Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-08-07 / 32. szám
megszokott értelmében. Módszere lafontaine-i, általában a fabulaszerzőké, lépten-nyomon értelmezi, magyarázza, átvilágítja képeit, a matematika nyelvén szólva legtöbbször maga helyettesíti be példázatait logikai értelmükkel. Anynyiban hagyományőrző, hogy kizárólagosan a fogalmi jelentésességet ismeri el a költészetben, s nem hisz a szövegstruktúra mögött fellelhető, a véletlenre, a szeszélyre bízott komplex értelmezések polifóniájában, amelyet például Alain Bosauet, a mai líra francia elemzője a modernség elengedhetetlen feltételének tekint. Ilyen vonatkozásban Székely János nem „modern“ költő, jószerével verseinek csak egyetlen értelmezése képzelhető el, a képi jelentés szinte mellékes. Igazságkereső és kimondó szenvedélye olyan magas fokú, hogy a kép, a hasonlat, a metafora-lánc, bármennyire szép önmagában, csak puszta eszköz az értelmi, gondolati jelentéstartalmak kifejezésében. Minden sora, képe megfontolt,hibátlan, kristályosan tiszta próbája az értelmi teljesítménynek. Amint ő mondja: „a buja jelzők sűrűje alatt a mezítlen lényeghez, a maghoz“, vagy más szóval, az élő gondolathoz kereste mindig az utat. A magány, a kivételesség, a mindent megértés vágya ellen* Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969. Új könyvek LEV KASSZIL: MAJAKOVSZKIJ A tett elválaszthatatlan végbevivőjétől, az embertől de a tett még nem az ember. A tett még csak a cselekvő és a cselekvésével így vagy úgy (tehát akár negatív értékrendszerben) alkotó ember megnyilatkozása — milliónyi céltudatos és spontán cselekedetének egyike. A tett akár tagadhatja is az embert, ahogy a következmény tagadhatja a szándékot. Mégis: az emberi nagyság megítélésében a (következményeiben a szándéktól, az objektív és szubjektív okoktól és körülményektől függetlenült) tett az irányadó; — de mégis: a végrehajtóját nagy emberré tevő nagy tett sem az ember. Talán épp ez a kettősség az, ami már eleve vonzó olvasmánnyá teszi a történelemben — és kultúrtörténetben — kisebb-nagyobb szerepet játszott emberek írói életrajzát, legalábbis azokat, melyek az eszközök igényes irodalmisága mögött monografikus pontosságra, teljes hűségre törekednek. (A regényes életrajzok, az életrajzi regények természetszerűen más megítélés alá esnek; elsősorban szépirodalmi művek, amelyekben a tények pillérei között a képzelet íve feszül, melyekben a lehetséges fontosabb a valósnál.) Lev Kasszil Majakovszkij-könyve ilyen jellegű írói életrajz, mely a rendkívüli tettek (a forradalmi cselekvés, a versírás) és megvalósulásuk, eredményükköltépontozza Székely János lírai passió-játékát, a Bolyai hagyatékától a Dózsa-poémáig. Ezek a motívumok Maradék című kötetének is vörösen izzó felkiáltójelei, kiugratott jelei, mert egy másfél évtizednyi termésből, négy-öt kötet félretett anyagából kerültek egymás mellé. Ez a körülmény akár a torzítás veszélyét is hordozhatná magában, ha Székely János nem vallaná olyan következetesen azonosságát mindenkori önmagával, ha nem tekintené magát egyidőben változhatatlannak és mindig változónak. (Nem érdektelen, hogy kikkel találkozik menetközben, kikkel társul lélekben, gondolatban önmaga megvalósulása útján: Bolyai Jánossal, a megkeseredett sorsú lángelmével és Dózsa Györggyel, az eltiport népforradalom vezérével, akit a sors úgy lökött fel, hogy végzetében örök időkre történelmi lecke maradjon.) A „maradék“ így nem valami költői selejt, hanem fókuszba gyűjtése az árnyéknak; a sebzettség különféle megszólalásai