Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1977-01-07 / 1. szám
Galambosné, a helyi főraktárnok még fiatal, de kissé megviselt felesége egy szombati estén nyolc óra körül bekopogott az elmegyógyászhoz. Atelepen Práda Judit volt az egyetlen idegorvos, akit látásból ismert, s bár tudta róla, hogy ingajáraton közlekedik a szamosvári klinika és a lakása között, s hogy éjjelnappal zaklatják odahaza is tanácsért, ő sem zavartatta magát. S noha már a küszöbön megpillantotta a fürtökben lógó felöltőket, határozottan lépett be, mint aki azt mondja: ,,Ne haragudjék, kedves, hogy ilyenkor rontok magára, de az én életem is csupa riadalom, önfeláldozás!“ Az orvosnő a raktáriok feleségével egyidős lehetett: szép, szőke, megnyugtató tekintetű nő, akinek csupán a mozdulatain látszott valami visszafogott izgalom. Mielőtt ajtót nyitott volna, letette a tálcát a szendviccsel meg az üveg konyakkal az előszoba asztalkájára, majd betessékelte a hölgyet Péter és Jancsi szobájába, akik a tavaszi vakációt apai nagyszüleiknél, Déván töltötték. A vendég leült, fölkecskézte a lábát, engedélyt kért, hogy rágyújthasson, aztán fáradt meghasonlottsággal mondta: — A tavalyi évzárásnál kilencvenháromezer lej hiányt találtak az ótelepi gyümölcstárolókban. Férjemet letartóztatták, hetekig folyt a kivizsgálás. Végül rájöttek, hogy a pénzügyi ellenőr egy nagyobb tételen többször is átugrott, Ádámot visszahelyezték jogaiba, de akkor már kész volt az idegeivel... Hogy miben jelentkeztek a betegség első tünetei, szinte restellem elmondani: ő, aki mindig oly előzékeny, oly tapintatos volt, erőszakosan és mégis gyermetegen kezdte megkörnyékezni a raktárbeli nőket: egyiknek a melléhez kapott, a másiknak lopva belecsókolt a nyakába, ha pedig látta, hogy ez vagy amaz húzózkodik, nevetni kezdett és lemondta őket cafkamárnak, akik álszenteskednek, mihelyt azonban alkalom adódik, mindenikükből előfeslik a ringyó... Odahaza az lett a rögeszméje, hogy mindenről számlát kért tőlem. Ha egy üveg ásványvizet hoztam, már faggatni kezdett, hogy mennyi volt, hol a pecsétes papír róla. Szememre vetette a pazarlást, követelte a kávézás megszüntetését, összeseperte és külön kis dobozba szórta a kenyérmorzsát, s miközben tettem-vettem, szüntelen mellettem volt, elkattintotta a villanyt ott, ahonnan kiléptem, a vízcsapot erőlködve még jobban megszorította, és zsilettpengével igyekezett hosszában kettéhasítani a gyufaszálakat, mert nem szabad, hogy nálam is hiányt találjanak majd az ellenőrzésnél — mondta buzgó mentegetőzés közben, inkább vádlón ... Az orvosnő hallotta, hogy odaát a társaság lemezt cserélt, Schubert nyolcadik, befejezetlen szimfóniáját tette fel, eszébe jutott a szendvics megé bor, és szorongva pillantott az ajtó felé. Galambosné azonban folytatta: — Gyermekünk szerencsére nincs, és most áldom Istent, hogy egyet sem hagytam meg. Mihez kezdenék vele e rokkant ember mellett? ... Bár igaz, hogy akkoriban még nem gondolhattam erre. Inkább azért viszolyogtam a gyermekáldástól, mert építkeztünk, kölcsönöket vettünk fel, én a postán, a Fructexportnál, a fogunkhoz vertünk minden garast, később pedig, amikor meglett volna a kényelem a nagy lakásban, arra gondoltam, hogy Ádám negyvenkét esztendős, én harmincöt, vajon lenne-e még türelmünk a picihez? ... És íme, most már nemcsak ő beteg az idegeivel, hanem én is ... Épp azért jöttem ... Később, amikor az orvosnő kezében a tálcával benyitott a nagyszobába, vörös volt és könnyezett a fölindultságtól, és a társaság szánakozón pillantott rá, még el is hallgatott a részvéttől. Hisz valóban elképesztő, hogy még születésnapja estéjén sem hagyják Juditot nyugton. Talán nem elég neki egész héten reggeltől estig talpon lennie, zötykölődnie a benzingözös autóbuszon Ótelep és Szamosvár között, küzdenie látható