Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1951-10-12 / 39. szám
A Kommunizmus annyi, mint szovjethatalom, plusz az egész ország villamosítása. Csak akkor, amikor az egész ország villamosítva lesz, amikor az ipart, a mezőgazdaságot és a közlekedést a modern nagyipar technikai alapjaira helyezzük, csak akkor győzünk véglegesen.. LENIN Egyre több autóval, kocsival találkozunk. Rakottan vagy üresen vágtatnak el mellettünk. Az autóforgalom egyre nő és valósággal fővárosivá válik, amikor a Gyergyószentmiklós - Piatra-Neamţl-1 autóbusszal beérünk a kis Bicaz faluba. A központban kastélyszerű épület. Gondozott parkjának fáin túlmagasodik Lenin hatalmas képmása. Kinyújtott kézzel a jövőbe mutat, Stejar falu irányába, ahol a villamosítási terv csúcsmunkálata folyik. A volt kastélyon tábla hirdeti, hogy most nem bojár lakik benne. V. I. LENIN Villamoserőmű Központ Építkezési Vállalat Az irodával szemben az út túlsó oldalán frissen meszelt szép, kéttornyú épület három lépcsőfeljárattal. Ez is „úri lak“ volt a felszabadulás előtti időben. Fehér homlokzatán fekete betűk: „Teatrul Satului“. A falu színháza. Jobboldali feljárata az olvasóterembe vezet, a középső a színházba, a baloldali a pártszervezet helyiségébe. A Párt elválaszthatatlan a nagy építkezésektől, a kultúra terjesztésétől. Két idősebb munkás lépked fölfelé a baloldali lépcsőn. Ismerkednek. Az egyik most érkezett a Duna—Fekete-tengeri Csatornától, a másik Szálvai Visón dolgozott annak idején. Mindkettőjüket a Párt hívta ide: adják át a munkatelepeken szerzett nagyméretű munkaszervezési ismereteiket. Dolgozzanak itt, vegyenek részt a Párt politikai tevékenységében, mert a pártszervezet a gyorsan növő építkezésnél is gyorsabban nő. Zakatoló traktor kelti fel a figyelmem. Nyílegyenesen halad a cikázó, egymást előző autók között. Vezetője egyenes derékkal, büszkén ül. Színes porcellángombokkal díszített paraszt inge fölött feszül a szürke kezes-lábas. Csak előre tekint, mint aki észre sem veszi a siető jövő-menő emberek gyors, elismerő pillantását. Traktora oldalán frissen festett tábla: „Ma megtakarított üzemanyaggal dolgozom." Valamivel távolabb a postát jelzi és a falu régi életét idézi a töpörödött házacska, amelynek léckerítésén piros ládika függ, festett fehér levélborítékkal. A ház külsejétől teljesen elüt élete. Középső helyisége — amely valamikor konyha lehetett —, postacsomagokkal teli. Balra a telefonközpont teljesíti éjjel-nappal, pillanatra sem szűnő szolgálatát. Jobbra a levelek halmait osztályozzák rekeszes polcokra: CFR vasútépítés, Vízierőmű, Sovrom út- és hídépítés, cementgyár, alagút, gátépítés . . . Már nem is a falvakat jelzik: Bicaz, Tarcău, Cârnu, Stejar, Pângăraţi, Izvorul-Muntelui... hiszen Piatra-Neamţ-tól kezdve a Botosán hegyen is túl munkatelep munkatelepet ér, kastélyaiban parasztok önkéntesen átadott kis viskóiban zajlik az Ötéves Terv végére várossá — hatalmas ipartelep központjává — növő Bicaz falu egyre mozgalmasabb élete. Terecskévé szélesedik egy helyen az út. Beszögelésében álló apró ház rozzant tetejét, mintha a Mi Könyvesboltunk nagy cégtáblája tartaná. Pici ablakai kirakattá változtak. Megtalálhatók itt a soknemzetiségű munkások mindegyikének nyelvén: románul, oroszul, magyarul, németül, az irodalmi, ideológiai és tudományos munkák, nyelvkönyvek, tankönyvek. Az üzletben új árukkal tömött ládák között vásárló, nézegető, válogató emberek — bányászok, ácsok, szerelők, napszámosok, mérnökök, tisztviselők és falusiak. Fiatal cigány nő lép ki az üzletajtón. Hóna alá szorít egy új füzetet, lapjait ceruza feszíti szét. Most vásárolt könyvben lapoz. Kíváncsian sandítok a könyv fedelére: Eminescu