Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-08-07 / 32. szám

megszokott értelmében. Mód­szere lafontaine-i, általában a fabulaszerzőké, lépten-nyomon értelmezi, magyarázza, átvilá­gítja képeit, a matematika nyelvén szólva legtöbbször maga helyettesíti be példáza­tait logikai értelmükkel. Any­­nyiban hagyományőrző, hogy kizárólagosan a fogalmi je­lentésességet ismeri el a köl­tészetben, s nem hisz a szöveg­struktúra mögött fellelhető, a véletlenre, a szeszélyre bízott komplex­ értelmezések polifó­niájában, amelyet például Alain Bosauet, a mai líra francia elemzője a modernség elengedhetetlen feltételének tekint. Ilyen vonatkozásban Székely János nem „modern“ költő, jószerével verseinek csak egyetlen értelmezése kép­zelhető el, a képi jelentés szinte mellékes. Igazságkereső és kimondó szenvedélye olyan magas fokú, hogy a kép, a hasonlat, a metafora-lánc, bár­mennyire szép önmagában, csak puszta eszköz az értelmi, gondolati jelentéstartalmak ki­fejezésében. Minden sora, ké­pe megfontolt,­hibátlan, kris­tályosan tiszta próbája az ér­telmi teljesítménynek. Amint ő mondja: „a buja jelzők sű­rűje alatt a mezítlen lényeg­hez, a maghoz“, vagy más szó­val, az élő gondolathoz keres­te mindig az utat. A magány, a kivételesség, a mindent megértés vágya ellen­* Irodalmi Könyvkiadó, Bu­karest, 1969. Új könyvek LEV KASSZIL: MAJAKOVSZKIJ A tett elválaszthatatlan vég­­bevivőjétől, az embertől de a tett még nem az ember. A tett még csak a cselekvő és a cselekvésével így vagy úgy (tehát akár negatív értékrend­­szerben) alkotó ember megnyi­latkozása — milliónyi céltuda­tos és spontán cselekedetének egyike. A tett akár tagadhatja is az embert, ahogy a követ­kezmény tagadhatja a szándé­kot. Mégis: az emberi nagyság megítélésében a (következmé­nyeiben a szándéktól, az ob­jektív és szubjektív okoktól és körülményektől függetle­nült) tett az irányadó; — de mégis: a végrehajtóját nagy emberré tevő nagy tett sem az ember. Talán épp ez a ket­tősség az, ami már eleve von­zó olvasmánnyá teszi a törté­nelemben — és kultúrtörténet­ben — kisebb-nagyobb szere­pet játszott emberek írói élet­rajzát, legalábbis azokat, me­lyek az eszközök igényes iro­­dalmisága mögött monografi­kus pontosságra, teljes hűség­re törekednek. (A regényes életrajzok, az életrajzi regé­nyek természetszerűen más megítélés alá esnek; elsősor­ban szépirodalmi művek, ame­lyekben a tények pillérei kö­zött a képzelet íve feszül, me­lyekben a lehetséges fontosabb a valósnál.) Lev Kasszil Ma­­jakovszkij-könyve ilyen jelle­gű írói életrajz, mely a rend­kívüli tettek (a forradalmi cse­lekvés, a versírás) és megvaló­sulásuk, eredményük­­költé­pontozza Székely János lírai passió-játékát, a Bolyai hagya­tékától a Dózsa-poémáig. Ezek a motívumok Maradék című kötetének­ is vörösen izzó felkiáltójelei, kiugratott jelei, mert egy másfél évtizednyi termésből, négy-öt kötet félre­tett anyagából kerültek egy­más mellé. Ez a körülmény akár a torzítás veszélyét is hordozhatná magában, ha Székely János nem vallaná olyan következetesen azonos­ságát mindenkori önmagával, ha nem tekintené magát egy­­időben változhatatlannak és mindig változónak. (Nem ér­dektelen, hogy kikkel találko­zik menetközben, kikkel tár­sul lélekben, gondolatban ön­maga megvalósulása útján: Bolyai Jánossal, a megkesere­dett sorsú lángelmével és Dó­zsa Györggyel, az eltiport népforradalom vezérével, akit a sors úgy lökött fel, hogy végzetében örök időkre törté­nelmi lecke maradjon.) A „ma­radék“ így nem valami költői selejt, hanem fókuszba gyűj­tése az árnyéknak; a sebzett­­ség különféle megszólalásai