Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1958-01-09 / 1. szám
6 öztudomású, hogy mennyi nehézségbe ütközik elbeszélő művek színre alkalmazása, t Ezek a nehézségek még csak fokozódnak a bábjátékra alkalmazáskor, mert a bábu kifejezésmódjának adottságai nemcsak minőségileg különböznek a színészeitől, hanem sokal korlátoltabbak is. A bábunak teljesen hiányzik az arcjátéka s testrészei mozgásának határt szab az emberi ujjak, vagy az egyéb mozgató berendezések teljesítő képessége. Más szóval: ami éppen legsajátosabbá teszi a bábjátékot: a bábszerűség, az megvonja egyben kifejezésmódjának korlátait is. Mindebből az következik, hogy ugyanazt a bábot csak rövidebb ideig szabad színen tartani, mert egy adott idő után eljut teljesítőképessége határára, amin túl már csak ismételi magát és kénytelen a különböző érzelmek és helyzetek kifejezésére azonos mozgást alkalmazni, így a bábszerű mozgás, ami kezdetben üdének és jellemábrázolónak tűnik, egy idő után gépies lesz, fárasztóan hat. A bábjátéknak ezen a „vasszabályán" próbált átallépni a kolozsvári Bábszínház román együttese, amikor színre alkalmazta Jaroslav Hasek világhírű szatirikus regényét, az Infanterist Svejk-et. S bár a vasszabály vasszabály, s ezt meg olyan kiváló együttesnek, mint a kolozsvári se lehetett büntetlenül átalhágni, mégis elmondhatjuk, hogy az előadás egészében sikerült. A bábra alkalmazás három felvonás és tizenöt kép keretében történik s az Infanterist Svejk első kötetének cselekményanyagát tárja a néző elé. Bábszerű, művészi megoldás szempontjából egyes képek nem kiegyensúlyozottak, a jól megoldott részek mellett, mint amilyen a kápolna-jelenet, vagy a bravúros zárókép (Svejk hadbaszállása), vannak elnagyolt jelenetek is (Lukas főhadnagy találkozása az ezredesével, vagy részben a vizsgálóbíró előtti kép). Ettől eltekintve azonban Mihai Levente rendező elmélyült, sokszor sziporkázóan szellemes munkát végzett. Ki kell emelnünk a bábtervező Silviu Vasinca és a díszlettervező, Márk László ötletes munkáját is. Egyik figurájuk d dszletük jobb, mint a másik. Jók, mert bábszerűek, kifejezően stilizáltak ésminden elrajzolásuk jellemre, helyzetre utalóan történik. Otto Katz tábori lelkész, az öreg prágai kocsmáros, Blahnic és az egészségügyi tisztes figurái élményszámba mennek. Kitűnőek a sétatéri, kápolnai, mulató előtti jelenet és az őrültek házának díszletei. Viszont nem tudunk egyetérteni Madam Mülerova figurájának felfogásával. Madam Mülerova, Svejk háziaszszonya nem amolyan horpadt mellű, hegyesorrú vénkisasszony, mint amilyennek ezen az előadáson láthattuk, hanem inkább hervadó, negyven körüli külvárosi kispolgári szépség, aki még a sápirozásaiban is ki kellene hogy fejezze azt a gyöngéd kapcsolatot, ami „Herr Svejk"-hoz fűze Vessük fel azt is, hogy az első felvonás néhány megoldása kifogásolható a korhűség szempontjából. Svejk szobájába például a díszlettervező olyan alakú heverűt helyezett, amely századunk harmincas éveiben jött divatba „sezlon" néven. A családi jellegű képek Svejk szobájának falán ugyancsak a kelleténél „modernebb“ levegőt árasztanak. Azt sem lett volna szabad szem elől téveszteni, hogy abban az időben a férfiak nem jártak hajadonfőt, így az államvédelmi ügynöknek, ha már a bábtervezőtől sherlockholmeses kockás sportruhát kapott, legalább ellenzős sportsapkát nyomhattak volna a fejébe. Végül azt