Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1977-03-25 / 12. szám
Dankanits Ádám Nem nagyon siettünk, emlékszem, mindig megvártuk az üresebb harmincegyest, s a busz lelógó szíjába kapaszkodva, aztán a bulváron baktatva képzelegtünk a világról, mint „happeningnek" nevezett hajdani találkozásaink idején a kolozsvári Malomárok partján, arról, hogy milyen közeli marad majd gyermekkorunk, ha sikerül huncut vénemberekké lennünk. Baktattunk a bulváron, néha megtömtük szatyrainkat, csak a szél sietett, amikor a Batiştei sarkán lódított kacsázó lépteinken, csak a csendes Italiană s az egészen csendes Popa Rusu tarka és fekete macskái siettek előttünk rövid életük minden izgalmával. Ilyenkor átragadt rám a megnyugvás, mindenüvé idejében elérkezünk, kár hajszolni azt, ami magától bevár. És tényleg, ő meglett férfiként nemrég már Dubrovnikban is járt, s úgy bírt örülni az addig színes képekről ismert ragyogó falaknak, hogy hinnem kellett, huncut vénember korunkra is fáradhatatlan marad a szemünk. Közben kihűlt előttünk elég sok kávé. Az asztal mellől kiláttunk az égre, csak az égre, ami néha befogadni készült, oly közel volt, s néha úgy tűnt, a felhő áll s a ház repül. Pedig nem moccant semmi, nem rezzent alvó kisgyerek, nem lépett erkély fekete küszöbe a házba, nem loccsant pohárból vörösbor, nem szólalt meg magától a csengő. Ültünk asztalok mellett harmincévesen és negyvenévesen az évtizedek közelségében, s nem gyanútlan agyunk fölött csapott össze hirtelen az idő, hanem a lomha mélységek dialektikájában. Ilyen hát a happening, és ennyire nincs tanulsága. A befejezett barátság, a befejezett életmű pillanata. A szeretet utolsó pillanata. A tudós örökös magányának utolsó pillanata. Mérhetetlenül kevesebbek leszünk, valahányszor valaki megszűnik ránk gondolni, mérhetetlenül veszít minden ügy, ha nincs már az, aki magáénak vallotta. Maradunk hirtelen kihűlt hátunkkal, kétségbeesetten és esetlenül kifordult üres tenyérrel, amivel egyvalaki helyett nem tudunk egyvalamit elvégezni. Minden emberből csak egyetlen egy van. BODOR ADAM Savin Bratu Borbereki barátság kötött hozzá. Borbereken kerültem össze vele, „vadvizek zúgása“ mellett ismertük meg egymást, mint annyi más román és romániai magyar író s szerkesztő annak idején, az ötvenes évek folyamán. Két vagy három augusztust töltöttünk együtt családostul, aztán Kolozsvárra is eljött hozzám Biancával és a kicsi Ancuţával. Később a tengerparton találkoztunk. Bukarestben pedig az ő otthona volt egyik „mentőcsónakom“. Aki délelőtti gyűlésekre jár le a fővárosba, az délután gyakran árvul el a Magheru körúton. Néha feltárcsáztam a számát: „Bratule, mă primeşti?“ — S ha nem ígérkezett el sehova, vonatindulásig nála beszélgettünk, írókról, irodalomról. Egyike volt azoknak, akik (idők igazolták) legmegbizhatóbban tájékoztattak a román irodalom újdonságairól. Hogy mit olvassak el s mivel ne töltsem az időt. Engem is kikérdezett ugyanakkor, ki mivel állott elő a romániai magyar sajtóban, könyvpiacon... És minden beszélgetésünk azzal kezdődött, még a feketekávék — és természetesen még Földesék Bukarestbe költözése előtt —: mi van Földes Lászlóval és mit csinál Földes Marica? Egészen más ember volt, mint Földesék, azért szerette őket annyira. Úgy emlékszem rá, mint szeplős, vöröses hajú, játékos szemű, alacsony emberre. Tele volt görcsökkel, ahányszor megszólalt, rándult egyet a feje, mindig mondták róla, több ezer éves üldöztetés emlékei bújnak meg idegrendszerében. Háborús históriákat mesélt sokat és családi emlékeket. Aztán, amikor már nem bírtuk ezt a témát (mert a rosszból is megárt a