Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-31 / 5. szám
4 GYÖRFFI KÁLMÁN a kórista TOOOOOOOORE A DOOOOOOOOORRA, énekelte Mihály boldogan, és olyan hatalmas hangon, hogy a légypiszkos ablaküvegek beleremegtek, mintha valami nagy, nehéz teherautók mentek volna el az utcán a régi, kétemeletes bérház előtt szörnyű dübörgéssel, és ezek a rezgő üvegtáblák elvonták egy pillanatra a Mihály figyelmét, aki éppen egy arasznyi széles borotválkozótükör előtt ügyeskedett: az egyetlen divatos, lepedőszerű és rikító színű nyakkendőjét bogozta ügyesen vastag nyakára, miközben elégedetten, csak úgy, a maga szórakoztatására énekelt, és persze, hogy megmozgassa kissé a hangszálait a nagy esemény előtt, nagyon jól érezte magát Mihály ebben a régóta vágyott környezetben, ebben a megálmodott környezetben, pontosabban végre jól érezte magát, mint akinek, néhány szorongásos nap után, egyszerre minden sikerült. , , Rámosolygott hirtelen a tükörbeli Mihálykára — mert így szokta becézgetni magát, amikor senki sem látta —, magára mosolygott és azt kérdezte: na, mit szólsz ehhez, komám, Mihályka, teszerinted hogyan is hangzik ez a két szó: foglalkozása — kő — ris —ta! Egy percig ő is, a képmás is utánafüleltek, aztán Mihály, aki nagyon sokat adott a jó hangzásra, megrázta a fejét, azért ez nem hangzott túlságosan jól, komám, Mihályka, ennél jobb például az, hogy: kar — é — ne — kés ... És mert a tükörbeli képmás még mindig elégedetlennek látszott, gyorsan hozzáfűzte: sőt, valljuk be, hogy a legjobb csak így egyszerűen: és nemkés- Ez az, mondta Mihály elégedetten, ez az igazi, és még hozzátette az ő csodálatos hangján. LAAA PIU BELLLLLLLLL LAAAAAAAAAA, ami megint megremegtette az ablaküvegeket, azért milyen szerencsém is van nekem, gondolta Mihály, két hét alatt felhajtani egy ilyen albérletet, szeretettel nézett körül a szobában, amelyik olyan volt, mint egy élére állított gyufásdoboz, csak az egyik fala mentén lehetett elhelyezni a bútorokat, az ágy fejéhez a szekrényt, az ágy lábához a gyúródeszkából barkácsolt asztalt, az asztal mellé a széket a mosdótállal, megsimogatta a szemével a könyveit a szekrény tetején, az ő imádott könyveit: Dallal a világ körül, Hogyan énekeljük a magas Cé-t, Domázsot , Re minor. Az operaénekes kézikönyve, azért mekkora szerencsém is van nekem, gondolta Mihály elcsodálkozva, két hét alatt felhajtani egy ilyen albérletet, igaz, sokat mászkált utána, mert mindenhonnan kirúgták, amikor bekopogott, lakást keres, szívem? Aztán mi a foglalkozása? Ja, hogy énekes! Na nem, fiatalember, ez egy tisztességes ház, mit szólnának a szomszédok..., és ez így ment nap mint nap, egészen amíg rábukkant erre a jóságos öregasszonyra, aki a füle mögé dugta a tenyerét, hogy énekes, lelkem! Hát tőlem énekeljen, amennyit éppen csak akar... én is szerettem a jó nótát annak idején, az operába is eljártam, legyintett az öregasszony, ma már nincs olyan erős hangjuk maguknak, mint az én időmben, hogy aszondja JAJJ CICA eszem azt a csöpp-kis szád, NÉLKÜLED . .., szóval nagyon jó kis szoba ez, gondolta Mihály, ennél jobbat álmodni sem lehetne. Ahogy a zöldre mázolt szekrényt kinyitotta, erős fűszerillat csapott az arcába, és