versei. Három-négy autó vágtat el előttem, amíg más sietőkkel elindulhatok az út túlsó oldalára. Ott is kirakat. Szövetek, vásznak, cipők, bakancsok, gyermekjátékok. Az üzletben férfiak, nők kész ruhákat nézegetnek, próbálnak, magukhoz méregetik, nem rövid-e az ujja, elég bő-e mellben, divatos-e a szabása, örömmel vásárolnak. A méteres áru egyfolytában suhog a mérőrúd felett. A pénztárnál egész csoport várja, hogy fizethessen. A nézelődésbe, forgalomba belefáradtam, megszomjaztam. Ismét áttöröm magam a kocsiút forgalmán s bemegyek a vendéglőbe. Korsókat látok a vendégek előtt az asztalokon. Kedvem kerekedik sört inni. — Sör nincs, — sújt le a válasz. — Bor? — kérdezem kedvetlenül. — Nincs. Szódavíz, ásványvíz, málnafröccs ... — hadarja a pohos csapos — sör minden héten egyszer... tetszik? Az tetszik, hogy itt ilyen józan életet élnek a dolgozók. IH, ahol most állunk, jó lesz Ezt mondja a napszámos, a falusi paraszt, ezt magyarázza a mérnök és a bányász, amikor a Beszterce völgyének egyik kiszélesedő részén Cornu falu környékén járok. Kilométerek tizein, vízpartján, hegyoldalon és csúcson, erdőben és tisztáson, faluban vagy ember nem lakta helyen, mindenütt megismétlődik ez a mondás: Itt, ahol most állunk, tó lesz. Megmutatták a hegyoldalak különböző pontjain egyenlő magasságban álló fehér táblákat, amelyek negyven kilométer hosszúságban a majdani vízszintet jelölik. Hátraszegett fejjel nézünk föl a táblák felé s aztán körbe tekintünk. Tófenék lesz itt, ahol most ezek a házak állanak, ahol tervvel rakott autók száguldanak, földművesek dolgoznak, ahol munkásbarakkokat építenek s országút kanyarog, erdő zöldei, juhnyáj legel. Nem is olyan sokára, két év múlva a hatalmas vízgyűjtő medencében hajók közlekedhetnek. A Beszterce sziklák közt vágtató, habzó vizét szinte felmérhetetlen, nyugodt erővé, tóvá gyűjti az Izvorul Muntelui- most épülő völgyzáró gát. Nézem a folyó két partján magasba meredő hegyeket, méregetem köztük a távolságot. Száz méter magasságban lehet vagy fél kilométer, vagy talán több is. Ott lesz a völgyzáró gát felső része, pereme, belenyúlik a vízbe és elzárja útját. Most még akadály nélkül rohan a folyó, az országút kíséri. De már Izvorul Muntelui-nál az országútnak a régitől távolodó új szakasza épül. A folyótól balra másik völgybe kapaszkodik fölfelé, egy most épült hídon áthalad, azután visszafordul, párhuzamosan, de egyre fölfelé tart a hegy széle felé, ahol erős hátát majd elébe tartja a völgyzáró gát. Fönt, ahol a legkeskenyebb a gát, ott is olyan széles lesz, hogy az országút kényelmesen tovább folytatódhat. Aki majd a völgyzáró gáton megáll, csodálatos látványban gyönyörködik. A most magas hegycsúcsok, akkor majd mint kis dombocskák, a tó peremét szegélyezik. A víz, amelyben ma csak fürdenek, halásznak, amely tutajokat és kis csónakokat sodor, addig óriásivá növekedik. A tó felső végén, Galu falunál, ahová a szem már el sem lát, egyre ömlik bele a Beszterce. Az alsó végén, Izvorul Muntelui-nál pedig útját állja a nekifeszülő, erős, hátán országutat hordozó gát, így öszszegyűjtve, a dolgozók boldogságát növelő erővé duzzad a víz. Erővé, amelyet az ember, a szocializmust építő ember villamos energiává változtat, hogy megkönnyítse a munkát, biztosítsa végső győzelmünket. A villamosítási terv csúcsmunkálata — mondotta Gheorghiu-Dej elvtárs jelentésében — a Beszterce folyón épülő Stejar-i nagy vízierőmű. Ennek az építkezésnek erőteljes nyomai látszanak, akár keletnek vagy nyugatnak, akár északnak vagy délnek haladunk. Eddig csak a Szovjetunióban látott hatalmas méretű építkezést kezdeményezett a Párt. Piatra- Neamţi—Bicaz közötti vasútvonal Pângăraţig már augusztus 