Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1951-01-13 / 1. szám
UTUNK. A NÉPI KÍNA HARCOS FESTÉSZETE JEGYZETEK A FŐVÁROSI „ÚJ KÍNA“ C. KIÁLLÍTÁS NÉHÁNY FESTMÉNYÉRŐL ÉS FAMETSZETÉRŐL A fővárosban megnyílt „Új Kína“ c. kiállításon harmincegynéhány festmény és fametszet is szerepel. E művek szervesen kapcsolódó láncszemekként illeszkednek a kiállítás többi anyagában kiegészítik, művészi erejükkel kifejezőbbé teszik azt. A festmények és fametszetek a maguk helyén vannak: a szemlélő hamar észreveszi, hogy ezek a művek a kínai nép harcának művészi és egyben történelmi dokumentumaivá is váltak. A kiállításon nincsen olya sarok, amelyet ne díszítene egy festmény, egyegy fametszet; — nincs egyetlen olyan problémakör se, amelyhez a népi Kína művészei hozzá ne szólnának vásznaikkal. Megfestik az évszázados nyomor és az imperialista kizsákmányolás pusztítását, a feltartóztathatatlan erővel robogó forradalmat, Mao Cze Tung és Csu Deh hadseregének hősiességét, a felszabadulás feledhetetlen ünnepnapjait, a földreformot, az újjáépítés nagyszerű lendületét és mindezekben a szabad Kína új emberét. Egész sereg festőművész zárkózik fel szorosan művészetével a Párt, a munkásosztály és a demokratikus erők harcához. A Kínai Népköztársaságban, az ország gazdasági talpraállításával párhuzamosan a Párt nagy gondot fordít az új kultúra és művészet megteremtésére is. Mao Cze Tung még 1942 májusában, a haladó írók és művészek jenani értekezletén rámutatott egyes ingadozók individualista, kispolgári művészetfelfogásának kiúttalanságára, s feljelölte a forradalom mellé álló művészek egyik fontos feladatát: „bátran hatoljanak be a nép közé, a tömegekbe.“ Ez a mondat azóta a kínai művészek jelszavává vált. Az új kínai festészet is Mao Cze Tung útmutatása nyomán fordult arccal a forradalom, a munkások, a dolgozó parasztok és a katonák, tehát a milliós tömegek élete és harca felé. Ismerkedjünk meg közelebbről néhány festménnyel és fametszettel. Csang Ki Hsziang „A Kia Liang folyó mentén“ c. műve hajóvontató munkásokat ábrázol. Az elcsigázott, barázdás arcokon elszántság ül, a szemek tele gyűlölettel. Az izmok megfeszülnek a korbács-marta bőr alatt A táj vigasztalanul szürke — fakúak a kép színei is. Erő, az élet elfojthatatlan ereje árad az emberek lényéből. A festő érezte, hogy a lendülő öklök ütésre emelkednek s a görnyedt házak kiegyenesednek egyszer. A festő tudatosan fukarkodik színeivel, inkább magabiztos rajzművészetét érvényesíti. De így is kifejezően rajzolja meg egy embercsoportban milliók hasonló sorsát. Az elnyomatás, a kizsákmányolás és a Kuomintang-bandák terror éveit idéző témákat dolgoznak fel fametszeteikben Jang Hszi („Embervásár“) és Je Fu („Kenyeret!“). A festők nagy része azonban fogékonyabb az új témák iránt, amelyekhez sokoldalúan, mindig harcos magatartással nyúlnak. Tudatában vannak annak, hogy történelmet festenek vásznaikra. S ez fokozza felelősségérzetüket, a kifejezés közvetlenségére és művészi igényre való törekvésüket. A katonák győzelembe vetett hitét, a csata előtti feszülő öröm pillanatait örökíti meg Pai Freng „Peking felszabadítása előtt“ c. képen. Három harcos ül a lövészárok szélén kiteregetett térkép körül. De nem azt nézik: egyikük