Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-07 / 1. szám

Galambosné, a helyi főraktárnok még fiatal, de kissé megviselt felesége egy szombati estén nyolc óra körül bekopogott az elmegyógyász­­hoz. Atelepen Práda Judit volt az egyetlen idegorvos, akit látásból ismert, s bár tudta róla, hogy ingajáraton közlekedik a szamos­­vári klinika és a lakása között, s hogy éjjel­nappal zaklatják odahaza is tanácsért, ő sem zavartatta magát. S noha már a küszöbön megpillantotta a fürtökben lógó felöltőket, ha­tározottan lépett be, mint aki azt mondja: ,,Ne haragudjék, kedves, hogy ilyenkor ron­tok magára, de az én életem is csupa riada­lom, önfeláldozás!“ Az orvosnő a raktári­ok feleségével egyidős lehetett: szép, szőke, megnyugtató tekintetű nő, akinek csupán a mozdulatain látszott va­lami visszafogott izgalom. Mielőtt ajtót nyitott volna, letette a tálcát a szendviccsel meg az üveg konyakkal az előszoba asztalkájára, majd betessékelte a hölgyet Péter és Jancsi szo­bájába, akik a tavaszi vakációt apai nagyszü­­leiknél, Déván töltötték. A vendég leült, föl­­kecskézte a lábát, engedélyt kért, hogy rá­gyújthasson, aztán fáradt meghasonlottsággal mondta: — A tavalyi évzárásnál kilencvenháromezer lej hiányt találtak az ótelepi gyümölcstárolók­ban. Férjemet letartóztatták, hetekig folyt a kivizsgálás. Végül rájöttek, hogy a pénzügyi ellenőr egy nagyobb tételen többször is átug­rott, Ádámot visszahelyezték jogaiba, de akkor már kész volt az idegeivel... Hogy miben je­lentkeztek a betegség első tünetei, szinte res­tellem elmondani: ő, aki mindig oly előzé­keny, oly tapintatos volt, erőszakosan és még­is gyermetegen kezdte megkörnyékezni a rak­tárbeli nőket: egyiknek a melléhez kapott, a másiknak lopva belecsókolt a nyakába, ha pedig látta, hogy ez vagy amaz húzózkodik, nevetni kezdett és lemondta őket cafkamár­­­nak, akik álszenteskednek, mihelyt azonban alkalom adódik, mindenikükből előfeslik a ringyó... Odahaza az lett a rögeszméje, hogy minden­ről számlát kért tőlem. Ha egy üveg ásvány­vizet hoztam, már faggatni kezdett, hogy mennyi volt, hol a pecsétes papír róla. Sze­memre vetette a pazarlást, követelte a kávé­zás megszüntetését, összeseperte és külön kis dobozba szórta a kenyérmorzsát, s miköz­ben tettem-vettem, szüntelen mellettem volt, elkattintotta a villanyt ott, ahonnan kiléptem, a vízcsapot erőlködve még jobban megszorí­totta, és zsilettpengével igyekezett hosszában kettéhasítani a gyufaszálakat, mert nem sza­bad, hogy nálam is hiányt találjanak majd az ellenőrzésnél — mondta buzgó mentege­tőzés közben, inkább vádlón ... Az orvosnő hallotta, hogy odaát a társaság lemezt cserélt, Schubert nyolcadik, befejezet­len szimfóniáját tette fel, eszébe jutott a szendvics meg­é bor, és szorongva pillantott az ajtó felé. Galambosné azonban folytatta: — Gyermekünk szerencsére nincs, és most áldom Istent, hogy egyet sem hagytam meg. Mihez kezdenék vele e rokkant ember mel­lett? ... Bár igaz, hogy akkoriban még nem gondolhattam erre. Inkább azért viszolyogtam a gyermekáldástól, mert építkeztünk, kölcsö­nöket vettünk fel, én a postán,­­ a Fructex­­portnál, a fogunkhoz vertünk minden garast, később pedig, amikor meglett volna a kénye­lem a nagy lakásban, arra gondoltam, hogy Ádám negyvenkét esztendős, én harmincöt, vajon lenne-e még türelmünk a picihez? ... És íme, most már nemcsak ő beteg az idegei­vel, hanem én is ... Épp azért jöttem ... Később, amikor az orvosnő kezében a tálcá­val benyitott a nagyszobába, vörös volt és könnyezett a fölindultságtól, és a társaság szá­­nakozón pillantott rá, még el is hallgatott a részvéttől. Hisz valóban elképesztő, hogy még születésnapja estéjén sem hagyják Juditot nyugton. Talán nem elég neki