Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1971-06-11 / 24. szám

1­75 ÉVES A NAGYBÁNYAI FESTŐISKOLA Világ proletárjai, egyesüljetek ! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK lapja XXVI. ÉVFOLYAM ■ 24. (1180.) SZÁM ■ ARA­­­LEJ ■ KOLOZSVÁR, 1971. JÚNIUS 11. ■ ■■■■■■Hl LUKÁCS GYÖRGY 1885 - 1971 Fájdalommal vegyes szoron­gással írom le a megmásítha­tatlan ítéletet: meghalt Lu­kács György. Fájdalommal, mert minden kétséget kizáróan ő volt századunk egyik leg­jelentősebb gondolkodója, aki nemcsak az egyetemes műve­lődés­történetben párját rit­kító életművével gyakorolt meghatározó hatást filozófu­sok nemzedékeire, de az igazi humanizmus példáját nyújtó emberi magatartásával is, és szorongással, mert a mo­numentalitása ellenére befeje­zetlen lukácsi gondolatrend­szer végérvényesen lezárult. 1971. június 5-e óta bizo­nyos, hogy a marxizmus és minden idők terjedelemre is legnagyobb művészetfilozófiá­ja. Az esztétikum sajátossága (1600 oldal!) megmarad annak, aminek szerzője tekintette: egy „totális" esztétikai rendszer egyharmad részének, és az utóbbi időben sűrűn emlege­tett készülő lukácsi társada­lomontológia is „csak“ körül,­belül 1000 (!) gépelt lapnyi tö­redékében marad örökségünk. Nem tudom, hogy elintézet­lennek tekintett dolgai között még milyen más tervek sze­repeltek. De tudom, hogy megvalósított életműve több nagy formátumú gondolkodó­nak is becsületére válna. Pe­dig ez az életmű milyen há­nyatott sors — forradalmak és ellenforradalmak, háborúk és békék, egyéni és kollektív drámák — viharaiban szüle­tett. Amíg élt, tudtuk, hogy el­méleteire az egész „művelt vi­lág“ figyel. Amíg élt, tudtuk, hogy in­telmei zord történelmi idők­ben nyitottak a magyar kultú­rában Európára néző horizon­tokat. Amíg élt, reménykedtünk, hogy a marxizmus kidolgozat­lan területein további mara­dandó értékű műveket alkot. De most ne álltassuk magun­kat optimista halálelméletek­kel. Lukács György életművét nem lehet befejezni. Közismert, hogy évtizedek óta Lukács Györgynek iskolá­ja van. Tanítványai között is vannak ma már nemzetközi hírű tudósok. És a fülemben zúg egy elcsépelt önvigasztaló mondat: „nincsenek pótolha­tatlan emberek“. Mekkora tévedés! Az ember nem bármikor helyettesíthető alkatrész a társadalom gépe­zetében. Minden életműbe egy egyszeri és megismételhe­tetlen szubjektum világa van bezárva. Egy megismételhetet­len gondolat és érzelemvilág, amellyel éppen ezért teljesen azonosulni soha nem lehet. Lukács György életművét tovább lehet és tovább is kell gondolni. De ez már nem az ő továbbgondolása lesz. Leg­jobb esetben az ő szellemében megvalósított továbbgondolás. Ezért mondom: Lukács György halálával pótolhatatlan vesz­teség érte az igazi gondolko­dósra hallgatni akaró emberi­séget. Ezeket a szuperlatívuszokat nem a kegyelet szorítójában írom. Mert igaz ugyan, hogy a nekrológ, ha egyáltalán műfajnak tekinthető, a kegyes megbocsátások műfaja. Lukács György, akitől művei tanúsá­ga szerint a konvencióknak adózó elnéző megbocsátás is távol állt, nem szorul az elpa­­rentálók kegyes szépítéseire. Pedig ő sem volt csalhatat­lan gondolkodó. Ma már egé­szen biztosan tudjuk, hogy nagy igazságok és jó néhány tévedés megfogalmazója. De milyen „pozitivista“ méricské­­lésnek tűnik felróni neki azt, hogy évtizedeken át egész ko­molyan gondolta: a marxiz­musnak négy klasszikusa van (ezt akkor is állította, amikor már az én nemzedékemből is néhányan kételkedtek ebben), hogy hatásában inkább po­zitív egyoldalúsága az esz­tétikában a szubjektív elem szerepének aránytalanul kis hangsúlyú elemzése, hogy egy­két írói életművet (főként a modern irodalomból) félreér­tett, hogy Madách nagy mű­vét, Az ember tragédiáját té­vesen ítélte meg. Voltak hi­básnak bizonyult politikai megnyilvánulásai is. De mik ezek a tévedések ahhoz ké­pest, hogy még úgyszólván gyermekfével (1906), amikor nagyon tehetséges fiatalok is legfeljebb az államvizsga-dol­gozataikat hozzák össze, meg­írta a modern dráma fejlődés­történetét, amellyel néhány évvel később elnyerte a Kis­faludy Társaság Lukács Krisz­­tina-díját is, hogy huszonöt éves korában érett, nagy tu­dású gondolkodóra valló kö­tettel debütál (Lélek és for­mák, 1910), hogy már idézett (Folytatása a 10. oldalon) RÁCZ GYŐZŐ Játszani kell őket Esküszöm, nem kenyerem a hiábavaló vi­tatkozás, mert tudván tudom, hogy irodalmi életünk íratlan törvényei mások megtámadá­sát (legyen