távcsővel vizsgálja a másik kinyújtott kéz által megjelölt Peking ködből kibontakozó háztetőit. A katonák szeretettel megrajzolt, harcedzett arcán a főváros felszabadításának győzelmi visszfénye tükröződik. Nagyméretű vásznán dolgozza fel Jen Han, a Néphadsereg 1949-es nagy támadásának döntő mozzanatát: „A Sárga Folyam dicsőséges átkelésé“-t 1949 április 20-án, hajnalban egymillió katona kelt át a legyezhetetlennek vélt természeti akadályon. Az aláírás csak a festő nevét árulja el, arról nem beszél, ott volt-e a csatában, de a képen ott ég az élmény jegye. Pirkad: a túlsó partot lángba borította a pergő ágyútűz, a felhőket pirosra festik a felcsapó lángok s a nyugtalan hullámokon tömött csónakokban eveznek a katonák, akik megesküdtek, hogy átkelnek a folyón. Az erős színekkel körvonalazott alakok megfeszített küzdelme hűen adja vissza a többszáz kilométeres arcvonal hatalmas lendületét. Hasonló hősi mozzanatot választ „Emberhíd“ c. fametszete tárgyául Lu Juan is. (Fehér-fekete-piros-zöld nyomás.) A metszet nyakig a folyó vizében álló katonákat ábrázol, akik a hullámokkal küzdve, vállukon széles pallót tartanak, amelyen át bajtársaik rohamra indulnak a túlsó part felé. A tenyérnyi fametszetet nagy műgonddal dolgozta ki Lu Juan. Értékes művészi emléket állított az „emberhíd“ névtelen hőseinek. A festők forró szeretettel vetik vászonra a felszabadító katonák alakját Vidámnak, erősnek, bátornak ábrázolják a nép egyszerű fiát, aki harcokban edződik a hatalmas ország öntudatos, szabad polgárává. A felszabadulás első óráiban fogant képek hitelét az az őszinte, közvetlen kifejezésmód adja, amellyel a festők témáikat megoldják. Ilyen melegséggel teli Kin Lang „A Sárga Folyam-parti emberek üdvözlik a felszabadítókat“ c. festménye. Öreg paraszt könnyezve öleli magához a megtermett, izmos katonát, mintha hazatérő fia volna. A vásznat csupa derűs, napfényes szín önti el. A festőnek sikerült érzéssel telítetten megragadnia egy ember felszabadulásának felemelő pillanatát. Ezt az örömet fejezi ki a fametszés eszközeivel Jang Hszi „Jönnek a mieink“ c. fametszetén. A közelben feltűnnek a Néphadsereg katonái s a faluszéli kis halmon ujjongó csoport fogadja őket. A felszabadulás nyomán börtönök nyíltak ki, szabadon csendülhet ezután a dal, szabadon lehet táncolni, dolgozni. Mindez megannyi téma a festők számára is. Mai-Kan drámai erejű fametszetén a börtönből kiszabadult apát ábrázolja, amint arcához szorítja kisfia arcát. A szabadságérzés emberátalakító hatását mesterien metszi fába Mai-Kan. Egy másik színezett rajz és egy festmény ,Csang Jen: „A felszabadult nép felvonulása" és Tzien Jen: „A nép felszabadulását ünnepli“) az utcára kivonuló tömegek örömét örökítik meg. A színes rajz, a kínai rajzművészet műgondra és finom arányérzékre valló haladó hagyományai felhasználásával, új tartalmat fejez ki. Általában a legtöbb festő arra törekszik, hogy az új tartalmat, új mondanivalót sajátos nemzeti formában fejezze ki. Különösen áll ez Tzian Jen szép festményére, amely jellegzetesen kínai környezet keretében, nemzeti táncot restő csoportot mutat be, ünneplő tömeg közepén. A festők legsikerültebb és mondanivalójukban legtartalmasabb képeik témáit a felszabadulást követő új