egész héten reg­geltől estig talpon lennie, zötykölődnie a ben­­zingözös autóbuszon Ótelep és Szamosvár kö­zött, küzdenie látható és láthatatlan alakok­kal, akik közé a férje is tartozik, ez a kölni­illatba, pácolt dohány szagába és halk szil­vákba göngyölt férfi, aki immár két éve csak lopva,­­havonként tér haza, mintha érkezésével meglepetést akarna szerezni a kisfiúknak, majd ismét eltűnik, s az ország legkülönbö­zőbb tájairól írja fájdalmas hűségesküit. — Ülj le, Jutkám, ne dühöngj! — mondta Daczó, az agysebész, egy koromfekete hajú, kedves mosolyú negyven év körüli férfi kissé elfogódottan, s hogy eddigi várakozását lep­lezze a társaság előtt, lázadón megtoldotta: — Én az ilyennek egy-kettőre kitenném a szűrét! Jöjjön megfelelő időben!... Erre a többiek is sorra kifakadtak: — Ez az óra, lelkecském, a filantrópiád­nak ... Ha az ember jószívű, bolondnak né­zik! — És különben is a lakásod nem rendelő és nem sürgősségi osztály és nem szakmai tu­dakozó! — Mi vagy te nekik?... Talán a panasz­ládájuk, amelybe bármit beledobálhatnak, akár a szemetet is?! Az orvosnő töltött a konyakból, bocsánatot kért, hogy remegő kezével kilöttyintette az italt, s még mindig könnyezett. — Sokan már kíváncsiságból is megkeres­nek ebben a kisvárosban. Mások meg úgy lép­nek be hozzám, mint a jósnőhöz vagy a pla­­nétaárushoz, hogy jövendöljem meg a sorsu­kat. Ezen hangosan nevetett a társaság, már ő is mosolygott, nem akart háziasszony létére besavanyodott lenni. — Érezzétek jól magatokat, gyerekek! — töltött ismét a poharakba. — Ha molnárok volnánk, lisztesek volnánk, ha szénbányászok, feketék a szénportól; így azonban, hogy ideg­betegekkel van dolgunk, csak természetes, hogy türelmesek vagyunk! Miután a kollégák elmentek, s ő ismét egye­dül maradt, egy ideig dermedten ült az asz­talnál, a poharak tompa és zavaros fényében, mint egy cseppkőbarlangban, ahova alig szi­várog be némi fény; most már bánta, hogy Daczónak sem szólt arról a levélről, amelyet ma kapott a férjétől, s amely úgy fölzaklatta. Nem Elek álomkószálása fájt immár neki, vagy egy-egy újabb kalandja, amelyről hír jött, hanem a fölény és a magabiztosság, aho­gyan a távolból elgáncsolni igyekezett őt min­den cselekedetében. Most is, amint megtudta, hogy Pétert a hatodiktól kezdve át akarja íratni a zeneiskolából valamelyik erősebb kö­zépiskolába, rögtön tiltakozó levelet küldött: „Teljes apai súlyommal ellenzem, hogy az én kis Paganinim sorsában önkényesen járj el! Ó, hányszor láttam már őt képzeletben a világ nagy hangversenydobogóin, és Te most szerte akarod foszlatni e gyönyörű látomásai­mat? Figyelmeztetlek, hogy esztelenségeddel nemcsak ellene és ellenem követsz el jóváte­hetetlen bűnt, hanem az egész emberiség el­len.“ Ez vagy őrült, vagy szélhámos, a látomásai pedig egy vak ló látomásai... Hát nem érti meg, hogy a gyerek utálja a hegedűt, hogy valahányszor gyakorolnia kell, félszeme a vekkerórán, a másik a kottán, s gyötrődve várja, hogy leteljék az a huszonöt-harminc perc?!... És mit számítana a szigor vagy akár a fegyelmezés, ha közepes tehetségű, hi­szen később úgyis eltanácsolnák a zenei isko­lából. Talán várja meg ezt, s addig tétlenül nézze, hogy a kisfiú titkon és rettegve olvassa Vernét meg Jókait, mert a kötelező próbák miatt nincs elég szabadideje ahhoz, amit sze­ret, amiért rajong?!... Őt azonban ez nem érdekli, ő teljes apai súlyával tiltakozik; de vajon van-e még súlya, tett-e legalább egy-egy marék aprópénzt sza­vaira az utóbbi időben nyomatóknak? ... Gon­doskodott-e legalább hangjegyfüzetekről, ha egyébre nem gondolt is?... Csak ahhoz ért, hogy fertőző képzelgéseivel röpke látogatásai alatt is még erősebben magához kösse a két kisfiút, hogy megtöltse szobájukat a pácolt szavak kalandra csábító illatával, hogy elká­bítsa őket a léha s mégis rikító ígéretek fest­ményeivel. „Hallgass hát reám, kedves Judit, és ne ha­­markodj el semmit. Ha így teszel, Isten majd elhárít az utadból minden nehézséget, s egy szép napon együtt örvendeztek majd velem, a nagy tékozlóval, hogy sikerült győznünk a gyöngeség és a kishitűség fölött. Addig is légy erős, én pedig imádkozom érted minden nap!