol most állunk, tó lesz. Megmutatták a hegyoldalak kü­lönböző pontjain egyenlő magasság­ban álló fehér táblákat, amelyek negyven kilométer hosszúságban a majdani vízszintet jelölik. Hátra­szegett fejjel nézünk föl a táblák felé s aztán körbe tekintünk. Tófe­nék lesz itt, ahol most ezek a házak állanak, ahol tervvel rakott autók száguldanak, földművesek dolgoz­nak, ahol munkásbarakkokat építenek s országút kanyarog, erdő zöldei, juh­­nyáj legel. Nem is olyan sokára, két év múlva a hatalmas vízgyűjtő medencében hajók közlekedhetnek. A Beszterce sziklák közt vágtató, habzó vizét szinte felmérhetetlen, nyugodt erővé, tóvá gyűjti az Izvo­rul Muntelui-­ most épülő völgy­záró gát. Nézem a folyó két partján magasba meredő hegyeket, mérege­tem köztük a távolságot. Száz méter magasságban lehet vagy fél kilomé­ter, vagy talán több is. Ott lesz a völgyzáró gát felső része, pereme, belenyúlik a vízbe és elzárja útját. Most még akadály nélkül rohan a folyó, az országút kíséri. De már Izvorul Muntelui-nál az országútnak a régitől távolodó új szakasza épül. A folyótól balra másik völgybe ka­paszkodik fölfelé, egy most épült hí­don áthalad, azután visszafordul, párhuzamosan, de egyre fölfelé tart a hegy széle felé, ahol erős hátát majd elébe tartja a völgyzáró gát. Fönt, ahol a legkeskenyebb a gát, ott is olyan széles lesz, hogy az or­szágút kényelmesen tovább folyta­tódhat. Aki majd a völgyzáró gáton megáll, csodálatos látványban gyö­nyörködik. A most magas hegycsú­csok, akkor majd mint kis dombocs­kák, a tó peremét szegélyezik. A víz, amelyben ma csak fürdenek, halásznak, amely tutajokat és kis csónakokat sodor, addig óriásivá nö­vekedik. A tó felső végén, Galu falu­nál, ahová a szem már el sem lát, egyre ömlik bele a Beszterce. Az alsó végén, Izvorul Muntelui-nál pe­dig útját állja a nekifeszülő, erős, hátán országutat hordozó gát, így ösz­­szegyűjtve, a dolgozók boldogságát növelő erővé duzzad a víz. Erővé, amelyet az ember, a szocializmust építő ember villamos energiává vál­toztat, hogy megkönnyítse a mun­kát, biztosítsa végső győzelmünket. A villamosítási terv csúcsmunkálata — mondotta Gheorghiu-Dej elvtárs jelentésében — a Beszterce folyón épülő Stejar-i nagy vízierőmű. En­nek az építkezésnek erőteljes nyomai látszanak, akár keletnek vagy nyu­gatnak, akár északnak vagy délnek haladunk. Eddig csak a Szovjetunió­ban látott hatalmas méretű építkezést kezdeményezett a Párt. Piatra- Neamţi—Bicaz közötti vasútvonal Pângăraţig már augusztus 23-ra el­készült. Most tovább épül­t a kis Bicaz -falu, amelyet régebben csak szekérrel, felszabadulásunk óta au­tóval lehetett megközelíteni, beleke­rül az ország vérkeringésének útjá­ba. Faluból várossá nő, rövidesen vasútállomása lesz, ahol anyagokat, gépeket raknak ki, munkások, mér­nökök érkeznek s ahonnan a környék falvainak földművesei vonaton szál­lítják termelvényeiket a városok felé. Bicaz faluban most épül a ce­mentgyár s két éven át csak a gát számára gyárt. Ha a gát előkészítő munkálatai befejeződnek, akkor na­ponta annyi vasbetont öntenek, amennyit a kolozsvári új szamoshíd­­ba több, mint egy év alatt építettek be. S hol vannak még az újabb és újabb hidak, vasúti átjárók, viaduk­tok, s maga a Stejar-i villanyerő­mű ...