sok), visszatértünk... az irodalomhoz. A felszabadulás után szerkesztőként és „heti“ kritikusként került az irodalomba. Mindazt megírta ő is akkoriban, amiért nemzedékünket joggal vagy néha jogtalanul bírálja ma a soron következő promóció. De kevesen voltak és vannak közöttünk olyanok, akik annyira rokonszenvesen birkóztak volna az önmagukon való túllépés kínos és az idővel való lépéstartás sziszifuszi feladatával, mint Savin Bratu. Éppen úgy idegenkedett a mindent megtagadó öntépéstől, mint a bármiféle továbblépésre képtelen antiintellektualizmustól. Tovább írta tanulmányait Sadoveanuról, Creangáról, de régebbi köteteit állandóan meghaladva, valósággal belevetette magát mindabba az irodalomelméleti újdonságba, amit a világirodalom eleven áramlatai kínáltak a hatvanas és hetvenes évek román esztétáinak. Egyensúlyának forrása, életének titka a szakadatlan önkorrekció volt, az éjjel-nappali munka, könyvei közt. Könyveivel, íróasztalával együtt pusztult el három héttel ezelőtt. Vele halt felesége is. Szellemi erőfeszítéseit regisztrálja majd az irodalomtörténetírás. Mi pedig feljegyezzük jellegzetes gesztusait, jellegzetes sorsát; emlékezünk egy barátunkra. MAROSI PÉTER Mihail Ferroveanu Szabad-e egy embert megismerni? Mivégre? Mikor? Kiadhatja-e titkát (titkait), amikor nem is gondolja? Kiadhatom-e én őt, amikor már semmit sem tehet ellene? Ki bízta rám őt? (Ki a többieket? Kire bíztak engem, vajon?) Mondhatunk bármit, az ember az marad, akit nem lehet sem életében, sem holtában véglegesen felderíteni. Ír? Itt? Olvassák? Olvastam? Szinte semmit sem tudtam róla, amikor már mégis többet, mint ő énrólam. Úgy rázott össze bennünket a sors, a mindig véletlenben megnyilatkozó, akárha Wilder Szent Lajos király hídján volnánk éppen átmenendők. Miért éppen mi? Nem lehet ezt már kibogozni. Kezet fogtunk. Én tudtam róla, hogy Veronica Porumbacu férje, irodalomkritikus, talán irodalomtörténész (immár az, ha nem akarta is), felültünk egy Jugoszláviába induló vonatra. Két hétre a miénk a világ. Majd meglátjuk, mit akar velünk, mit akarunk mi vele. Csendes, értő, figyelmes, barátságos, türelmes, kedves ember volt. Nem is lehet, alig volna értelme, többet elmondani valakiről, aki irodalmat olvas, értelmez, ír, küzd azért, hogy értsék mások is. Ennél többet kiről szabad elmondani? Ha ez volt az élete, ennyi, erre tett fel mindent: megjelent könyveit. Nem ez a fontos. Megjelent, aki a könyveit kihordta. Mindig ünnep az, bárhol, ha a szerző házhoz megy összes gondolataival, kételyeivel, okosságával. Megy, mert nem elég a betű. Látni is kell. Kell, hogy bennünket lássanak. De fontosabb az, hogy mi lássunk: a láttatás, az értés, a megértetés céljából, ő már nem emlékezhet rá. Két csodálatos hetet töltöttünk Zágrábban. Nekem nem sikerült, ő még elment az Adria partjára is. Miért vele szakadt le az Élet Hídja? Ki tudná ezt kideríteni? Csak arra emlékszem, hogy a mindig kedves Veronicának együtt vettünkválogattunk valami ajándékot. Azt még hazavitte. Most már az sincs meg. Aki látta Zágrábot és az Adriát, és eltűnik — egy kicsit meghal mindaz, amit látott. PANEK ZOLTÁN Egy édesanya biztató üzenete Régóta tudom: minden szavunk, amit a nyomdabetűre bízunk, nyilvános levél. És címzettje nem is olyan ismeretlen, mint gondolnánk. Az olvasó, vagyis gondolkodó társunk, aki érzelmeinkben, hitünkben és reménységeinkben osztozik, nem ritkán „visszaigazolja" levelünk vételét. Ez a meghitt viszony immár megszokott. Néha azonban olyan üzenet is érkezik az olvasótól, amin meglepődünk, aztán nagyon átmelegedik a szívünk. Mert nem vártuk, nem is reméltük a személyes — de mindig közösségi — kapcsolatnak ezt a hívó szavát, őszinte melegét. Ilyen levél érkezett számomra ezekben a napokban az Utunk postájával. Egy szegedi olvasó küldte, azért az Utunk címén, mondja, „mert ez az újság jár nekünk". A levél, persze, érkezhetett volna egyenesen a folyóirat számára, oly közérdekű — valamennyiünknek szóló —, hogy nyugodtan idemásolhatom. „Mindnyájunkat nagyon megrázott ez az iszonyú földrengés. (A szelet mi is éreztük 4-én este.) Nagyon szeretnénk segíteni, de hát itt olyan óriási kárról, tragédiáról van szó, hogy a mi szerény anyagi segítségünk semmit nem jelentene. Arra gondoltunk viszont, hogy a szünidőben szívesen látnánk egy gyermeket, hogy feledtessük vele a tragédiát, szép nyarat adjunk neki. Három gyermekünk van: 9, 7 és 2 évesek. A legidősebb kislány, a másik kettő fiú. Ha volna mód, egy korban hozzájuk illő gyermeket elhozni, mindnyájan nagyon örülnénk ... Ha ez mégsem menne, bármilyen más módon szívesen segítünk, csak írja meg, hogy mit kívánnak." A levél kelte: Szeged, 1977. március 8. Aláírója: Hansel Istvánné Barna Róza és családja, a cím: 6723 Szeged, Felsőváros, 122/B, I. em. 3. Ezekben a hetekben, bízvást mondhatjuk, az egész nagyvilág kinyilvánította részvétét a romániai földrengés áldozatai iránt, és elindította segítségét az anyagi károk pótlására. Államfők táviratoztak, vöröskeresztes egyesületek repülőgépei szálltak és szállnak le továbbra is naponta többször Otopeni repülőterén. Ebben a nagy nemzetközi együttérzésben talán el is veszhetne egyetlen édesanya, egyetlen család segélyt kínáló hangja. Ezért bízom most a nyomdabetűkre a választ, mivel minden felénk nyújtott kart meg kell ragadnunk, minden bátorító szót meg kell hallanunk, hogy még jobban magunk mellett érezhessük az emberséget és emberiséget, érzékelhessük az összetartozás legszebb kötéseit. Hansel Istvánné, a három gyermekes édesanya, elsőnek az árván vagy fedél nélkül maradt, a lélekben és testben megviselt gyermekekre gondolt, az ő fájdalmukat kívánja enyhíteni, lelkükből az iszonyat görcseit kioldani. Mert minden katasztrófa igazi áldozatai ők, a gyermekek. És nekik kell leghamarabb felejteni, hogy felnőtt korukban ne hurcolják magukkal a borzalom élményét. Hiszen nekik a jövőt, a holnapot kell tisztán, szépen, épen építeniük tovább. Szegedi levélírónk talán nem is tudja — fiatal még ahhoz —, hogy harminc évvel ezelőtt romániai falvak és városok láttak vendégül sok száz magyarországi gyermeket, akik a háborúban maradtak fedél vagy szülők nélkül, és aszályos esztendők fogyasztották meg kezükben a betevő kenyeret. Kezdő riporterként többször írtam ezekről a nálunk nyaraló gyermekekről, akik közül nem egy a barátságot felnőttként is megőrizte egykori „szállásadóival“. Hansel Istvánné most ösztönösen erre a gesztusra kíván ugyanígy válaszolni: az édesanyák örök rokonszenvével és egymást segítő melegségével. Ezt a levelet — hiszen mondom: csak nekem címezték, de nem nekem szól — az országos segélybizottsághoz továbbítottam. Annak tiszte, hogy a felajánlott támogatást elfogadja, illetve a szükségletek szerint éljen vele. Egyetlen személyes érzésemet szeretném még elmondani e levél kapcsán. Jól ismerem azt a várost, ahonnan Hanselné sorai érkeztek. És ha ottani barátaim végigsétálnak velem Juhász Gyula városán, ahol a költő a Tisza partján „halkan ballagott“ és úgy hallgatta, „mit sírnak a habok“, ebben a csendes nagyvárosban, a déli napsütés és a nyílt szívek melegében, mindig elvisznek ahhoz a házhoz is, ahol Kossuth és Balcescu aláírta a nevezetes — megkésetten is történelmi mementójú — megbékélési okmányt, és ahol Cezar Bolliac 1849 