ezen elcsodálkozott, miközben kiemelte a sötétszürke zakóját, furcsa, gondolta, nagyon furcsa, ahogy az egykori konyhaszekrény őrzi az illatokat, pedig ki tudja, hányan lakhattak itt őelőtte, megszagolgatta Mihály a zakóját, nem számít, gondolta: fekete nadrág, szürke zakó és fűszerillat, van benne fantázia, — felpattant hirtelen az ágyra, mint valami színpadra és kieresztette a hangját TOOOOOOOORE A DOOOOOOORRA, a hangját, amelyik hihetetlenül szép volt és felhangokban gazdag, — elégedetten nézte, ahogy az ablak előtti fáról egyszerre a szobája felé röpködnek a seregélyek és mind megülnek az ablakpárkányon, apró, értelmes fejecskéjüket féloldalra hajtva befele fülelnek. — Mihály hozzászokott már ehhez a csodálatos látványhoz, hiszen otthon, a szülővároskájában sem hallgatta más az énekét az édesanyján meg a madarakon kívül ... És persze Ciliké néni! Mihály elszégyellte magát, ahogy a jótevőjére gondolt, a városka egyetlen zenetanárnőjére, arra a fehér hajú, totyogós vénkisasszonyra, aki miatt annyit csúfoltak a pajtásai, amikor énekóráról sündörgött hazafelé szégyenkezve, és aki olyan elérzékenyülve búcsúzott el tőle az állomáson. Mihálykám, zokogta és széttárta csontos, vékony kezeit, a dicsőség útjára léptél, egyetlenem, miközben a kerítés mögött kiabáltak a vásott kölykök: tri-o-la, tri-o-la, tri-o-la, és Cilike néni hüppögve a keblére ölelte, írjál, egyetlenem, kérlelte, rögtön írjál, ahogy megérkeztél, és itt megint kitört belőle a zokogás fájdalmasan, ah, mondta, gyönyörű város! Opera! Filharmónia! Mihály rettenetesen elszégyellte magát (pirulós ember volt), hogy várja szegény a levelet, gondolta, milyen hanyag voltam, de hát nem baj, majd este, az első próba után részletesen beszámol mindenről, hogy milyen csodálatos ez a város, hogy mennyire szeretik az emberek a zenét, nem úgy, mint otthon, és hogy volt már az operában is, a filharmónia koncertjét is meghallgatta, ó, Ciliké néni, hát az észbontó, hát csak úgy zsibong az ember bőre, igen, és az énekkarba is felvették, vagyis nem tetszett csalódni bennem, drága Ciliké néni, azonnal felvettek, amikor jelentkeztem, ezen aztán eltűnődött Mihály egy pillanatig, hiszen nem ment az olyan könnyen, alig találta meg a próbatermet a hatalmas épületben, éppen gyülekezett a kórus, jókedvűek voltak a tagok, kis csoprtokba verődve nevetgéltek a hatalmas teremben, amikor belépett elárvulva, dobogó szívvel kérdezősködött, de hát minden kezdet nehéz, sajnálkozva nézték az emberek, amikor a híres karmester után érdeklődött, aztán a zongora felé mutattak, ahol az a lobogó hajú, paprikás kis ember hadonászott dühösen, nem, ezt nem fogja megírni Cilikó néninek, azt a szégyent, úgy érezte, elsüllyed alatta a mindenség, amikor a kis ember ott, annyi ember előtt ráüvöltött: mmn maga mit akar? Szólni sem tudott, csak kivörösödve átnyújtotta a Cilike néni ajánlólevelét, és nézte, ahogy az a szörnyű ember hisztérikusan, dühösen tépdeste a leragasztott borítékot, aztán, miután beleolvasott a levélbe, gúnyosan felhorkant: mmmi, mmmaga az a káruzó, barátja az erénynek? Úgy érezte, hogy őt itt megsemmisítik, eltiporják, dadogva próbált mentegetőzni, de a paprikás kis ember