életből merítik. Wu Csu Jen „Győzelmi hírek“ c. képén gazdag, telt színekkel festi meg az újjáépítési munka első lépéseit. Tágas, pázsitos térségen, néhány dolgozó büszke, örömteli arccal hajol a győzelmi hírt hozó újság fölé. A derűs háttérben a kék égre petróleumkút váza rajzolódik s egy csoport zászlóval vonul munkára. Mo Pu: „A földbirtokos kisajátítása“ c. festménye az osztályharc jellegzetes esetét ragadja meg. A falu forradalmárjai szemben állnak az ellenséggel, a rémüldözve védekező, pocakos földbirtokossal. Kastélya lépcsőjén lepték meg a szipolyozót, feljöttek, hogy számonkérjék a sokévi nyomorgatást, megaláztatást. Úgy tűnik, egy pillanat s a tömeg dühe széttépi az ellenséget. A mély emberismerettel megrajzolt arcokon izzik a gyűlölet. S a két (központi) szegényparaszt-alak határozott beállítása fejezi ki, hogy a nép már tudja, most ő ítéli a sorsát a kezébe, a földet pedig birtokába veszi. A kínai festők általában munka közben festik meg vásznaikon a dolgozókat. A harc és a munka jó alkalom arra, hogy behatoljanak érzésvilágukba, jellemüket és magatartásukat megismerjék. Az ábrázolás lényegére tapintanak azzal, hogy alakjaikat a munkához való viszonyuk különböző szakaszaiban alakítják ilyen vagy amolyan típussá. Mo Pu ezzel a módszerrel alkotta meg erőteljes parasztfiguráit Ez a módszer méginkább jellemző a kiállítás két nagyobb méretű, munkástárgyú képére. Li Csang Csin „Javítják a kábelt" c. festményén a harcos kínai munkásifjúság jelenik meg, a két fiatal villanyszerelő friss, tavaszi színekkel megfestett alakja melegséggel tölti el a képet. Ez a melegség a festő szeretetéből fakad, amelyet az ország színe-virága, a munkásifjúság iránt érez. Csung K‘i Hsziang „A Marco Polo-híd kijavítása.“ c. művének tengelyében az alkotó ember áll. Munkájukon keresztül közelíti meg alakjait Csang Ki Hsziang a hatalmas vasúti híd újjáépítésén dolgozó munkásokból típusokat teremt. A szerkezetében kitűnően megoldott kompozíció előterében a festő természetes könnyedséggel rajzolja meg (a többi csoport mellé) a tervet tanulmányozó két munkásalakot. Nincs semmi különös ezeken az embereken, csak ahogyan dolgoznak, az mutatja, hogy messze látnak. Acélizmú karjuk tegnap még fegyvert tartott. Ma már hidat épít. * Új festészet van kialakulóban a népi Kínában. Ez az irány a forradalom egyenes vonalát követi: az ország s a dolgozó tömegek átalakuló életéből a jellegzeteset igyekszik megragadni és valósághűen ábrázolni. A festők hévvel, az átéltség szenvedélyességével dolgozzák fel témáikat. Bátran feszítik szét az elavult, merev formákat és képeik céltudatos eszmei tartalmát új módon, a legjobb haladó hagyományok merész továbbfejlesztésével, valamint a szovjet festészet példáján tanulva fejezik Id. PANEK ZOLTÁN Cijao Jui: A vörös zásdó FERENC Berzsenyiről szóló bírálatában már (1817) a szerb népköltészet alkotásait egyenesen úgy értékeli, mint amelyek felérnek a görög klasszikusok alkotásaival: „A csaknem köztünk élő serbusok a mi Dunánknak, a mi Szávánknak partjain oly poétái lebegéssel, oly makacs kedvvel s oly egyszerű fenséggel költik dalaikat, mint Anakreon és a Homer indák.