­­ Ehhez itt gyártják a cemen­tet. Az építkezés teljesen felrázta, megváltoztatta a környék falvainak még a múltból itt maradt, nehezen ébredező álmos életét. A telepeken és a falvakban munkásklubok és színházak épülnek. Az előadások állandó látogatói ma azok, akik fel­­szabadulásunk előtt még csak nem is hallottak színdarabokról, előadá­sokról. Azok, akik faekével túrták a földet és reménytelenül lesték az eget esőért vagy napért, ma gépek­kel dolgoznak s szovjet munkamód­szerekről vitatkoznak. Még nagyobb lesz a változás, ha elkészül az új vízierőmű. Villanyáramot fog szol­gáltatni, annyit, mint az ország mos­tani összvillanytermelésének egyhar­­mada. Új textilgyárakat, vasipari üzemeket, bányákat lát el hajtóerő­vel az itt termelt áram. Az új tóból Dél-Moldova és Bărăgan északi ré­szének 300 ezer hektáros területét tudjuk majd öntözni, Galac és Bákó között, hajózhatóvá válik a Szeret, megszűnnek a Beszterce áradásai s az azt követő nyomor. Az ország leghosszabb alagútja most épül a Botosán hegy alatt. Húsz kilométer és nyílegyenes. Közel tíz méter az átmérője és egy méter vastag a beton fala. Ez lesz a víz útja a tóból az erőműhöz. A munkások számára kisebb vá­roskáknak beillő barakk-telepek épül­tek az alagút bejáratánál és a hegy túlsó oldalán, a kijáratnál. A bejárat közelében emelt magas, sokablakú épületben, mint öt jóbarát, vasbeton alapon, három szovjet és két magyar gyártmányú kompresszor áll. Sűrített levegőt szállít vastag csöveken az alagútba, hogy gyorsabban haladjon a fejtés. A hegy innenső és túlsó oldalán, mint a béke fegyverei kattognak a fejtőkalapácsok, omlanak a sziklák, lépésről-lépésre közeledik egymás­hoz a két bányászcsapat. Lépésről­­lépésre ... de húsz kilométeren sok lépést kell megtenniük, amíg talál­koznak. Mindegyik lépés újabb erő­feszítés, amely szüntelenül tart éjjel­nappal, hétköznap és ünnepen, vál­tott munkacsoportokban. Egyre távo­lodnak a melegen sütő napsugártól, később a bőven ömlő őszi esőtől, majd a tél fehér névjegyétől, méte­res, vakító fényű havától. A hegy lábától indultak, vízszintesen ássák magukat egyre beljebb a hegy gyom­rába s mind magasabb a fölöttük levő réteg. Egyre hosszabb és hosszabb utat kell megtennie a csilléseknek, amíg a kivájt, robbantott köveket kihord­ják az alagútból s egyre hosszabb utat kell megtenni a bányászoknak gerendákkal, bányafákkal, hogy az újabb méternyi térhódítást alátá­masszák, védjék a hegy rettenetes súlyától. Amikor az alagút bejáratánál megkezdték a munkát, a kijáratnál még csak az előkészületekhez is alig fogtak hozzá. A bejárat első csá­kányütése nagy ünnepség volt, Luca elvtárs is oda utazott. Előtte tettek fogadalmat a bányászok, hogy mun­kájukat a terv­ előírta idő előtt be­fejezik. Úgy éltették a Pártot, Gheorghiu-Dej elvtársat, a villamo­sítási munka kezdeményezőjét, hogy visszhangzottak belé a hegyek. Az­óta is visszhangzik a völgy, a lázas munkától. Lázas a munka, a szó legszorosabb