egyszerűen lehengerelte: azt mmmajd mmmeglátjuk, hogy mmmaga kicsoda, üvöltötte, anna énekelje csak utánam: La la la la la la la, és erre ő gyámoltalanul körülnézett, de mindenfelől gúnyos szemek fordultak feléje, gúnyos szemű szép nők, és gúnyos szemű, magabiztos férfiak, nyelt egyet Mihály, lehunyta a szemét, lesz, ami lesz, gondolta és nekivágott: LA LA LA LA LA LA LA énekelte az ő csodálatosan szép, erős, felhangokban gazdag hangján, egyszerre mindenki elhallgatott a hatalmas teremben, a karmesternek is elakadt a lélegzete, csak a plafon alatt a hatalmas kristálycsillár mütyürkéi verődtek össze csodálatos csilingeléssel, s erre mindenki felbámult, mintha szellemek röpködtek volna a mennyezet alatt, hát hogy is volt csak, nyögte kimeredt szemmel a híres karmester, és kopasz feje búbja egyszerre megtelt verejtékcseppekkel, hogy is volt csak, barátja az erénynek, és két lépéssel a zongora mellett termett, anna, énekelje csak, mondta, pi pé pá pu, pötyögtek a csontfehér billentyűkön a fürge, vékony ujjak, és Mihály egészen nekibátorodva kieresztette az ő csodálatos hangját PI PÉ PA PU, és erre a karmester két kezével beletúrt a hatalmas üstökébe, és egészen váratlanul fél lábon kezdett ugrálni, mint aki eszét vesztette, majd ugyanolyan váratlanul elkomolyodott, szigorúan kottalapot tolt Mihály orra alá, ezt olvassa, sziszegte kegyetlenül. De Mihály nem azért járt tizennégy évig a Cilike néni keze alá, hogy megijedjen egy kis szolmizálástól! Ciszfisz, nézze meg hirtelen a kereszteket a vonalak elején. Egy-két-há-négy, lendítette meg a karját és rázendített: mimiszol (szünet) fámiredoszi, és tulajdonképpen ennyi volt az egész, mert utána már csupán a gratulációkat kellett fogadni, ami persze egy ilyen szégyenlős, mélák embernek, mint Mihály, egyáltalán nem jelentett könnyű feladatot. Természetesen a szíve, az dagadott a büszkeségtől, miközben kivörösödve egyik lábáról a másikra állt, és halkan szabadkozott, hogy nem az ő érdeme az egész, szerette volna, ha látja őt Cilike néni abban a pillanatban. Mihály csendesen mosolygott, ahogy ezekre a dolgokra gondolt. Aztán levette a polcról, a fogkeféje mellől a kis parfümös porlasztót, amit még az édesanyjától kapott ajándékba, és a keskeny borotválkozótükörhöz lépett, kitátotta a száját és, a shüit-shüit-shüit, háromszor is bepumpálta a torkába az illatos gázt, na, mit szólsz hozzá, Mihályka, kérdezte a tükörképét, fog ez menni, mi? Lábujjhegyre állt, hogy megnézhesse a kis tükörben a nyakkendő és a sötétszürke zakó összhangját, aztán olcsó karórájára pillantott, TOOOOOOOORE A DOOOOOOOORRRA, énekelte jókedvűen, hogy megremegtek belé az ablakok. Egyszerre elkomolyodott, valami nyugtalanságot érzett, lassú gondolkozású ember volt Mihály, csak most villant a tudatába az óra számlapja, te jószagú úristen, kiáltotta, hiszen elkésem az első próbámról! Határozatlanul topogott egy pillanatig, aztán kivágta az ajtót, keresztülvágtatott az öregasszony szobáján, s a folyosón még betért az ócska bérház egyetlen budijába, már valami szürke fátyol lengedezett a háztetők fölött, amikor ő lihegve végigvágtatott a kis utcán a forgalmasabb utcák felé, csak el ne késsek