Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-09-18 / 38. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXV. ÉVFOLYAM ■ 38. (1142.) SZÁM ■ ARALEJ ■ KOLOZSVÁR, 1970. SZEPTEMBER 18. A kolozsvári zenei ősz első fuvallatára újra benépesült az Egyetemiek Háza környéke. Mert ritkán zendít rá Szeptember szólamaira a hangszerek olyan művelt serege, mint a lipcsei Gewandhaus, a Tamás-templomi karnagy, Johann Sebastian Bach huszadik századbeli házizenekara, a nagy üzenet e kései, de sohasem elkésett tolmácsa: teljes gazdaságában akkor érzékelhető a lét, ha az emberiség Egyként tud lemerülni a fájdalmak alá, s Egyként emeli fejét a fény felé. A zenének ez az emberi sorsba beavató egyetemessége ritkán érvényesül oly személyes élmény rezonanciájaként, mint a Zenei ősz vendégeinek keze alatt, a Gewandhaus és a londoni filharmonikusok muzsikálásában, Jean Pierre Rámpás fuvolajátékának rajzi tisztaságában, a világjáró karmester, Anatole Fisztoulari művészetének romantikus klasszicitásában, Yvry Gitlis hegedűhangjának intellektuális felfokozottságában és Aldo Ciccolini régi korok szertartásosságait idéző zongorázásában. Többségük már visszatérő vendég. Ha tehát a kolozsvári zenei napoknak nincsenek is még a világ őszi-tavaszi zenei ünnepeinek a nyilvántartásába joggal bejegyezhető vonásai, céleseményei , rendszeresen visszatérő vendégei már vannak, s ha nevük mellett ott szerepel a szintén világjáró Ruha István és Radu Lupu, s ha arra gondolunk, vajon milyen meglepetéseket tartogatnak számunkra a város fiatal kamaraegyüttesei, a Cornel Ţăranu vezette Ars Nova, a Filharmónia vonósnégyese s a „Gh. Dima“ Konzervatórium Kamarakórusa, végül mégiscsak valamilyen zenei nagyvárosban érezzük magunkat, a Föld olyan pontján, amelyet, ha a Zenének is lenne már a gazdasági térképekhez hasonlatos világatlasza, feltétlenül meg kellene jelölniük. Persze, az idei Zenei Ősz némiképpen az V. George Enescu Nemzetközi Fesztivál és verseny kolozsvári folytatásának, illetve párhuzamos fejezetének is tekinthető, s elsősorban ennek az előzménynek a jegyében zajlik. A kölcsönösség azonban az, hogy a kolozsvári filharmonikusok, a vonósnégyes, Ruha István, Emil Simon, Erich Bergel, s a versenyezők között olyan reménységek, mint például Ágoston András, legalább annyira elhanyagolhatatlan tényezői voltak a fővárosi eseményeknek, mint az ősz számára az onnan érkezettek —, ez a kölcsönösség, mondom, inkább utal és figyelmeztet zenei életünk tágasságára, mint a személyes újratalálkozás e kellemes kényszerűségére. BANNER ZOLTÁN Tóth László: Motorosok Az igazságosztó történelem igazságtalansága, hogy azt a gondolkodót is, akinek privát szellemi alkatát a diadalmas spekuláció egyik legmonumentálisabb filozófiai rendszere jelzi, újabb és újabb homályba ölelő mítoszok vagy a csöndet borító idő szorításából kell — ki tudja hányadszorrs visszahódítani. És nemcsak a vonzásába zuhant törpe epigonoknak, vagy a rácsodálkozás mámorában kritikájukat vesztett filozoptereknek, hanem a hegeli filozófiát pozitív irányban továbbgondoló marxistáknak is. Úgy tűnhet, hogy mindez egyszerűen egy történelmi szükségszerűségből fakad. Az idő koordinátái között realizálódó mozgás ugyanis látszólag minden filozófiát megvétóz, mert minden kor gondolkodói elé odasodorja a volt filozófiákkal leírhatatlan valóságanyagot. De a kétszáz éve született Hegelre emlékező mai utókor éppen az előtt a gondolkodó előtt kell lerója háláját, aki egy történeti jellegű finalista-idealista metafizikai rendszer páncéljából is, egy „történetietlen“ érvényű módszerrel, közelebb hajolt a mához és a jövőhöz, mint előtte bárki. Ezzel a forradalmi módszerrel („racionális mag“) mutatta ki Hegel a létben levést, az azonosban a nem azonost, az ésszerűben a múlandóságra ítéltet. A hegeli abszolút idealizmus