sűrűsödnek magatartássá ebben a kötetben. Székely János nem titkolja, nem takargatja, hogy mitől és honnan a költői lélek sérülése. Az elidegenedést például jó másfél évtizeddel ezelőtt írta meg, amikor még nem volt „divatos“ téma (Városlakók), az atomkor iszonyát szintén (Atomkorszak), az egzisztencialista szorongást (Idill, Kétely) nem is egy versében. Mégsem modern, mai ez a költészet? — kérdezhetnénk azoktól, akik fanyalognak a Székely János-versek olvastán. Hiba lenne, hogy érthetően fogalmazza meg azt, ami a világban érthetetlen, megfoghatatlan, hogy nevén nevezi gondjainkat, kimondja félelmünket, haragunkat, hogy meglátja az összefüggéseket közvetlenül, és mindezek ellenében az értelem, az emberiesség megvilágosodásában bízik, az igazság győzelmében (Zene)? Aligha, mert épp ettől szere, személyes és közvetett hatása, a háttérben pedig a legmindennapibb élet kettős tükrében mutatja be hősét. Talán azzal a különbséggel, hogy az életrajz az emlékiratok intimitásaival gazdagszik: adatok, pontosságra és objektivitásra törekvő, míg az író szól egy kor hőséről és részletekbe vesző, anekdotázó, rajongó, mihelyt a tanítvány emlékezik mesterére, barát a barátra, író az írótársra. És könyvének — nincs benne semmi különös — ezek a legsikerültebb lapjai. Nemcsak azért, mert az élmény közvetlensége szól belőlük, nemcsak azért, mert szenvedély fűti át és varázsolja élettelivé őket, nemcsak azért, mert egy ismeretlen vagy ismeretlenebb Majakovszkijt ismerünk meg általuk. Hanem legfőképpen azért, mert paradoxális módon ezek a költészethez semmi közük emlékképek idézik fel leginkább a majakovszkiji költészet lényegét: az erőt. (Nagy emberek élete. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1969.) (persán béla) az értelmi erejű elkötelezettségtől válik a költészet az emberi nem szolgálatává. Ezt a gondolatot egyébként épp Székely János tolmácsolta az ezidei, Balatonfüreden rendezett nemzetközi költőtalálkozón: ......elviselhetetlen, hogy a költészet, ez a csoda, ez a mítoszi hagyományokból felbuzgó igazságforrás, ez a tökéletes eszköz, amely egyedül képes az emberi életet a maga integritásában megragadni — teljesen elviselhetetlen, mondom, hogy ez elveszítse jelentését, emberi közegét, értelmét, elveszítse és feladja önmagát.“ Nem alkalmi nyilatkozat, nem is önigazolás ez az egy mondatba sűrített hitvallás a költészet társadalmi funkciójáról, hanem egy sokat vitatott (támadott?) költői magatartás, így meg amúgy értelmezett élet- és világszemlélet félreérthetetlen, töretlenül képviselt példázata. Néha áramlatokkal szemben, a divattól mindig távol, Székely János művet épített erre a belső meggyőződésre, amellyel lehet vitázni, de csak azzal a tisztelettel, amely megilleti tehetségét, igazságkereső szenvedélyét, erkölcsi tartását eszményeihez való hűségében. A Maradék című kötete azonban nem szolgálhat e vita alapjául, hiszen az 1954—1968 időszakból egymás mellé került versek csak egy pászmája, többnyire árnyékból font pászmája ennek a prométheuszi kínnal és keservekkel kiküzdött műnek. (Ezért lett volna szerencsésebb válogatott versek szintetizáló és kiemelő spektrumában bocsátani nyilvánosság elé e kötet anyagát.) Mégis mi az, amiben a teljes költői én nyilvánul meg? Az emberi sebhelyek mutogatásánál talán lényegesebb: a formai csiszoltságban, tökéletességben megnyilatkozó fegyelem, amely nem egyszerűen virtuózkodás, hanem a lélek fegyelme, a hiányzó és hiányolt harmóniának és rendnek a megteremtése ott, ahol épp elérhető. Egyébként nem mondtunk ezzel