Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1974-03-29 / 13. szám

PALOCSAY ZSIGMOND A mesemondó álma Árnyékodban ívfényt látok, (zugaimba bevilágolsz); köztünk így fogy, gyűl a világ, — miként megy-jó a hóvirág; őszi kikericsek gondja: halk-lilával pont azt mondja: hirdesse a holt hívságot, — lánykaszemű tisztaságot Ma eszerolt itt az idő; pipás asszonyember — minő minden nyelven ért és hallgat, szakadt holmit nem takargat; nem koptatja hárás­­szörét, puhán tartja bő küstökét, kékfabogyó bűvolajjal, — bedörzsöli ar­gyalhajjal hónalját, ha siet — (nevet), (— órája színgyémánt lehet); nem járatja olcsóbb kőre — oldalozva megy előre lenn a kútnál elbúsongott, pár varázsszót elsuttogott. Részlet az Aki búsul, megöregszik című, tizenkét énekben eldúdolt köl­teményből. TA­VASZ! — tasszant ajka széle (magyarul is értett) szökött hármat, nudlit sodort, balkéz felöl robogozott némi mütyürt fűzre, nyárra, — mogyorónak lett barkája), kakasmandikó-tarkával „hökkentett“ havat és zengett: — Én nem­ hordok töltött fegyvert­­szavam parancs, — minden zárat; csak, nyit, — akármerre járat! Ez is mese?­­ Avagy álom? M­ertem, miért látom — Uh !rie‘rst zöld-sárgának hangját hallom szalonkáknak; billeget a billegető, (zsenge fű még sehol sem nő); bogár azért gyéren mászik, farkasboroszlán virágzik­­„Kicsit ér!" _ a cinke mondja, a bojtorjánon nem forogja légtornászként éde-táncát; ébren vagyok, eszterláncát szétszakítom rémeimnek, kiköpdösöm mákonypépem, ami benn ragadt a számban, (azt kaptam be fogfájásra) bizseg, zsibog, — sűrűt vérem, kóbor kuvasz képpel nézek ki a tkön, s Nyulat bántom: — Hát te zöld fülekkel ártol almafának, Vén akácnak, jaj­ keserű mandulának? ! — Mi itt ez a sok csicsóka? — ezerféle gyökérdudva? ! — csutkaszár és sáros murok, — hörcsögként gyűjtsz? — majd a hurok nyakon fog, ha annyit császkálsz, tőlem mindig félremászkálsz! — Én itt ültem, etettelek, oldalammal melengettem egész télen fázós veséd, (pedig nem is mondtál mesét), fülem barkaportól sárga, — február már messze járja; áprilisban sok a dolgom, ügyeid majd magad foldod; szunnyadtabban etettelek, hóban, fagyban szedegettem; neked ástam, amit rám írsz, — hála könnyet látom nem sírsz, azért is, mert nyíl az ajtó, Mama, mint ki­tart a zajtól: — fogolycsibét, kacsát terel, „anyjuk", is utánuk ered. 1. Somogra — a végek vége. Csikorgó hideg van — na­pos, kemény tél —, Irén hoz három szál kolbászt, kemé­nyek és fagyosak, hogy szeget lehet verni a falba velük, hoz egy darab fagyos fehér sza­lonnát, de az is: kő. Irén hoz egy szép sárga hagymát, sző­ke az is, mint Irén maga ... az a hetven fokos pálinka! — megnő az életkedved! Ga­­lambócz csak visszaemlékezik — gondolatban issza —, és az életkedve emelkedik legalább huszonöt fokkal: az igaz, hogy az alkohol öl, butít és nyo­­morba dönt, de ha nem lenne alkohol, nem lenne színe az életnek, mert az a jó ital meghozza az életkedvet. Ga­lambócz nem a profi ivókra gondol, akik a mértéket elhi­bázva halálra züllik magukat, hanem az élvezőkre, akik cset­­tintenek, szájukban megfor­gatják a kortyot, és a tekin­tetük felbátorodik. — Mucki — mondja a nyug­ágyon fekvő asszonynak. — Muckikám, te tudod, hogy én megtettem száz kilométere­ket? Galambócz a nyugágy szé­lén ül. Megtett száz