“ Ezekben a bírálatokban Kölcsey már megpendítette, de még nem oldotta meg műköltészet és népköltészet, klasszicizmus és népiesség viszonyának kérdését. A következő években állandóan ez a kérdés foglalkoztatta csekei magányában. Csekében nem azért tartózkodott, mintha az emberektől el akart volna húzódni. Éppen ellenkezőleg, Kölcsey mindig azt tervezte, hogy jószágai jövedelméből a fejledező irodalmi élet központjában, Pesten fog élni, magát az irodalom művelésének szentelve. A családi birtokot kezelő testvére azonban „iszonyú zavarba hozta jószágunkat, — írja Szemerének 1833-ban — s ennek rossz következései azt tevék, hogy nekem Csekéből kiszabadulni, vagy ott tudományiul (tanulmányaim) után látni nem lehetett.“ Lélekölő helyzet: a vidéki életre kényszerült költő, a provincializmus halálos ellensége, aki képtelen a vidéki nemesek agarászó, italozó életébe bekapcsolódni, teljesen magára marad. „Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki) s ha sötét képeim engedték, a paraszt dal tanját találgatom. Nehezebb studiomom egész életemben nem vala.“ A magányos évek termésével (versekkel és tanulmányokkal) részben Kisfaludy Károly ,,Aurórájában (1825), részben s főként a Szemerével közösen szerkesztett Élet és Literatura-ban lép újra a nyilvánosság elé. Legjelentősebb a Nemzeti hagyományok című tanulmánya (1827), melyben teljes terjedelmükben veti fel általában a nemzeti költészet s különösen a magyar nemzeti költészet alapvető kérdéseit. Ebben a tanulmányában világosan kimondja, hogy „a való nemzeti poesis eredeti csíráját a köznépi dalokban kell nyomozni“. A nemzeti költészet a köznép költészetének továbbfejlődése, annak magasabb fokon való folytatása. „Mindenütt vagynak a köznépnek dalai, mindenütt megdicsőittetnek a merész tettek, bármely együgyű énekekben is. De vagynak népek, kik az együgyű ének hangját időről-időre megnemesitik, az énekes magasabb röptet vesz s honának történeteit növekedő fényben terjeszti elő.“ Ezen a természetes úton fejlődött a régi görögök költészete. Más nemzetek költészete nem ilyen szerencsés. A magyaré sem. „Úgy akarta a sors, hogy a magyar költés szelleme idegen világból lengjen által hozzánk, s minekutána ez a római néppel is megtörtént, szükség-e pirulnunk?“ A baj nem az, hogy római és görög költőktől tanultunk, hanem az, hogy „nem jó úton“ tanultunk tőlük. „Szolgai követésre hajlottunk; ahelyett, hogy az ő szellemüket magunkba szívtuk és saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő világukba költöztünk által.“ Kölcsey számára tehát továbbra is minta marad a klasszikus görög irodalom, de elítéli a külsőségeket szolgaian követő klasszicizálást, az átköltözést a magunk világából a görögök s rómaiak világába. „Melyik magyar ismerjen saját mezeire, ha rajtokbán fújja a sipot s Tythus hajhássza bárányait? ... A görög költő csak kitisztult érzést ízléssel párosulva kíván hazája fiától, hogy lelkére hasson dalával; nekünk ellenben antiquariusi tudományt kell szereznünk, hogy költőnket olvashassuk.