Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1974-03-29 / 13. szám
PALOCSAY ZSIGMOND A mesemondó álma Árnyékodban ívfényt látok, (zugaimba bevilágolsz); köztünk így fogy, gyűl a világ, — miként megy-jó a hóvirág; őszi kikericsek gondja: halk-lilával pont azt mondja: hirdesse a holt hívságot, — lánykaszemű tisztaságot Ma eszerolt itt az idő; pipás asszonyember — minő minden nyelven ért és hallgat, szakadt holmit nem takargat; nem koptatja hárásszörét, puhán tartja bő küstökét, kékfabogyó bűvolajjal, — bedörzsöli argyalhajjal hónalját, ha siet — (nevet), (— órája színgyémánt lehet); nem járatja olcsóbb kőre — oldalozva megy előre lenn a kútnál elbúsongott, pár varázsszót elsuttogott. Részlet az Aki búsul, megöregszik című, tizenkét énekben eldúdolt költeményből. TAVASZ! — tasszant ajka széle (magyarul is értett) szökött hármat, nudlit sodort, balkéz felöl robogozott némi mütyürt fűzre, nyárra, — mogyorónak lett barkája), kakasmandikó-tarkával „hökkentett“ havat és zengett: — Én nem hordok töltött fegyvertszavam parancs, — minden zárat; csak, nyit, — akármerre járat! Ez is mese? Avagy álom? Mertem, miért látom — Uh !rie‘rst zöld-sárgának hangját hallom szalonkáknak; billeget a billegető, (zsenge fű még sehol sem nő); bogár azért gyéren mászik, farkasboroszlán virágzik„Kicsit ér!" _ a cinke mondja, a bojtorjánon nem forogja légtornászként éde-táncát; ébren vagyok, eszterláncát szétszakítom rémeimnek, kiköpdösöm mákonypépem, ami benn ragadt a számban, (azt kaptam be fogfájásra) bizseg, zsibog, — sűrűt vérem, kóbor kuvasz képpel nézek ki a tkön, s Nyulat bántom: — Hát te zöld fülekkel ártol almafának, Vén akácnak, jaj keserű mandulának? ! — Mi itt ez a sok csicsóka? — ezerféle gyökérdudva? ! — csutkaszár és sáros murok, — hörcsögként gyűjtsz? — majd a hurok nyakon fog, ha annyit császkálsz, tőlem mindig félremászkálsz! — Én itt ültem, etettelek, oldalammal melengettem egész télen fázós veséd, (pedig nem is mondtál mesét), fülem barkaportól sárga, — február már messze járja; áprilisban sok a dolgom, ügyeid majd magad foldod; szunnyadtabban etettelek, hóban, fagyban szedegettem; neked ástam, amit rám írsz, — hála könnyet látom nem sírsz, azért is, mert nyíl az ajtó, Mama, mint kitart a zajtól: — fogolycsibét, kacsát terel, „anyjuk", is utánuk ered. 1. Somogra — a végek vége. Csikorgó hideg van — napos, kemény tél —, Irén hoz három szál kolbászt, kemények és fagyosak, hogy szeget lehet verni a falba velük, hoz egy darab fagyos fehér szalonnát, de az is: kő. Irén hoz egy szép sárga hagymát, szőke az is, mint Irén maga ... az a hetven fokos pálinka! — megnő az életkedved! Galambócz csak visszaemlékezik — gondolatban issza —, és az életkedve emelkedik legalább huszonöt fokkal: az igaz, hogy az alkohol öl, butít és nyomorba dönt, de ha nem lenne alkohol, nem lenne színe az életnek, mert az a jó ital meghozza az életkedvet. Galambócz nem a profi ivókra gondol, akik a mértéket elhibázva halálra züllik magukat, hanem az élvezőkre, akik csettintenek, szájukban megforgatják a kortyot, és a tekintetük felbátorodik. — Mucki — mondja a nyugágyon fekvő asszonynak. — Muckikám, te tudod, hogy én megtettem száz kilométereket? Galambócz a nyugágy szélén ül. Megtett