kilométereket, mondja. Leereszkedett a Mars völgyén, egyes-egyedül. Ami szikla, patak és szoros csak volt, azt mind megnézte, át­gázolta, körülácsorogta. — Egyes-egyedül! — Tudod, hogy az ember sa­ját magának is milyen jó tár­sasága — mondja. Galambócz emlékezetben visszamegy jó darabon. Bejár­ja a Széchenyi utat. Gróf Szé­chenyi István vágatta, sok he­lyen sziklába, kőbe kellett vésni mindent lépést, és ak­kori eszközökkel. Gondolatban újra beállít ud­varokra, beleképzeli magát abba az erdőközi örök csend­be, melyben soha nem törté­nik semmi, otthagysz egy la­pátot az útban, és az egy év múlva is ott lesz, beleesik a gyümölcsfába a korompenész, és a fa ott hal meg húsz év múlva korompenész betegség­ben, mindenki tudja, hogy korompenész betegsége van, de senki se vesz magának fá­radtságot, hogy kigyógyítsa. — Mucki — mondja Ga­ Jambócz belefelejtkezéssel. — Tudod, hogy én megtettem gyalog az utat Ómoldvától Or- c­sováig? Egyes-egyedül. Ul a nyugágy szélén s az asszony lábát simogatja. Gondolatban Somoglán van. Somogla nem város és nem falu. Galambócz öt esztendőt­­ ott töltött. A Móricz Kollé­giumban a szobatársa, mikor indult, azt mondta Galambócz­­nak, nem megy vele? Szoba­társa nem számított arra, hogy ő elfogadja a meghívást. Jó­formán meg se érkeztek, s az öreg anyóka — szobatársa nagynénije — már tálalta elé­­bük a sült rucát. — Mit gon­dolsz, hogy ezt a rucát nénéd a sütőben mivel preckelte? – kérdezte szobatársától Kántor Feri iskolaigazgató úr. — Na, eredj, fiam, a pincébe — mondta szobatársának. Galam­bócz tartotta szóval addig, szobatársa inkább a nagybá­csijáról szeretett beszélni, mint a nagybácsijával. — Bizony isten, éljünk még! Nagy életkedv volt Kántor Feri iskolaigazgató úrban. Amikor a kancsó kiürült, megemelte, s a szobatársa már tudta, hogy a pincébe kell menni. Ez így tartott reggel négy óráig. Danoltak, míg a szusz ki nem fogyott belőlük. — Na, csak a világ haladjon előre! Hogy hogy feküdtek le, Ga­lambócz arra nem emlékszik. 2. Galambócz Somoglán beállt a nemzet napszámosainak a sorába. Emeleten lakott, di­­kón aludt, feje felett a polc s vánkosa alatt a lepedő ki­­volt rakva könyvekkel, el­­hordta és az alatt az öt esz­tendő alatt, míg tanítóskodott, kiolvasta az egész somoglai közkönyvtárat. Azok a felcsigázott esti vá­rakozások; Galambócz Irénre várt, Somoglán este mindenki a háza előtt van, Galambócz Irént várta s közben olvasta egyik könyvet a másik után. Beállított hozzá Kántor Feri iskolaigazgató úr, a kredenc­­ből előkerült egy kis szilvó­­rium. Vagy nem került elő. Galambócz itta a szavakat, hogy tudott az a Kántor Feri mesélni, hogy leírta a sárga gáz bevetését az első világ­háborúban,­­ az első gáztá­madást: kilőtték a klórgáz grá­nátot, a gránát, mint egy tök, puffant, szétesett s undorítóan büdös volt. Visszataszító, alattomos gyilkosság. Gelb­kreutzernek, Sárga keresztnek hívták a németek. Kántor Feri iskolaigazgató tudott körfalat rakni, értett a boltozatcsináláshoz, olasz fo­goly volt, és az alatt a rövid idő alatt, míg fogságban volt, megtanult olaszul. Olaszország­ban látta az építőmesterség remekléseit, látta a szédületes viaduktokat. Drága Feri bácsi. Ahogy ő leírta ezerkilencszáz­­negyvennégyet, míg a zsebe sarkaiban akadt dohány, ad­dig nem volt baj. Látott