valahogy, gondolta, csak jól menjen minden, mert végül is annyi minden múlik az első próbán ... Pedig egy ilyen énekkar nehezen jön össze: hét óra felé befutnak a korán érkezők, azok, akik szeretnek egy félórát beszélgetni, viccelődni egymással, mielőtt a komoly munka elkezdődne; húsz perc múlva megjönnek a pontosak is, akik azonnal érdeklődnek: még nem kezdjük, miféle időtöltés ez, hát mégiscsak felháborító! Végül a karmester is megérkezik és egyszerre ideges lesz, amikor számba veszi az embereket, mmmiféle csürhe ez, kiáltja, hát mmmajd én mmmegmutatom, hogy hányra kell idejönni, a zongorára vágja a kabátját és órával a kezében az ajtóhoz áll, hogy fogadja az érkezőket: alázatos szolgája, mmművész úr, hát fel mmméltóztatott fáradni, meg kezét csókolom, mmművésznő, igazán nem kellett volna ilyen korán ..., Mihály persze nem késett el, de azért rosszul érezte magát, hiszen még idegennek számított, egyik csoporttól a másikhoz somfordált, végighallgatta a nagyobb hangúakat, mosolygott, ha mosolyogtak és elkomolyodott, ha elkomolyodtak, aztán félénken továbbment, furcsán néztek rá a többiek, összesúgtak mögötte, és ez rettenetesen megzavarta. A mennyezetfestést, a csillárokat kezdte tanulmányozni kétségbeesve, lassan gyülekezett a társaság, a karmester ordítva hadonászott az ajtó előtt, s ő nem mert feléje nézni, kínos percek voltak. Egészen megkönnyebbült, amikor elfoglalhatta a helyét a félkörben tömörült karban, az ismeretlen férfiak között, előttük a szoprán, arrébb a szoprán kettő, még arrébb az alt, a kezükben a szöveg, amit már mindenki kívülről tudott, és a félkör közepén a karmester a kottatartójával, dúdolnak itt-ott a sorban, miközben előttük, a kis pódiumon magyaráz a lobogó hajú emberke, szélesen magyaráz, egész testéből ringatózva, hadonászva. Mihály megpróbált erősen koncentrálni arra, amit a karmester mondott, minden szót igyekezett külön-külön belevésni a tudatába, a mozdulatait figyelte, az ujjai repdesését, a karjai ívét, a teste hajladozását, barátai az erénynek, ordította a karmester, ez egy tizenhetedik századi zene! Itt érzések vannak, szárnyalás, s mmmaguk figyelik, ahogy a zenekar rákezdi allegro, a vonósok: tiiimmm-tiiimmm-titi-tiiiiiim, fúvósok: püm-püm-püü-püüümmm, brácsa: taaam-taaam, cselló vrooommmm-vrooommm-vro-vro-vrooooom, ti-tüm, pri-pam, tzitzitzi-vzannung-vzung-vzu-vzuuung, s akkor maguk, barátai az erénynek, de olyan piano-pianissimóban, hogy a hajam suhogását halljammm (röhögés a basszusnál), rázendítenek! La-la-la, lalalala-lam, lalalala, lalalala, prim, prem, prüm, s akkor forte, sőt con tutta la forza, mert azt írja itt, he maga az élénken, lelkesedéssel, lam-lam-lam . .. Mihály boldogan itta a szavakat, zsongott fejében a dallam, türelmetlenül várta, hog énekelhessen, hogy szárnyaljon a hangja, fgyelte, ahogy a karmester megadja a hanga és a bőre belezsibongott, a vére végigszágudott az erein, vrom-vrom-vro-vrooommm, énekelte a karmester, aztán beintette a kórus körülötte tágra nyíltak a szájak, és a terei egyszerre megtelt szép, zsibongó emberhanggal. És most a karmester felordított, tenyerét fülére szorítva, eltorzult arccal, mi ez, kiá tóttá, ahányan annyifelé, mint a