zárt rendszerében fuldokló dialektika tehát ismert következetlenségei és felemássága ellenére is olyan igazságokat emelt a filozófiai alkotás fényébe, amelyek nemcsak a korabeli Németország nyomorúságos viszonyain mutattak túl, de így vagy úgy kihatottak a legtöbb későbbi filozófiára. Mindez lehetetlen lett volna, ha a hegeli filozófia az absztrakt gondolkodás lenyűgöző szép orgiájaként egyszerűen csak körültáncolja a metafizika régióit és a belső súrlódásoktól terhes XIX. századi európai történelmet és nem a kor leglényegesebb tudományos és filozófiai felfedezéseit hasznosítja. Maga Hegel nemegyszer hangoztatta, hogy az életet gondolta végig, és azért akarta összebékíteni a földet az éggel, hogy az ember számára otthont teremtő világot építsen fel. Tudjuk: az otthonra vágyó emberen Hegel a valóságos forradalomtól megriadt polgárt értette, aki számára a dialektika „ésszerű alakjában botránkozás és borzalom“ volt, otthonon pedig az ellentmondásokat állítólag harmonizáló, abszolút tökéletesnek hitt porosz junker államot. Ezért a nyilvánvaló osztálykorlátért tört a hegeli filozófiában inkább a filozófia a valóságra, mint a valóság a filozófiára. És mégis: a világ fölött gyakorolt hegeli filozófiai erőszak minden riasztó és nagyszerű spekulativitása ellenére nem egy absztrakcióban meghal mélységével és szenvedélyével, melegével és vérével. Aki Hegel nagy munkái közül csak a A szellem fenomenológiáját és a Logikát ismeri, nem tudja igazán, hogy az Esztétika, a Történelem-, a Jog- és a Vallásfilozófia szerzője gondolati magárautaltságában és vergődésében, túl minden pedáns, homályos és hűvös professzoros filozofáláson, mennyire népek időbe zárt konkrét problémáit és nyugtalanító jövőjét elemezte. Elég, ha ebben az összefüggésben csak arra utalunk, hogy a hegeli abszolút idealizmusban az egyén útjában a közönséges tudattól a tudat magatudásáig ott van summában a történelmi folyamat, előbb a tudattal egyszerű tárgyként szembenálló és elidegenült világként, majd a jelenség és lényeg egységeként jelentkező társadalmi-történelmi totalitásban, hogy végül is az emberi faj összes tapasztalatainak tudása révén a tudomány a szellem tudásaként jelentkezzék önmagáról. Hegel víziójában tehát a kiműveletlen egyéni tudat a legsalakmentesebb tudáshoz, a filozófiai tudáshoz emelkedése során az egész emberi történelmet kell befussa. Először mint lényeg nélküli emberi sorsok egymásutánját, azután mint ugyancsak valóságos, de már megértett történelmet, és végül mint az abszolút szellem szintézisét a történelmi valóság lényegének megragadására a művészet, a vallás és a filozófia alakjában. Íme, miért nem kerülhette meg a hegeli filozófia problémafölvetéseit egyetlen magára adó hegel utáni bölcselet sem, miért kellett a filozófiatörténet összes új, vélt vagy valóságos igazságait a hegeli filozófiával konfrontálni. Nem bűne Hegelnek, hogy ebben a konfrontálásban a legdurvább ócsárlástól a mérsékelt vagy zajos ünnepléseken át az igazi értő és becsülő elemzésig a legváltozatosabb hangok helyet kaptak. Semmi esetre sem véletlen, hogy a direkt, majd az indirekt apológia korszakában járó polgári ideológia számára a leggyűlöletesebb célpont a hegeli filozófiában éppen a természet és társadalom elemzéséből kibontott fejlődéstan volt, a belőle adódó összes levont és Hegel által le nem vont konklúzióval, elsősorban a polgári társadalom végét is objektíve megjósoló dialektikával. Nem hihető, hogy Schopenhauert egyszerűen a latinos világosságra való törekvés vagy a tisztán metafizikai tartalmak nehéz spekulativitása késztette ilyen otromba kifakadásra: „De csupasz értelmetlenségeknek a feltalálásában, eddigelé csak tébolydákban hallott zagyva, őrületes szófüzérek összetákolásában a legnagyobb orcátlanság végül Hegelben nyilvánult meg és vált eszközévé a legotrombább egyetemes misztifikációnak, mióta világ a világ, mégpedig oly eredménnyel, amelyet az utókor mesének fog vélni, s amely örökre emléke marad a német szellem bárgyúságának“, mint ahogy az sem véletlen, és ugyancsak nem a metafizika ködrétegeiben valóságiegen teóriákat gyártó filozófusnak szól Marx Hegelelemzése: „Nyíltan a nagy gondolkodó hívének vallottam magam. Minden misztifikáció ellenére, amelyen a dialektika Hegel kezén átment, ő az, aki első ízben fejtette ki átfogóan és tudatosan általános mozgásformáit.