“ Hogyan követjük helyesen a klasszikus mintát? Saját nemzeti hagyományaink alapján tudatosan kell megteremtenünk azt a nemzeti költészetet, mely a görögöknél természetes úton alakult ki, Kölcsey a nemzeti klasszicizmusnak ezzel a mértékével méri kortársait s költő elődeit és egyetlen ezzel a mértékkel mérhető nagy költőt talál: Zrínyit. Kölcsey nagy érdeme annak felfedése, hogy a klasszikus görög költészet helyesen felfogva olyan minta, mely nem eltávolít a nemzeti hagyományoktól, hanem ellenkezőleg: parancsolóan hozzájuk utasít. Ezzel jelentékenyen, túlhaladta Kazinczy világpolgárias és arisztokratikus klasszicizmusát. A klasszicizmus és a népiesség szoros kapcsolatának kimutatásával megvetette elméleti alapját annak az útnak, mely Vörösmarty próbáin keresztül Petőfi költészetéhez és esztétikájához vezet. Megüti-e Kölcsey költészete saját esztétikájának mértékét? Lényegében meg. Pesszimista költészetét optimista esztétikája tételei világosítják meg. Ezek a tételek elsősorban tartalmi követelményeket állítanak fel. Azt kívánják a költőtől, hogy saját korának tetteit zengje, hogy az egész nemzetet lelkesíthető tárgyakról énekeljen. És éppen, mert ezt kívánják, tör ki keserűen Kölcseyből (1814) : Ó sírni, simi, simi. Mint nem sirt senki még . .. A látszólagos ellentmondást helyzetének sajátossága magyarázza. Valóban saját korának milyen tetteit zengheti a győri insurgens nemesek kortársa? Mit tehet az a költő, ki csak maga lelkesedik a múltnak az egész nemzetet közönségesen lelkesíthető történeteiért? Kölcseynek, amikor gyarmati sorban lelkesítő példaként Rákóczi emlékezetét idézi, arról kell beszélnie, hogy a nagy bujdosóról nemzete elfelejtkezett (1817) : De bujdosóknak sirja te, Pontus határain, Nem leng egy sóhajtás feléd Hű ének szárnyain. Mikor az egész nemzetet lelkesíthető tárgyról, a szabadságról énekel, nem a harcosokról, hanem a megfutamodókról kell szólnia (1825) : Járom a gyáván! ki remegve futja Fendicsőséged ragyogó, világát S megszokott rabság kezein tudatlan Csörgeti láncát. Átok a gyáván! ki nevedre borzad, Mert gyakor szélvész kavarog föletted, Mert halálhörgés diadalmi pályád Mennyei bére. Verseiben a keserű hang mellett ott van mindig a keserű hangot kiváltó mérték is, melyet az éppen megoldásra váró történelmileg esedékes feladatok alapján állít fel. Tettek híján saját korának feladatait zengi tehát: ezeknek a feladatoknak nagyszerűségéhez méri kortársait és törpéknek találja őket. Ennek a folyvást megismételt és mindig eredménytelen összemérésnek a kísérő érzelme, keserűség és felháborodás hatja át Kölcsey költészetét, egyre fokozódó mértékben. Élete vége felé egyetlen nyolc soros versbe sűrítette ítéletét a történelmi feladataihoz méltatlan magyar nemességről: Zrínyi vére mosta Bécset , senki bosszút nem állt, Rákóczi küzdött hazánkért 8 töröknél lelt halált, Párizs ígért szabadságot, ki nem fogadtátok: Járom Tátok, gyáva népek, a maradéktól átok. Pesszimista hangsúlyt ez az egész költészetet végigvonuló ítélkezés azért ölt, mert a történelmileg esedékes feladatok betöltését másra, mint a feladat Mao-Ce-Tung: A NAGY MENETELÉS A kagy Menetelés egy vösöskatonát se Kemitett, lelem azttük a tízezerolyatt ezernyi szineket az Őrhegység, akár a uihaoi tmyztatzkzatt, aztán a títulány úgy tűnt, aláx nyiró len kavicsok. A szakadékok izzó homálya csak úgy égetett, idégim álltak a hidak a {agyos latus folyó {elett, s a véase gyazelem után boldogan {.'(nevetett a Min-hegység havai {ennúlyun a Három Vadse'ceg, Somlyó fgyörty {ordítása