júliusában megírta a Románia solidară című forradalmi versét Bem tábornokról, a Nagy Tüzérről, aki „Új Romániát ígér“, s akinek a kardja és lelke az egész Duna-mentét kívánta győzelemre segíteni, hiszen „Román, lengyel és magyar / Láncot többé nem akar / S elűzi a zsarnokot“ . Szívből örülök, mert szeretem a jelképeket, hogy ez a levél, ez a testvéri üzenet, egy édesanya mosolya és biztatása a sírás, a szomorúság ellen — éppen Szegedről érkezett. BEKE GYÖRGY Mihal Gafita Ha az elmúlt húsz év román regényei, verseskötetei, irodalomtudományi művei mind meglennének ebben a szobában, ahol fekete soraimat írom, és a hatalmas könyvtár előtt valaki feltenné a jámbor lelkek és elámult kisgyerekek szokásos kérdését: Mind olvastad? — felfelelném. — Nem olvastam. De ismertem egy embert, aki átböngészte úgyszólván valamennyit — könyvvé születése előtt. Még mikor gondos vagy hanyag gépeléssel, tiszta, szép papírra írott, vagy hosszú és, — ó, hányszor! — szomorú odisszeája alatt megsárgult, megszakadt lapokon olvasható, pedánsan befűzött, számozott, előkorrektúrázott vagy nagyvonalúan összegereblyélt kézirat volt csupán. Igen, ismertem, már csak ismertem egy embert, egy írót, egy jó barátot, akiről félek, hogy éppen azt nem tartja észben az oly gyorsan rövidülő emlékezet, ami kitöltötte nappalait és éjszakáit, zsugorította irodalomtörténészi ambícióit (monumentális Duiliu Zamfirescu-monográfiája bizonyítja rendkívüli tárgyismeretét, ragyogó elemzőkészségét), ami megőszítette időnek előtte: a könyvkiadás. Az Ipotescu sugárút és az Orlando utca sarkán álló „régi kiadóban« — így nevezik a szakma veteránjai az egykori Irodalmi Könyvkiadót — főszerkesztői szobáink szomszédosak voltak, egy pazar szárnyas ajtó választotta el. Ha nagy örömünk telt az új lektúrában, ha elfogott a rendkívüli szerzői teljesítmény szívdobogtató érzése, átkopogtunk egymásnak. A kivételes tehetségek felfedezésének ez a diadalmas dobpergése hívott, hogy beleolvassak Marin Sorescu, Nichita Stănescu, Ştefan Bănulescu, Ana Blandiana első könyvének kéziratába. Nem tudom, lesz-e egyhamar olyan megszállott keresője, istápolója zsenge poétaéleteknek, mint Conu Mihai — Mihály tekintetes úr —, ahogy a fiatal román írók Gafiţát szólították. Vállalja-e valaki egykönnyen az övéhez hasonló hittel — és kockázattal — ismeretlen, de tiszta szívvel a mindenség meghódítására induló szárnyak boldog szabadítását. Temetése a lovával, fegyverével együtt elhantolt harcosé volt, a kapitányé, aki hajójával együtt süllyed a hullámokba, írótársak között, könyvek ezrei borították el. Ki tudja, talán, hogy megvédjék a rá omló emeletektől őt, aki könyvszerkesztői asztala mellett először tartotta őket, nyomdaszagú újszülötteket, csendes örömtől remegő kezében. Akárhogy volt, gyalázatos fizetség volt DOMOKOS GÉZA Alexandru Ivasiuc Rend teremtő elménk a rend és értelem keresésétől folytonosan meggyötörve sem mond le arról, hogy kerek egésznek próbálja látni azt, ami egyszer s mindenkorra lezárult. Talán ez is a teremtő értelem egyfajta védekezése e véletleneknek és esetlegességnek alávetett világ abszurditásaival szemben. Talán az van mögötte, hogy nem tudjuk csonkán lezártnak elfogadni azt, aminek ígéretes kibontakozását napról napra nyomon követtük, s aminek egyszerre — kegyetlen és visszavonhatatlan hirtelenséggel — vége. De vajon mennyire képes a szó feloldani a rettenetét? ALEXANDRU IVASIUC ÍRÓ, ÉLT NEGYVENNÉGY ÉVET S ebből a negyvennégyből az alkotás lázában, alig tíz esztendő alatt tíz könyvet hagyott a román irodalomra. Amikor majdnem két évtizeddel ezelőtt megismertem — filozófia szakos egyetemi hallgató