sem újat, sem meglepőt: Székely János már első jelentkezése idején feltűnő formateremtő készséggel jelentkezett, olyan verskultúrával, amely a Nyugat-hagyományokon érlelődött, Tóth Árpádon, Kosztolányin, leginkább azonban Szabó Lőrincen. A társalgó közvetlenség, a nyilvánossá tett bensőségesség, intim hangulatkeltés adta a varázsát Szabó Lőrinc lírájának, s ebben a hangnemben talált magára Székely János is fiatal költőként. (Persze, nem a modorrá vált aposztrofálásaira gondolok, »barátaim, feleim", hanem vallomásos őszinteségére.) E kötetében válik szembetűnővé, hogy épp az értelmi, gondolati hangsúly-teremtés következtében a társalgó stílusból (Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz stb.) kifejtő stílus válik. Verseinek szerkezete folyamszerű — előre nem láthatóan kanyarog —, amint képeit terebélyesítve újabb és újabb gondolati fogódzókba ütközik. Ezért kedveli a hagyományos lírai műfajoktól elütő hosszú verset, amelynek szerencsés kiteljesedése épp a Dózsa-poéma. A rövid műformában azonban a legszigorúbb kötöttségű szerkezethez tér vissza, a szonetthez (Válás után, Havasi szonettek). A Maradék című kötetben a legjellegzetesebb versmodell az állatmesére épülő allegória és példázat (A fakakukk, Krokodilok és elefántok, Gépkocsin, Elefánt, Barátok). Az egyre racionálisabb, értelmibb lírai alapállás itt a legszembetűnőbb: előbb storyt mesél, majd e „meséből“ az emberi viszonyokra találó „tanulságokat“ von le. Didaktikusnak ható forma és szerkezet, de nem iskolás, mert olyan társadalmi jelenségeket, emberi torzulásokat kér számon, amelyek túlnőnek az „iskolás“ fogalmakon, épp paradox kiélezettségükben kapnak távolabbi akusztikát. Tudniillik a közeli és egyedi esetben Székely János egyszeriben megérzi az általánosítható, egyetemes jellegű kortünetet. Indulata, amely e „fabulák“, modern tanmesék mögött munkál, a „tiszták“ igazságszenvedélyéből támad. Egyébként az egész Székely János lírára mi sem jellemzőbb, mint az etikai tartás. Nem jelent ez sem „bűntelenséget“, sem képmutatást, csupán őszinteséget, csontig, velőkig ható igazmondást, még akkor is, ha köznapi megítélések szerint nem válik épp dicsőségére mindaz, amit a költő magára vállal. Székely János réges-régen levetett magáról mindenféle földi hiúságot (és ez még akkor is igaz marad, amikor az ellenkezőjét látszik cselekedni), ezért képes a legtöbbre: önmaga vállalására. A vívódó, szenvedő ember tisztasága nő költészetté benne, olyan mozdulattal, amely már nem az átlagemberé, hanem a kéréseké. Ez a kiválasztottság a mindent vállalók kiváltsága, de nem póz és nem ilyen vagy olyan allűr. Szenvedni, fájni — ez a megtartója, az éltetővilágámításból, legfennebb színházat játszani. Székely János pedig véresen-komolyan „játszik“; az „itt állok, másként nem tehetek“ hitvallójának keménysége a szája szögletén, de öntudata mélyén is. Ilyen értelemben tiszta költő Székely János, tiszta jellem, a protestálók hevülete, szenvedélye él benne, a mindenkori tiltakozóké. Sebzettsége, megkeseredettsége, amelynek szubjektív zöngéi sem hiányoznak kötetéből, abból a felismeréséből fakad, hogy az eszmények és a valóság, a szándékok és cselekedetek között tragikus eltérések vannak, s ilyen tekintetben önmagát sem menti fel a felelősség alól, épp azért van erkölcsi alapja a dózsai számvetésre, számonkérésre. Értelem és tisztaság — ez a megtartója, az éltetője — csalódások és kétségek között, innen indult és megnyugvásként minden próbatételéből ide érkezik vissza (Hogy kár az emberi világot / Utálni és