“ Egyre fölindultabban olvasta a sorokat; az utolsó betűknél szemét ismét elfutotta a gyű­lölet könnye, s két karjával már-már rázuhant a poharakra, de akkor meghallotta, hogy a leválasztott kis oldalsó szobában fölébredt és nyöszörögni kezd a hónapok óta mozdulatla­nul sínylődő Táti, anyai nagyapja, s a szemét gyorsan megtörölve rögtön elindult be őhozzá.­­ Galambosné délutánonként egészségügyi sé­tára indult a férjével. Eleinte szívesen kísér­­gette őt órákon át, néha még ki is pirult, meg is szépült az önérzetes szereptől, amellyel a megrongált férfi oldalán naponta elvonult a világ előtt. Részvétet nem várt ezért, sőt elné­zett a járókelők fölött, nehogy sajnálkozó vagy méltató pillantás fogja el a tekintetet, hiszen az igazi áldozat belülről jön, s amit tesz, ön­kéntesen teszi, sőt egy kis daccal, mint aki tüntetően részt vállal férje balesetéből. Egy idő után azonban idegesíteni kezdte, hogy a raktárnok szüntelen hátrafordul s ki­esik a séta páros ritmusából, s az már való­sággal felbőszítette, hogy minden harmadik­­negyedik férfiban a pénzügyi ellenőrt fedezi fel, aggódón hozzá fordul és úgy int a tekin­tetével, hogy íme, ennek köszönheti a szeren­csétlenségét. Galambosné az arcába sziszegte, hogy ne ácsorogjon, az Istenre kéri, ne bá­mészkodjék, aztán megrántotta őt a kabátja ujjától, és a beteg csoszogva, fél lábon szö­­kellve igyekezett visszaigazodni a neje léptei­hez, amíg súlyosabb szidást nem kap ... De az asszony ilyenkor belevágta körmeit még a kabáton át is a férfi karjába, tekintete ismét a magasba meredt, most azonban már szégyenében és zavarában kerülte az emberek arcát, mert félt, hogy olyan is akad közöttük, aki azt hiszi, hogy érdekből szegődött ehhez a rokkant emberhez, aki hetek alatt megörege­dett. — Valóságos kínszenvedés elindulni magá­val! — mondta fölsíró hangon. — Az Isten verte volna meg az életemet! Egy napon, június elején, amint karonfogva vonszolta férjét, Galambosné magas, szemüve­ges alakot pillantott meg a szökőkút közelé­ben, a tikkadtan fölfelé nyújtózó kőlibák előtt. Megállt, a park széléről nézte az ismerős em­bert, majd hisztérikusan rángatni kezdte a férjét, végül odavezette egy padhoz és le­nyomta rá. Föllobbanó indulatán azonban mindjárt valami ernyesztő sajnálat ömlött vé­gig, könnyezve megpaskolta a szerencsétlen arcát, intett neki, hogy üljön ott szépen, nyu­godtan, amíg ő vissza nem jön a pamutjával meg a kötőtűvel, s utána sietve elindult. Tíz perc múlva már odahaza volt, de alig­hogy letette a táskáját, már árnyék vetült az előszobaajtó üvegére. Odalépett és félretolta a reteszt: ugyanaz a magas, napszemüveges férfi állt előtte széles karimájú panamakalap­ban; őszülő szemöldöke vastagszálúan és eré­lyesen nyomult elő a szemüvegkeret alól, mint a sertepamacs; ő most is Széphalmi Géza volt, a kereskedelmi felügyelő és a szép férfi, közel hatvan éves létére is. — Ne nézz úgy, Minerva! — szólt mosolyog­va, mélyen zengő hangján. — Olykor a rajon­gó is visszatér a tett színhelyére, nemcsak a gyilkos, de ha akarod, elmegyek ... Galambosné halványult ajakkal, riadtan, de valahogy mégis megilletődötten nézte. Tíz éve nem találkoztak, azt hitte, már semmit se je­lent számára Hacsaturjan, ahogy régen becéz­­gette ölelkezés közben, különös szemöldökét fésülgetve