és láthatatlan alakokkal, akik közé a férje is tartozik, ez a kölniillatba, pácolt dohány szagába és halk szilvákba göngyölt férfi, aki immár két éve csak lopva,havonként tér haza, mintha érkezésével meglepetést akarna szerezni a kisfiúknak, majd ismét eltűnik, s az ország legkülönbözőbb tájairól írja fájdalmas hűségesküit. — Ülj le, Jutkám, ne dühöngj! — mondta Daczó, az agysebész, egy koromfekete hajú, kedves mosolyú negyven év körüli férfi kissé elfogódottan, s hogy eddigi várakozását leplezze a társaság előtt, lázadón megtoldotta: — Én az ilyennek egy-kettőre kitenném a szűrét! Jöjjön megfelelő időben!... Erre a többiek is sorra kifakadtak: — Ez az óra, lelkecském, a filantrópiádnak ... Ha az ember jószívű, bolondnak nézik! — És különben is a lakásod nem rendelő és nem sürgősségi osztály és nem szakmai tudakozó! — Mi vagy te nekik?... Talán a panaszládájuk, amelybe bármit beledobálhatnak, akár a szemetet is?! Az orvosnő töltött a konyakból, bocsánatot kért, hogy remegő kezével kilöttyintette az italt, s még mindig könnyezett. — Sokan már kíváncsiságból is megkeresnek ebben a kisvárosban. Mások meg úgy lépnek be hozzám, mint a jósnőhöz vagy a planétaárushoz, hogy jövendöljem meg a sorsukat. Ezen hangosan nevetett a társaság, már ő is mosolygott, nem akart háziasszony létére besavanyodott lenni. — Érezzétek jól magatokat, gyerekek! — töltött ismét a poharakba. — Ha molnárok volnánk, lisztesek volnánk, ha szénbányászok, feketék a szénportól; így azonban, hogy idegbetegekkel van dolgunk, csak természetes, hogy türelmesek vagyunk! Miután a kollégák elmentek, s ő ismét egyedül maradt, egy ideig dermedten ült az asztalnál, a poharak tompa és zavaros fényében, mint egy cseppkőbarlangban, ahova alig szivárog be némi fény; most már bánta, hogy Daczónak sem szólt arról a levélről, amelyet ma kapott a férjétől, s amely úgy fölzaklatta. Nem Elek álomkószálása fájt immár neki, vagy egy-egy újabb kalandja, amelyről hír jött, hanem a fölény és a magabiztosság, ahogyan a távolból elgáncsolni igyekezett őt minden cselekedetében. Most is, amint megtudta, hogy Pétert a hatodiktól kezdve át akarja íratni a zeneiskolából valamelyik erősebb középiskolába, rögtön tiltakozó levelet küldött: „Teljes apai súlyommal ellenzem, hogy az én kis Paganinim sorsában önkényesen járj el! Ó, hányszor láttam már őt képzeletben a világ nagy hangversenydobogóin, és Te most szerte akarod foszlatni e gyönyörű látomásaimat? Figyelmeztetlek, hogy esztelenségeddel nemcsak ellene és ellenem követsz el jóvátehetetlen bűnt, hanem az egész emberiség ellen.“ Ez vagy őrült, vagy szélhámos, a látomásai pedig egy vak ló látomásai... Hát nem érti meg, hogy a gyerek utálja a hegedűt, hogy valahányszor gyakorolnia kell, félszeme a vekkerórán, a másik a kottán, s gyötrődve várja, hogy leteljék az a huszonöt-harminc perc?!... És mit számítana a szigor vagy akár a fegyelmezés, ha közepes tehetségű, hiszen később úgyis eltanácsolnák a zenei iskolából. Talán várja meg ezt, s addig tétlenül nézze, hogy a kisfiú titkon és rettegve olvassa Vernét meg Jókait, mert a kötelező próbák miatt nincs elég szabadideje ahhoz, amit szeret, amiért rajong?!... Őt azonban ez nem érdekli, ő teljes apai súlyával tiltakozik; de vajon van-e még súlya, tett-e legalább egy-egy marék aprópénzt szavaira az utóbbi időben nyomatóknak? ... Gondoskodott-e legalább hangjegyfüzetekről, ha egyébre nem gondolt is?... Csak ahhoz ért, hogy fertőző képzelgéseivel röpke látogatásai alatt is még erősebben magához kösse a két kisfiút, hogy megtöltse szobájukat a pácolt szavak kalandra csábító illatával, hogy elkábítsa őket a léha s mégis rikító ígéretek festményeivel. „Hallgass hát reám, kedves Judit, és ne hamarkodj el semmit. Ha így teszel, Isten majd elhárít az utadból minden nehézséget, s egy szép napon együtt örvendeztek majd velem, a nagy tékozlóval, hogy sikerült győznünk a gyöngeség és a kishitűség fölött. Addig is légy erős, én pedig imádkozom érted minden nap!