száz kilométereket, mondja. Leereszkedett a Mars völgyén, egyes-egyedül. Ami szikla, patak és szoros csak volt, azt mind megnézte, átgázolta, körülácsorogta. — Egyes-egyedül! — Tudod, hogy az ember saját magának is milyen jó társasága — mondja. Galambócz emlékezetben visszamegy jó darabon. Bejárja a Széchenyi utat. Gróf Széchenyi István vágatta, sok helyen sziklába, kőbe kellett vésni mindent lépést, és akkori eszközökkel. Gondolatban újra beállít udvarokra, beleképzeli magát abba az erdőközi örök csendbe, melyben soha nem történik semmi, otthagysz egy lapátot az útban, és az egy év múlva is ott lesz, beleesik a gyümölcsfába a korompenész, és a fa ott hal meg húsz év múlva korompenész betegségben, mindenki tudja, hogy korompenész betegsége van, de senki se vesz magának fáradtságot, hogy kigyógyítsa. — Mucki — mondja Ga Jambócz belefelejtkezéssel. — Tudod, hogy én megtettem gyalog az utat Ómoldvától Or- csováig? Egyes-egyedül. Ul a nyugágy szélén s az asszony lábát simogatja. Gondolatban Somoglán van. Somogla nem város és nem falu. Galambócz öt esztendőt ott töltött. A Móricz Kollégiumban a szobatársa, mikor indult, azt mondta Galambócznak, nem megy vele? Szobatársa nem számított arra, hogy ő elfogadja a meghívást. Jóformán meg se érkeztek, s az öreg anyóka — szobatársa nagynénije — már tálalta elébük a sült rucát. — Mit gondolsz, hogy ezt a rucát nénéd a sütőben mivel preckelte? – kérdezte szobatársától Kántor Feri iskolaigazgató úr. — Na, eredj, fiam, a pincébe — mondta szobatársának. Galambócz tartotta szóval addig, szobatársa inkább a nagybácsijáról szeretett beszélni, mint a nagybácsijával. — Bizony isten, éljünk még! Nagy életkedv volt Kántor Feri iskolaigazgató úrban. Amikor a kancsó kiürült, megemelte, s a szobatársa már tudta, hogy a pincébe kell menni. Ez így tartott reggel négy óráig. Danoltak, míg a szusz ki nem fogyott belőlük. — Na, csak a világ haladjon előre! Hogy hogy feküdtek le, Galambócz arra nem emlékszik. 2. Galambócz Somoglán beállt a nemzet napszámosainak a sorába. Emeleten lakott, dikón aludt, feje felett a polc s vánkosa alatt a lepedő kivolt rakva könyvekkel, elhordta és az alatt az öt esztendő alatt, míg tanítóskodott, kiolvasta az egész somoglai közkönyvtárat. Azok a felcsigázott esti várakozások; Galambócz Irénre várt, Somoglán este mindenki a háza előtt van, Galambócz Irént várta s közben olvasta egyik könyvet a másik után. Beállított hozzá Kántor Feri iskolaigazgató úr, a kredencből előkerült egy kis szilvórium. Vagy nem került elő. Galambócz itta a szavakat, hogy tudott az a Kántor Feri mesélni, hogy leírta a sárga gáz bevetését az első világháborúban, az első gáztámadást: kilőtték a klórgáz gránátot, a gránát, mint egy tök, puffant, szétesett s undorítóan büdös volt. Visszataszító, alattomos gyilkosság. Gelbkreutzernek, Sárga keresztnek hívták a németek. Kántor Feri iskolaigazgató tudott körfalat rakni, értett a boltozatcsináláshoz, olasz fogoly volt, és az alatt a rövid idő alatt, míg fogságban volt, megtanult olaszul. Olaszországban látta az építőmesterség remekléseit, látta a szédületes viaduktokat. Drága Feri bácsi. Ahogy ő leírta ezerkilencszáznegyvennégyet, míg a zsebe sarkaiban akadt dohány, addig nem volt