Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1977-03-25 / 12. szám

Dankanits Ádám Nem nagyon siettünk, em­lékszem, mindig megvártuk az üresebb harmincegy­est, s a busz lelógó szíjába kapasz­kodva, aztán a bulváron bak­tatva képzelegtünk a világról, mint „happeningnek" nevezett hajdani találkozásaink idején a kolozsvári Malomárok part­ján, arról, hogy milyen közeli marad majd gyermekkorunk, ha sikerül huncut vénembe­rekké lennünk. Baktattunk a bulváron, néha megtömtük szatyrainkat, csak a szél sie­tett, amikor a Batiştei sarkán lódított kacsázó lépteinken, csak a csendes Italiană s az egészen csendes Popa Rusu tarka és fekete macskái siet­tek előttünk rövid életük min­den izgalmával. Ilyenkor átra­gadt rám a megnyugvás, min­denüvé idejében elérkezünk, kár hajszolni azt, ami magá­tól bevár. És tényleg, ő meg­lett férfiként nemrég már Dubrovnikban is járt, s úgy bírt örülni az addig színes képekről ismert ragyogó fa­laknak, hogy hinnem kellett, huncut vénember korunkra is fáradhatatlan marad a sze­münk. Közben kihűlt előttünk elég sok kávé. Az asztal mellől kiláttunk az égre, csak az égre, ami né­ha befogadni készült, oly kö­zel volt, s néha úgy tűnt, a felhő áll s a ház repül. Pedig nem moccant semmi, nem rezzent alvó kisgyerek, nem lépett erkély fekete küszöbe a házba, nem loccsant pohár­ból vörösbor, nem szólalt meg magától a csengő. Ültünk asz­talok mellett harmincévesen és negyvenévesen az évtize­dek közelségében, s nem gyanútlan agyunk fölött csa­pott össze hirtelen az idő, ha­nem a lomha mélységek dia­lektikájában. Ilyen hát a happening, és ennyire nincs tanulsága. A befejezett barát­ság, a befejezett életmű pilla­nata. A szeretet utolsó pilla­nata. A tudós örökös magá­nyának utolsó pillanata. Mérhetetlenül kevesebbek leszünk, valahányszor valaki megszűnik ránk gondolni, mérhetetlenül veszít minden ügy, ha nincs már az, aki ma­gáénak vallotta. Maradunk hirtelen kihűlt hátunkkal, két­ségbeesetten és esetlenül ki­fordult üres tenyérrel, amivel egyvalaki helyett nem tudunk egyvalamit elvégezni. Minden emberből csak egyetlen egy van. BODOR ADAM Savin Bratu Borbereki barátság kötött hozzá. Borbereken kerültem össze vele, „vadvizek zúgása“ mellett ismertük meg egy­mást, mint annyi más román és romániai magyar író s szerkesztő annak idején, az ötvenes évek folyamán. Két vagy három augusztust töltöt­tünk együtt családostul, aztán Kolozsvárra is eljött hozzám Biancával és a kicsi Ancuţá­­val. Később a tengerparton találkoztunk. Bukarestben pe­dig az ő otthona volt egyik „mentőcsónakom“. Aki dél­előtti gyűlésekre jár le a fő­városba, az délután gyakran árvul el a Magheru körúton. Néha feltárcsáztam a számát: „Bratule, mă primeşti?“ — S ha nem ígérkezett el sehova, vonatindulásig nála beszél­gettünk, írókról, irodalomról. Egyike volt azoknak, akik (idők igazolták) legmegbizha­­tóbban tájékoztattak a román irodalom újdonságairól. Hogy mit olvassak el s mivel ne töltsem az időt. Engem is ki­kérdezett ugyanakkor, ki mi­vel állott elő a romániai ma­gyar sajtóban, könyvpiacon... És minden beszélgetésünk az­zal kezdődött, még a fekete­kávék — és természetesen még Földesék Bukarestbe köl­tözése előtt —: mi van Földes Lászlóval és mit csinál Földes Marica? Egészen más ember volt, mint Földesék, azért sze­rette őket annyira. Úgy emlékszem rá, mint szeplős, vöröses hajú, játékos szemű, alacsony emberre. Te­le volt görcsökkel, ahányszor megszólalt, rándult egyet a feje, mindig mondták róla, több ezer éves üldöztetés em­lékei bújnak meg idegrend­szerében. Háborús históriákat mesélt sokat és családi emlé­keket. Aztán, amikor már nem bírtuk ezt a témát (mert a rosszból is megárt a sok), visszatértünk... az