Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-28 / 52. szám
Egy tiszta ember Mint valami időgépen, viszszaszállok a múltba, mikor Borghida István León Alexkönyvének borítólapján megpillantom az egymást átfogó szerelmeseket. León Alex képét nézve mégsem fog el a visszanyert fiatalság mámorító öröme. A mi fiatalságunkra árnyat vetett a horogkereszt. Belelapozok a könyvbe. A barátról is a kritikus kérlelhetetlen igazával ítélő sorokat olvasok. A művész pályájának minden mozzanatával, a könyvillusztrálással is részletesen foglalkozik a szerző, de csak Erdélyi Ágnes egyetlen példányban készült kötetének szövegképét tartja valóban sikerültnek. Az illusztrálás — a félsiker ellenére is — nyomot hagyott a művészben. Radnóti könyvét is ezzel adta a kezembe: És nézd meg az illusztrációkat! Borghida, a művész alakját elénk vetítve, nem mulasztja el megmutatni a sötét hátteret s olykor felvillantja a derűset is, ha ugyan derűsnek mondható a „kivetettek“ találkozóhelye, az aradi „Vili Bár“, ahol Molnár Tibor, Korda István és e sorok írója társaságában folyton figyelt, élményt gyűjtött, hogy a mulató alvilági figuráit ceruzahegyre vegye. Aristide Maillol — akinek párizsi festőiskolájában korrektor-aszszisztens lett — úgy vélekedett, hogy Leon Alex szobrász lesz. Azzá vált volna végül is? Aradon tanúja voltam, mikor a keskeny, gyéren világított kiállítási helyiségben vörös agyagból szobrot mintázott. „Ez csak afféle kísérlet“ — mondta szinte mentegetőzve. A szoborról a könyv szerzője is megemlékezik. Beszéltem neki róla, de nem írtam le pontosan. A szobor fekvő, könyökön felül és mindkét lábán csonkolt nőalakot ábrázolt, s a kielégíthetetlen vágy vergődését jelenítette meg. A Torzó nem készült el — kétszeresen torzó maradt. Ott voltam akkor is, mikor Alex, váradi otthonában, az étkezéshez ritkán terített „ebédlőasztalnál“ felolvasta Désilluber István több oldalas levelét. A tanulmánynak is beillő bírálat színekre és vonalakra szedte barátunk képeit. Csodáltam Alexet, aki felhevülten, időnként rábólintva olvasta a kemény sorokat, amelyek sok más művészt bizonnyal bántottak volna, sőt esetleg el is kedvetlenítenek. Ha még nem is tudott mindent, azt már tudta, hogy csak a Tehetség a fontos — amit Dési Huber „nyilvánvalónak“ ítélte, a többi a szorgalomtól és az akaraterőtől függ, hacsak a körülmények „nem szólnak közbe“. A körülmények közbeordítottak. León Alex érdeme, amit megvalósított, „a mi időnk“ bűne, amit nem tudott teljesíteni. Utolszor az állomáson találkoztunk. A munkaszolgálatra behívottak búcsúztak hozzátartozóiktól. Öton voltam, nem tudtam, hogy León Alexet is behívták. Éppen érkezésemkor indult az előttem sorakozókkal az aknamezőkre. Kitörve asorból, forgószélként átkapott. Zavart, hogy én még csak „polgári utas“ vagyok. Lecsüngő karral álltam előtte, igazán át sem ölelhettem, csak a nyakát foghattam át, mert a hátán púposodó hátizsáktól nem érte át a karom ... így látom őt, a forradalmi értelmiségiek és ártatlanul elhurcoltak között, akikkel Nagyvárad, az én akkori VÁRADOM a jobbik énjét vesztette el. León Alex — Borghida adatai szerint — 1944. január 7-én több társával átszökött egy partizánegységhez, majd szörnyű megpróbáltatások után társaival sikerült csatlakozniuk a szovjet csapatokhoz. Fagyott lábbal kórházba került. 