baj. Látott a pajta hátánál egy rossz kabátot kiakasztva, azt átkutatta, a gerendán ráakadt dohánylevélre. Azután csak járt le-fel, nagy búsan, már túl voltak a papírszalvéta-korszakon és az újságpapírból sodort cigarettánál tartottak — ha volt dohány. Én tudom, hogy mi Erdőköz, gondolta Galambócz. — Mucki — mondta. — Muckikám ... — Az asszonyra nézett, de az csak feküdt, arcán krém volt, orrán lapilevél. Ő tudja, mit jelent ez: jóízű beszélgetés, gondolta. Kántor Feri örökké mondott valami ízeset. Szivaroztak, Kántor Feri iskolaigazgató mesélt, mesélt. Galambócz le volt dőlve, Kántor Feri megkérdezte: — Hús? — Csontjó azt felelte. Ha nem felelt, azt jelentette, hogy elaludt. Kántor Feri szépen eloltotta a szivarét, szépen belefújt a lámpába és elment... Miért kell az ilyen embernek emlékké válni, kérdezte gondolatban Galambócz. Nem tudta elhinni, hogy Kántor Feri iskolaigazgató úr már nincs, hogy ő elvesztette a lehetőséget, hogy találkozzon vele. Hányszor elaltatta őt. Ha nem kapott feleletet, elfújta a lámpát, szép csendesen kiment, betette az ajtót. Galambócz most is látja, olyan Diogenész volt, nagy igazságokat mondott ki, annyira parlagi módon. Felemelték a luxuscikkek adóját. — Hát azért a szeszért nem is kár. — Te nem veszed észre, hogy ez az öröm ellen megy? Semmi se luxuscikk, ami az embernek örömet okoz. Luxuscikk a tank és a hadi repülőgép. Ha az embernek az apró örömeit elveszik, mi marad? Az ókorban Cincinnatus lett volna. Érdekes köztársaság volt a római, gondolta Galambócz. Cincinnatus a mezőn szántott, amikor meghívták a szenátus élére. Egyszerű emberek voltak a honatyák. És a diktátorságra törők hatalmát mindig meg tudták törni. Galambócz az asszony lábát simogatta. — Mucki — szólt. — Mucki, vasárnap úgy elgondoltam: jössz, magamra kapok egy nadrágot, megyünk, sütünk szalonnát. Megszomjazunk, keresünk egy forrást. Vagy a menedékháznál felhajtunk barna sört. Az asszony nem mozdult, Galambócz simogatta a lábát. 3. Ó, ez a Somogra, gondolta Galambócz. Rebrát, a milícia főnökét úgy kirabolták, hogy egy öltöny ruhát nem hagytak neki. Rebra ment autót vezetni, míg oda volt, valami szemérmetlen rablók a csóre bőréig kirabolták, Rebra abban maradt, amiben elment. Megvolt a kár. A törvényszék elnöke, Binder, a hivatal előtt beült egy autóba, elindította és az autót nekivezette egy teherkocsinak. Binder előadást tartott amatőr vezetőknek, azt egy tök is tudja, rálépni a gázpedálra, annál semmi sem könnyebb. Annak a kocsinak mindegy, hová megy. Binder megtartotta az előadást, utána, anélkül hogy hajtási igazolványa lett volna, beült egy autóba, kivezette az öles útra és egy tehergépkocsi alá vitte. Kihalt mellőle két barátja, Kisváros, megesik benne mindenféle, gondolta Galambócz. Ahogy a fjordok kitermelik a szőkeségeket, ez a nehéz somoglai agyag úgy termeli ki a konok és komoly férfiakat. Folyton készült Somoglára, folyton készített terveket, egyszer, úgy tíz éve, már biciklit is vásárolt. A bicikli az előszobában állt, míg a háziasszony rá nem unt, s le nem vitte a pincébe. Elindul biciklin, gondolta. Felhozza a pincéből, megtanul kerékpározni, s elindul egyedül, a világot csak egyedül lehet megismerni. Elgondolta, megy egyes-egyedül. Szörnyű