Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-06-11 / 24. szám
175 ÉVES A NAGYBÁNYAI FESTŐISKOLA Világ proletárjai, egyesüljetek ! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK lapja XXVI. ÉVFOLYAM ■ 24. (1180.) SZÁM ■ ARALEJ ■ KOLOZSVÁR, 1971. JÚNIUS 11. ■ ■■■■■■Hl LUKÁCS GYÖRGY 1885 - 1971 Fájdalommal vegyes szorongással írom le a megmásíthatatlan ítéletet: meghalt Lukács György. Fájdalommal, mert minden kétséget kizáróan ő volt századunk egyik legjelentősebb gondolkodója, aki nemcsak az egyetemes művelődéstörténetben párját ritkító életművével gyakorolt meghatározó hatást filozófusok nemzedékeire, de az igazi humanizmus példáját nyújtó emberi magatartásával is, és szorongással, mert a monumentalitása ellenére befejezetlen lukácsi gondolatrendszer végérvényesen lezárult. 1971. június 5-e óta bizonyos, hogy a marxizmus és minden idők terjedelemre is legnagyobb művészetfilozófiája. Az esztétikum sajátossága (1600 oldal!) megmarad annak, aminek szerzője tekintette: egy „totális" esztétikai rendszer egyharmad részének, és az utóbbi időben sűrűn emlegetett készülő lukácsi társadalomontológia is „csak“ körül,belül 1000 (!) gépelt lapnyi töredékében marad örökségünk. Nem tudom, hogy elintézetlennek tekintett dolgai között még milyen más tervek szerepeltek. De tudom, hogy megvalósított életműve több nagy formátumú gondolkodónak is becsületére válna. Pedig ez az életmű milyen hányatott sors — forradalmak és ellenforradalmak, háborúk és békék, egyéni és kollektív drámák — viharaiban született. Amíg élt, tudtuk, hogy elméleteire az egész „művelt világ“ figyel. Amíg élt, tudtuk, hogy intelmei zord történelmi időkben nyitottak a magyar kultúrában Európára néző horizontokat. Amíg élt, reménykedtünk, hogy a marxizmus kidolgozatlan területein további maradandó értékű műveket alkot. De most ne álltassuk magunkat optimista halálelméletekkel. Lukács György életművét nem lehet befejezni. Közismert, hogy évtizedek óta Lukács Györgynek iskolája van. Tanítványai között is vannak ma már nemzetközi hírű tudósok. És a fülemben zúg egy elcsépelt önvigasztaló mondat: „nincsenek pótolhatatlan emberek“. Mekkora tévedés! Az ember nem bármikor helyettesíthető alkatrész a társadalom gépezetében. Minden életműbe egy egyszeri és megismételhetetlen szubjektum világa van bezárva. Egy megismételhetetlen gondolat és érzelemvilág, amellyel éppen ezért teljesen azonosulni soha nem lehet. Lukács György életművét tovább lehet és tovább is kell gondolni. De ez már nem az ő továbbgondolása lesz. Legjobb esetben az ő szellemében megvalósított továbbgondolás. Ezért mondom: Lukács György halálával pótolhatatlan veszteség érte az igazi gondolkodósra hallgatni akaró emberiséget. Ezeket a szuperlatívuszokat nem a kegyelet szorítójában írom. Mert igaz ugyan, hogy a nekrológ, ha egyáltalán műfajnak tekinthető, a kegyes megbocsátások műfaja. Lukács György, akitől művei tanúsága szerint a konvencióknak adózó elnéző megbocsátás is távol állt, nem szorul az elparentálók kegyes szépítéseire. Pedig ő sem volt csalhatatlan gondolkodó. Ma már egészen biztosan tudjuk, hogy nagy igazságok és jó néhány tévedés megfogalmazója. De milyen „pozitivista“ méricskélésnek tűnik felróni neki azt, hogy évtizedeken át egész komolyan gondolta: a marxizmusnak négy klasszikusa van (ezt akkor is állította, amikor már az én nemzedékemből is néhányan kételkedtek ebben), hogy hatásában inkább pozitív egyoldalúsága az esztétikában a szubjektív elem szerepének aránytalanul kis hangsúlyú elemzése, hogy egykét írói életművet (főként a modern irodalomból) félreértett, hogy Madách nagy művét, Az ember tragédiáját tévesen ítélte meg. Voltak hibásnak bizonyult politikai megnyilvánulásai is. De mik ezek a tévedések ahhoz képest, hogy még úgyszólván gyermekfével (1906), amikor nagyon tehetséges fiatalok is legfeljebb az államvizsga-dolgozataikat hozzák össze, megírta a modern dráma fejlődéstörténetét, amellyel néhány évvel később elnyerte a Kisfaludy Társaság Lukács Krisztina-díját is, hogy huszonöt éves korában érett, nagy tudású gondolkodóra valló kötettel debütál (Lélek és formák, 1910), hogy már idézett (Folytatása a 10. oldalon) RÁCZ GYŐZŐ Játszani kell őket Esküszöm, nem kenyerem a hiábavaló vitatkozás, mert tudván tudom, hogy irodalmi életünk íratlan törvényei mások megtámadását (legyen az igazságos vagy