tyúkok? - mindenségit, nekem ez egyszerre legyen, mintha gép mozgatná a szájukat, hogy laaammrr laaammm-lalalaaammm ...! Na, még egysze együtt: laaammm-laaammm-lalalaaammm.. Megszűnt a kezdeti viháncolás a karban, a arcok elkomolyodtak, szinte érezni lehetet ahogy az emberek figyelme a karmester felfeszült, minden mozdulatát, minden izomfárdulását követni igyekeztek pontosan; előbre kezdték, aztán megint elölről, de a kis embe állandóan megállította őket, kopogtatta a pálcéval a pultot, egyre dühösebben, egyre szenvedélyesebben. — Hát persze — kapott a két markával hajába —, úgy, barátai az erénynek, úgy Mintha kocsmában lennének! Csak rajta, halljam, ne szégyelljék magukat, vidáman: láj-láj déláj-láj-láj . . .! Hadd forogjanak Mozarték sírjukban! Rosszkedvű ma az öreg, súgta valaki Mihály mellett a szomszédjának, megette a fen a mai próbát... Újra elölről kezdték az egészet, aztán megint elölről, talán ötödszörre engedte tovább őket a karmester, és erre valahogy fellélegzet a kórus. Mihály is bátrabban énekelt, talál most jó lesz, gondolta, most talán elégedett lesz velünk, megkínlódtunk érte. De a karmester megint leintette őket, homlokához kapta az öklét, s amikor mindenki elcsendesedett, elgondolkozva mondta: — Nem tetszik nekem ez az egész. Innen valaki kilóg ... Megint elölről kezdték, de most már alig pár ütemet énekelhettek, megint kopogott a rettenetes ember: — Mondom, hogy kilóg valaki! Lehunyta a szemét, úgy intette be őket, aztán kivörösödve rázni kezdte a fejét, dörömbölt az öklével a pulton: — Nem! Nem! És nem! Hát nem hallják, a hétszentségit neki! Innen valakinek kilóg az az átkozott hangja! Most már nyitott szemmel, erősen, szúrósan figyelte őket, véraláfutásos, nagy szürke szeme egyik szájról a másikra vándorolt, még a fejét is féloldalra sütötte, úgy hallgatózott feléjük. .. — Elég! — kiáltotta. — Hé, maguk ott tízen, elölről! — Mihályék felé bökött a pálcájával —, gyerünk: laaammm-laaammm-lalalaaammm! Megrémültek, úgy érezték, kifut az erő a lábaikból, aztán egymás hangjába fogózva rákezdett a kis csoport, LAAAMMM LAAAMMM LALALAAAMMM, énekelték a többiek, és Mihály is így énekelte az ő szép, felhangokban csodálatosan gazdag hangján, mindent beleadva, figyelmesen, elégedett volt magával. — Ahá! — rikkantott fel diadalmasan a lobogó hajú karmester —, hát ez az! Hát megfogtam! Hallották, mi? Na, most maguk ott ötön! Mihályék újra énekeltek néhány ütemet. — Na — harsogta a szörnyű kis ember —, hát így már tiszta az ügy! Hogy is hívják csak magát ott, barátja az erénynek? — Mihály — mondta Mihály halkan, kétségbeesve. — Na, énekelje csak, Mihály! Bátran. Szépen, egyedül: laaammm-laaammm ... Mihály érezte, hogy minden csepp vére az arcába tódult, de azért megköszörülte a torkát, és rázendített az ő csodálatosan szép hangján, minden szem feléje fordult, gúnyosan nézték megint az emberek, valami kimondhatatlan kárörömmel, mintha összeesküdtek volna ellene ... Hát ez az, barátja az erénynek — kiáltotta feléje a karmester —, maga azt hiszi, hogy egyedül van a zöld mezőben s csak úgy danol, danolászik, a maga feje szerint... Ez nem szóló! Ember, ez énekkar, hát meggárgyult maga? Itt senki sem