a pajta hátánál egy rossz kabá­tot kiakasztva, azt átkutatta, a gerendán ráakadt dohányle­vélre. Azután csak járt le-fel, nagy búsan, már túl voltak a papírszalvéta-korszakon és az újságpapírból sodort cigaret­tánál tartottak — ha volt do­hány. Én tudom, hogy mi Erdő­­köz, gondolta Galambócz. — Mucki — mondta. — Muckikám ... — Az asszonyra nézett, de az csak feküdt, ar­cán krém volt, orrán lapilevél. Ő tudja, mit jelent ez: jó­ízű beszélgetés, gondolta. Kán­tor Feri örökké mondott va­lami ízeset. Szivaroztak, Kán­tor Feri iskolaigazgató mesélt, mesélt. Galambócz le volt dől­ve, Kántor Feri megkérdezte: — Hús? — Csont­j­ó azt fe­lelte. Ha nem felelt, azt je­lentette, hogy elaludt. Kántor Feri szépen eloltotta a sziva­rét, szépen belefújt a lámpá­ba és elment... Miért kell az ilyen embernek emlékké válni, kérdezte gondolatban Galam­bócz. Nem tudta elhinni, hogy Kántor Feri iskolaigazgató úr már nincs, hogy ő elvesztette a lehetőséget, hogy találkozzon vele. Hányszor elaltatta őt. Ha nem kapott feleletet, elfúj­ta a lámpát, szép csendesen kiment, betette az ajtót. Ga­lambócz most is látja, olyan Diogenész volt, nagy igazsá­gokat mondott ki, annyira par­lagi módon. Felemelték a lu­xuscikkek adóját. — Hát azért a szeszért nem is kár. — Te nem veszed észre, hogy ez az öröm ellen megy? Semmi se luxuscikk, ami az embernek örömet okoz. Luxuscikk a tank és a hadi repülőgép. Ha az embernek az apró örömeit el­veszik, mi marad? Az ókorban Cincinnatus lett volna. Érdekes köztársaság volt a római, gondolta Galambócz. Cincinnatus a mezőn szántott, amikor meghívták a szenátus élére. Egyszerű emberek vol­tak a honatyák. És a diktátor­ságra törők hatalmát mindig meg tudták törni. Galambócz az asszony lábát simogatta. — Mucki — szólt. — Mucki, vasárnap úgy elgondoltam: jössz, magamra kapok egy nadrágot, megyünk, sütünk szalonnát. Megszomjazunk, ke­resünk egy forrást. Vagy a me­nedékháznál felhajtunk bar­na sört. Az asszony nem mozdult, Galambócz simogatta a lábát. 3. Ó, ez a Somogra, gondolta Galambócz. Rebrát, a milícia főnökét úgy kirabolták, hogy egy öltöny ruhát nem hagytak neki. Rebra ment autót vezet­ni, míg oda volt, valami sze­mérmetlen rablók a csóre bő­réig kirabolták, Rebra abban maradt, amiben elment. Meg­volt a kár. A törvényszék el­nöke, Binder, a hivatal előtt beült egy autóba, elindította és az autót nekivezette egy te­herkocsinak. Binder előadást tartott amatőr vezetőknek, azt egy tök is tudja, rálépni a gázpedálra, annál semmi sem könnyebb. Annak a kocsinak mindegy, hová megy. Binder megtartotta az előadást, utána, anélkül hogy hajtási igazolvá­nya lett volna, beült egy au­tóba, kivezette az öles útra és egy tehergépkocsi alá vitte. Kihalt mellőle két barátja, Kisváros, megesik benne mindenféle, gondolta Galam­bócz. Ahogy a fjordok kiter­melik a szőkeségeket, ez a ne­héz somoglai agyag úgy ter­meli ki a konok és komoly férfiakat. Folyton készült So­­moglára, folyton készített ter­veket, egyszer, úgy tíz éve, már biciklit is vásárolt. A bi­cikli az előszobában állt, míg a háziasszony rá nem unt, s le nem vitte a pincébe. Elindul biciklin, gondolta. Felhozza a pincéből, megtanul kerékpá­rozni, s elindul egyedül, a vi­lágot csak egyedül lehet meg­ismerni. Elgondolta, megy egyes-egyedül. Szörnyű