23-ra elkészült. Most tovább épült a kis Bicaz -falu, amelyet régebben csak szekérrel, felszabadulásunk óta autóval lehetett megközelíteni, belekerül az ország vérkeringésének útjába. Faluból várossá nő, rövidesen vasútállomása lesz, ahol anyagokat, gépeket raknak ki, munkások, mérnökök érkeznek s ahonnan a környék falvainak földművesei vonaton szállítják termelvényeiket a városok felé. Bicaz faluban most épül a cementgyár s két éven át csak a gát számára gyárt. Ha a gát előkészítő munkálatai befejeződnek, akkor naponta annyi vasbetont öntenek, amennyit a kolozsvári új szamoshídba több, mint egy év alatt építettek be. S hol vannak még az újabb és újabb hidak, vasúti átjárók, viaduktok, s maga a Stejar-i villanyerőmű ... Ehhez itt gyártják a cementet. Az építkezés teljesen felrázta, megváltoztatta a környék falvainak még a múltból itt maradt, nehezen ébredező álmos életét. A telepeken és a falvakban munkásklubok és színházak épülnek. Az előadások állandó látogatói ma azok, akik felszabadulásunk előtt még csak nem is hallottak színdarabokról, előadásokról. Azok, akik faekével túrták a földet és reménytelenül lesték az eget esőért vagy napért, ma gépekkel dolgoznak s szovjet munkamódszerekről vitatkoznak. Még nagyobb lesz a változás, ha elkészül az új vízierőmű. Villanyáramot fog szolgáltatni, annyit, mint az ország mostani összvillanytermelésének egyharmada. Új textilgyárakat, vasipari üzemeket, bányákat lát el hajtóerővel az itt termelt áram. Az új tóból Dél-Moldova és Bărăgan északi részének 300 ezer hektáros területét tudjuk majd öntözni, Galac és Bákó között, hajózhatóvá válik a Szeret, megszűnnek a Beszterce áradásai s az azt követő nyomor. Az ország leghosszabb alagútja most épül a Botosán hegy alatt. Húsz kilométer és nyílegyenes. Közel tíz méter az átmérője és egy méter vastag a beton fala. Ez lesz a víz útja a tóból az erőműhöz. A munkások számára kisebb városkáknak beillő barakk-telepek épültek az alagút bejáratánál és a hegy túlsó oldalán, a kijáratnál. A bejárat közelében emelt magas, sokablakú épületben, mint öt jóbarát, vasbeton alapon, három szovjet és két magyar gyártmányú kompresszor áll. Sűrített levegőt szállít vastag csöveken az alagútba, hogy gyorsabban haladjon a fejtés. A hegy innenső és túlsó oldalán, mint a béke fegyverei kattognak a fejtőkalapácsok, omlanak a sziklák, lépésről-lépésre közeledik egymáshoz a két bányászcsapat. Lépésrőllépésre ... de húsz kilométeren sok lépést kell megtenniük, amíg találkoznak. Mindegyik lépés újabb erőfeszítés, amely szüntelenül tart éjjelnappal, hétköznap és ünnepen, váltott munkacsoportokban. Egyre távolodnak a melegen sütő napsugártól, később a bőven ömlő őszi esőtől, majd a tél fehér névjegyétől, méteres, vakító fényű havától. A hegy lábától indultak, vízszintesen ássák magukat egyre beljebb a hegy gyomrába s mind magasabb a fölöttük levő réteg. Egyre hosszabb és hosszabb utat kell megtennie a csilléseknek, amíg a kivájt, robbantott köveket kihordják az alagútból s egyre hosszabb utat kell megtenni a bányászoknak gerendákkal, bányafákkal, hogy az újabb méternyi térhódítást alátámasszák, védjék a hegy rettenetes súlyától. Amikor az alagút bejáratánál megkezdték a munkát, a kijáratnál még csak az előkészületekhez is alig fogtak hozzá. A bejárat első csákányütése nagy ünnepség volt, Luca elvtárs is oda utazott. Előtte tettek fogadalmat a bányászok, hogy munkájukat a terv előírta idő előtt befejezik. Úgy éltették a Pártot, Gheorghiu-Dej elvtársat, a villamosítási munka kezdeményezőjét, hogy visszhangzottak belé a hegyek. Azóta is visszhangzik a völgy, a lázas munkától. Lázas a munka, a szó legszorosabb értelmében. Az