is tudni kellene, hogy Ferenc Jóska ügyészei nem jártak egyenruhában. A játszó együttesre is ugyanaz jellemző, ami a rendezésre egészében jó teljesítményt nyújtott mindenik bábszínész. Elsősorban kell megemlítenünk Svejk szerepét (hang: Gheorghe Gherasim, mozgás: Ana Rusu-Brie). Svejk figurája mind a tizenöt kép központi szereplője. S ez az, ami a báb teljesítő képességének határain túl van! A második felvonás közepétől egyetlen új mozdulatot sem láttunk a bábu Svejktől, pedig addig ugyancsak ügyesen mozgott. Még szerencse, hogy a körülötte forgolódó figurák váltakozása bizonyos fokig ellensúlyozza a bábu Svejk kimerülését. Külön ki kell emelnünk Cornel Sava (hang) és Carmen Pop (mozgás) együttes játékát Lukas főhadnagy szerepében. Jól felfogott, egyenletes, szete hibátlan teljesítményt nyújtottak. Horia Pop két fontos szerepet is vállalt: Otto Katz tábori lelkészét és az államvédelmi ügynökét. Az előbbiben remekbeszabott alakítást láthattunk tő és megérdemelten kapott többször is nyíltszíni tapsot. Az államvédelmi ügynököt viszont nem tudta hitelessé tenni. Elena Voicu (Madam Malerova) Melania Crețu (a ezredes cselédje) és Vasile Teiuș epizódszerepeiben sok ötlettel, színvonalas játékkal járultak hozzá az Infanterist Svejk kolozsvári bemutatójának sikeréhez. DANE TIBOR Új kórusművek megszólal tatója S őrünk zeneművészetének fejlődésiránya a hangszeres és vokális muzsika szintézise felé mutat. Míg a preklasszicizmus az énekkari irodalom halhatatlan remekeit adta a zenetörténetnek, a klasszicizmus kórusművészete elapadt, elerőtlenedett. Napjainkban újabb folyamat, a zenekari-hangszeres és a kórus-vokális művészet kiegyensúlyozódásának folyamata megy végbe, az énekkari művészet új reneszánsza kezdődik. E kibontakozásnak a nyomai hazai zeneszerzésünkben is megtalálhatóak. Alkotóművészeink új munkáinak bemutatására, az egyetemes és nemzeti hagyomány fokozottabb ápolására szerveződött ezelőtt három évvel a zeneszerző szövetség kolozsvári fiókjának a kórusa. A kislétszámú, alig harminc tagú együttes nemrég meglepően magas művészi színvonalú hangversenyt adott a Művelődés Háza dísztermében. A kristálytiszta intonáció, a szólamok — elsősorban a szoprán — egységes stílusú éneke, a kiművelt interpretálás az énekkart hazánk legiskolázottabb kórusainak sorába emeli. A puha és kiegyensúlyozott hangzásnak, a muzikális megoldásoknak és nem utolsó sorban a mesteri technikának titka az állandó madrigál-éneklésben rejlik. Minden elismerést megérdemel ezért Dorin Pop karmester. Kiváló nevelő munkájának az eredménye, hogy a kórus meggyőződésből, a művészet iránti tiszteletből fegyelmezett. Ez a fegyelem az alapja a rendkívül pontos ritmikai és dinamikai megoldásoknak. Dorin Pop vezénylése egyszerű és nagyon kifejező. Nem használ egy fölösleges mozdulatot sem, az a típusú karmester, aki a közönségnek semmit, az előadóknak annál többet dirigál. .