értelmében. Az alagút mindkét vé­gén a három-három bányászcsoport minden egyes tagja tudja, mit vég­zett aznap a bejáratnál, illetve a ki­járatnál az „ellenfél“. Figyelik egy­más munkamódszerét, megtárgyalják a másik eredményét. A kijáratnál dolgozók fogadkoznak, hogy bár ők később kezdték a munkát, de előbb érik el az alagút közepét. Amit idő­ben vesztettek, azt kiegyenlítik szá­mukra a bejáratnál dolgozók nehéz terepviszonyai. A bejáratiak azért biztosak a győzelmükben, mert Luca elvtárs előtt tettek erre ígéretet a Pártnak. Ezt az ígéretet pedig be­váltják. Igaz, hogy nehéz haladni, mert kezdetben még csak robbantani sem lehetett. Laza a kőzet, palás a réteg, könnyen omlik. Sokszor egész műszakot veszítettek, hogy az om­lások helyét betömjék, biztosítsák a további fejtés lehetőségét. Lassan­ként túljutottak ezen az áldatlan szakaszon. Később „könnyű“ robban­tásokat is csináltak s gyorsabban haladtak. Most, ha repülőgép száll a Boto­­şanul fölött, az utasok látják, amint a hegy két oldalról kőporos, szürke füstöt pipál: robbantják az alagutat a bejáratnál is, a kimenetnél is Mire felépül Stejarban a vízierőmű és Izvorul Muntelui-nál a völgyzáró gát, akkorra elkészül az alagút. A tó vizének teljes súlya állandóan nyomja a vizet a hegy túlsó oldalán lévő százméteres víztoronyba és szüntelen munkára kényszeríti a ha­talmas turbinákat, hogy évről-évre 430 millió kilowatt-óra árammal te­gyék könnyebbé az üzemek és me­zők dolgozóinak a munkáját, vilá­gítsa a városok és falvak útjait, la­kásait. Új emberek hősi tettei váltják valóra az ország villamosítá­sának nagyszerű tervét, küzdik le az eléje tornyosuló akadályokat. Az alagút bejáratánál kezdetben minden arasznyi haladásért külön meg kel­lett verekedni a heggyel. Az omló falak a bányászok életét, az alagút épségét fenyegette. Ennél a mun­kánál kelt legendás híre Jurca­l­an párttag ésbányásznak. Éppen elhallgattak a fejtőkalapá­­csok s Gagyi Samu, a bányászok csoportvezetője rövid mondatokkal közölte utasításait: Gerendát! Osz­lopot! Fosznit! —­ Derékig meztelen emberek izzadt teste fénylett a bá­nyászlámpák világában. Gyorsan mozogtak s szinte zaj nélkül a fejtő­kalapácsok elnémulása utáni süket csöndben. Jurca akkor fent állt a mennyezet közelében, a körülfejtett kupac tetején. Halk zizegés támadt, mint amikor a vihart ígérő őszi szél fújja a hervadó-száradó faleveleket. Úgy meredtek mozdulatlanná a bá­nyászok, ahogy a hang érte őket. Csákánnyal, kalapáccsal, deszkával, gerendával a kezükben. Görnyedtem vagy magasba nyúlva. Csak a pillan­tásuk röppent a zizegés felé. A pala zizegett. Omlott a hegy. Éppen ott, ahol Jurca állt. Jurcát féltő jaj sem röppenhetett el, amikor már ugrott is. Nem menekült. Vissza sem pillan­tott. Hátával odatapadt az omlásra. Nekifeszült a súlyos nyomásnak. Homlokán kidagadtak az erek, csur­góit róla a verejték. Elhalt a zize­gés. Mire sóhajjá tömörült a bányá­szok nehéz lélekzése, mindenki meg­mozdult. Egyetlen szó, egyetlen hang nélkül, szinte röppentek a ne­héz gerendák, deszkák. Odaékelték Jurca háta és az omlás közé. Hor­zsolta a deszka