alagút mindkét végén a három-három bányászcsoport minden egyes tagja tudja, mit végzett aznap a bejáratnál, illetve a kijáratnál az „ellenfél“. Figyelik egymás munkamódszerét, megtárgyalják a másik eredményét. A kijáratnál dolgozók fogadkoznak, hogy bár ők később kezdték a munkát, de előbb érik el az alagút közepét. Amit időben vesztettek, azt kiegyenlítik számukra a bejáratnál dolgozók nehéz terepviszonyai. A bejáratiak azért biztosak a győzelmükben, mert Luca elvtárs előtt tettek erre ígéretet a Pártnak. Ezt az ígéretet pedig beváltják. Igaz, hogy nehéz haladni, mert kezdetben még csak robbantani sem lehetett. Laza a kőzet, palás a réteg, könnyen omlik. Sokszor egész műszakot veszítettek, hogy az omlások helyét betömjék, biztosítsák a további fejtés lehetőségét. Lassanként túljutottak ezen az áldatlan szakaszon. Később „könnyű“ robbantásokat is csináltak s gyorsabban haladtak. Most, ha repülőgép száll a Botoşanul fölött, az utasok látják, amint a hegy két oldalról kőporos, szürke füstöt pipál: robbantják az alagutat a bejáratnál is, a kimenetnél is Mire felépül Stejarban a vízierőmű és Izvorul Muntelui-nál a völgyzáró gát, akkorra elkészül az alagút. A tó vizének teljes súlya állandóan nyomja a vizet a hegy túlsó oldalán lévő százméteres víztoronyba és szüntelen munkára kényszeríti a hatalmas turbinákat, hogy évről-évre 430 millió kilowatt-óra árammal tegyék könnyebbé az üzemek és mezők dolgozóinak a munkáját, világítsa a városok és falvak útjait, lakásait. Új emberek hősi tettei váltják valóra az ország villamosításának nagyszerű tervét, küzdik le az eléje tornyosuló akadályokat. Az alagút bejáratánál kezdetben minden arasznyi haladásért külön meg kellett verekedni a heggyel. Az omló falak a bányászok életét, az alagút épségét fenyegette. Ennél a munkánál kelt legendás híre Jurcalan párttag ésbányásznak. Éppen elhallgattak a fejtőkalapácsok s Gagyi Samu, a bányászok csoportvezetője rövid mondatokkal közölte utasításait: Gerendát! Oszlopot! Fosznit! — Derékig meztelen emberek izzadt teste fénylett a bányászlámpák világában. Gyorsan mozogtak s szinte zaj nélkül a fejtőkalapácsok elnémulása utáni süket csöndben. Jurca akkor fent állt a mennyezet közelében, a körülfejtett kupac tetején. Halk zizegés támadt, mint amikor a vihart ígérő őszi szél fújja a hervadó-száradó faleveleket. Úgy meredtek mozdulatlanná a bányászok, ahogy a hang érte őket. Csákánnyal, kalapáccsal, deszkával, gerendával a kezükben. Görnyedtem vagy magasba nyúlva. Csak a pillantásuk röppent a zizegés felé. A pala zizegett. Omlott a hegy. Éppen ott, ahol Jurca állt. Jurcát féltő jaj sem röppenhetett el, amikor már ugrott is. Nem menekült. Vissza sem pillantott. Hátával odatapadt az omlásra. Nekifeszült a súlyos nyomásnak. Homlokán kidagadtak az erek, csurgóit róla a verejték. Elhalt a zizegés. Mire sóhajjá tömörült a bányászok nehéz lélekzése, mindenki megmozdult. Egyetlen szó, egyetlen hang nélkül, szinte röppentek a nehéz gerendák, deszkák. Odaékelték Jurca háta és az omlás közé. Horzsolta a deszka Jurca kőtől szántott véres hátát. Kalapácsok csattantak a vaskapcsokon, bedeszkázták az omlást. Akkor leemelték az erőlködéstől meggémberedett derekú Jurcát a kupacról s az első hang, ami elhagyta a bányászok ajkát, hatalmas éljen volt. Jurcát ismeri az egész telep. Ki személyesen, ki csak hírből. Ugyanígy ismerik s elismeréssel szólnak Szabó Sándor kőművesről, aki ünnepnapokon a Munka Érdemrend III. osztályának csillagát viseli, Gheorghe Cezar ifjúmunkást, aki gépeket mentett meg, Berkesy József öreg bányászt, aki robbantási módszerével ráduplázott a normájára, vagy Menyhárt ácsot, a tizenhatszoros élmunkást s a