az igazságos vagy igazságtalan) általában a „véleményszabadság“ címkéje alá sorolják, a válasz azonban rendszerint „öncélú vitának“, „személyeskedésnek“ minősül — hogy miért, azon gondolkozzék az, akinek kedve van e megnevezésekbe csomagolt minősítést magára vállalni. De ez egyszer engedtessék meg nekem, hogy válaszoljak — nem személyem védelmében, ha­nem mert egy immár hetek (vagy hónapok?) óta a felszín alatt gyűrűzgető vita olyan pont­jait érinti ennek a bizonyos irodalmi életnek, amelyről szerintem jobb nyíltan szót érteni, mint elharapott célzásokkal fölösleges feszült­ségeket gerjeszteni. A gondolatok, melyekkel vitába szállnék, A Hét színházi kerekasztalánál jutottak szóhoz (a lap 1971. 21. , május 21-i számában), s az igazság kedvéért sietek kijelenteni, hogy nem a megbeszélés valamennyi résztvevője képvi­selte őket, hanem a vitát vezető Huszár Sán­dor, valamint Gálfalvi Zsolt és Kovács Ferenc. Mi e gondolatok lényege? Először is az, hogy a kritika árt a dráma­­irodalom és a színház összhangjának. Árt az­zal, hogy „egyes kritikusok“ erőszakosak, fana­tikusak, hisztérikusak, misztifikálók. Ezek az „egyes kritikusok“, mint fent nevezettek szöve­géből kitűnik, az Utunk ugyancsak színházi, ugyancsak kerekasztalának ugyancsak részt­vevői. Mivel érdemelték ki e „résztvevők“, akik közé jómagamat is kénytelen vagyok odaszám­lálni, ezeket a díszítő jelzőket? (Ismétlem: nem személyes vitát akarok kezdeményezni, ezért csak zárójelben jegyzem meg, hogy e jelzők közül kettő is elég ahhoz, hogy ha élőszóban, magánemberként mondja nekem valaki, az il­letőnek ne köszönjek vissza többet — de hát az irodalom más, ott ez véleményszabadság.) Azzal, hogy „erőszakosan“ és „türelmetlenül“ követelték, színházaink mutassák be azokat az újabb drámákat is, amelyeket mondjuk „modernnek“ szoktak nevezni irodalmi ber­kekben, s amely drámák irodalmi értékéről e kritikusok egyöntetűen meg voltak és van­nak győződve. Kovács Ferenc szerint azon­ban a színháznak a közönség igényeihez is kell alkalmazkodnia, s ez a közönség nem egységes, nemcsak Páskándi Géza vagy Ko­csis István kedvelőiből áll. Amire azt mond­hatnám, hogy a számból vette ki — ugyanis szóról szóra ezt állítottam én is (sőt állítottuk mi is) az említett kerekasztal-megbeszélésen, csak némileg több joggal. Mert senkinek sincs joga „egyes kritikusok“ véleményét úgy ér­telmezni, hogy ezek Páskándi vagy Kocsis drámáinak érdekében kitiltották hazai szín­padjainkról Méhes Györgyöt vagy Földes Má­riát — hisztérikus és erőszakos lehetek, de nagyzási hóbortban azért nem szenvedek, hogy ilyen tilalmakat hirdessek meg, ami messze kívül esik illetékességi körömön —, és még kevésbé jogosult bárki is ilyen, már-már a rágalom határán járó módon az ő nevükben védelmezni a hagyományos drámát a forma­bontás egyeduralmától — amikor ez az egyed­uralom annyira nem létezik, hogy hagyomá­nyos stílusú darabjaink úgyszólván mindegyike előbb-utóbb színpadra és rendezőre talál, a kevésbé hagyományosak viszont csak elvétve. .......úgy néz ki, hogy csak bizonyos szerzők­(Folytatása a 2. oldalon) LÁNG GUSZTÁV Horváth Imre írja­ ­. A hozzánk bekvártélyozott tisztek vidám, délceg fiuk voltak. Csak egy tar­talékos járt közöttük komoly arccal, egyedül ő nem udvarolt a házigazdánk lányá­nak, Vilikének. Egész nap leveleket írt, és türelmetlenül várta a postást. Nem volt több, mint harmincéves, de sokkal öregebbnek tűnt, és napról napra rohamosan öregedett. Az jut eszembe: a hű családapák kora hatványozódik a háborúk idején. A háborúban a családapák — lélekben — matuzsálemek.­ ­ Halmos György, a kiváló kolozsvári zongoraművész 945 tavaszán hangver­senyt adott a nagyváradi „Dorián“ moziban a deportálásból hazatérők felsegélye­zésére. Éppen Chopin gyászindulójába kezdett, a zongoravirtuózoknál megszokott lendülettel, mikor mellettem egy kétéves kisfiú felsivított: „Anyuka, mért eről­ködik úgy az a bácsi, nincsen rádiója szegénynek?!“ Nem robbant ki a kacagás. Az emberek ilyen fegyelmezettek voltak? vagy még nem tanultak meg újra nevetni? Valószínűbb a harmadik lehetőség: mindig a legnagyobb illetlenség, de ki­­lencszáznegyvenötben gyalázat lett volna megzavarni a mindannyiunk nevében felzendülő gyászindulót. // MEGJELENT AZ ÉVEK ÉNE­KEI című verses­ képzőművészeti albumunk, 25 év legszebb verseiből, 32 színes műmel­léklettel. 160 oldal. Ára 12 lej. Kapható a könyvüzletekben és újságárudákban.

Next