-1 műsor hazai román és magyar zeneszerzők műveiből tevődött össze. Igen eredeti és ízes volt T. Jarda fin dusei la tîrg la moţi című művének a megoldása: a népi éneklés jellegzetességeinek a kifejezésére nagy gondot fordított az együttes. Jól kidolgozottnak éreztük Eisikovits Miksa női kara hosszúlélekzetű, nagyivű dallamainak a tolmácsolását. Jodál Gábor és Szalay Miklós műveinek előadása az énekkar magyar szövegmondásának jó képességeiről győzött meg. Bársonyosan sötét pianóival színgazdag volt P. Constantinescu Peste vízfumi művének előadása. L. Comes balladájának megszólaltatásakor megkapott az átélés mélysége, őszintesége. Végezetül vessünk föl egy kérdést: véleményünk szerint helyes lenne megemelni a kórus jelenlegi létszámát. Az ilyen huszonöt-harminc énekesből álló kamarakórus madrigálok előadására hiánytalanul alkalmas. Az ideális kórushangzást azonban az ötven-hatvan tagú vegyeskartól várhatjuk igazán. Például a mostani hat-hét emberből álló tenorszólam, kis létszáma miatt akadályozza a további fejlődést. Úgy gondoljuk, érdemes lenne kiépíteni ezt az eddig is már kiváló teljesítményt elért együttest, hogy új kórusműveinket teljes dinamikai gazdagságukban szólaltathassa meg. HUBESZ VALTER orog a színpad, élnek-mozognak a színészek a kolozsvári ■iT Tháliában. Ez a legelső, amit elmAVásut lehet mondani a Beaumarchais-bemutatóról. A fiatal Szabó József fiatalos lendült fel, jótékony lökést adott az együttesnek, átruházta munkatársaira azt a lelkes alkotni akarást, amit ő maga szovjet mesterektől tanult el. Rendezése sokban hasonlít a Sztanyiszlavszkijéhoz, színpadtechnikai megoldásait is megtalálni Gorcsakov kézikönyvében. De a nagy elődök koncepcióját mégse volt könnyű hiet nunc érvényre juttatni. Kerékkötő hagyományokkal kellett megbirkózni: a fizikai cselekvést lenéző, előkelőnek vélt játékstílussal; a többé-kevésbé üresen ágáló szövegközléssel; azzal a vészes vérszegénységgel, melyből csak az így pohár víz óta kezd kiláblni a sétatéri színpad. De hol vagyunk ma már a vértelen, álmos játéktól! A Figaro házasságában nemcsak technikai bravúrként forog a színpad. A megkisebbedett játéktérén (négy szegmentumra darabolódott a színpad) megnőtt a fantáziát mozgásba parancsoló vizualitás: életképek kergetőznek, némelykor — filmszerűen — csak éppen elvonulnak előttünk; életképek, melyek egyidejű bekukkintást engednek az Almaviva kastély minden zegébe-zugába, a grófné fehér hálószobájától a sejtelmesen titokrejtő, éjszakai lugasig. A színészek mozgása pedig a forgató masinához idomult. Felfokozott kedvvel éli ki-ki a maga figuráját, kollektíve csúfolják meg Louis Jouvet állítását, hogy tudniillik „Beaumarchais alkjaival a színésznek semmi kapcsolata nincs“. Amint higany élénken jönnekmennek, tablóba verődnek, szétrebbennek, vagy a nézőkkel keresik a kapcsolatot, hogy a következő pillanatban ismét fejest ugorjanak a szédületes gyorsasággal bonyolódó „bolond napba“, folyton a commedia dell'arte motoszkál az eszemben. Hiba? Dehogy! Elvégre az utolsó Arlecchino az 1900- as évek elején még ott szerepelt a milánói karneválokon, Beaumarchais pedig, akárhogy is vesszük: Ízig-vérig XVIII. század, Goldoni-kortárs: minden bizonnyal nem egyszer megnézte a párizsi olasz komédiásokat! Nem furcsa? Emile Faguet és Lanson és Doumbc — és a francia irodalomtörténészek túlnyomó része — fanyalogva beszél Beaumarchaisról. Amolyan dilettánsnak tekintik, a színpadra tévedt üzletembernek, aki — puszta véletlenségből — egy-két sikerült darabot is irt. Mifelénk Szerb Antal terjesztette ezt a cseppet sem tetszetős Beaumarchais-képet: „...a darabok és valahogy Beaumarchais is ellenszenvesek. Nem a szabad polgár beszél e darabokból, hanem a felszabadult inas. Az enciklopedisták eszméi Figaro ajkán szemtelenségek lesznek“. A megállapítás helytálló — Figaro még nem szabad ember. De a