a körmeivel, s íme most mégis re­meg, az álla elzsibbadt, s hiába is próbálna megszólalni. Lehajtotta hát a fejét, aztán meg­fordult és elindult a nappali szoba felé; a férfi hintázó léptekkel követte. Végül szemben ültek egymással. — Látom, szépen berendezkedtetek — dö­rögte a férfi kedélyesen. — Új ház, új bútor, minden új... — Csak az életünk kopott el — mondta az asszony halkan, s már attól is megkönnyebbült egy kissé, hogy ezt ki tudta mondani. — Sze­gény Ádám idegroncs lett... Széphalmi ekkor türelmetlenül megrezzent, aztán fölállt és ide-oda nézelődve megkerülte az asztalt. — Emlékszel azokra a napokra, amikor a postán megismertelek? Naponta háromszor is visszatértem hozzád, és a márványlapra hajol­va, üres megcímzett borítékokat adtam fel, csakhogy láthassalak, kedves kis Mira... Hogy beszélhessek veled ... — Ne idézgessük a múltat — szólt az asz­­szony. — Mi értelme emlékezni? Neked csak egy eset voltam a sok közül: egy postakis­asszony, akit a szeszélyed kívánt meg, nem a szíved. Hiszen amikor először fölmentem hoz­zád, követelted, hogy az ünnepi egyenruhámat vegyem fel a kihajtott fehér gallérral... — Ha így lenne, amint mondod, nem tértem volna vissza hozzád, édes Mira... De most már vége a kalandozásnak ... Elfáradtam ... Családra vágyom, meleg otthonra, szeretet­­re. . . Arra, hogy ismét fésülgesd apró és szik­rázó kis körmeiddel a szemöldökömet... El­jöttem hát, és ha akarod, melletted mara­dok ... Galambosné megütközve kapta rá a tekin­tetét: — Meg vagy zavarodva, Géza!... Úgy be­szélsz, mintha tudomásul se vennéd, hogy férjnél vagyok ... De e pillanatban ő maga sem érezte eléggé meggyőzőnek saját szavait, s amikor látta, hogy Széphalmi elmosolyodik azzal a sugárzó mosolyával, amely mindig rögtön kisöpörte a szavak közül a pelyvát, ismét remegni kez­dett félelmében. — Kötelesség, erkölcs, önfeláldozás — osto­ba beszéd! — mondta a férfi. — Ha olyan tökfejű volt a te Ádámod, hogy átrázta egy bükkfagatyás ellenőr, megérdemli a sorsát! — Ne beszélj így róla — szólt Galambosné rimánkodón, már-már tanácstalanul, mintha most döbbenne rá, hogy a raktárnok is hibás a szerencsétlenségben. — Ő nem vétett sem­mit ellened ... De a férfi leintette nagy fekete mancsával: — Végül is mit akarsz? ... Remélem, vagy annyira okos, hogy látod mellette a jövődet... Hiszen az ilyennek egy-kettőre megkotlóso­­dik a dinnyéje!... Maholnap etetni kell őt, s maga alá csinál... Leült a kanapéra, hátra dőlt, lehunyta a szemét, mint aki méltatlannak érzi a helyzet további elemzését. Galambosné tekintete riad­tan rebbent ide-oda; előbb a padot látta, ame­lyen Ádám ül együgyű várakozással, aztán a szendergő Hacsaturjánra nézett, s olyan két­ségbeesés fogta el, mintha ebben a pillanatban kellene döntenie a sorsáról. Odament a kísér­­tőhöz és két apró öklével dörömbölni kezdett annak a mellén, mint eleresztett redőnyön, és eszelősen egyre csak azt ismételte: — Ha megölöm magam, a kettőtök lelkén szárad!... Ti lesztek a hóhéraim, Géza!... Hallod, mit mondok?!... Miért nem szólsz? ... Miért hunyod le a szemed?!... A férfi pillája meg se rezzent. Tehetetlen­ségében Galambosné átfogta a kísértő nyakát, aztán kiszolgáltatottan fölhúzódott az ölébe és egészen hozzábújt... Egy hónap múlva, este nyolc óra körül Ga­lambosné ismét bekopogott az elmegyógyásznő lakására. Nem találta odahaza, de a nagyobbik fiú, Péterke, a nappaliba vezette és leültette őt. Mindjárt cigarettát vett elő, és rákészült, hogy akár tízig is ott eregeti a füstöt, némán és elszántan vár, csak beszélhessen vele, csak elmondhassa neki, hogy ő is húsból meg vér­ből van, a lelkével együtt a teste is föllázadt hát, s ha nem veszik le nyakáról az igát, el­pusztul a másik