sűrűsödnek magatartássá eb­ben a kötetben. Székely János nem titkolja, nem takargatja, hogy mitől és honnan a költői lélek sérülése. Az elidegene­dést például jó másfél évtized­del ezelőtt írta meg, amikor még nem volt „divatos“ téma (Városlakók), az atomkor iszo­nyát szintén (Atomkorszak), az egzisztencialista szorongást (Idill, Kétely) nem is egy ver­sében. Mégsem modern, mai ez a költészet? — kérdezhetnénk azoktól, akik fanyalognak a Székely János-versek olvastán. Hiba lenne, hogy érthetően fo­galmazza meg azt, ami a vi­lágban érthetetlen, megfogha­tatlan, hogy nevén nevezi gondjainkat, kimondja félel­münket, haragunkat, hogy meglátja az összefüggéseket közvetlenül, és mindezek elle­nében az értelem, az embe­riesség megvilágosodásában bízik, az igazság győzelmében (Zene)? Aligha, mert épp ettől szere, személyes és közvetett hatása­, a háttérben pedig a legmindennapibb élet kettős tükrében mutatja be hősét. Ta­lán azzal a különbséggel, hogy az életrajz az emlékiratok in­timitásaival gazdagszik: ada­tok­, pontosságra és objektivi­tásra törekvő, míg az író szól egy kor hőséről és részletekbe vesző, anekdotázó, rajongó, mihelyt a tanítvány emlékezik mesterére, barát a barátra, író az írótársra. És könyvének — nincs benne semmi különös — ezek a legsikerültebb lapjai. Nemcsak azért, mert az él­mény közvetlensége szól belő­lük, nemcsak azért, mert szen­vedély fűti át és varázsolja élettelivé őket, nemcsak azért, mert egy ismeretlen vagy is­meretlenebb Majakovszkijt is­merünk meg általuk. Hanem legfőképpen azért, mert para­­doxális módon ezek a költé­­szethez­ semmi­ közük emlékké­pek idézik fel leginkább a ma­­jakovszkiji költészet lényegét: az erőt. (Nagy emberek élete. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bu­dapest, 1969.) (persán béla) az értelmi erejű elkötelezett­ségtől válik a költészet az em­beri nem szolgálatává. Ezt a gondolatot egyébként épp Szé­kely János tolmácsolta az ez­­idei, Balatonfüreden rendezett nemzetközi költőtalálkozón: ......elviselhetetlen, hogy a költészet, ez a csoda, ez a mí­­toszi hagyományokból felbuz­gó igazságforrás, ez a tökéle­tes eszköz, amely egyedül ké­pes az emberi életet a maga integritásában megragadni — teljesen elviselhetetlen, mon­dom, hogy ez elveszítse jelen­tését, emberi közegét, értel­mét, elveszítse és feladja ön­magát.“ Nem alkalmi nyilat­kozat, nem is önigazolás ez az egy mondatba sűrített hitval­lás a költészet társadalmi funkciójáról, hanem egy sokat vitatott (támadott?) költői ma­gatartás, így meg amúgy ér­telmezett élet- és világszemlélet félreérthetetlen, töretlenül kép­viselt példázata. Néha áram­latokkal szemben, a divattól mindig távol, Székely János művet épített erre a belső meggyőződésre, amellyel lehet vitázni, de csak azzal a tisz­telettel, amely megilleti tehet­ségét, igazságkereső szenvedé­lyét, erkölcsi tartását eszmé­nyeihez való hűségében. A Maradék című kötete azonban nem szolgálhat e vita alapjául, hiszen az 1954—1968 időszakból egymás mellé ke­rült versek csak egy pászmája, többnyire árnyékból font pász­mája ennek a prométheuszi kínnal és keservekkel kiküz­dött műnek. (Ezért lett volna szerencsésebb válogatott ver­sek szintetizáló és kiemelő spektrumában bocsátani nyil­vánosság elé e kötet anyagát.) Mégis mi az, amiben a teljes költői én nyilvánul meg? Az emberi sebhelyek mu­togatásánál talán lényege­sebb: a formai csiszoltság­­ban, tökéletességben meg­nyilatkozó fegyelem, amely nem egyszerűen virtuózkodás, hanem a lélek fegyelme, a hi­ányzó és hiányolt harmóniá­nak és rendnek a megterem­tése ott, ahol épp elérhető. Egyébként