meleg van, amikor a nap lemegy is, megmarad a kiadós nagy me­leg, ő lehever. Csak a legszük­ségesebb van rajta. Igazi csiz­macsikorgató teleket és nagy nyarakat Somogyán ért meg. Irén nála volt, a vendéglőben sört mértek, Irén azt mondta, ő megy s iszik, mert pipiét kap. — Muszáj? — Jaj, muszáj, muszáj! Irén lement és nem jött és nem jött. Galambócz várta és várta, és amikor beállított, mindenféle szókkal illette. Mért, mért, mért, ismételte Irén az ő szavait. Az etikák mind megdönthetők, mondta Irén. Nincs egy olyan, amire azt mondhatod: ez az! Az lett a vége, hogy egyikük is sóhaj­tott, a másikuk is sóhajtott. — Nagyon sajnálom — mond­ta volt Galambócz. — De be­leharaptál a lábamba. — Nem szeretem, ha húzzák a haja­mat — válaszolta Irén. Ültek, mindenik a saját gondolatai­val elfoglalva. — Igazán na­gyon sajnálom — mondta Ga­lambócz. — Hadd el — felelte Irén —, éppen ideje volt, hogy megtéptél. — Karja kinyúlt, átfogta Galambócz nyakát. — Te vagy az egyetlen férfi, aki­nek kellek — mondta Irén. Galambócz tudta, hogy Irén csodálatos. Merész, és min­denkit kutyába vesz. Somog­yán a férfiak bolondultak meg érte. Mikor örülni kellett, örült s tudott örülni. Azt a hajorgiát. Irénnek, ha kibom­lott, térdig leért a haja. Hajjal takart el mindent. Nekem valami vagy gyönyörű, vagy nem kell, gondolta Galambócz. Az asszony megmozdult a nyugágyon, Galambócz hozzá­fordult. — Mucki — mondta. — Tu­dod, hogy húsz éve járunk együtt? Nagypénteken húsz éve. — Utoljára akkor vol­tak templomban. Galambócz simogatta az asz­­szonyt, de az elrúgta magáról a kezét. A ház teraszáról látni lehe­tett az utcát s a forgalmat. Távol egy erdőt. A mögött az erdő mögött kezdődik fenyői­vel Erdőköz. Sziget-tisztások, mozdulat­lan, néma nagy légzsákok. Leejtsz egy lapátot s egy év múlva ugyanott felveszed. Azért vannak vágyak, amiket az ember vágyva vágyna vágyni. Galambócz támasztotta az állát. Felhozza a biciklijét a pincéből, gondolta. Elindul s körbejárja a világot. HORNYÁK JÓZSEF SOMOGLA Cseh Gusztáv: Régi utca SÖNI PÁL A szivar Meddig áll el a bőrszivar? , lehet, hogy hosszú, hosszú évek múltán halálos méreggé változzék? Nyolc évvel ezelőtt kapta, nem nehéz észben tartani h­atvanadik születésnapján.­­ Gyújts rá — nyújtotta át a szivart Béla. — Élvezd egy­szer te is az életet. De ő mosolyogva rázta ősz­ön, azzal a meglepően fia­­t, az időtől érintetlenül ha­gyott mosolyával, mely oly vonzóvá tette egyébként levél­írók száraz levegőjében asza­­°dott tudósi arcát. Ugyanakkor — az őt köszön­­ő ünnepi beszédben — hang­­ott el az a nekrológszerű méltatás is, hogy „Telegdi László áldozatos munkával a tudománynak szentelte egész életét", mire ő, emlékezetes válaszában, ugyanazzal a tö­retlen mosollyal kérdezte: „Áldozat? Nem értem, mi vol­na ebben áldozat?" — Tedd el hát s majd el­szívod, ha egyszer megjön az eszed — mondotta Béla. — Neked vettem, rád gondoltam, mikor Alexandriában számod­ra kiválasztottam. Nagyon könnyű, s van benne valami különös íz ... mintha a fára­ók korából szállna felénk a füstje ... mintha maga a sű­rített idő volna ... Zsebébe süllyesztette s este, otthon, mikor új cédulái után kotorászó ujja erre az idegen­­ségre bukkant, csodálkozva e­­melte ki és ismerte fel újra a szivart. Megszagolta egy ki­csit, aztán