irodalom­hoz. A felszabadulás után szer­kesztőként és „heti“ kritikus­ként került az irodalomba. Mindazt megírta ő is akkori­ban, amiért nemzedékünket joggal vagy néha jogtalanul bí­rálja ma a soron következő promóció. De kevesen voltak és vannak közöttünk olyanok, akik annyira rokonszenvesen birkóztak volna az önmagu­­kon való túllépés kínos és az idővel való lépéstartás sziszi­fuszi feladatával, mint Savin Bratu. Éppen úgy idegenke­dett a mindent megtagadó ön­­tépéstől, mint a bármiféle to­vábblépésre képtelen antiin­­tellektualizmustól. Tovább írta tanulmányait Sadoveanuról, Creangáról, de régebbi köte­teit állandóan meghaladva, valósággal belevetette magát mindabba az irodalomelméleti újdonságba, amit a világiro­dalom eleven áramlatai kínál­tak a hatvanas és hetvenes évek román esztétáinak. E­­gyensúlyának forrása, életé­nek titka a szakadatlan ön­korrekció volt, az éjjel-nap­pali munka, könyvei közt. Könyveivel, íróasztalával e­­gyütt pusztult el három hét­tel ezelőtt. Vele halt felesége is. Szellemi erőfeszítéseit re­gisztrálja majd az irodalom­történetírás. Mi pedig felje­gyezzük jellegzetes gesztusait, jellegzetes sorsát; emlékezünk egy barátunkra. MAROSI PÉTER Mihail Ferroveanu Szabad-e egy embert megis­merni? Mivégre? Mikor? Ki­adhatja-e titkát (titkait), ami­kor nem is gondolja? Kiad­hatom-e én őt, amikor már semmit sem tehet ellene? Ki bízta rám őt? (Ki a többie­ket? Kire bíztak engem, va­jon?) Mondhatunk bármit, az ember az marad, akit nem lehet sem életében, sem hol­tában véglegesen felderíteni. Ír? Itt? Olvassák? Olvastam? Szinte semmit sem tudtam ró­la, amikor már mégis többet, mint ő énrólam. Úgy rázott össze bennünket a sors, a mindig véletlenben megnyi­latkozó, akárha Wilder Szent Lajos király hídján volnánk éppen átmenendők. Miért ép­pen mi? Nem lehet ezt már kibogozni. Kezet fogtunk. Én tudtam róla, hogy Veronica Porumbacu férje, irodalom­kritikus, talán irodalomtörté­nész (immár az, ha nem akar­ta is), felültünk egy Jugoszlá­viába induló vonatra. Két hétre a miénk a világ. Majd meglátjuk, mit akar velünk, mit akarunk mi vele. Csen­des, értő, figyelmes, barátsá­gos, türelmes, kedves ember volt. Nem is lehet, alig volna értelme, többet elmondani va­lakiről, aki irodalmat olvas, értelmez, ír, küzd azért, hogy értsék mások is. Ennél töb­bet kiről szabad elmondani? Ha­ ez volt az élete, ennyi, erre tett fel mindent: megje­lent könyveit. Nem ez a fon­tos. Megjelent­­, aki a köny­veit kihordta. Mindig ünnep az, bárhol, ha a szerző házhoz megy összes gondolataival, ké­telyeivel, okosságával. Megy, mert nem elég a betű. Látni is kell. Kell, hogy bennünket lássanak. De fontosabb az, hogy mi lássunk: a láttatás, az értés, a megértetés céljából, ő már nem emlé­kezhet rá. Két csodálatos he­tet töltöttünk Zágrábban. Ne­kem nem sikerült, ő még el­ment az Adria partjára is. Miért vele szakadt le az Élet Hídja? Ki tudná ezt kiderí­teni? Csak arra emlékszem, hogy a mindig kedves Ve­­ronicának együtt vettünk­­válogattunk valami ajándékot. Azt még hazavitte. Most már az sincs meg. Aki látta Zág­rábot és az Adriát, és eltűnik — egy kicsit meghal mindaz, amit látott. PANEK ZOLTÁN Egy édesanya biztató üzenete Régóta tudom: minden szavunk, amit a nyomdabetűre bízunk, nyilvános levél. És cím­zettje nem is olyan ismeretlen, mint gondol­nánk. Az olvasó, vagyis gondolkodó társunk, aki érzelmeinkben, hitünkben és reménysége­inkben osztozik, nem ritkán „visszaigazolja" levelünk vételét. Ez a meghitt viszony immár megszokott. Néha azonban olyan üzenet is ér­kezik az olvasótól, amin meglepődünk, aztán nagyon átmelegedik a szívünk. Mert nem vár­tuk, nem is reméltük a személyes — de mindig