Jurca kőtől szántott véres hátát. Kalapácsok csattantak a vaskapcsokon, bedeszkázták az om­lást. Akkor leemelték az erőlködés­től meggémberedett derekú Jurcát a kupacról s az első hang, ami el­hagyta a bányászok ajkát, hatalmas éljen volt. Jurcát ismeri az egész telep. Ki személyesen, ki csak hírből. Ugyan­így ismerik s elismeréssel szólnak Szabó Sándor kőművesről, aki ün­nepnapokon a Munka Érdemrend III. osztályának csillagát viseli, Gheorghe Cezar ifjúmunkást, aki gépeket mentett meg, Berkesy József öreg bányászt, aki robbantási mód­szerével ráduplázott a normájára, vagy Menyhárt ácsot, a tizenhatszo­ros élmunkást s a többieket, akik itt a malikatelepen új emberekké váltak és a munka hőstetteit hajtot­ták végre. Most­ az ellentétek világa a Beszterce völgyének az a része, ahol a Lenin Vízierőmű épül. Kis, rogyadozó viskók és új épületek, ökrös szekerek és autók, bányászok fejtőkalapácsainak kattogása és juh­­pásztorok kürtjének hangja kevered­nek egymással. Csöndes dám­ákat énekel a földműves és robbantások­tól zengenek a hegyek. Határkő ez a hely a mult és a je­len között s ez a határkő a jövőbe mutat. Az itt dolgozók is megcsodálják saját tetteiket, amelyekre régen ké­pesnek sem hitték magukat. A nagy példamutató iránti hálájukat és sze­­retetüket, fölmérhetetlen erejébe ve­tett bizalmukat óriás betűkkel, messzelátszóan írták az égre. A hegygerincre két embermagasságú fehér betűket sorakoztattak: SZOVJETUNIÓ — BÉKE A hegy hajlatán zöld réten szin­tén ilyen óriási fehér betűkből rótt szavak világítanak: SZERETETT VEZETŐNK — GHEORGHIU-DEJ Az alagúthoz vezető úton zöld ág­gal díszített teherautó robog. Kirán­duló ifjú bányászok fölött szél fújja a vörös zászlót. Kalaplengetve üd­­vözlik munkába menő társaikat. Az útfélen állók és az autón robogók szinte egyszerre kiáltják. Cu Partidul nost’ în frunte. Spargem munte după munte OROSZ IRÉN FÉNY A BESZTERCÉN (Folytatás a 3. oldalról) Puskin a legnagyobb nemzeti köl­tő, aki előtt még senkinek a művé­szetében sem testesül úgy meg a nemzeti jelleg valamennyi eleme, mint az övében. Éppen ezáltal lett „minden kezdet kezdete“ a klasz­­szikus orosz irodalomban. Puskin után a klasszikus orosz irodalom egyre inkább erősödő és élesedő osztályharcban fejlődött. Harc volt ez a haladó, forradalmi demokratikus tábor és a reakciós tábor között, de folyt a harc a hala­dó táboron belül is a különböző tár­sadalmi irányzatok és áramlatok kö­zött. Ez magyarázza meg az egyes írók alkotásaiban megfigyelhető rendkívüli eszmei változatossá­ggot és az időnkénti kiáltó ellentéteket. Mégis az orosz írásművészet nemzeti jellege, vagyis az, amivel az orosz irodalom a világirodalom kincsestá­rát gyarapította, mindig is az orosz kritikai realizmus volt. Az a jelleg­zetes orosz realizmus, amelynek alap­jait Puskin vetette meg. Ez a realiz­mus az igazságra törekedett, kímé­­letlenül tépett le „minden néven ne­vezendő álarcot“ a kizsákmányoló társadalomról. Miután az orosz nép a Nagy Ok­tóberi Forradalom diadalának ered­ményeképpen szocialista nemzetté lett, arculata is sok mindenben lé­nyegesen megváltozott. „Mi már nem azok az oroszok vagyunk, akik 1917-ig voltunk, Oroszhon sem az már, és a mi jellemünk sem ugyan­az. Megváltoztunk és felnőttünk azokkal a hatalmas változásokkal együtt, amelyek gyökeresen meg­változtatták országunk arculatát.