“ Egyre fölindultabban olvasta a sorokat; az utolsó betűknél szemét ismét elfutotta a gyűlölet könnye, s két karjával már-már rázuhant a poharakra, de akkor meghallotta, hogy a leválasztott kis oldalsó szobában fölébredt és nyöszörögni kezd a hónapok óta mozdulatlanul sínylődő Táti, anyai nagyapja, s a szemét gyorsan megtörölve rögtön elindult be őhozzá. Galambosné délutánonként egészségügyi sétára indult a férjével. Eleinte szívesen kísérgette őt órákon át, néha még ki is pirult, meg is szépült az önérzetes szereptől, amellyel a megrongált férfi oldalán naponta elvonult a világ előtt. Részvétet nem várt ezért, sőt elnézett a járókelők fölött, nehogy sajnálkozó vagy méltató pillantás fogja el a tekintetet, hiszen az igazi áldozat belülről jön, s amit tesz, önkéntesen teszi, sőt egy kis daccal, mint aki tüntetően részt vállal férje balesetéből. Egy idő után azonban idegesíteni kezdte, hogy a raktárnok szüntelen hátrafordul s kiesik a séta páros ritmusából, s az már valósággal felbőszítette, hogy minden harmadiknegyedik férfiban a pénzügyi ellenőrt fedezi fel, aggódón hozzá fordul és úgy int a tekintetével, hogy íme, ennek köszönheti a szerencsétlenségét. Galambosné az arcába sziszegte, hogy ne ácsorogjon, az Istenre kéri, ne bámészkodjék, aztán megrántotta őt a kabátja ujjától, és a beteg csoszogva, fél lábon szökellve igyekezett visszaigazodni a neje lépteihez, amíg súlyosabb szidást nem kap ... De az asszony ilyenkor belevágta körmeit még a kabáton át is a férfi karjába, tekintete ismét a magasba meredt, most azonban már szégyenében és zavarában kerülte az emberek arcát, mert félt, hogy olyan is akad közöttük, aki azt hiszi, hogy érdekből szegődött ehhez a rokkant emberhez, aki hetek alatt megöregedett. — Valóságos kínszenvedés elindulni magával! — mondta fölsíró hangon. — Az Isten verte volna meg az életemet! Egy napon, június elején, amint karonfogva vonszolta férjét, Galambosné magas, szemüveges alakot pillantott meg a szökőkút közelében, a tikkadtan fölfelé nyújtózó kőlibák előtt. Megállt, a park széléről nézte az ismerős embert, majd hisztérikusan rángatni kezdte a férjét, végül odavezette egy padhoz és lenyomta rá. Föllobbanó indulatán azonban mindjárt valami ernyesztő sajnálat ömlött végig, könnyezve megpaskolta a szerencsétlen arcát, intett neki, hogy üljön ott szépen, nyugodtan, amíg ő vissza nem jön a pamutjával meg a kötőtűvel, s utána sietve elindult. Tíz perc múlva már odahaza volt, de alighogy letette a táskáját, már árnyék vetült az előszobaajtó üvegére. Odalépett és félretolta a reteszt: ugyanaz a magas, napszemüveges férfi állt előtte széles karimájú panamakalapban; őszülő szemöldöke vastagszálúan és erélyesen nyomult elő a szemüvegkeret alól, mint a sertepamacs; ő most is Széphalmi Géza volt, a kereskedelmi felügyelő és a szép férfi, közel hatvan éves létére is. — Ne nézz úgy, Minerva! — szólt mosolyogva, mélyen zengő hangján. — Olykor a rajongó is visszatér a tett színhelyére, nemcsak a gyilkos, de ha akarod, elmegyek ... Galambosné halványult ajakkal, riadtan, de valahogy mégis megilletődötten nézte. Tíz éve nem találkoztak, azt hitte, már semmit se jelent számára Hacsaturjan, ahogy régen becézgette ölelkezés közben, különös szemöldökét fésülgetve a körmeivel, s íme most mégis remeg, az álla elzsibbadt, s hiába is próbálna megszólalni. Lehajtotta hát a fejét, aztán megfordult és elindult a nappali szoba felé; a férfi hintázó léptekkel követte. Végül szemben ültek egymással. — Látom, szépen berendezkedtetek — dörögte a férfi kedélyesen. — Új ház, új bútor, minden új... — Csak az életünk kopott el — mondta az asszony halkan, s már attól is megkönnyebbült egy kissé, hogy ezt ki tudta mondani. — Szegény Ádám idegroncs lett... Széphalmi ekkor türelmetlenül megrezzent, aztán fölállt és ide-oda nézelődve megkerülte az asztalt. — Emlékszel azokra a napokra, amikor a postán megismertelek? Naponta háromszor is visszatértem hozzád, és a márványlapra hajolva, üres megcímzett borítékokat adtam fel, csakhogy láthassalak, kedves kis Mira... Hogy beszélhessek veled ... — Ne idézgessük a múltat — szólt az aszszony. — Mi értelme emlékezni? Neked csak egy eset voltam a sok közül: egy postakisasszony, akit a szeszélyed kívánt meg, nem a szíved. Hiszen amikor először fölmentem hozzád, követelted, hogy az ünnepi egyenruhámat vegyem fel a kihajtott fehér gallérral... — Ha így lenne, amint mondod, nem tértem volna vissza hozzád, édes Mira... De most már vége a kalandozásnak ... Elfáradtam ... Családra vágyom, meleg otthonra, szeretetre. . . Arra, hogy ismét fésülgesd apró és szikrázó kis körmeiddel a szemöldökömet... Eljöttem hát, és ha akarod, melletted maradok ... Galambosné megütközve kapta rá a tekintetét: — Meg vagy zavarodva, Géza!... Úgy beszélsz, mintha tudomásul se vennéd, hogy férjnél vagyok ... De e pillanatban ő maga sem érezte eléggé meggyőzőnek saját szavait, s amikor látta, hogy Széphalmi elmosolyodik azzal a sugárzó mosolyával, amely mindig rögtön kisöpörte a szavak közül a pelyvát, ismét remegni kezdett félelmében. — Kötelesség, erkölcs, önfeláldozás — ostoba beszéd! — mondta a férfi. — Ha olyan tökfejű volt a te Ádámod, hogy átrázta egy bükkfagatyás ellenőr, megérdemli a sorsát! — Ne beszélj így róla — szólt Galambosné rimánkodón, már-már tanácstalanul, mintha most döbbenne rá, hogy a raktárnok is hibás a szerencsétlenségben. — Ő nem vétett semmit ellened ... De a férfi leintette nagy fekete mancsával: — Végül is mit akarsz? ... Remélem, vagy annyira okos, hogy látod mellette a jövődet... Hiszen az ilyennek egy-kettőre megkotlósodik a dinnyéje!... Maholnap etetni kell őt, s maga alá csinál... Leült a kanapéra, hátra dőlt, lehunyta a szemét, mint aki méltatlannak érzi a helyzet további elemzését. Galambosné tekintete riadtan rebbent ide-oda; előbb a padot látta, amelyen Ádám ül együgyű várakozással, aztán a szendergő Hacsaturjánra nézett, s olyan kétségbeesés fogta el, mintha ebben a pillanatban kellene döntenie a sorsáról. Odament a kísértőhöz és két apró öklével dörömbölni kezdett annak a mellén, mint eleresztett redőnyön, és eszelősen egyre csak azt ismételte: — Ha megölöm magam, a kettőtök lelkén szárad!... Ti lesztek a hóhéraim, Géza!... Hallod, mit mondok?!... Miért nem szólsz? ... Miért hunyod le a szemed?!... A férfi pillája meg se rezzent. Tehetetlenségében Galambosné átfogta a kísértő nyakát, aztán kiszolgáltatottan fölhúzódott az ölébe és egészen hozzábújt... Egy hónap múlva, este nyolc óra körül Galambosné ismét bekopogott az elmegyógyásznő lakására. Nem találta odahaza, de a nagyobbik fiú, Péterke, a nappaliba vezette és leültette őt. Mindjárt cigarettát vett elő, és rákészült, hogy akár tízig is ott eregeti a füstöt, némán és elszántan vár, csak beszélhessen vele, csak elmondhassa neki, hogy ő is húsból meg vérből van, a lelkével együtt a teste is föllázadt hát, s ha nem veszik le nyakáról az igát, elpusztul a másik nyomorulttal együtt. Segítsen Práda Judit, hogy utalják be a férjét pár hónapra a szamosvári idegklinikára, s azalatt talán mindkettőjük sorsa eldől. Mert íme közbejött egy harmadik ember, s ő még csak harminckilenc éves, joga van megújítani az életét... Igen, mindent elmond majd neki egy szuszra s a legőszintébben, mert ügyét nem viheti sem Isten, sem gyóntatópap elé: csak egy izgalmas lélekorvos érti meg a sorsát, aki őbenne is a vergődő beteget látja, s nem a viszketeg