igazságtalan) általában a „véleményszabadság“ címkéje alá sorolják, a válasz azonban rendszerint „öncélú vitának“, „személyeskedésnek“ minősül — hogy miért, azon gondolkozzék az, akinek kedve van e megnevezésekbe csomagolt minősítést magára vállalni. De ez egyszer engedtessék meg nekem, hogy válaszoljak — nem személyem védelmében, hanem mert egy immár hetek (vagy hónapok?) óta a felszín alatt gyűrűzgető vita olyan pontjait érinti ennek a bizonyos irodalmi életnek, amelyről szerintem jobb nyíltan szót érteni, mint elharapott célzásokkal fölösleges feszültségeket gerjeszteni. A gondolatok, melyekkel vitába szállnék, A Hét színházi kerekasztalánál jutottak szóhoz (a lap 1971. 21. , május 21-i számában), s az igazság kedvéért sietek kijelenteni, hogy nem a megbeszélés valamennyi résztvevője képviselte őket, hanem a vitát vezető Huszár Sándor, valamint Gálfalvi Zsolt és Kovács Ferenc. Mi e gondolatok lényege? Először is az, hogy a kritika árt a drámairodalom és a színház összhangjának. Árt azzal, hogy „egyes kritikusok“ erőszakosak, fanatikusak, hisztérikusak, misztifikálók. Ezek az „egyes kritikusok“, mint fent nevezettek szövegéből kitűnik, az Utunk ugyancsak színházi, ugyancsak kerekasztalának ugyancsak résztvevői. Mivel érdemelték ki e „résztvevők“, akik közé jómagamat is kénytelen vagyok odaszámlálni, ezeket a díszítő jelzőket? (Ismétlem: nem személyes vitát akarok kezdeményezni, ezért csak zárójelben jegyzem meg, hogy e jelzők közül kettő is elég ahhoz, hogy ha élőszóban, magánemberként mondja nekem valaki, az illetőnek ne köszönjek vissza többet — de hát az irodalom más, ott ez véleményszabadság.) Azzal, hogy „erőszakosan“ és „türelmetlenül“ követelték, színházaink mutassák be azokat az újabb drámákat is, amelyeket mondjuk „modernnek“ szoktak nevezni irodalmi berkekben, s amely drámák irodalmi értékéről e kritikusok egyöntetűen meg voltak és vannak győződve. Kovács Ferenc szerint azonban a színháznak a közönség igényeihez is kell alkalmazkodnia, s ez a közönség nem egységes, nemcsak Páskándi Géza vagy Kocsis István kedvelőiből áll. Amire azt mondhatnám, hogy a számból vette ki — ugyanis szóról szóra ezt állítottam én is (sőt állítottuk mi is) az említett kerekasztal-megbeszélésen, csak némileg több joggal. Mert senkinek sincs joga „egyes kritikusok“ véleményét úgy értelmezni, hogy ezek Páskándi vagy Kocsis drámáinak érdekében kitiltották hazai színpadjainkról Méhes Györgyöt vagy Földes Máriát — hisztérikus és erőszakos lehetek, de nagyzási hóbortban azért nem szenvedek, hogy ilyen tilalmakat hirdessek meg, ami messze kívül esik illetékességi körömön —, és még kevésbé jogosult bárki is ilyen, már-már a rágalom határán járó módon az ő nevükben védelmezni a hagyományos drámát a formabontás egyeduralmától — amikor ez az egyeduralom annyira nem létezik, hogy hagyományos stílusú darabjaink úgyszólván mindegyike előbb-utóbb színpadra és rendezőre talál, a kevésbé hagyományosak viszont csak elvétve. .......úgy néz ki, hogy csak bizonyos szerzők(Folytatása a 2. oldalon) LÁNG GUSZTÁV Horváth Imre írja . A hozzánk bekvártélyozott tisztek vidám, délceg fiuk voltak. Csak egy tartalékos járt közöttük komoly arccal, egyedül ő nem udvarolt a házigazdánk lányának, Vilikének. Egész nap leveleket írt, és türelmetlenül várta a postást. Nem volt több, mint harmincéves, de sokkal öregebbnek tűnt, és napról napra rohamosan öregedett. Az jut eszembe: a hű családapák kora hatványozódik a háborúk idején. A háborúban a családapák — lélekben — matuzsálemek. Halmos György, a kiváló kolozsvári zongoraművész 945 tavaszán hangversenyt adott a nagyváradi „Dorián“ moziban a deportálásból hazatérők felsegélyezésére. Éppen Chopin gyászindulójába kezdett, a zongoravirtuózoknál megszokott lendülettel, mikor mellettem egy kétéves kisfiú felsivított: „Anyuka, mért erőlködik úgy az a bácsi, nincsen rádiója szegénynek?!“ Nem robbant ki a kacagás. Az emberek ilyen fegyelmezettek voltak? vagy még nem tanultak meg újra nevetni? Valószínűbb a harmadik lehetőség: mindig a legnagyobb illetlenség, de kilencszáznegyvenötben gyalázat lett volna megzavarni a mindannyiunk nevében felzendülő gyászindulót. // MEGJELENT AZ ÉVEK ÉNEKEI című verses képzőművészeti albumunk, 25 év legszebb verseiből, 32 színes műmelléklettel. 160 oldal. Ára 12 lej. Kapható a könyvüzletekben és újságárudákban.