többieket, akik itt a malikatelepen új emberekké váltak és a munka hőstetteit hajtották végre. Most az ellentétek világa a Beszterce völgyének az a része, ahol a Lenin Vízierőmű épül. Kis, rogyadozó viskók és új épületek, ökrös szekerek és autók, bányászok fejtőkalapácsainak kattogása és juhpásztorok kürtjének hangja keverednek egymással. Csöndes dámákat énekel a földműves és robbantásoktól zengenek a hegyek. Határkő ez a hely a mult és a jelen között s ez a határkő a jövőbe mutat. Az itt dolgozók is megcsodálják saját tetteiket, amelyekre régen képesnek sem hitték magukat. A nagy példamutató iránti hálájukat és szeretetüket, fölmérhetetlen erejébe vetett bizalmukat óriás betűkkel, messzelátszóan írták az égre. A hegygerincre két embermagasságú fehér betűket sorakoztattak: SZOVJETUNIÓ — BÉKE A hegy hajlatán zöld réten szintén ilyen óriási fehér betűkből rótt szavak világítanak: SZERETETT VEZETŐNK — GHEORGHIU-DEJ Az alagúthoz vezető úton zöld ággal díszített teherautó robog. Kiránduló ifjú bányászok fölött szél fújja a vörös zászlót. Kalaplengetve üdvözlik munkába menő társaikat. Az útfélen állók és az autón robogók szinte egyszerre kiáltják. Cu Partidul nost’ în frunte. Spargem munte după munte OROSZ IRÉN FÉNY A BESZTERCÉN (Folytatás a 3. oldalról) Puskin a legnagyobb nemzeti költő, aki előtt még senkinek a művészetében sem testesül úgy meg a nemzeti jelleg valamennyi eleme, mint az övében. Éppen ezáltal lett „minden kezdet kezdete“ a klaszszikus orosz irodalomban. Puskin után a klasszikus orosz irodalom egyre inkább erősödő és élesedő osztályharcban fejlődött. Harc volt ez a haladó, forradalmi demokratikus tábor és a reakciós tábor között, de folyt a harc a haladó táboron belül is a különböző társadalmi irányzatok és áramlatok között. Ez magyarázza meg az egyes írók alkotásaiban megfigyelhető rendkívüli eszmei változatossággot és az időnkénti kiáltó ellentéteket. Mégis az orosz írásművészet nemzeti jellege, vagyis az, amivel az orosz irodalom a világirodalom kincsestárát gyarapította, mindig is az orosz kritikai realizmus volt. Az a jellegzetes orosz realizmus, amelynek alapjait Puskin vetette meg. Ez a realizmus az igazságra törekedett, kíméletlenül tépett le „minden néven nevezendő álarcot“ a kizsákmányoló társadalomról. Miután az orosz nép a Nagy Októberi Forradalom diadalának eredményeképpen szocialista nemzetté lett, arculata is sok mindenben lényegesen megváltozott. „Mi már nem azok az oroszok vagyunk, akik 1917-ig voltunk, Oroszhon sem az már, és a mi jellemünk sem ugyanaz. Megváltoztunk és felnőttünk azokkal a hatalmas változásokkal együtt, amelyek gyökeresen megváltoztatták országunk arculatát.“ (Zsdanov.) A nagy forradalmi győzelemnek, amelyet 1917. októberében az orosz munkások és parasztok arattak, nemzetközi szempontból is óriási jelentősége van. Ugyanakkor, mint ahogy Sztálin elvtárs Gyemjan Bjednijhez írott levelében hangsúlyozta, az orosz munkások, „akik az októberi forradalmat keresztülvitték, természetesen továbbra is oroszok maradtak“. A világ leghaladóbb irodalma, az orosz szovjet irodalom az igazán nemzeti jelleg tökéletes kivirágoztatásával fejlődik tovább. Egyúttal mindinkább nemzetközi jellegű és jelentőségű lesz. Ez az irodalom voltaképpen a nemzeti jellegnek nagyon is lényeges elemét őrzi, fejleszti és gazdagítja: az orosz nemzeti nyelvet Puskin nyelvét. Szemünk előtt virágzanak ki teljes pompájukban a legszebb orosz nemzeti jellemvonások a szocialista társadalom életében és az ezt tükröző irodalomban. Sztálin elvtárs az orosz nép tiszteletére mondott történelmi jelentőségű pohárköszöntőjében így szólt: „Nem csak azért emelem poharam az orosz nép egészségére, mert vezető nép, hanem azért is, mert világoseszű, szilárd jellemű és türelmes.