kíváncsi a maga bülbül hangocskájára, érti? Mérsékelni azt a hangerőt! Igen, barátja az erénynek! Mérsékelni azt a hangminőséget! Igen, barátja az erénynek? Ez énekkar, világos? Ének-kar! — Igen — mondta Mihály csendesen, miközben mögötte összesúgtak az emberek, úgy kell neki, mondták, hát mit kell felvágni állandóan, hiszen alig került ide közénk, igazán meghúzhatná magát... Kopogtatott a karmester és dühösen a rajongók felé nézett, figyelem, kiabálta, elölről kezdjük! Mihály körül felforrósodott a levegő, ahogy az énekkar rázendített, érezte, ahogy az izzadság csorogni kezd vastag patakokban végig a hátán, a lábai remegtek, mintha napok óta állt volna rajtuk, a hangját visszafogta, letompította, és zavarában a karmester helyett az kezdte nézni, — megrémült. A kristálygömbök finoman, szépen csilingeltek, mintha rázta volna valaki a csillárt könnyedén, játékosan, és ez megbabonázta ... — Barátja az erénynek! — visított fel a karmester. — Itt valamelyikünk villára veszi a másikat! Hát nem hallotta, amit mondtam! Csend lett a teremben. Minden szem feléje bámult, valami fojtogatta a torkát, s ha nem szégyellte volna, hangosan elbőgi magát Mihály, mint egy gyerek. — De hiszen alig énekeltem — motyogta félénken. — Még aligabbul énekeljen! — rázta az öklét a paprikavörös ember. — Nekem itt ne tegye tönkre a munkánkat, érti? Nekem itt az aligabbnál is aligabbul énekeljen, a hétszentségit a világnak is! Mihály most már olyan halkan énekelt, hogy semmit sem hallott a saját hangjából, de a feje felett gúnyosan csilingeltek a csillár gömböcskéi, mintha dacolni akarnának vele, megannyi üveg-kárörvendés minden gömböcske, kóválygott tőlük a feje. — Ember — üvöltötte a karmester —, hát én hiába beszélek? — De hiszen alig énekeltem — suttogta Mihály elárvulva. Lélegzeni is alig mert, éppen csak leheletfinoman énekelte a részletet a többiekkel, de a karmester mégis földhöz vágta a pálcáját: — Kettőnk közül itt valamelyik hülye —ordította magánkívül. — Na most szóljanak hozzá maguk is, hát itt kettőnk közül valamelyikünk hülye! És akkor Mihály megérezte, hogy most valami furcsa dolog következik. Úristen, tűnődött, hiszen innen engem kirúgnak. Te jószagú Úristen, hiszen ha csak a számat is kinyitom, úgy repülök, mint a pinty! Gondolkozzál, komám, Mihályka, biztatta magát kétségbeesve, gondolkozzál, mert itt mindjárt olyan baj lesz, de olyan ... Mihály lassú észjárású ember volt. És mégis, áruskor a karmester, most már ki tudja hányadszor, beintette az énekkart, az agya egyszerre megvilágosodott LAAAMMM LAAAMMM LALAAAAMMM, énekeltek körülötte, és Mihály is szélesre tátotta a száját, mint a hal a parton, mozgatta hatalmas állkapcsait s közben elégedetten figyelte, ahogy a fény mozdulatlan maradt a csillár kristálygömbjein, pedig Mihály rettenetesen szeretett énekelni az ő szép erős felhangokban gazdag hangján. Hát ez az, barátja az erénynek — mondta mosolyogva a karmester, amikor az utolsó hangok is elenyésztek a teremben, látja, hogy megy ez, csak akarni kell Elgondolkozva ballagott Mihály hazafelé a próba után: úgy döntött, egy ilyen fárasztó nap után azért mégsem írja meg a levelet Cilikó néninek. .. 09 soti di zo Ij ii o