“ (Zsdanov.) A nagy forradalmi győzelemnek, amelyet 1917. októberében az orosz munkások és parasztok arattak, nem­zetközi szempontból is óriási jelen­tősége van. Ugyanakkor, mint ahogy Sztálin elvtárs Gyemjan Bjednijhez írott levelében hangsúlyozta, az orosz munkások, „akik az októberi forra­dalmat keresztülvitték, természete­sen továbbra is oroszok maradtak“. A világ leghaladóbb irodalma, az orosz szovjet irodalom az igazán nemzeti jelleg tökéletes kivirágozta­­tásával fejlődik tovább. Egyúttal mindinkább nemzetközi jellegű és jelentőségű lesz. Ez az irodalom vol­­taképpen a nemzeti jellegnek nagyon is lényeges elemét őrzi, fejleszti és gazdagítja: az orosz nemzeti nyelvet Puskin nyelvét. Szemünk előtt vi­rágzanak ki teljes pompájukban a legszebb orosz nemzeti jellemvoná­­sok a szocialista társadalom életé­ben és az ezt tükröző irodalomban. Sztálin elvtárs az orosz nép tisz­teletére mondott történelmi jelentő­ségű pohárköszöntőjében így szólt: „Nem csak azért emelem poharam az orosz nép egészségére, mert ve­zető nép, hanem azért is, mert vilá­­goseszű, szilárd jellemű és türelmes.“ Ezek a vonások az idegen hódítók­kal vívott sokévszázados küzdelem­ben alakultak ki. A szocialista orosz nemzetben valóban fénykorát éli a világos értelem, a szilárd jellem, a türelem. Ezek a tulajdonságok tük­röződnek íróinknak a szovjet dolgo­zókról szóló könyveiben, a szovjet írásművészet nagyszerű remekművei-­­­ben, mint Fagyejev: „Ifjú Gárdá“-ja,­­ Osztrovszkij „így edződött az acél“,­­ vagy Polevoj „Egy igaz ember törté­nete“ című regénye. A szovjet irodalom jellegzetes alapformája a realizmus, tökéletes­­ összhangban azzal a hatalmas vál­­­­tozással, amelyet az Októberi Forra-­­dalom hozott a kommunizmust dia­­­dalmasan építő népünk új, szocialista életébe. Az orosz írásművészetnek ez a mélységesen nemzeti formája mi­nőségileg még magasabb fokra emelkedik, szocialista tartalommal telítődik, szocialista realizmussá válik. A szocialista nemzetek életkörül­ményei között valóban az egész nép­re kiterjedő, egyetemes jelentőségű­vé válik az orosz szépirodalomban megnyilatkozó nemzeti jelleg régi hordozóinak, az elmúlt idők nagy íróinak művészete is. (Folytatás az 1. oldalról) Mások építési lehetőségének formá­jában, munk­ánk eredményét mi él­vezzük, mert egyre magasabb élet. Színvonalat teremt számunkra. Ugyanakkor lelkesedéssel dolgozunk azért is, mert a sors üldözöttjeiből mi, bányászok az élet örömeit egyre inkább élvező emberekké váltunk és érezzük, hogy az egész nép szeretete vesz körül bennünket. E szeretetre és megbecsülésre a széncsatában el­ért új győzelmekkel válaszolunk. A Zsilvölgyében egyre több bányász fejt szenet a jövő esztendőre. Mi tudjuk, ha több szenet termelünk, hazánkat erősítjük, amely ma a há­borús uszítók és a tito-fa­siszta la­kájok ellen folyó harc első soraiban