helyes megállapításból kifacsart konklúzió — az, hogy Figaro ellenszenves — nem fedi a valóságot. Mert azóta, hogy a Figaro házasságát 1784-ben — kerek nyolcévi huzavona után — bemutatták, mindig és mindenütt osztatlan siker, rokonszenv övezte az ura eszén túljáró, szabadszájú lakájt. Első ünneplői épp az ancien régime főurai, akik nem is sejtik, hogy a tapsorkán, melyet ők vertek fel, egyenesen a Bastille falait remegteti meg. Azóta sok néző-nemzedék tapsolt a Figarónak. A XIX. században hatalomra éhes burzsoák drukkoltak neki, a polgári demokrácia haszonlesői. Ma, mikor a burzsoázia már hamisítatlan Almavivákat termel ki magából, a legszélesebb néprétegek állnak a szellemes, éleseszű borbélylegény mellett. Figaro kizárólag annak lehet ellenszenves, aki Almavivával tart. Vagy Figaro — vagy Almaviva gróf! Középút nincs, mert Beaumarchais középutat nem ismer, ő fenntartás nélkül Figaróra szavaz, hiszen saját viszontagságos életét játszatja el vele: azt a fürge észjárású, alacsony sorból felvergődött, tehetséges embert, aki egyik nap órásmester, másnap udvari zenetanár, ma XV. Lajosnak kémkedik, holnap amerikai szabadságharcosoknak szállít fegyvert, péntek este megbukik A sevillai borbéllyal, vasárnapra remekművé gyúrja át, de zöldágra vergődni mégsem tud, mert a született nemesség előjogai, a királyi igazságszolgáltatás, az egész feudális életberendezés útját állja. Lehet-e csodálkozni Beaumarchais-Figaro kifakadásán? „Mert ön nagy úr, lángésznek is képzeli magát! Nemesség, gazdagság, rang, állás elbizakodottá teszi! De mondja, mit tett ön ennyi előnyért? Kegyeskedett megszületni, semmi mást. Míg én — elveszve a tömeg homályában — csak hogy megéljek, több tudományt és számítást voltam kénytelen szerezni és alkalmazni, mint amennyivel Spanyolországot száz éve kormányozzák. És velem akar ujjat húzni? ...“ Reménytelen vállalkozás volna a híres monológban külön választani a szerzőt — és a hőst, Beaumarchais egy hősével. Ketten együtt támadják-bombázzák a régi rendet. Ettől — persze — a régi rend hívei megpróbárják önmagából kiforgatni Figarót: úgy jelenítették meg a házasságkötését, hogy az „tisztánszórakoztató jellegű", társadalmi hatóerejétől kilúgozott komédiának hasson, ahol a tánc, a dal, a kosztüm, a rizspor és a paróka fontosabb — a szónál. A Figaro házassága így válik vízválasztó feladattá minden társulat számára: hajszálpontosan jelzi, hogy a színészek Alma ii váló esküsznek-e, vagy népi származású ellenfelére Ez a perdöntő vagy-vagy teszi be az ajtót a kolozsvári előadásnak. Részben egyes szerepfelfogások, részben a még be nem érett megjelenítés eredményeként — Almaviva javára tolódott el a történelmi igazságszolgáltaás mérlege. Imrédi Géza Almaviva grófja — nem Almaviva: nem elég árnyalt ahhoz, hogy arisztokratának elfogadjuk, s túl hangos ahhoz, hogy kudarcát teljes mélységében felfogjuk; a csélcsap szoknyavadász szenvedélyét csak a geszteinek alatt hiteti el, Figaróval szembeni fölénye azonban egy pillanatig sem hagyja el. Ellenfele, Horváth Béla Figarója, sokkal közelebb férkőzött a célhoz. Játékában Figaro jellemvonásainak javarésze hangot kap: vésztjósló mozdulattal teszi a borotvakést Almaviva nyakára, tűzzel-hévvel mondja el a híres monológot. De Figaro lázadó demokratizmusát, a politikus lakáj kesernyés elégedetlenségét, amely meszsze túlnő a Zsuzsi-féltésen, csak néhol löveli