volt akkor — az értelem lenyűgöző lobogása ragadott meg benne. Nyugtalan elmével, metsző logikával, a látszatok mögött mindig a dolgok igazi arcát fürkésző kérlelhetetlenséggel rohamozta az emberi lét mindennapi és végső problémáit. Nyugtalanított és megvilágosított, egyszerű dolgok váltak bonyolultakká szavai nyomán, s bonyolult dolgok egyszerűsödtek le, amint megközelítette őket. Nap mint nap tudása újabb meglepetéseivel szolgált, de ezt a tudást minden fitogtató gőgtől mentes természetességgel hordozta magában, emberi melegséggel, s akkor számunkra mindennél többet jelentő erkölcsi tartással. Pedig ez egészen természetes volt számára, hiszen hite volt, hogy gondolat és cselekedet elválaszthatatlan egymástól, hogy a tudás magaslatait nem azért hódítjuk meg, hogy elszigetelődjünk az emberektől, hanem azért, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk. Akkor, húsz évvel ezelőtt senki sem (ő maga sem) gondolt arra, hogy valaha szó lesz. Nem gondolt arra még tizenöt évvel ezelőtt sem. Tizennégy éves korában Baudelaire-t, Bacoviát és Arghezit olvasta, tizenöt éves korában Călinescu román irodalomtörténetét. De akkor — s azután is, amint maga mondotta — jobban érdekelte a filozófia és a történelem. „Radikálisnak lenni — vallotta esszékötetének előszavában — annyit tesz, mint a dolgok gyökeréig hatolni, a dolgok gyökerénél pedig ott az életet adó ellentmondás." Utolsó interjújában pedig: „Nem én választottam az írói mesterséget — az választott ki engem.“ Csak a dolgok gyökeréig hatolás olthatatlan vágyától vezettetve lehet valakiből író. S csak a kiválasztás parancsának engedelmeskedve lehet az író maradandó. Ivasiuc nyolc regénye és két esszékötete tanúsítja ezt. Mert őt az élet sohasem önmagáért érdekelte, hanem azért, hogy általa valamit mondhasson. Első regényében (Vestibul — A pokol tornáca, 1967) azt, hogy az emberiség ellen elkövetett bűnökkel szembeni passzivitásra nincs mentség; a másodikban (Interval — Két pont között, 1968) azt, hogy az emberért nem lehet az ember ellen cselekedni; a Madarakban (Păsările, 1970) azt, hogy egyén és közösség megbonthatatlan dialektikus egységben van egymással; az Áradatban (Apa, 1973) azt, hogy a gátlástalan erőszakkal csak a kétely nélküli hit szegülhet szembe. És a többi regénye is — egészen a legutóbb megjelent Raoul-ig — mind az életet adó ellentmondás s az ellentmondásokból magasba szökkenő új élet fürkészésének örömét, lázát hordozta magában, soha sem ismételve, formájában is mindig újra meg újra teremtve önmagát. Most egyik pillanatról a másikra megszűnt teremteni a lenyűgöző intelligenciájú elme. S ami utána maradt, azt kerek egésszé próbálja formálni a tovább élő. S valóban, bizonyos értelemben kerek egész is a Mű. Hiszen azzá teszi a benne megelevenedő és mindig újrafogalmazódó hitvallás, az, amelyet a Contemporanul március 4-i számában mi már csak a Végtelenből jövő üzenetként olvashattunk: .......az irodalom akkor hat igazán, amikor kimondja a megfogalmazásra váró egyetemes érvényű kérdéseket, amikor hordozója tud lenni a kor nagy problémáinak és az azokra adott válaszoknak. Akárcsak a politika, az irodalom sem igényelheti magának azt, hogy az egyént és az emberiséget minden problémájától egyszer s mindenkorra megváltsa. De hozzájárulhat ahhoz az örök mozgáshoz, amely a jó felé vezet, amenynyiben nem szigetelődik el és másokat sem szigetel el, hanem integrál, amennyiben a párbeszédeket nem lezárja, hanem megnyitja, amennyiben lételeme a gond és a szeretet mindazokért, akik bár nem tudják magukat tökéletesen kifejezni, ugyanúgy benne élnek — mint mi — az időben.“ DÁVID GYULA