halad. Vasútállomásunkon, Lányán, egy szenet festő bányászt ábrázoló képet láthatnátok. A fekete és súlyos gö­röngyök mint valami sziklák gör­dülnek tova és nyomják szét maguk alatt az új mészárlásra usztókat. De ma nem­csak a bányászok, ha­nem egész dolgozó népünk, egész országunk építi és kovácsolja jobb jövőnket. Búzát vet, acélt önt, há­­zakat, intézményeket, üzemeket KOPETIN GÉZA ÉLBÁNYÁSZ LEVELE épít, traktorokat és olyan bonyolult gépeket gyárt, amilyeneket ezelőtt ezen a tájon nem gyártottak. Cso­dálatos módon szaporodnak hazánk­­ban a szocialista építés büszkeségei: a Duna—Fekete-tenger csatorna,, a kultúra ragyogó palotája, a Scânteia- Ház, a Leninről elnevezett nagy vízier­őműtelep stb. Ezek a béke épít­kezései, a mi boldogságunk építke­zései. SIKEREINK, népi demokráciánk legyőzhetetlen életereje vad gyűlöletet támaszt az amerikai-angol imperialistákban. Azt akarnák, hogy országunkat kiragad­ják a béke, a demokrácia és a szo­cializmus táborából, elszigeteljék a Szovjetuniótól és gyarmatukká vál­toztassák, marshallizált, elnyomott és kirabolt kapitalista országgá ala­kítsák át, amint, a Tito-banda segít­ségével ezt a ti országotokkal tették. E gonosz tervek keresztülvitelé­nek a belgrádi hóhéraitok alávaló eszközei. Ezt a gyilkos és provokáló bandát a háborús uszítók arra hasz­nálják fel, hogy a legalávalóbb és galádabb támadásokat intézze or­szágunk ellen. De népünk halálos ellenségei a jugoszláv nép esküdt ellenségei is A titoista fenevadak, akik meg akarják zavarni békés építő mun­kánkat, ötéves tervünket, nagyszerű villamosítási programunkat, gúnyt űznek a boldog élet megteremtésére irányuló alkotni vágyó törekvései­tekből. Azok, akik gyermekeink ra­gyogó jövőjére törnek, iskoláitokat laktanyákká változtatták át és őrült erőfeszítéseket tesznek, hogy saját képükre és hasonlatosságukra gyil­kos nemzedéket neveljenek. Jugoszláv bányász testvérek! A szigetekben élő olthatatlan gyűlölet és a titoista fenevadak ellen folyta­tott keményi és egyre szervezettebb harcotok igaz ügyetek győzelmébe vetett bizalommal tölti el szivünket. Ebben a hősi küzdelemben veletek vagyunk és veletek van az egész vi­lág munkásosztálya, a világ vala­mennyi becsületes embere, aki a bé­kéért és a háború, a fasizmus ellen harcol. Mi győzni fogunk ebben *■ harcban. TIT5S? 1951. szeptember. Az irodalom nemzeti jellege Jó reggelt, elvtárs, ágyban vagy még? No, sebaj, kelj fel szaporán, a napfény beosont a házba és végigtáncol a szobán. Várj csak egy percig... kinyitottam a kert felé az ablakot, nézd, minden bársonyos levélen tükrös kis harmatcsepp ragyog. Nyújtózz csak... aztán szökjél talpra, nézd, milyen üde a világ színeit kössed egy csokorba, és szívd be mélyen illatát. Téged köszönt, előtted bókol, neked cimbalmoz éneket, az ébredésedet köszönti, a te tizennyolc évedet. Jöjj, ülj le mellém a párkányra, érzed, de jó, de hűs a szél? Különös, pompás új tavasz van, amelyre nem jó soha tél. Látod, elvtárs, én ezért jöttem csak ezt akartam mondani, a beözönlő sugárörvényt sok-sok színére bontani, az ablakot szélesre tárni, hogy felszálljon a