“ Marx Hegel csodálatának őszinteségéből semmit sem von le az a tény, hogy az előbb idézett vélemény megfogalmazása ellenére a saját dialektikus módszerét Marx élesen megkülönböztette a hegelitől: „Az én dialektikus módszerem nemcsak alapjában különbözik a hegelitől, hanem ennek egyenest ellentéte. Hegel számára a gondolatfolyamat, amelyet eszme néven még önálló alannyá is változtat, demiurgosza, teremtője a valóságnak és ennek külső megjelenése. Nálam megfordítva: az eszmei nem más, mint az ember fejébe áttett és lefordított anyagi.“ Még e két rövid és summázó idézet alapján is belátható, hogy Marx viszonya a hegeli filozófiához nem egyszerűen az előjelek puszta megváltoztatását jelentette, a vulgáris értelemben gondolt „talpra állítást“, hanem a hegeli filozófia lényegi problémáira kiterjedő rendszeres és tudományos kritikát. Marx komolyan vette azt a nagyon mély hegeli gondolatot mely szerint a filozófia története a filozófiai gondolat története. A többi között erre építette azt a hidat, amely a forrásul kezelt klasszikus német filozófia és a marxizmus között ível. A marxizmusnak ebben a hídépítő munkájában nyer nagyon mély tartalmat az ugyancsak Hegeltől származó megszüntetve megtartás elve. Ezért is kell újra és újra emlékeztetni: aki nem ismeri igazán Hegelt, Marxot (Folytatása a 2. oldalon) RÁCZ GYŐZŐ HEGEL Kedvelt írók diák olvasók Csupán a felszabadulás előtti helyzettel összevetve jelenünket — volens, nolens —, tudomásul kell vennünk: ma már nincs egyoldalú humán képzés az iskolákban, még az e nevet viselő líceumi tagozaton sem. A természettudományok óriási ismeretanyagot halmoztak fel, sokat követelnek a ma diákjától, akinek mindezt meg is kell tanulnia, hogy lépést tarthasson a rohanó idővel, hogy... a XXI. században is megállhassa a helyét, így az irodalom csak egyike a tantárgyaknak, bár fontossága éppenséggel nem csökkent, sőt növekedett szocialista társadalmunk körülményei között. Fel tudja-e oldani az irodalomtanár ezt az ellentmondást? Vannak-e lehetőségei, eszközei erre? Megnevezhető-e ifjúságunk a hallgatag könyv számára, miközben a szórakozás és időtöltés olyan népszerű és hangoskodó eszközeivel kell felvennie a versenyt, mint a tranzisztoros rádió, a magnó, a televízió, a krimi-film és társai? A fenti kérdésekbe sűrített gondokkal manapság számtalan szakember s még több kívülálló birkózik. Ilyen előzmények után nem biztathatom az arra rászorulókat, hogy az alábbiakban az üdvözülés aranykulcsát nyújtom át nekik. Helyette közös töprengést, a gondok megosztását ígérem az ugyanabban a hajóban evezőknek. Aranykulcs és varázsszavak helyett útmutatóként használható annak a kétszázötven V—XII. osztályos diáknak a vallomása, akik a nagyszalontai líceum „irodalmi“ ankútjának alanyai voltak. Lévén, hogy a „szeretsz-e olvasni“ kérdésre adott névtelen feleleteik eredményét már egy korábbi cikkemben közzétettem (A gyeptől az aszfaltig, Előre, 1970. III. 15.), itt — az ismétlést elkerülendő — csupán a lényeget, a kurta választ közlöm: a román és a magyar tanulók 87%-a szeret olvasni, 9%-a mikor, hogy — időtől és körülményektől függően —, és csak 4%-a mondott határozott nemet. Másodszorra azt kérdeztem tőlük, melyik könyv vagy mi(Folytatása a 2. oldalon) DANIELISZ ENDRE PÁSKÁNDI GÉZA DRÁMÁJA '*1