közösségi — kapcsolatnak ezt a hívó szavát, őszinte melegét. Ilyen levél érkezett számomra ezekben a na­pokban az Utunk postájával. Egy szegedi olvasó küldte, azért az Utunk címén, mondja, „mert ez az újság jár nekünk". A levél, per­sze, érkezhetett volna egyenesen a folyóirat számára, oly közérdekű — valamennyiünknek szóló —, hogy nyugodtan idemásolhatom. „Mindnyájunkat nagyon megrázott ez az iszonyú földrengés. (A szelet mi is éreztük 4-én este.) Nagyon szeretnénk segíteni, de hát itt olyan óriási kárról, tragédiáról van szó, hogy a mi szerény anyagi segítségünk semmit nem je­lentene. Arra gondoltunk viszont, hogy a szün­időben szívesen látnánk egy gyermeket, hogy fe­ledtessük vele a tragédiát, szép nyarat adjunk neki. Három gyermekünk van: 9, 7 és 2 éve­sek. A legidősebb kislány, a másik kettő fiú. Ha volna mód, egy korban hozzájuk illő gyer­meket elhozni, mindnyájan nagyon örülnénk ... Ha ez mégsem menne, bármilyen más mó­don szívesen segítünk, csak írja meg, hogy mit kívánnak." A levél kelte: Szeged, 1977. március 8. Alá­írója: Hansel Istvánné Barna Róza és családja, a cím: 6723 Szeged, Felsőváros, 122/B, I. em. 3. Ezekben a hetekben, bízvást mondhatjuk, az egész nagyvilág kinyilvánította részvétét a romániai földrengés áldozatai iránt, és elindí­totta segítségét az anyagi károk pótlására. Ál­lamfők táviratoztak, vöröskeresztes egyesületek repülőgépei szálltak és szállnak le továbbra is naponta többször Otopeni repülőterén. Ebben a nagy nemzetközi együttérzésben talán el is veszhetne egyetlen édesanya, egyetlen család segélyt kínáló hangja. Ezért bízom most a nyomdabetűkre a választ, mivel minden felénk nyújtott kart meg kell ragadnunk, minden bá­torító szót meg kell hallanunk, hogy még job­ban magunk mellett érezhessük az emberséget és emberiséget, érzékelhessük az összetartozás legszebb kötéseit. Hansel Istvánné, a három gyermekes édes­anya, elsőnek az árván vagy fedél nélkül ma­radt, a lélekben és testben megviselt gyerme­kekre gondolt, az ő fájdalmukat kívánja eny­híteni, lelkükből az iszonyat görcseit kioldani. Mert minden katasztrófa igazi áldozatai ők, a gyermekek. És nekik kell leghamarabb felej­teni, hogy felnőtt korukban ne hurcolják ma­gukkal a borzalom élményét. Hiszen nekik a jövőt, a holnapot kell tisztán, szépen, épen épí­teniük tovább. Szegedi levélírónk talán nem is tudja — fia­tal még ahhoz —, hogy harminc évvel ezelőtt romániai falvak és városok láttak vendégül sok száz magyarországi gyermeket, akik a há­borúban maradtak fedél vagy szülők nélkül, és aszályos esztendők fogyasztották meg kezük­ben a betevő kenyeret. Kezdő riporterként többször írtam ezekről a nálunk nyaraló gyer­mekekről, akik közül nem egy a barátságot fel­nőttként is megőrizte egykori „szállásadóival“. Hansel Istvánné most ösztönösen erre a gesz­tusra kíván ugyanígy válaszolni: az édesanyák örök rokonszenvével és egymást segítő meleg­ségével. Ezt a levelet — hiszen mondom: csak nekem címezték, de nem nekem szól — az országos segélybizottsághoz továbbítottam. Annak tiszte, hogy a felajánlott támogatást elfogadja, illet­ve a szükségletek szerint éljen vele. Egyetlen személyes érzésemet szeretném még elmondani e levél kapcsán. Jól ismerem azt a várost, ahonnan Hanselné sorai érkeztek. És ha ottani barátaim végigsétálnak velem Juhász Gyula városán, ahol a költő a Tisza partján „halkan ballagott“ és úgy hallgatta, „mit sírnak a ha­bok“, ebben a csendes nagyvárosban, a déli napsütés és a nyílt szívek melegében, mindig elvisznek ahhoz a házhoz is, ahol Kossuth és Balcescu aláírta a nevezetes — megkésetten is történelmi mementójú — megbékélési okmányt, és ahol Cezar Bolliac 1849 júliusában megírta a Románia