tudatunkba. Imrédi félrecsúsztatott Almavivája és Horváth Béla háromnegyed Figarója egymás mellé állítva — hibát csúsztat a Beaumarchais által felállított képletbe: a záró jelenetben nem győzelmes Figarót és szégyenteljesen felsőtt Almavivát látunk, hanem ... happy endet. A női főszerepek közül sincs minden a legnagyobb rendben. H. Bisztrai Mária kitűnő grófnét alakít: okos, érzékeny lelkű, csalfaságában is ártatlan, tökéletes Rozina: „rászedő" jelenete az előadás ritkán adagolt nagy pillanatai közé tartozik. Dotnáre Ilona népi figurát játszik, tősgyökeres szolgáló— NA, EZT ÍRD MEG, ha meredi sodródik mellém szünetben az egyik festő-barátom. — Ugyan biza mit? — Azt, hogy sem a vásárhelyi színház, sem a kolozsvári nem adott díszletet a szininövendékeknek. Hát én megírom! Engem azonban pont ez kapott meg a Légy jó mindhalálig bemutatóján hogy nem hiányzott a díszlet. Négy iskolapad, egy térkép, katedra — elhitette velem, hogy osztálytermet látok. Egyetlen, függönyre applikált színfalacska — „Dohányáruda" feliratai, gyéren megvilágítva — elegendő keretnek bizonyult Nyilas Misi kitörő öröméhez, majd szörnyű megdöbbenéséhez: elveszett a reskontó. A „csoda" nyitja egyszerű: ha élő ember van a színpadon, megfeledkezünk a többiről. A negyedéves Balogh Éva pedig élő ember a színpadon. Nyilas Misi hálás, de csapdákat is rejtegető szerepét úgy fogta fel, mint a valóság egy cseppjét; felmérte, meglátta, hogy Móricz Zsigmond tolla alól véletlenül sem szalad ki hamis szó. Szegényes öltözéke, esetlen mozgása, cuppanó kézcsókjai, naiv lelkesedése a felnőttekért, idegtépő izgalma Pósalaky úr jelenlétében, kétségbeesett kiábrándulása — mikor úgy rátámadnak: minden igaz, amit tesz, mond, éreztet. S mindent megtesz, elmond, éreztet, amit az író reábízott. Túl a kiszabott szövegen, átélésből kisugárzó „hozzátoldással" — Misi nyomorúságos otthonát, ácsmester apját, jóra intő anyját is elénk varázsolja, és túl a színpadi figurán, a móriczi regényalak lelki gazdagságát is „kiosztja", utolsó cseppig. S ha van alakításában — mert van! — kisimításra váró dudor, az csak abból keletkezik, hogy a közönséget egyetlen érzelemfoszlány erejéig sem akarná megrövidíteni, „belső fedezéke" viszont még nem kifogyhatatlan. De Balogh Éva szerephű önajándékozása, mindenesetre, természetszerűleg kárpótol a hiányzó díszletekért; belefeledkeztünk Nyilas Misi tragédiájába, eszünkbe sem jut a hamarjában összetákolt színpadi keret. Nem véletlen, hogy a második felvonásban megtörik a varázs. Nyilas bírja ugyan szusszal, kedves egyénisége átüt a főcselekménytől kissé elkanyarodó életképeken. (Móricz Zsigmond zseniális igazmondása fittyet hány minden dramaturgiai szabálynak.) De Doroghyék és Edelényi-Törökék lakásában szemet szúr a függönynek előléptetett törülköző, a kelleténél is rozogább bútorzat, egyszóval: az a bizonyos hiányzó díszlet. A másodéves Bács Ferencet (János úr) és az elsőéves, rendkívül tehetséges Illyés Kislányt, nem szubrettet, józan bemondásai célba is találnak — ő kacagtatja meg a leggyakrabban a nézőt. Játék stílusa azonban elüt a Horváth Béláétól (itt a rendezőnek kellett volna közbelépnie), s ezáltal nem tud kedvese igazi partnerévé, „szoknyás Figaróvá" tüzesedni. Hiányzik tehát a főszereplők közül a határozott rendező-kezet igénylő összhang, az egyéni erőket révbe kormányzó közös céltudatosság. Ezen pedig nem sokat