fenekű szajhát... Ült, cigarettázott és várt, de Práda Juditnak nehéz napja volt, úgy tűnt, elő sem kerül ezen az estén. Mióta Zsuzsa, a sziki lány a mezőre járt, egymaga végzett minden házimunkát. Néha már pirkadatkor fölkelt, amint meghallotta a tejesüvegek csörgését a drótrekeszes taligában s válaszként az erősödő csaholást; kiemelte a fölül nyitható postaládából az üveget, fölforralta a tejet, kakaót főzött, előkészítette a két gyereknek az uzsonnát, utána befűtött a kazán alá, kinyomta a két fogkefére a krémet, hogy tudja ellenőrizni a fogmosást, szétbontotta az ágyneműt, szellőztetett, benézett Tátihoz, megvizsgálta az érverését, lepedőt cserélt alatta, hordta az ágytálat, belekiabált a nagyothalló Mamus fülébe, miként szolgálja ki a beteget, levelet írt a két kisfiúnak és mindenről hagyakozott, majd pedig ő maga sietett a fürdőszobába tisztálkodni, fésülködni, hogy elérje a háromnegyed nyolcas autóbuszjáratot. Alig lépett be a klinika udvarára, máris elfogta néhány ódöngő beteg, aki megszokta s várta őt, mint egy csapat gyerek az édesanyját. „Ni, doktornő, ni, mi történt velem!« — mondta egy őszhajú férfi, s könnyesen mutatta az ujját, amelyen ma reggel megdöbbenve fedezte fel az icipici sömört; a másik a társára panaszkodott, aki ingerkedik vele; a harmadik álmatlanságtól izzó szemekkel altatót kért; a negyedik ujjongón beszélt valamely látomásáról; az ötödik kimenet kunyerált és fogadkozott, hogy ezúttal nem fog egy gyüszünyit sem inni és nem töri össze az arcát a járda kövén, mint legutóbb; a hatodik sírt, mert nyomta valami időtlen fájdalom. Szemle előtt egy órányi ideje maradt rendelni; pohárban neszkávét kevert ki, a csapból forró vizet csurgatott rá, s már ott ült fehér köpenyben az asztal mögött, s az újabb kórlapokat kezdte tanulmányozni. Pár perc múlva fakó külsejű, fakó arcú és napszítta hangú munkásasszony kopogott be hozzá, akinek első szavai rekedtes köhögésbe fulladtak a zavartól s a kimerültségtől; miután leült, elmondta, hogy milyen csapás érte, hogy az ő egyetlen fián, az őlnökéjén, az ő szemefényén, akiért kínlódott, különös betegség tört ki, s épp az érettségi banketten, amikor ő is, a társai is a legjobban érezték magukat. A fiúk azt mondják, hogy váratlanul fölugrott az asztalra, s noha csak hűsítőt ivott, ordítani kezdte, hogy mindenki vak és bolond, a tanárokkal együtt, mert nem akarják észrevenni, hogy ő egy nagy angol költő, a világ legnagyobb költője. „Keats vagyok, igenis Keats, vegyétek tudomásul!“ És azóta odahaza van, az ágyat lepedőkkel elkerítette, és senkivel sem akar szóbaállni, de időnként fölugrik és szavalni kezdi mindig ugyanazokat a sorokat. Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok, mielőtt agyam termését behordtam Nagyon megszánta ezt az asszonyt, akinek az elbeszéléséből a debütáló tudathasadás sajátos tüneteire ismert, s miközben vizitre indult, arcáról árnyék hullott frissen vasalt köpenyére. Szemle után két rabot hoztak be a fegyházból, gyilkossággal vádolt házastársat, hogy a szakbizottság, amelybe őt is beválasztották, a törvényszéki orvossal együtt megállapítsa a beszámíthatóság fokát az elkövetett bűncselekményben; a férfi negyven év körüli lehetett, magas volt és csontos arcú, s a tekintetében a félelem most a gyanakvás izzó higanycseppjévé szigorúit; az asszony bő rabruhájában is aprónak látszott, s noha még a harmincat sem töltötte be, arcán vékony ráncok futottak át, s ő makacsul ügyelt rá, hogy semmiképpen se kelljen fölpillantania faggatás közben. Egymással szövetkezve a pajtában láncon tartották a férfi apját, aki nem akarta reájuk íratni a házat, s az öreg végül éhenhalt... Klinikai szolgálat után alkalmi kocsival hazament, hogy ellássa a gyerekeket meg a be(Folytatása a 6. oldalon) BÁLINT TIBOR LÁTOMÁS Erdős I. Pál rajza