szégyelleni, / Hiszen ember volt maga Bach is, / És zenéje is emberi, / Hisz emberi a tisztaság is, / És emberi az értelem, / S ha kiforgatnak mindenemből, / Ez mégis megmaradt nekem.) Konstruktív még a kételye, a haragja is, mert minden mélységből az eszményekre tekint, a világot kívánja hozzájuk igazítani; nincsenek illúziói, csak józan számvetésein érlelődő hite, ha nem is az emberben, de az embert megtartani és megváltani képes igazságokban. Túlságosan éteri lenne ez a kapaszkodás, meglehet, néha talán individualizált is, kevés kötéssel azokhoz, akiknek sorsa a legközvetlenebbül terheli lelkiismeretünket, társadalmi felelősségünket. Épp a Dózsa-poéma figyelmeztet azonban arra, hogy Székely János ezt is mindannyiunknál különbül tudja, s ha annak az ideje, szíve is van hozzá, hogy azokért emeljen szót, akikért a „parasztkirály“ a kínok kínjait vállalta. A „maradékok“-ban épp a jelzett tisztaság, szenvedésre rendeltség jelzi a dózsai sorsvállalás felé vezető utat, a lelkiismereti kínok mártíriumára való állandó készséget. Tehát illő a mértéktartásig óvatosság a véleményalkotásban: Székely János sem az a végletesen én-központú költő, akinek tudtuk, vagy épp közös erővel próbáltuk zsugorítani, amikor türelmetlenül megkérdőjeleztük lírájában megfogalmazott világszemléletét, életérzékelését, költői magatartását. A Maradék épp ennek a felette sérülékeny érzékenységnek a reakciója, azoknak a túlzásoknak a visszfényével, amelyek egy bizonyos korszakban kényelmetlenné, talán elviselhetetlenné tették helyzetét. Innen a felerősített dac, konokság, a lélek belső védekezésének indulatából adódik költőiségének alapformája, a szenvedésre rendeltetés önérzettel viselt tudata. A költői szubjektum körében keringeni nyilvánvalóan a beszűkülés, az arányérzék-vesztés veszélyét hordozza magában, s ez a jelenség elég szembetűnően jelentkezik e kötetben. Székely János erőteljesebb egyéniség azonban, semhogy tartósan és végérvényesen lebéklyózhatnák tehetségét az egykori sérelmek és az ellenükben kialakított reflexek. A Dózsa-poéma a bizonysága ennek (még mindig nem méltattuk igazi értékei és érdemei szerint), az életmű kiteljesítése felé vezető nagy minőségi ugrás, amelyet csak folytatni lehet, s ahonnan nincs kitérője a népi-egyetemes horizontokat megjárt lelkiismeretnek. Egyáltalán, szükséges-e ezt így kimondani, amikor e „diszciplínából“ Székely János sokunknak leckét adhat? Lelkünk rajta, várjuk! IZSÁK JÓZSEF Csillagfénytől a lelkiismeret tüzes trónjáig (Folytatás az első oldalról) László Ákos: Régészet Hat svájci írót már az A delegáció vezetője Andri Peer, a svájci írószövetség alelnöke, költő és prózaíró — egyébként a wointerthuri líceum professzora. Prózát franciául, németül is ír, de verseit a már-már filológiai egzotikumszámba menő romans nyelven adja ki — ő a Svájcban élő mintegy harmincezer főnyi romans őslakó költője, a nála lévő verskötet címe: Da eler bel di — azaz Egy tiszta napon. Andri Peer csupa dinamika, életerő, aktivitás — ő mutatja be a kolozsvári írók egyesületében lezajló találkozón kollégáit s beszél Svájc irodalmi életéről. Kérdésemre így felel: — Verset csak romans nyelven tudok írni, mert a vers annyira egyéni, annyira mélyen gyökerező, hogy meg se kíséreltem más nyelven visszaadni. Az író írhat több nyelven; a költő csak anyanyelvén autentikus... René Kaelh Baselben él, orvos, pszichiáter, de jelenleg a gyógyszeriparban dolgozik. A francián, németen, olaszon — Svájc nyelvein kívül — spanyolul, portugálul és angolul is beszél, ő is, mint