segít az epizódszerepek lelkiismeretes kidolgozása, az, hogy Barkó György ízesen népi pásztorfiút alakít, hogy Dancsó György kertészfigurája sikerült, vagy hogy Zsoldos Árpád — akit másfél éve nem láttunk színpadon — bájos rokonszenesnek akart, bár kissé darabosan botladozó Cherubint kelt életre. Az igazság kedvéért még két dolgot el kell mondani a kolozsvári bemutatóról. Az első az, hogy a léptennyomon kínálkozó „nagy" helyzetek nincsenek maradéktalanul kiaknázva: olyan lélegzetelállító mozzanatok szállnak el szinte nyomtalanul, mint például Cherubin „leleplezése“ a karosszékben. A második: a nagy sietségben (a darab rekord idő alatt került közönség elé) egy egész sereg olyan replika sikkadt el hangsúlytalanul, amely pedig szervesen hozzátartozik az 1789 előestéjén bemutatott darab forradalmi eszmeiségéhez. Az elmondottak után a hibák végösszegezéseként jogosnak érzem a kérdést: Ez lenne Figaro — itt és most? OLÁH TIBOR nát (Sanyi) kivéve, akik jellemet rajzolnak,hiába keresünk ezekben a képekben biztos kézzel megragadott figurát. Farkas Ibolya (Viola) saját színpadi tudását nem éri utol a szívvel; Herczeg Rozália (Bella) egyhangúan sír és szenveteg; Bathó Ida (Ilonka) lázadozása csak pillanatokig köt le; Mózes Erzsébet (Török néni) a hiteles külső megjelenítéshez nem adja hozzá az anyai érzést; Székely Anna (Doroghyné) nem hiszi, amit mond. Csoda-e, hogy hidegen hagy a lecsúszott nagyúri famíliák sorsa, és lesve lesem: mikor jön már Misi, hogyan fordul az ő sorsa? A dohányáruda előtt, majd Pósalaky úr elsötétített szobájában újból felülkerekedik a díszletet feledtető élő ember. Székely Ferencben, aki csendet parancsoló, keresetlen eszközeivel hívja életre a vas öreg urat, konzseniális partnerre akadt Balogh Éva, közös jelenetük jól sikerült, megadja a lökést a végkifejlést hozó képhez. A debreceni kollégium igazgatói szobája egy cseppet sem részesült bőségesebb díszletekben, mint az előző helyiségek. Tóth Tamás, Balogh Éva, a fegyelmi tanács tagjait alakító színészjelöltek feledtetik a szegényes kiállítást. Ferenczy István (Gyéres) úgyszólván szöveg nélkül hiteti el, hogy Misi gigerli osztályfőnöke mit sem törődik a gyermekek nevelésével; Szamosközi László a kegyetlenül vallató fegyelmi bizottsági elnökről, a kitűnően maszkírozott Laczó Gusztáv Bagoly tanárról nyújt hiteles képmást. László Károly ezúttal egy hosszabb, nehezebb szerepet kapott: Valkayt, a tanulókkal törődő, szegénységben tengődő, sok vágyat eltemetett öreg tanárt alakítja — sikerrel. Az igazgatót játssza Tóth Tamás, tekintélyes külsőt vesz fel, megöregszik, szeretettel dorgálja Misit és felháborodva mond ítéletet a gyermeknevelést lebecsülő ifjú pedagógus-titánok felett, sugározza az alma mater haladó hagyományait, terjeszti az emberbe vetett hitet, elhiteti a nézővel, hogy van orvosság a Nyilas Misi lelkén ejtett sebre, — derekasan, átgondolt, árnyalt játékkal áll helyt a nehéz vizsgapróbán. Díszlet nélkül adták elő Móricz Zsigmond megható színművét a marosvásárhelyi színinövendékek. Balogh Éva, Tóth Tamás, László Károly, Szamosközi László, a mostani negyedévesek — tehetik: tehetségükből, felkészültségükből futja a nem mindennapos tűzpróbára, különösen, ha rendező tanáraik olyan eredményesen működnek együtt, mint a Légy jó mindhalálig esetében Kőmíves Nagy Lajos és Gergely Géza. (h -r) IGARO - ITT ? ^Dísztett nélküL UTUNK