gondolat, oda, hol felhő­s szél tanyázik, amerre minden út szabad. Magasról nézve eltörpülnek, a virágágyak és a fák, de meglátjuk a roppant kertet, ezt a csodás, szabad hazát. Fényesre mosott kövek hátán vágtat a Zsil, tombol, dühöng és fejjel ront a pilléreknek, é­s a karcsú hídon odafönn füttyent a gőzös éles sípja, azután visszhangzó, nehéz­ dübörgés rázza meg a sziklát, s a fütty az alagútba vész. Nem is oly régen, negyvenegyben a szél korbácsa csattogott a völgyön végig, s felcikáztak a Zsil mentén a szuronyok. De este, deszkát fedő rongyok ráncából könyv került elő, s gyönyörű, tiltott szókat mondott a csillés és a kőtörő ... Ó, milyen büszkén jött a zászló keletről, győztes­ vörösen, bár megfakult és golyók tépték a messzi csatatereken. Te hozzád jöttek, elvtárs, érted dörögtek mind a fegyverek, neked hozott kacajt és kertet a százszor győztes hadsereg. És most tiéd a forró puszta, melybe csatornát szánt a terv, tiéd a gondozott palánta, s holnap tiéd a rózsakert a város, mely csak papíron van, de holnapra kinyílt virág, — és Békáson tieid lesznek a kapcsolók, a turbinák. Szeretned kell e drága földet, hogy védelmezhesd igazán, hogy elmondhassad: bitang rabló már nem lesz úr e szép hazán. S csak akkor lehetsz hű őrzője, ha minden kövét ismered, ha ismerőseiddé válnak a gyors folyók, a nagy hegyek. Ha ismered, szívedbe zárod minden forrását, erdejét, ha féltett kincseiddé válnak az ősi nóták, népmesék, ha véred pezsgésévé válik a gyárak kimért robaja, ha otthonoddá lesz a bányász új, fürdőszobás otthona.­­ A pionírok kék szeméből olvasd ki bátran a jövőt, óvd meg, tanítsd és szeresd őket, mert elvtársaid lesznek ők. Kezet nyújts minden testvérednek, leláncolt száz határon át, s kezet már milliókkal foghatsz oly sok az igaz jóbarát. Páncélos hadak sorakoznak az Óceánon innen s túl, mert ismét rád szeretne törni a tőkés és a földesúr. Szeresd hazád hát tiszta szívből, és gyűlöld ellenségeit, szeresd a Pártot, építőit, kik boldogságod építik. Szeretned kell a termőföldet, s az orosz kertészt, akinek tanaira újjászület már a kert, a gyümölcsösliget. Szeretned kell a drága kertészt, ki a Kremlben őrködik, s a föld minden bimbóját őrzi, s ki rád is új tavaszt derít. Akinek érted Kubán földjén s a Tátrán piros vére folyt, kövessed kisebb hű testvérként a nagy lenini Komszomolt. Harsogd a havas hegyek ormán a síkság bársony­tájain: a haza azt jelenti — BÉKE és tedd hozzá a szót. — SZTÁLIN. MAJTÉNYI ERIK Q é l&Q-Qjdt, e,Lotát-L:1 A dombról látom: leél a nap, föllobbannak a sugaraié. A völgy felett pára terül, madárszárny ollója hasítja. Esett az éjjel. És a föld a bő esőt mohón beszívta. A kópé szél cihál­ja szét a könnyű ködök függönyét és egyre többet lát a szem, ahogy a fény tengerként árad: vörös acélt zuhog­tató, vasat emésztő, zúgó gyárat. Nem messze kőbe fagyva áll a bástyás, tornyos, régi vár s körötte állványsorok jelzik, hogy mult és jelen dicsősége összefonódik, h­egybeszövi e földnek halhatatlan népe. Még néhány évvel ezelőtt bozót lepte el a mezőt, földjébe ürge fúrt lyukat és durva burján fojtogatta, a