meleg van, amikor a nap lemegy is, megmarad a kiadós nagy meleg, ő lehever. Csak a legszükségesebb van rajta. Igazi csizmacsikorgató teleket és nagy nyarakat Somogyán ért meg. Irén nála volt, a vendéglőben sört mértek, Irén azt mondta, ő megy s iszik, mert pipiét kap. — Muszáj? — Jaj, muszáj, muszáj! Irén lement és nem jött és nem jött. Galambócz várta és várta, és amikor beállított, mindenféle szókkal illette. Mért, mért, mért, ismételte Irén az ő szavait. Az etikák mind megdönthetők, mondta Irén. Nincs egy olyan, amire azt mondhatod: ez az! Az lett a vége, hogy egyikük is sóhajtott, a másikuk is sóhajtott. — Nagyon sajnálom — mondta volt Galambócz. — De beleharaptál a lábamba. — Nem szeretem, ha húzzák a hajamat — válaszolta Irén. Ültek, mindenik a saját gondolataival elfoglalva. — Igazán nagyon sajnálom — mondta Galambócz. — Hadd el — felelte Irén —, éppen ideje volt, hogy megtéptél. — Karja kinyúlt, átfogta Galambócz nyakát. — Te vagy az egyetlen férfi, akinek kellek — mondta Irén. Galambócz tudta, hogy Irén csodálatos. Merész, és mindenkit kutyába vesz. Somogyán a férfiak bolondultak meg érte. Mikor örülni kellett, örült s tudott örülni. Azt a hajorgiát. Irénnek, ha kibomlott, térdig leért a haja. Hajjal takart el mindent. Nekem valami vagy gyönyörű, vagy nem kell, gondolta Galambócz. Az asszony megmozdult a nyugágyon, Galambócz hozzáfordult. — Mucki — mondta. — Tudod, hogy húsz éve járunk együtt? Nagypénteken húsz éve. — Utoljára akkor voltak templomban. Galambócz simogatta az aszszonyt, de az elrúgta magáról a kezét. A ház teraszáról látni lehetett az utcát s a forgalmat. Távol egy erdőt. A mögött az erdő mögött kezdődik fenyőivel Erdőköz. Sziget-tisztások, mozdulatlan, néma nagy légzsákok. Leejtsz egy lapátot s egy év múlva ugyanott felveszed. Azért vannak vágyak, amiket az ember vágyva vágyna vágyni. Galambócz támasztotta az állát. Felhozza a biciklijét a pincéből, gondolta. Elindul s körbejárja a világot. HORNYÁK JÓZSEF SOMOGLA Cseh Gusztáv: Régi utca SÖNI PÁL A szivar Meddig áll el a bőrszivar? , lehet, hogy hosszú, hosszú évek múltán halálos méreggé változzék? Nyolc évvel ezelőtt kapta, nem nehéz észben tartani hatvanadik születésnapján. Gyújts rá — nyújtotta át a szivart Béla. — Élvezd egyszer te is az életet. De ő mosolyogva rázta őszön, azzal a meglepően fiat, az időtől érintetlenül hagyott mosolyával, mely oly vonzóvá tette egyébként levélírók száraz levegőjében asza°dott tudósi arcát. Ugyanakkor — az őt köszönő ünnepi beszédben — hangott el az a nekrológszerű méltatás is, hogy „Telegdi László áldozatos munkával a tudománynak szentelte egész életét", mire ő, emlékezetes válaszában, ugyanazzal a töretlen mosollyal kérdezte: „Áldozat? Nem értem, mi volna ebben áldozat?" — Tedd el hát s majd elszívod, ha egyszer megjön az eszed — mondotta Béla. — Neked vettem, rád gondoltam, mikor Alexandriában számodra kiválasztottam. Nagyon könnyű, s van benne valami különös íz ... mintha a fáraók korából szállna felénk a füstje ... mintha maga a sűrített idő volna ... Zsebébe süllyesztette s este, otthon, mikor új cédulái után kotorászó ujja erre az idegenségre bukkant, csodálkozva emelte ki és ismerte fel újra a szivart. Megszagolta egy kicsit, aztán