solidară című forradalmi versét Bem tábornokról, a Nagy Tüzérről, aki „Új Romániát ígér“, s akinek a kardja és lelke az egész Duna-mentét kívánta győzelemre se­gíteni, hiszen „Román, lengyel és magyar / Láncot többé nem akar / S elűzi a zsarno­kot“ . Szív­ből örülök, mert szeretem a jelképeket, hogy ez a levél, ez a testvéri üzenet, egy édes­anya mosolya és biztatása a sírás, a szomorú­ság ellen — éppen Szegedről érkezett. BEKE GYÖRGY Mi­hal Gafita Ha az elmúlt húsz év ro­mán regényei, verseskötetei, irodalomtudományi művei mind meglennének ebben a szobában, ahol fekete sorai­mat írom, és a hatalmas könyvtár előtt valaki feltenné a jámbor lelkek és elámult kisgyerekek szokásos kérdé­sét: Mind olvastad? — felfe­lelném. — Nem olvastam. De ismertem egy embert, aki át­böngészte úgyszólván vala­mennyit — könyvvé születése előtt. Még mikor gondos vagy hanyag gépeléssel, tiszta, szép papírra írott, vagy hosszú és, — ó, hányszor! — szomorú odisszeája alatt megsárgult, megszakadt lapokon olvasha­tó, pedánsan befűzött, számo­zott, előkorrektúrázott vagy nagyvonalúan összegereblyélt kézirat volt csupán. Igen, ismertem, már csak ismertem egy embert, egy írót, egy jó barátot, akiről fé­lek, hogy éppen azt nem tart­ja észben az oly gyorsan rö­vidülő emlékezet, ami kitöl­tötte nappalait és éjszakáit, zsugorította irodalomtörténé­szi ambícióit (monumentális Duiliu Zamfirescu-monográ­fiája bizonyítja rendkívüli tárgyismeretét, ragyogó elem­zőkészségét), ami megőszítet­­te időnek előtte: a könyvkia­dás. Az Ipotescu sugárút és az Orlando utca sarkán álló „ré­gi kiadóban« — így nevezik a szakma veteránjai az egy­kori Irodalmi Könyvkiadót — főszerkesztői szobáink szom­szédosak voltak, egy pazar szárnyas ajtó választotta el. Ha nagy örömünk telt az új lek­­túrában, ha elfogott a rendkí­vüli szerzői teljesítmény szív­dobogtató érzése, átkopog­tunk egymásnak. A kivételes tehetségek felfedezésének ez a diadalmas dobpergése hívott, hogy beleolvassak Marin So­­rescu, Nichita Stănescu, Şte­fan Bănulescu, Ana Blandia­­na első könyvének kéziratába. Nem tudom, lesz-e egyha­mar olyan megszállott kereső­je, istápolója zsenge poéta­életeknek, mint Conu Mihai — Mihály tekintetes úr —, a­­hogy a fiatal román írók Ga­­fiţát szólították. Vállalja-e valaki egykönnyen az övéhez hasonló hittel — és kocká­zattal — ismeretlen, de tiszta szívvel a mindenség meghódí­tására induló szárnyak boldog szabadítását. Temetése a lovával, fegyve­rével együtt elhantolt harcosé volt, a kapitányé, aki hajójá­val együtt süllyed a hullá­mokba, írótársak között, köny­vek ezrei borították el. Ki tudja, talán, hogy megvédjék a rá omló emeletektől őt, aki könyvszerkesztői asztala mel­lett először tartotta őket, nyomdaszagú újszülötteket, csendes örömtől remegő kezé­ben. Akárhogy volt, gyaláza­tos fizetség volt DOMOKOS GÉZA Alexandru Ivasiuc Rend teremtő elménk a rend és értelem keresésétől folyto­nosan meggyötörve sem mond le arról, hogy kerek egésznek próbálja látni azt, ami egy­szer s mindenkorra lezárult. Talán ez is a teremtő értelem egyfajta védekezése e véletle­neknek és esetlegességnek a­­lávetett világ abszurditásaival szemben. Talán az van mögöt­te, hogy nem tudjuk csonkán lezártnak elfogadni azt, ami­nek ígéretes kibontakozását napról napra nyomon követ­tük, s aminek egyszerre — kegyetlen és visszavonhatat­lan hirtelenséggel — vége. De vajon mennyire képes a szó feloldani a rettenetét? ALEXANDRU IVASIUC ÍRÓ, ÉLT NEGYVENNÉGY ÉVET S ebből a negyvennégyből az alkotás lázában, alig tíz esztendő alatt tíz könyvet ha­gyott a román irodalomra. Amikor majdnem két évti­zeddel ezelőtt megismertem — filozófia szakos egyetemi hallgató volt akkor — az ér­telem lenyűgöző lobogása ra­gadott meg benne. Nyugtalan elmével, metsző logikával, a látszatok mögött mindig a dolgok igazi arcát fürkésző kérlelhetetlenséggel rohamoz­ta az emberi lét mindennapi és végső problémáit. Nyugta­lanított és megvilágosított, egyszerű dolgok váltak bonyo­lultakká szavai nyomán, s bonyolult dolgok egyszerűsöd­tek le, amint megközelítette őket. Nap mint nap tudása ú­­jabb meglepetéseivel szolgált, de ezt a tudást minden fitog­tató gőgtől mentes természe­tességgel hordozta magában, emberi melegséggel, s akkor számunkra mindennél többet jelentő erkölcsi tartással. Pe­dig ez egészen természetes volt számára, hiszen hite volt, hogy gondolat és cselekedet elválaszthatatlan egymástól, hogy a tudás magaslatait nem azért hódítjuk meg, hogy el­szigetelődjünk az emberektől, hanem azért, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk. Akkor, húsz évvel ezelőtt senki sem (ő maga sem) gon­dolt arra, hogy valaha szó lesz. Nem gondolt arra még ti­zenöt évvel ezelőtt sem. Ti­zennégy éves korában Baude­­laire-t, Bacoviát és Arghezit olvasta, tizenöt éves korában Călinescu román irodalomtör­ténetét. De akkor — s azután is, amint maga mondotta — jobban érdekelte a filozófia és a történelem. „Radikálisnak lenni — vallotta esszéköteté­nek előszavában — annyit tesz, mint a dolgok gyökeréig hatolni, a dolgok gyökerénél pedig ott az életet adó ellent­mondás." Utolsó interjújában pedig: „Nem én választottam az írói mesterséget — az vá­lasztott ki engem.“ Csak a dolgok gyökeréig hatolás olthatatlan vágyától vezettetve lehet valakiből író. S csak a kiválasztás paran­csának engedelmeskedve le­het az író maradandó. Ivasiuc nyolc regénye és két esszékötete tanúsítja ezt. Mert őt az élet sohasem ön­magáért érdekelte, hanem a­­zért, hogy általa valamit mondhasson. Első regényében (Vestibul — A pokol tornáca, 1967) azt, hogy az emberiség ellen elkövetett bűnökkel szembeni passzivitásra nincs mentség; a másodikban (In­terval — Két pont között, 1968) azt, hogy az emberért nem lehet az ember ellen cse­lekedni; a Madarak­ban (Păsă­rile, 1970) azt, hogy egyén és közösség megbonthatatlan dia­lektikus egységben van egy­mással; az Áradatban (Apa, 1973) azt, hogy a gátlástalan erőszakkal csak a kétely nél­küli hit szegülhet szembe. És a többi regénye is — egészen a legutóbb megjelent Raoul-ig — mind az életet adó ellent­mondás s az ellentmondások­ból magasba szökkenő új élet fürkészésének örömét, lázát hordozta magában, soha sem ismételve, formájában is min­dig újra meg újra teremtve önmagát. Most egyik pillanatról a má­sikra megszűnt teremteni a lenyűgöző intelligenciájú el­me. S ami utána maradt, azt kerek egésszé próbálja for­málni a tovább élő. S valóban, bizonyos érte­lemben kerek egész is a Mű. Hiszen azzá teszi a benne megelevenedő és mindig újra­fogalmazódó hitvallás, az, a­­melyet a Contemporanul már­cius 4-i számában mi már csak a Végtelenből jövő üze­netként olvashattunk: .......az irodalom akkor hat igazán, amikor kimondja a megfogalmazásra váró egyete­mes érvényű kérdéseket, ami­kor hordozója tud lenni a kor nagy problémáinak és az a­­zokra adott válaszoknak. A­­kárcsak a politika, az iroda­lom sem igényelheti magának azt, hogy az egyént és az em­beriséget minden problémájá­tól egyszer s mindenkorra megváltsa. De hozzájárulhat ahhoz az örök mozgáshoz, a­­mely a jó felé vezet, ameny­­nyiben nem szigetelődik el és másokat sem szigetel el, ha­nem integrál, amennyiben a párbeszédeket nem lezárja, hanem megnyitja, amennyi­ben lételeme a gond és a sze­retet mindazokért, akik bár nem tudják magukat tökéle­tesen kifejezni, ugyanúgy ben­ne élnek — mint mi — az időben.“ DÁVID GYULA

Next