1944. március 8-a után nyoma veszett. Én is többektől hallottam, hogy átjutott a szovjet hadsereghez. Egyesek már „látták is“, mint szovjet tisztet Nagyváradon ... Borghida könyvéről akartam szólni és León Alexról és barátságunkról beszéltem. De hiszen a szerző is ezt akarja! Mondjunk el mindent azokról, akik nem élték át ezt a kort, s ezzel szerencsésebbek, de egyben szegényebbek is nálunk, mert nem ismerték ennek a sötét kornak a tiszta embereit. HORVÁTH IMRE Leon Alex szoborportréja — ismeretlen párizsi művész alkotása 10 Ha akár egyszer „művész“ az ember . • • Jó könyvet kilenc évig ... Ez a Leon-Alex-monográfia, Borghida István könyve, úgylehet, azóta ígéret, amióta halálra szánt művészhőse a frontok munkaszolgálatosainak zárszámadását végezte el önmagával és sorsával. Ukrajna északi határán, valahol Ovrucs és Jelszk között 1943 nyarán találkozott utoljára e könyv szerzője és León Alex, a nagyváradi művészkör egykori tagjai. Akkor megállapodtak — számol be találkozásukról Borghida István —, hogy amelyikük életben marad, hazajutása után felkeresi a másik családját. „S külön, némi féltéssel a hangjában — ez volt az első eset, hogy képei féltését, egyáltalán megbecsülését elárulta, addig legfeljebb nagy ritkán és akaratlanul érződött ki efféle a szavából —, arra kérte a szerzőt, ha visszatér, kutassa fel munkáit. Megadott néhány címet, ahol megőrzésre hagyott többet közülük. Olyan emberek címét, akikről egyáltalán nem volt biztos, hogy az eseményeket otthon túlélik-e, akiknek egy része valóban nem is élte túl.“ León Alex a munkaszolgálatosokat tizedelő tífuszból épült fel éppen akkor. Maga sem számított arra, hogy végül is mégsem az aknát szedő, tűzvonalban fedezéket ásó társai között végzi életét. 1944. január 7-én néhányuknak sikerült megszökni, az oroszokhoz csatlakoznak. Szovjet partizánegységben harcol. A most Kolozsváron élő Vajda Pál látja utoljára, két hónappal később, március 8-án az osztrogi (Rovno tartomány) kórház ablakából. .. Nagyon megsürgette a monográfia ígéretét azután az a kiállítás, amit tizenöt évvel ezelőtt — mintegy törlesztésül — e könyv szerzője válogatott és rendezett. Ez a kései kiállítás pedig az első volt, amely a formalizmus pecsétjét leoldotta Leon Alex és sorsosai hagyatékáról. Az első kiállítás, amely már nem mentegette a művészt „formai excentrizmusáért“, hanem művészete gazdagságában mutatta meg. Élmény volt, reveláció volt ez az 1957-es emlékkiállítás Kolozsváron, és másutt is, ahol bemutatták. Borghida István közben egykét tanulmányában is bemutatta a baloldal művészeit. De hogy végül ilyen sokásst késlekedett a könyvével, azért nem elmarasztalni akarjuk, inkább némi irigységgel vesszük tudomásul, akkor adta ki kezéből a kéziratot, amikor közlésre érettnek érezte. Legjobb írása ez a monográfia. Ha Krizsán Jánosról írt könyvét hosszabb tanulmánynak tekinthettük, ha a Ziffer bemutatása is eléggé elnagyolt volta miatt nem lehetett az, aminek szánta, ebben a harmadik kötetében a monográfiává kvalitásai mutatkoznak meg. Évekig gyűjtötte a képeket, közgyűjteményekkel huzakodott León Alex igazi értékeinek elismertetéséért. Amit pedig írásában elénk tár, igazán szívügyének érzett feladat letudása. Tudatosította: nagy adósságunk volt León Alex. Ennek a tragikus sorsú művésznek alig tíz éve volt az alkotásra. A hazai expresszionizmusnak előbb ösztönös, majd (Párizs után) nagyon is tudatos elkötelezettje lett. Bravúros rajzos, aki élete utolsó szakaszában kiváló kolorista voltát is bizonyította. Műveit mégis alig ismerték; igen szűk körben vették tudomásul. Örökös éhenhalással küszködő festő (ezt komolyan így kell érteni!), kinek még kiállításra