“ Ezek a vonások az idegen hódítókkal vívott sokévszázados küzdelemben alakultak ki. A szocialista orosz nemzetben valóban fénykorát éli a világos értelem, a szilárd jellem, a türelem. Ezek a tulajdonságok tükröződnek íróinknak a szovjet dolgozókról szóló könyveiben, a szovjet írásművészet nagyszerű remekművei-ben, mint Fagyejev: „Ifjú Gárdá“-ja, Osztrovszkij „így edződött az acél“, vagy Polevoj „Egy igaz ember története“ című regénye. A szovjet irodalom jellegzetes alapformája a realizmus, tökéletes összhangban azzal a hatalmas változással, amelyet az Októberi Forra-dalom hozott a kommunizmust diadalmasan építő népünk új, szocialista életébe. Az orosz írásművészetnek ez a mélységesen nemzeti formája minőségileg még magasabb fokra emelkedik, szocialista tartalommal telítődik, szocialista realizmussá válik. A szocialista nemzetek életkörülményei között valóban az egész népre kiterjedő, egyetemes jelentőségűvé válik az orosz szépirodalomban megnyilatkozó nemzeti jelleg régi hordozóinak, az elmúlt idők nagy íróinak művészete is. (Folytatás az 1. oldalról) Mások építési lehetőségének formájában, munkánk eredményét mi élvezzük, mert egyre magasabb élet. Színvonalat teremt számunkra. Ugyanakkor lelkesedéssel dolgozunk azért is, mert a sors üldözöttjeiből mi, bányászok az élet örömeit egyre inkább élvező emberekké váltunk és érezzük, hogy az egész nép szeretete vesz körül bennünket. E szeretetre és megbecsülésre a széncsatában elért új győzelmekkel válaszolunk. A Zsilvölgyében egyre több bányász fejt szenet a jövő esztendőre. Mi tudjuk, ha több szenet termelünk, hazánkat erősítjük, amely ma a háborús uszítók és a tito-fasiszta lakájok ellen folyó harc első soraiban halad. Vasútállomásunkon, Lányán, egy szenet festő bányászt ábrázoló képet láthatnátok. A fekete és súlyos göröngyök mint valami sziklák gördülnek tova és nyomják szét maguk alatt az új mészárlásra usztókat. De ma nemcsak a bányászok, hanem egész dolgozó népünk, egész országunk építi és kovácsolja jobb jövőnket. Búzát vet, acélt önt, házakat, intézményeket, üzemeket KOPETIN GÉZA ÉLBÁNYÁSZ LEVELE épít, traktorokat és olyan bonyolult gépeket gyárt, amilyeneket ezelőtt ezen a tájon nem gyártottak. Csodálatos módon szaporodnak hazánkban a szocialista építés büszkeségei: a Duna—Fekete-tenger csatorna,, a kultúra ragyogó palotája, a Scânteia- Ház, a Leninről elnevezett nagy vízierőműtelep stb. Ezek a béke építkezései, a mi boldogságunk építkezései. SIKEREINK, népi demokráciánk legyőzhetetlen életereje vad gyűlöletet támaszt az amerikai-angol imperialistákban. Azt akarnák, hogy országunkat kiragadják a béke, a demokrácia és a szocializmus táborából, elszigeteljék a Szovjetuniótól és gyarmatukká változtassák, marshallizált, elnyomott és kirabolt kapitalista országgá alakítsák át, amint, a Tito-banda segítségével ezt a ti országotokkal tették. E gonosz tervek keresztülvitelének a belgrádi hóhéraitok alávaló eszközei. Ezt a gyilkos és provokáló bandát a háborús uszítók arra használják fel, hogy a legalávalóbb és galádabb támadásokat intézze országunk ellen. De népünk halálos ellenségei a jugoszláv nép esküdt ellenségei is A titoista fenevadak, akik meg akarják zavarni békés építő munkánkat, ötéves tervünket, nagyszerű villamosítási programunkat, gúnyt űznek a boldog élet megteremtésére irányuló alkotni vágyó törekvéseitekből. Azok, akik gyermekeink ragyogó jövőjére törnek, iskoláitokat laktanyákká változtatták át és őrült erőfeszítéseket tesznek, hogy saját képükre és hasonlatosságukra gyilkos nemzedéket neveljenek. Jugoszláv bányász testvérek! A szigetekben