nem mondtunk ez­zel sem újat, sem meglepőt: Székely János már első jelent­kezése idején feltűnő forma­teremtő készséggel jelentke­zett, olyan verskultúrával, amely a Nyugat-hagyományo­kon érlelődött, Tóth Árpádon, Kosztolányin, leginkább azon­ban Szabó Lőrincen. A tár­salgó közvetlenség, a nyilvá­nossá tett bensőségesség, in­tim hangulatkeltés adta a va­rázsát Szabó Lőrinc lírájának, s ebben a hangnemben talált magára Székely János is fia­tal költőként. (Persze, nem a modorrá vált aposztrofálásaira gondolok, »barátaim, feleim", hanem vallomásos őszinteségé­re.) E kötetében válik szem­betűnővé, hogy épp az értel­mi, gondolati hangsúly-terem­tés következtében a társalgó stílusból (Hogy rettenetes, el­hiszem, de így igaz stb.) ki­fejtő stílus válik. Verseinek szerkezete folyamszerű — elő­re nem láthatóan kanyarog —, amint képeit terebélyesítve újabb és újabb gondolati fo­gódzókba ütközik. Ezért ked­veli a hagyományos lírai mű­fajoktól elütő hosszú verset, amelynek szerencsés kiteljese­dése épp a Dózsa-poéma. A rövid műformában azonban a legszigorúbb kötöttségű szer­kezethez tér vissza, a szonett­hez (Válás után, Havasi szo­nettek). A Maradék című kö­tetben a legjellegzetesebb vers­­modell az állatmesére épülő allegória és példázat (A fa­kakukk, Krokodilok és ele­fántok, Gépkocsin, Elefánt, Barátok). Az egyre racionáli­sabb, értelmibb lírai alapállás itt a legszembetűnőbb: előbb storyt mesél, majd e „mesé­ből“ az emberi viszonyokra ta­láló „tanulságokat“ von le. Di­daktikusnak ható forma és szerkezet, de nem iskolás, mert olyan társadalmi jelen­ségeket, emberi torzulásokat kér számon, amelyek túlnőnek az „iskolás“ fogalmakon, épp paradox kiélezettségükben kapnak távolabbi akusztikát. Tudniillik a közeli és egyedi esetben Székely János egysze­riben megérzi az általánosít­ható, egyetemes jellegű kortü­netet. Indulata, amely e „fa­bulák“, modern tanmesék mö­gött munkál, a „tiszták“ igaz­ságszenvedélyéből támad. Egyébként az egész Székely János lírára mi sem jellem­zőbb, mint az etikai tar­tás. Nem jelent ez sem „bűntelenséget“, sem kép­­mutatást, csupán őszinteséget, csontig, velőkig ható igazmon­dást, még akkor is, ha köz­napi megítélések szerint nem válik épp dicsőségére mind­az, amit a költő magára vál­lal. Székely János réges-régen levetett magáról mindenféle földi hiúságot (és ez még ak­kor is igaz marad, amikor az ellenkezőjét látszik cseleked­ni), ezért képes a legtöbbre: önmaga vállalására. A vívódó, szenvedő ember tisztasága nő költészetté benne, olyan moz­dulattal, amely már nem az átlagemberé, hanem a kérése­ké. Ez a kiválasztottság a min­dent vállalók kiváltsága, de nem póz és nem ilyen vagy olyan allűr. Szenvedni, fájni — ez a megtartója, az éltető­világámításból, legfennebb színházat játszani. Székely Já­nos pedig véresen-komolyan „játszik“; az „itt állok, más­ként nem tehetek“ hitvallójá­nak keménysége a szája szög­letén, de öntudata mélyén is. Ilyen értelemben tiszta költő Székely János, tiszta jellem, a protestálók hevülete, szen­vedélye él benne, a minden­kori tiltakozóké. Sebzettsége, megkeseredettsége, amelynek szubjektív zöngéi sem hiányoz­nak kötetéből, abból a felis­meréséből fakad, hogy az esz­mények és a valóság, a szán­dékok és cselekedetek között tragikus eltérések vannak, s ilyen tekintetben önmagát sem menti fel a felelősség alól, épp azért van erkölcsi alapja a dózsai számvetésre, számon­kérésre. Értelem és tisztaság — ez a megtartója, az éltető­je — csalódások és kétségek között, innen indult és meg­nyugvásként minden próbaté­teléből ide érkezik vissza (Hogy kár az emberi világot / Utálni és szégyelleni, / Hiszen ember volt maga Bach is, / És zenéje is emberi, / Hisz emberi a tisztaság is, / És em­beri az értelem, / S ha kifor­gatnak mindenemből, / Ez még­is megmaradt nekem.) Konst­ruktív még a kételye, a ha­ragja is, mert minden mély­ségből az eszményekre tekint, a világot kívánja hozzájuk igazítani; nincsenek illúziói, csak józan számvetésein érle­lődő hite, ha nem is az em­berben, de az embert meg­tartani és megváltani képes igazságokban. Túlságosan éte­ri lenne ez a kapaszkodás, meglehet, néha talán indivi­dualizált is, kevés kötéssel azokhoz, akiknek sorsa a leg­közvetlenebbül terheli lelkiis­meretünket, társadalmi felelős­ségünket. Épp a Dózsa-poéma figyelmeztet azonban arra, hogy Székely János ezt is mindannyiunknál különbül tudja, s ha annak az ideje, szí­ve is van hozzá, hogy azokért emeljen szót, akikért a „pa­rasztkirály“ a kínok kínjait vállalta. A „maradékok“-ban épp a jelzett tisztaság, szen­­vedésre­ rendeltség jelzi a dó­zsai sorsvállalás felé vezető utat, a lelkiismereti kínok mártíriumára való állandó készséget. Tehát illő a mértéktartásig­ óvatosság a véleményalkotás­ban: Székely János sem az a végletesen én-központú költő, akinek tudtuk, vagy épp kö­zös erővel próbáltuk zsugorí­tani, amikor türelmetlenül megkérdőjeleztük lírájában megfogalmazott világszemléle­tét, életérzékelését, költői ma­gatartását. A Maradék épp ennek a felette sérülékeny érzékenységnek a reakciója, azoknak a túlzásoknak a vissz­fényével, amelyek egy bizo­nyos korszakban kényelmet­lenné, talán elviselhetetlenné tették helyzetét. Innen a fel­erősített dac, konokság, a lé­lek belső védekezésének indu­latából adódik költőiségének alapformája, a szenvedésre rendeltetés önérzettel viselt tudata. A költői szubjektum körében keringeni nyilvánva­lóan a beszűkülés, az arány­­érzék-vesztés veszélyét hordoz­za magában, s ez a jelenség elég szembetűnően jelentkezik e kötetben. Székely János erő­teljesebb egyéniség azonban, semhogy tartósan és végérvé­nyesen lebéklyózhatnák tehet­ségét az egykori sérelmek és az ellenükben kialakított ref­lexek. A Dózsa-poéma a bi­zonysága ennek (még mindig nem méltattuk igazi értékei és érdemei szerint), az életmű kiteljesítése felé vezető nagy minőségi ugrás, amelyet csak folytatni lehet, s ahonnan nincs kitérője a népi-egyete­mes horizontokat megjárt lel­kiismeretnek. Egyáltalán, szük­séges-e ezt így kimondani, amikor e „diszciplínából“ Szé­kely János sokunknak leckét adhat? Lelkünk rajta, várjuk! IZSÁK JÓZSEF Csillagfénytől a lel­kiismeret tüzes trónjáig (Folytatás az első oldalról) László Ákos: Régész­­et Hat svájci író­t már a­z A de­legáció vezetője Andri Peer, a svájci írószövet­ség alelnöke, költő és prózaíró — egyébként a woin­­terthuri líceum professzora. Prózát franciául, németül is ír, de verseit a már-már filológiai egzotikumszámba menő romans nyelven adja ki — ő a Svájcban élő mintegy harmincezer főnyi romans őslakó költője, a­ nála lévő verskötet címe: Da eler bel di — azaz Egy tiszta napon. Andri Peer csupa dinamika, életerő, ak­tivitás — ő mutatja be a kolozsvári írók egyesületé­ben lezajló találkozón kollégáit s beszél Svájc irodalmi életéről. Kérdésemre így felel: — Verset csak romans nyelven tudok írni, mert a vers annyira egyéni, annyira mélyen gyökerező, hogy meg se kíséreltem más nyelven visszaadni. Az író írhat több nyelven; a költő csak anyanyelvén autentikus... René Kaelh Baselben él, orvos, pszichiáter, de je­lenleg a gyógyszeriparban dolgozik. A francián, né­meten, olaszon — Svájc nyelvein kívül — spanyolul, portugálul és angolul is beszél, ő