is csak úgy jutott, hogy keret nélkül mutatta be a rajzait. Mecénások, vásárlók nem igényelték tehát ezt a művészetet. Leleplező rajzaiban, a kisember masereeli vergődésében, a fasizmus jövendő áldozatainak gettó-szorongásában, a drótsövényekkel szabdalt háborús világ embertelenségében — hiszen ezek a témái! — kevesen látták meg a rangos művészetet. Kis példányszámú baloldali lapokban illusztrált, bármennyire is másként szerette volna a keveseknek. Sokan csak karikatúrát látnak a rajzaiban, mások a programfestőt „értékelik“ benne. Nem tudjuk, teljes elégtétele lehetett-e, hogy idegen földön, olyan művészek mondtak igent a rajzaira, mint Chagall vagy Maillol, s a nemzetközi fasizmusellenes fórum, a prágai Simplicissimus fogadja rajzolói közé? A zsidó foltozókárpitos fia, a szabóinasnak szánt, majd nyomdászmesterséget, fényképnagyítást is próbáló Lőwinger Sándor (a León Alex művésznév) pályájának monográfusa éppen azt mutatja be, hogy művészetével osztálysorsosainak igehírdetője akart lenni. Nem szóval, „csak“ a rajzaival. Erényeit sorakoztattuk fel itt a szerzőnek, aki írása kiérleltségéért azt a bizonyos, az ókor költői igényelte kilenc esztendőt is jócskán kivárta. Erénye a korkép hűsége, a lendülettel, sokszor indulattal (mindenképp: részleteiben sem közömbösen!) megírt-átélt életrajzi fejezetek. Amit ugyanakkor hiányosságának tudunk be, a dokumentációnak még ilyen nekifeszülések után sem egészen meggyőző volta. Olyan részleteket ír meg Borghida István az életrajzból, amit — lévén a művésznek kortársa, közeli ismerője — hitelesebben senki más nem tudna bemutatni. De egy monográfia már műfajánál fogva igényli a teljességet, itt pedig maradtak pótolnivalók. León Alex művészetének nincsen kiterjedt sajtóirodalma. Akik azonban írtak róla, azokra érdemes figyelni. Még a polgári sajtó méltatásaiban is érdemes utánanézni (ez szinte teljesen kimaradt a monográfiából), már csak az ellenpontozás kedvéért is. (Fogadtatása ott sem feltétlenül elutasító!). Kimaradt mappáinak értékelése (Többek között Endre Károly igen szép írása!), Shakespeare-illusztrációinak bemutatása (ez irodalomtörténeti adalék lehetett volna — a kolozsvári Ellenzék és más lapok is méltatják), a Simplicissimus köréhez fűződő kapcsolata, amit a szerző jóformán csak érintett. De még önvallomásai, leveleiben vallott — s már akkor közzétett — ars poeticájának sem talált helyet a könyv szerzője. Hogy milyen érdekes részletek „futhattak volna be“, arra példaként álljon itt két idézet León Alex sajtójából. A művész hazaírt leveléből (Prága): „... Itt éppen olyan tiszteletre méltóan sötétfejűek az emberek, mint odahaza, és az éhezés is az otthoni recept szerint folyik, még otthon megtanultam a kárpitosmesterséget, úgy a rajzolgatás mellett, de azzal sincs mit kezdeni — ha már egyszer »művész« az ember.“ (Brassói Lapok, 1934.) „León Alex közel egy fél évig élt Prágában, s egy fél év múlva a Simpl rajzolója lett Ha ismerik a Simplt, s tudják azt is, hogy ott hetenkint százával futnak be a rajzok a legkitűnőbb külföldi művészektől, akkor körülbelül megközelítik azt is, hogy mit jelent, ha egy nagyváradi fiatalember, akit nem ismernek s nem láttak soha, hiányos nyelvtudással beállít egy ilyen szerkesztőségbe, leteszi a szerkesztő asztalára rajzait, és három nap múlva már értesítést kap, hogy küldjön be még rajzokat s legyen a lap állandórajzolója. De ki törődik Nagyváradon León Alexszel?! ... Mit érdekli a közönséget León Alex, törődnek-e vele, hogy mint megy sora, s hogy megél-e abból, hogy hetenként egy képe megjelenik a prágai lapban?! . .. Derkovits Gyula, a magyar képzőművészet ragyogó tehetsége pár héttel ezelőtt éhen halt Budapesten. Ez nem legenda. Derkovits Gyulánál éhhalat konstatált a diagnózis“ (Brassói Lapok, 1935). Hiányosságnak rójuk fel inkább a dokumentáció tökéletlenségét, mint hibának; egy ilyen válogatás végül is e kötet után sem elképzelhetetlen. MURÁDIN JENŐ , Borghida István: León Alex. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973. Leon Alex: Vacsorázó en Hatodik könyvét nyújtotta át az olvasónak és a nézőnek Gy. Szabó Béla, Európa egyik legnagyobb fametszője és kolozsvári polgára. Ha van olyan alkotóegyénisége a jelenkori romániai magyar művészetnek, akit nem kell bemutatni sem az olvasónak, sem a nézőnek, akkor kétségtelenül éppen Gy. Szabó Béla nevét említhetjük. S az ő népszerűségében éppen az a sajátos, hogy szétválaszthatatlanul összefonódnak benne irodalmi és művészeti képzetek, mert felváltva levelezik velünk írásban és képben, s mert egész életművében, bárhol lapozzuk fel azt, kedvünkre olvashatunk fogalmi és jelrendszeri szabályok szerint, mert ez a művészi pálya arra a hitre épül, hogy a világ olvasható. A mi régi nyelvünk képírónak nevezi a festőt. S e találó kifejezést szinte nemzedékenként megújította a változó művészeti tartalmak mögött változatlanul működő művelődéstörténeti funkció. A mindig elölről kezdett műveltségépítés mindig új társadalmi rétegek számára kellett kapukat nyisson a szellem birodalmán, s így az élő vagy akár az írott szó erejével, varázsával, félreérthetetlenségével határos vagy azzal rokon képírás közösséget összetartó-tudatosító, sőt létfenntartó szerepe mindmáig sértetlenül megőrződött. Nekünk örökké szükségünk volt és lesz pontosan, szépen fogalmazó képírókra, nálunk a képírás maradt a nagy szolgálat, s nem a képrombolás vagy az antikép. És Gy. Szabó Béla, akárcsak a mindenkori erdélyi művészet legönvizsgálóbb alkotóegyéniségei — Barabás Miklóstól Tóth Lászlóig —, oly intenzíven éli át hivatását s a tét nagyságához mérten néha oly erőtlennek érzi a képi beszéd elvontságát, hogy pályája legösszpontosítottabb pillanataiban a nyomdafesték már nemcsak vonalak ágya, hanem szavak vonala, fémváza is, s a szó nem a művészi képet kiegészítő, magyarázó, folytató appendix, hanem a kutatásó ember karfelemelése, hogy érzékelhetőbb, mérhetőbb legyen a mélység, amelyből föltekint. Nemcsak képet ír, hanem szót is metsz, s legszívesebben az egész kötetet teljesen és egyedül maga készítette volna el, a betűk vésésétől az oldalak levonásán, kötésén, hajtogatásán át egészen addig, amíg kezünkbe adhatja egy év, az Év képeskönyvét. Úgy tűnik, hogy a képíró, aki egész életét a természet olvasásával töltötte, most megkísérli mindenki számára kibetűzhető olvashatósággal lemásolni a természet legszebb tizenkét lapját. De hiába keresnék bármelyik Hónap eredetijét a Bácsi-torok fái közt vagy a bonchidai hűs vizeknél, másokat sohase lelnénk. A művész világa ott kezdődik, ahol a természet világa véget ér: az emberi álmodozásban a tökéletesről. A tökéletesről, amit sohasem érhetünk el, hiszen mi magunk mindennap másként gondoljuk el a tökéletest. Gy. Szabó Béla Hónapjaiban a természet könyvéből mindenki saját emlékét olvashatja januárról, júliusról, szeptemberről s ebben a sokrétegű felidézésben valósul meg a művész ars poeticája, az, hogy a világ, valóban olvasható. BANNER ZOLTÁN Hónapok könyve