élő olthatatlan gyűlölet és a titoista fenevadak ellen folytatott keményi és egyre szervezettebb harcotok igaz ügyetek győzelmébe vetett bizalommal tölti el szivünket. Ebben a hősi küzdelemben veletek vagyunk és veletek van az egész világ munkásosztálya, a világ valamennyi becsületes embere, aki a békéért és a háború, a fasizmus ellen harcol. Mi győzni fogunk ebben *■ harcban. TIT5S? 1951. szeptember. Az irodalom nemzeti jellege Jó reggelt, elvtárs, ágyban vagy még? No, sebaj, kelj fel szaporán, a napfény beosont a házba és végigtáncol a szobán. Várj csak egy percig... kinyitottam a kert felé az ablakot, nézd, minden bársonyos levélen tükrös kis harmatcsepp ragyog. Nyújtózz csak... aztán szökjél talpra, nézd, milyen üde a világ színeit kössed egy csokorba, és szívd be mélyen illatát. Téged köszönt, előtted bókol, neked cimbalmoz éneket, az ébredésedet köszönti, a te tizennyolc évedet. Jöjj, ülj le mellém a párkányra, érzed, de jó, de hűs a szél? Különös, pompás új tavasz van, amelyre nem jó soha tél. Látod, elvtárs, én ezért jöttem csak ezt akartam mondani, a beözönlő sugárörvényt sok-sok színére bontani, az ablakot szélesre tárni, hogy felszálljon a gondolat, oda, hol felhős szél tanyázik, amerre minden út szabad. Magasról nézve eltörpülnek, a virágágyak és a fák, de meglátjuk a roppant kertet, ezt a csodás, szabad hazát. Fényesre mosott kövek hátán vágtat a Zsil, tombol, dühöng és fejjel ront a pilléreknek, és a karcsú hídon odafönn füttyent a gőzös éles sípja, azután visszhangzó, nehéz dübörgés rázza meg a sziklát, s a fütty az alagútba vész. Nem is oly régen, negyvenegyben a szél korbácsa csattogott a völgyön végig, s felcikáztak a Zsil mentén a szuronyok. De este, deszkát fedő rongyok ráncából könyv került elő, s gyönyörű, tiltott szókat mondott a csillés és a kőtörő ... Ó, milyen büszkén jött a zászló keletről, győztes vörösen, bár megfakult és golyók tépték a messzi csatatereken. Te hozzád jöttek, elvtárs, érted dörögtek mind a fegyverek, neked hozott kacajt és kertet a százszor győztes hadsereg. És most tiéd a forró puszta, melybe csatornát szánt a terv, tiéd a gondozott palánta, s holnap tiéd a rózsakert a város, mely csak papíron van, de holnapra kinyílt virág, — és Békáson tieid lesznek a kapcsolók, a turbinák. Szeretned kell e drága földet, hogy védelmezhesd igazán, hogy elmondhassad: bitang rabló már nem lesz úr e szép hazán. S csak akkor lehetsz hű őrzője, ha minden kövét ismered, ha ismerőseiddé válnak a gyors folyók, a nagy hegyek. Ha ismered, szívedbe zárod minden forrását, erdejét, ha féltett kincseiddé válnak az ősi nóták, népmesék, ha véred pezsgésévé válik a gyárak kimért robaja, ha otthonoddá lesz a bányász új, fürdőszobás otthona. A pionírok kék szeméből olvasd ki bátran a jövőt, óvd meg, tanítsd és szeresd őket, mert elvtársaid lesznek ők. Kezet nyújts minden testvérednek, leláncolt száz határon át, s kezet már milliókkal foghatsz oly sok az igaz jóbarát. Páncélos hadak sorakoznak az Óceánon innen s túl, mert ismét rád szeretne törni a tőkés és a földesúr. Szeresd hazád hát tiszta szívből, és gyűlöld ellenségeit, szeresd a Pártot, építőit, kik boldogságod építik. Szeretned kell a termőföldet, s az orosz kertészt, akinek tanaira újjászület már a kert, a gyümölcsösliget. Szeretned kell a drága kertészt, ki a Kremlben őrködik, s a föld minden bimbóját őrzi, s ki rád is új tavaszt derít. Akinek érted Kubán földjén s a Tátrán piros vére folyt, kövessed kisebb hű testvérként a nagy lenini Komszomolt. Harsogd a havas hegyek ormán a síkság bársonytájain: a haza azt jelenti — BÉKE és tedd hozzá a szót. — SZTÁLIN. MAJTÉNYI ERIK Q é l&Q-Qjdt, e,Lotát-L:1 A dombról