bedobta a fiókba, hol feldolgozott mikrofilmjeit tartotta. Munkában telt el ez a nyolc esztendő is: a katedrán és a levéltárban, majd — nyugdíjba vonulása után — már csak a levéltárban. Telegdi László nem ismert más kísértést. Nem mintha — a francia íróval együtt — azt vallotta volna: „élni a szolgák dolga", hanem mert ez volt számára az élet. Milliókban számoltak már céduláit, tonnányi súllyal nyomta, szirénéneknél édesebb hangon csábította a még feldolgozandó anyag. A kutatás örömmé, tiszta, gyermeteg örömmé lett, a feldolgozás gyötrelme csaknem érzéki gyönyörré , se kettős élvezet vitte, röpítette pályáján, oly biztonságosan és megváltoztathatatlanul, mint csillagokat az egyetemes vonzás. Hanem Béla, nőügyeinek és külföldi útjainak szünetében, nem szűnt meg hergelni őt. — Egy jobbfajta komputer pontosabban és gyorsabban elvégezné a mi munkánkat. — Ha egyszerre mind kipusztulnánk, a társadalomépítés zavartalanul továbbfolyna — így egy második alkalommal. Ilyenkor Telegdi csak ingatta ősz fejét, és szemébe kikönyökölt gyermeki mosolya. A legnagyobb csalódás azonban akkor érte Bélát, mikor — általános várakozás ellenére — őt s nem Telegdit választották be az Akadémiára. — Valld be, hogy fáj. — rontott Béla azon az estén Telegdi szobájába. Egy forgófotelbe vetette magát s lábát kinyújtva, fejét hátravetve, szemét behunyva körbekarikázott. — A hiúság... a konok hiúság egy életen át rabláncon tartott — szólt kajánul —, s most fáj... felszaggatott sebként sajog benned ... Felugrott, Telegdihez hajolt: — Ezt a fotelt honnan szerezted ? — Anyámtól örököltem. — Fogadjunk, hogy sosem ültél benne. — De ültem. — De nem forogtál vele. — Nézz magadba és légy őszinte. Forogtál? — Nem. — Miért? — Könnyen szédülök. — Nem igaz! — kiáltotta Béla. — Azért mert jó s ő nem engedte... a „konok kapitány"! ... Azzal visszahuppant a fotelbe és nevetve tovább körözött. — Ládd, én forgok, forgok s mégis én vagyok az... én vagyok az — Nem tudta kimondani a szót, hogy akadémikus. Felállt, fáradtan, összetörtén s szó nélkül távozott. ... De egyszer, egy ónos őszi délután, Telegdi mégis beült a fotelbe és rágyújtott arra a szivarra. A füstből előlépett Béla vagy Tutenkamen vagy a vérgőzös életnek valamely más foszlánya, s olyat súgott a fülébe, amitől megállt a tudós szívverése. KÁDÁR JÁNOS Virágos tett Valaki, nem tudom ki, az elmúlt vasárnap egy szál hóvirágot szúrt a kocsink ablakához. Nem, véletlen odakerülésről szó sem lehet, a virág tett volt. És minden találgatás hiábavaló. Ki és miért, ismerős-ismeretlen, idős vagy fiatal. Mindegy, kaptunk egy szál virágot. Egészen friss volt. Az örömhozó hangulatú ember valahol nagyon rejtett helyen lelhette a kedvest, mert nemcsak nyílása, de levele, a keskeny, és szára is fehér volt, vagy alig-alig zöldes. A különös, virágos tett virágát hazavittük, s őriztük fényes helyen, hogy zöld csiholódjon benne, ahogy illik. És úgy lett. Most csak abban különbözik társaitól, hogy ismeretlen valaki adta, és ez növeli becsét. Tudom, van szokás, virágot osztogató, de nem így. Köszönöm hát ezt a visszaadhatatlan virágos tettet, a virágot is. Mert bizonyság, hogy nem szűntünk érteni egymást, és ez hites biztonság. Élnünk csak így, csak addig adatik.