is, mint Peer: költő és prózaíró egy személyben. Két nagy regényének cí­me: Beszéd egy halott fölött és Cecile a tükör előtt. Új regénye: Az elveszett léptek városa. — 1966-ban voltam már Romániában — mondja , akkor többek közöt nagy hatást tett rám Zaharia Stan­­cu is. Nagyon fiatalon kezdtem írni, minden műfajjal próbálkoztam. Van két verseskötetem, regényeim — a jelentősebbek címe: Belső eposz és özvegyek, azon­kívül esszéíró is vagyok. Egyik esszékötetemben Ca­mus, Céline, Maurois, Simonet és Wasserman alakjait elemzem, másikban az irodalom orvoshőseiről beszé­lek. Most új regényen s ezzel párhuzamosan új esz­­széköteten dolgozom. Ennek címe: Szülői érzés az iro­dalomban. A téma közelről érint, én is apa vagyok... Inés Wiesinger Maggi zürichi latin-görög szakos ta­nárnő, költő és regényíró. Csupa nyugalom és kiegyen­súlyozottság. — Nem tartozom a termékeny írók közé — vallja. — Eddig mindössze három nagy terjedelmű regényt ír­tam, s egy folyóiratban publikáltam gyermekkori em­lékeimet. Legegyénibbek antik témájú poémáim, melyek közül Robert Blum nem egyet megzenésített. Ezek ének­es zenekarra írva igen hatásosak. Jelenleg egy mese­könyvön és egy lírai köteten dolgozom. Lassan, nagy gonddal írok, elsősorban önmagammal vagyok igen szi­gorú. Szeretem a mitológiát, az antik világot, mely a mai ember számára is kimeríthetetlen témákat kínál. Saját, mindig visszatérő témám az ember bukása és az a törekvése, hogy megtisztuljon. Akár Thészeusz­­ról, akár a máról írok, mindig az örök embert pró­bálom visszaadni... Simone Cuendet a vendois írók egyesületének alel­­nöknője, Vaveyben él, háza a Leman-tóra néz, mely­ben tükörképként ragyognak a hegyek. Mese- és ifjú­sági író, eddig egyetlen regényt s egy színművet írt felnőtteknek. — A gyerekek ma is szeretik a fantasztikusai, a cso­dás meseelemeket, szeretik, ha a jó legyőzi a rosszat, de mert a világ halad, természetesen ezen túllépve írnunk kell tudományos-fantasztikus storykat is, hisz a nagyobbak rajonganak a technikáért s a ma hősei­ért. Nekem is vannak ilyen kalandregényeim, a Vad gyermekek vagy a Grete du God kapitány. Gyerme­keknek szánt versköteteimből megemlítem A mi kis világunk és az Amikor karácsony jön címűeket. Rendszeresen dolgozom a laussanne-i rádió gyermek­adásának is. Felnőtt­ regényem címe: Árnyékkéz. Nem kell megijedni, nem krimi. Alexandre Voisard mérnök, a Jura-hegységben lévő Fontenais-ban él. Jelentős modern költő, 1954 óta hat kötete jelent meg. Köztük az egész francia nyelvte­rületen ismert Hajnali szabadság, Zöldparadicsom és az írás a falon. Azt kérdezem tőle, fordítottak-e ver­seiből idegen nyelvre. — Engem szinte lehetetlen fordítani — feleli a har­minchárom éves Voisard. — Jelképekben gondolko­zom, verseim tulajdonképpen verses prózák, nem köz­érthetők, gondolati versek. Ha értékelik, ez mégis bi­zonyítéka annak, hogy a mai olvasók egy része már felkészülten veszi kézbe egy mai költőnek a ma komp­likált emberéről valló gondolatait. ■ Végül Hans Rudolf Hiltyt, a zürichi A Z című na­pilap szerkesztőjét szólaltatom meg. — 1956 óta írok. Fontosabb műveim: egy esszékötet Schiller és Anouilh Szent Johannás címmel, egy Persi­­fal című regény és az öt évvel ezelőtt megjelent Szim­bólum és példa című esszékötet. Ezenkívül van egy kötet novellám s az idén megjelent Mutmassungen über Ursula című regényem. — Van-e ideje a napi szerkesztőségi munka mellett könyveket írni? — Van, mert lennie kell — feleli mosolyogva —, hiszen az ember inkább nem alszik, de mindig talál módot és időt arra, ami a hivatása és szenvedélye... MARTON LILI

Next