bedobta a fiókba, hol feldolgozott mikrofilmjeit tartotta. Munkában telt el ez a nyolc esztendő is: a katedrán és a levéltárban, majd — nyugdíj­ba vonulása után — már csak a levéltárban. Telegdi László nem ismert más kísértést. Nem mintha — a francia íróval együtt — azt vallotta volna: „élni a szolgák dolga", hanem mert ez volt számára az élet. Milliókban számolta­k már céduláit, tonnányi súllyal nyomta, szirénéneknél édesebb hangon csábította a még fel­dolgozandó anyag. A kutatás örömmé, tiszta, gyermeteg ö­­römmé lett, a feldolgozás gyötrelme csaknem érzéki gyönyörré , se kettős élvezet vitte, röpítette pályáján, oly biztonságosan és megváltoz­tathatatlanul, mint csillagokat az egyetemes vonzás. Hanem Béla, nőügyeinek és külföldi útjainak szünetében, nem szűnt meg hergelni őt. — Egy jobbfajta komputer pontosabban és gyorsabban elvégezné a mi munkánkat. — Ha egyszerre mind ki­pusztulnánk, a társadalom­építés zavartalanul tovább­folyna — így egy második al­kalommal. Ilyenkor Telegdi csak ingat­ta ősz fejét, és szemébe ki­könyökölt gyermeki mosolya. A legnagyobb csalódás a­­zonban akkor érte Bélát, mi­kor — általános várakozás el­lenére — őt s nem Telegdit választották be az Akadémiá­ra. — Valld be, hogy fáj. — rontott Béla azon az estén Te­legdi szobájába. Egy forgófotelbe vetette magát s lábát kinyújtva, fe­jét hátravetve, szemét behuny­va körbekarikázott. — A hiúság... a konok hiú­ság egy életen át rabláncon tartott — szólt kajánul —, s most fáj... felszaggatott seb­ként sajog benned ... Felugrott, Telegdihez ha­jolt: — Ezt a fotelt honnan sze­rezted ? — Anyámtól örököltem. — Fogadjunk, hogy sosem ültél benne. — De ültem. — De nem forogtál vele. — Nézz magadba és légy őszinte. Forogtál? — Nem. — Miért? — Könnyen szédülök. — Nem igaz! — kiáltotta Béla. — Azért mert jó s ő nem engedte... a „konok ka­pitány"! ... Azzal visszahuppant a fotel­be és nevetve tovább körözött. — Ládd, én forgok, forgok s mégis én vagyok az... én vagyok az — Nem tudta kimondani a szót, hogy akadémikus. Felállt, fáradtan, összetör­tén s szó nélkül távozott. ... De egyszer, egy ónos őszi délután, Telegdi mégis beült a fotelbe és rágyújtott arra a szivarra. A füstből elő­lépett Béla vagy Tutenkamen vagy a vérgőzös életnek va­lamely más foszlánya, s olyat súgott a fülébe, amitől meg­állt a tudós szívverése. KÁDÁR JÁNOS Virágos tett Valaki, nem tudom ki, az elmúlt vasárnap egy szál hóvirágot szúrt a kocsink ablakához. Nem, véletlen odakerülésről szó sem lehet, a virág­­ tett volt. És minden találgatás hiábavaló. Ki és miért, ismerős-is­meretlen, idős vagy fiatal. Mindegy, kaptunk egy szál virágot. Egészen friss volt. Az örömhozó hangulatú ember valahol nagyon rejtett helyen lelhette a ked­vest, mert nemcsak nyílása, de levele, a keskeny, és szára is fehér volt, vagy alig-alig zöldes. A különös, virágos tett virágát hazavittük, s őriztük fényes he­lyen, hogy zöld csiholódjon benne, ahogy illik. És úgy lett. Most csak abban különbözik társaitól, hogy is­meretlen valaki adta, és ez növeli becsét. Tudom, van szokás, virágot osztogató, de nem így. Köszönöm hát ezt a visszaadhatatlan virágos tettet, a virágot is. Mert bizonyság, hogy nem szűntünk érteni egymást, és ez hites biztonság. Élnünk csak így, csak addig adatik.

Next