látom: leél a nap, föllobbannak a sugaraié. A völgy felett pára terül, madárszárny ollója hasítja. Esett az éjjel. És a föld a bő esőt mohón beszívta. A kópé szél cihálja szét a könnyű ködök függönyét és egyre többet lát a szem, ahogy a fény tengerként árad: vörös acélt zuhogtató, vasat emésztő, zúgó gyárat. Nem messze kőbe fagyva áll a bástyás, tornyos, régi vár s körötte állványsorok jelzik, hogy mult és jelen dicsősége összefonódik, hegybeszövi e földnek halhatatlan népe. Még néhány évvel ezelőtt bozót lepte el a mezőt, földjébe ürge fúrt lyukat és durva burján fojtogatta, a nap elcsente színeit és télen vihar szántott rajta. Hol van az a régi mező, árkokba s gödrökbe vesző? Tikkadt napok alkonyatán a tücskök kara kit sirat? Tán megszokásból pengetik semmitmondó dalaikat? Ragyogj, szépülj ébredező, hajdani bozótos mező! A vázak ezre nő a földből s újoncok száza napról-napra viharzó harc hevében tör friss állványokkal magasabbra. A térképen ez még mező, de holnap már várossá nő, — mondjátok el kőművesek, ácsok, tervező mérnökök, mi épül kőből és betonból a sűrű állványok mögött? S ők mondják: győzd leírni csak, „magasba törnek a falak téglátrakó kezünk alatt s utcák kereszteződnek rendben, —“ ők mondják — s én híven lejegyzem ezerkilencszázötvenegyben! * * * Dombon állok és alattam a kanyarban, lágy homályból előpattan az út csíkja s mintha hívna aszfalt-sima fehér háta Vajdahunyad városába. Lent a város szépségeit bontogatja, mint egy óriás, szabályos, dús mintájú, színes szőnyeg, mit tudós mesterek szőnek ... Filstoszlopokkal az eget kéményei támasztják meg s új, széleshomlokú házak ezernyi ablakot tárnak a zuhogó fény elébe s úgy tűnik, a városnak nincs sehol vége, morajlása belevész a messzeségbe. Nyugat felől a magasban gördülnek a csillék lassan, hozzák a gyalárt bánya torkából a szürke ércet s remeg a drótkötélpálya, a feszülését szinte érzed. Jegenyék őrzik az utat, két oldalán zengnek-zúgnak, ágaik között fényes ég szórja drága, ezüst pénzét. Lassan lépek, s hogy leérek az utcák forgatagába, nem is megyek, visz tovább a nagyváros hömpölygő sodra és robog a taxi, gépkocsi, trolleybusz, motorbicikli, kerékpár sorban tova. Újra városodban járok Forta Petre, olvasztárok legjobbika, jelesebbje! S emlékszem régi szobádra, ablaka sötéten meredt, nem volt fényes, sem erkélyes, talán évről-évre terjedt, nőtt a penész zöld virága .. . Újra városodban járok, Fortu Petre, olvasztárok legjobbika, jelesebbje! Hol lakói most? Melyik házban? Új szobád van, tágas, fényes s úgy gondolom, szép, erkélyes, esténként a párkányra dőlsz és vizsgálod, hogyan ontják, mikép festik fel az égre az üzemek grafikonját a kémények, hogyan hasít a sötétbe a Martin-kemencék fénye ... Újra városodban járok, de új városra találok. Vajdahunyad: ez a neve. Ez a név a törökverő Hunyadiak hősi neve. Ez a név a tűznek heve. Ez a név a vas csengése, ötéves Terveink hadijelentése. Ti mérnökök, kőművesek megírtátok történetét téglába, betonba, vasba, — az egész nép elolvasta! A dombon állok. És alattam hátrál a mező szakadatlan az építők hada elől. Úgy visszhangzik minden kemény csapás, amint ezt nekem tollba mondták: megindult már a döntő támadás! A meszesgödrök még fehérlenek, még cammognak az ökrösszekerek és olykor lankadó a lendület, az embert vissza-visszarántja még a megszokás makacs, rabköteles nem ismeri fel saját erejét. Mesterkedik bűnös keze alatt még omladoznak a zsenge falak, — de én megláttam Itt már a jövőt és felmutatom, mint a gyermekem. Feléje igazítja lépteink a munka és a bátor röptű értelem. BÁRDOS B. ARTHUR A HUNYADI MEZŐN Centrul Poligrafic Nr. 7 Cluj, Intrepr. Iud. de Stat SG .i ■UTUNE