nap elcsente színeit és télen vihar szántott rajta. Hol van az a régi mező, árkokba s gödrökbe vesző? Tikkadt napok alkonyatán a tücskök kara kit sirat? Tán megszokásból pengetik semmitmondó dalaikat? Ragyogj, szépülj ébredező, hajdani bozótos mező! A vázak ezre nő a földből s újoncok száza napról-napra viharzó harc hevében tör friss állványokkal magasabbra. A térképen ez még mező, de holnap már várossá nő, — mondjátok el kőművesek, ácsok, tervező mérnökök, mi épül kőből és betonból a sűrű állványok mögött? S ők mondják: győzd leírni csak, „magasba törnek a falak téglátrakó kezünk alatt s utcák kereszteződnek rendben, —“ ők mondják — s én híven lejegyzem ezerkilencszázötvenegyben! * * * Dombon állok és alattam a kanyarban, lágy homályból előpattan az út csíkja s mintha hívna aszfalt-sima fehér háta Vajdahunyad városába. Lent a város szépségeit bontogatja, mint egy óriás, szabályos, dús mintájú, színes szőnyeg, mit tudós mesterek szőnek ... Filstoszlopokkal az eget kéményei támasztják meg s új, széleshomlokú házak ezernyi ablakot tárnak a zuhogó fény elébe s úgy tűnik, a városnak nincs sehol vége, morajlása belevész a messzeségbe. Nyugat felől a magasban gördülnek a csillék lassan, hozzák a gyalárt bánya torkából a szürke ércet s remeg a drótkötélpálya, a feszülését szinte érzed. Jegenyék őrzik az utat, két oldalán zengnek-zúgnak, ágaik között fényes ég szórja drága, ezüst pénzét. Lassan lépek, s hogy leérek az utcák forgatagába, nem is megyek, visz tovább a nagyváros hömpölygő sodra és robog a taxi, gépkocsi, trolleybusz, motorbicikli, kerékpár sorban tova. Újra városodban járok Forta Petre, olvasztárok legjobbika, jelesebbje! S emlékszem régi szobádra, ablaka sötéten meredt, nem volt fényes, sem erkélyes, talán évről-évre terjedt, nőtt a penész zöld virága .. . Újra városodban járok, Fortu Petre, olvasztárok legjobbika, jelesebbje! Hol lakói most? Melyik házban? Új szobád van, tágas, fényes s úgy gondolom, szép, erkélyes, esténként a párkányra dőlsz és vizsgálod, hogyan ontják, m­ikép festik fel az égre az üzemek grafikonját a kémények, hogyan hasít a sötétbe a Martin-kemencék fénye ... Újra városodban járok,­­ de új városra találok. Vajdahunyad: ez a neve. Ez a név a törökverő Hunyadiak hősi neve. Ez a név a tűznek heve. Ez a név a vas csengése, ötéves Terveink hadi­­jelentése. Ti mérnökök, kőművesek megírtátok történetét téglába, betonba, vasba, — az egész nép elolvasta! A dombon állok. És alattam hátrál a mező szakadatlan az építők hada elől. Úgy visszhangzik minden kemény csapás, amint ezt nekem tollba mondták: megindult már a döntő támadás! A meszesgödrök még fehérlenek, még cammognak az ökrösszekerek és olykor lankadó a lendület, az embert vissza-visszarántja még a megszokás makacs, rab­kötele­s nem ismeri fel saját erejét. Mesterkedik bűnös keze alatt még omladoznak a zsenge falak, — de én megláttam Itt már a jövőt és felmutatom, mint a gyermekem. Feléje igazítja lépteink a munka és a bátor röptű értelem. BÁRDOS B. ARTHUR A HUNYADI MEZŐN Centrul Poligrafic Nr. 7 Cluj, Intrepr. Iud. de Stat SG .i ■UTUNE

Next