Peer: költő és prózaíró egy személyben. Két nagy regényének címe: Beszéd egy halott fölött és Cecile a tükör előtt. Új regénye: Az elveszett léptek városa. — 1966-ban voltam már Romániában — mondja , akkor többek közöt nagy hatást tett rám Zaharia Stancu is. Nagyon fiatalon kezdtem írni, minden műfajjal próbálkoztam. Van két verseskötetem, regényeim — a jelentősebbek címe: Belső eposz és özvegyek, azonkívül esszéíró is vagyok. Egyik esszékötetemben Camus, Céline, Maurois, Simonet és Wasserman alakjait elemzem, másikban az irodalom orvoshőseiről beszélek. Most új regényen s ezzel párhuzamosan új eszszéköteten dolgozom. Ennek címe: Szülői érzés az irodalomban. A téma közelről érint, én is apa vagyok... Inés Wiesinger Maggi zürichi latin-görög szakos tanárnő, költő és regényíró. Csupa nyugalom és kiegyensúlyozottság. — Nem tartozom a termékeny írók közé — vallja. — Eddig mindössze három nagy terjedelmű regényt írtam, s egy folyóiratban publikáltam gyermekkori emlékeimet. Legegyénibbek antik témájú poémáim, melyek közül Robert Blum nem egyet megzenésített. Ezek énekes zenekarra írva igen hatásosak. Jelenleg egy mesekönyvön és egy lírai köteten dolgozom. Lassan, nagy gonddal írok, elsősorban önmagammal vagyok igen szigorú. Szeretem a mitológiát, az antik világot, mely a mai ember számára is kimeríthetetlen témákat kínál. Saját, mindig visszatérő témám az ember bukása és az a törekvése, hogy megtisztuljon. Akár Thészeuszról, akár a máról írok, mindig az örök embert próbálom visszaadni... Simone Cuendet a vendois írók egyesületének alelnöknője, Vaveyben él, háza a Leman-tóra néz, melyben tükörképként ragyognak a hegyek. Mese- és ifjúsági író, eddig egyetlen regényt s egy színművet írt felnőtteknek. — A gyerekek ma is szeretik a fantasztikusai, a csodás meseelemeket, szeretik, ha a jó legyőzi a rosszat, de mert a világ halad, természetesen ezen túllépve írnunk kell tudományos-fantasztikus storykat is, hisz a nagyobbak rajonganak a technikáért s a ma hőseiért. Nekem is vannak ilyen kalandregényeim, a Vad gyermekek vagy a Grete du God kapitány. Gyermekeknek szánt versköteteimből megemlítem A mi kis világunk és az Amikor karácsony jön címűeket. Rendszeresen dolgozom a laussanne-i rádió gyermekadásának is. Felnőtt regényem címe: Árnyékkéz. Nem kell megijedni, nem krimi. Alexandre Voisard mérnök, a Jura-hegységben lévő Fontenais-ban él. Jelentős modern költő, 1954 óta hat kötete jelent meg. Köztük az egész francia nyelvterületen ismert Hajnali szabadság, Zöldparadicsom és az írás a falon. Azt kérdezem tőle, fordítottak-e verseiből idegen nyelvre. — Engem szinte lehetetlen fordítani — feleli a harminchárom éves Voisard. — Jelképekben gondolkozom, verseim tulajdonképpen verses prózák, nem közérthetők, gondolati versek. Ha értékelik, ez mégis bizonyítéka annak, hogy a mai olvasók egy része már felkészülten veszi kézbe egy mai költőnek a ma komplikált emberéről valló gondolatait. ■ Végül Hans Rudolf Hiltyt, a zürichi A Z című napilap szerkesztőjét szólaltatom meg. — 1956 óta írok. Fontosabb műveim: egy esszékötet Schiller és Anouilh Szent Johannás címmel, egy Persifal című regény és az öt évvel ezelőtt megjelent Szimbólum és példa című esszékötet. Ezenkívül van egy kötet novellám s az idén megjelent Mutmassungen über Ursula című regényem. — Van-e ideje a napi szerkesztőségi munka mellett könyveket írni? — Van, mert lennie kell — feleli mosolyogva —, hiszen az ember inkább nem alszik, de mindig talál módot és időt arra, ami a hivatása és szenvedélye... MARTON LILI