nyomorulttal együtt. Segítsen Práda Judit, hogy utalják be a férjét pár hó­napra a szamosvári idegklinikára, s azalatt ta­lán mindkettőjük sorsa eldől. Mert íme köz­bejött egy harmadik ember, s ő még csak har­minckilenc éves, joga van megújítani az éle­tét... Igen, mindent elmond majd neki egy szuszra s a legőszintébben, mert ügyét nem viheti sem Isten, sem gyóntatópap elé: csak egy izgalmas lélekorvos érti meg a sorsát, aki őbenne is a vergődő beteget látja, s nem a viszketeg fenekű szajhát... Ült, cigarettázott és várt, de Práda Juditnak nehéz napja volt, úgy tűnt, elő sem kerül ezen az estén. Mióta Zsuzsa, a sziki lány a mezőre járt, egymaga végzett minden házimunkát. Néha már pirkadatkor fölkelt, amint meghal­lotta a tejesüvegek csörgését a drótrekeszes taligában s válaszként az erősödő csaholást; kiemelte a fölül nyitható postaládából az üveget, fölforralta a tejet, kakaót főzött, elő­készítette a két gyereknek az uzsonnát, utána befűtött a kazán alá, kinyomta a két fogkefére a krémet, hogy tudja ellenőrizni a fogmosást, szétbontotta az ágyneműt, szellőztetett, bené­zett Tátihoz, megvizsgálta az érverését, lepe­dőt cserélt alatta, hordta az ágytálat, bele­kiabált a nagyothalló Mamus fülébe, miként szolgálja ki a beteget, levelet írt a két kisfiú­nak és mindenről hagyakozott, majd pedig ő maga sietett a fürdőszobába tisztálkodni, fé­­sülködni, hogy elérje a háromnegyed nyolcas autóbuszjáratot. Alig lépett be a klinika udvarára, máris el­fogta néhány ódöngő beteg, aki megszokta s várta őt, mint egy csapat gyerek az édesany­ját. „Ni, doktornő, ni, mi történt velem!« — mondta egy őszhajú férfi, s könnyesen mutat­ta az ujját, amelyen ma reggel megdöbbenve fedezte fel az icipici sömört; a másik a tár­sára panaszkodott, aki ingerkedik vele; a har­madik álmatlanságtól izzó szemekkel altatót kért; a negyedik ujjongón beszélt valamely látomásáról; az ötödik kimenet kunyerált és fogadkozott, hogy ezúttal nem fog egy gyü­­szünyit sem inni és nem töri össze az arcát a járda kövén, mint legutóbb; a hatodik sírt, mert nyomta valami időtlen fájdalom. Szemle előtt egy órányi ideje maradt ren­delni; pohárban neszkávét kevert ki, a csap­ból forró vizet csurgatott rá, s már ott ült fe­h­ér­ köpenyben az asztal mögött, s az újabb kórlapokat kezdte tanulmányozni. Pár perc múlva fakó külsejű, fakó arcú és napszítta hangú munkásasszony kopogott be hozzá, aki­nek első szavai rekedtes köhögésbe fulladtak a zavartól s a kimerültségtől; miután leült, elmondta, hogy milyen csapás érte, hogy az ő egyetlen fián, az ő­lnökéjén, az ő szemefé­­nyén, akiért kínlódott, különös betegség tört ki, s épp az érettségi banketten, amikor ő is, a társai is a legjobban érezték magukat. A fiúk azt mondják, hogy váratlanul fölugrott az asztalra, s noha csak hűsítőt ivott, ordítani kezdte, hogy mindenki vak és bolond, a ta­nárokkal együtt, mert nem akarják észreven­ni, hogy ő egy nagy angol költő, a világ leg­nagyobb költője. „Keats vagyok, igenis Keats, vegyétek tudomásul!“ És azóta odahaza van, az ágyat lepedőkkel elkerítette, és senkivel sem akar szóbaállni, de időnként fölugrik és szavalni kezdi mindig ugyanazokat a sorokat. Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok, mielőtt agyam termését behordtam Nagyon megszánta ezt az asszonyt, akinek az elbeszéléséből a debütáló tudathasadás sa­játos tüneteire ismert, s miközben vizitre in­dult, arcáról árnyék hullott frissen vasalt kö­penyére. Szemle után két rabot hoztak be a fegyházból, gyilkossággal vádolt házastársat, hogy a szakbizottság, amelybe őt is beválasz­tották, a törvényszéki orvossal együtt meg­állapítsa a beszámíthatóság fokát az elkövetett bűncselekményben; a férfi negyven év körüli lehetett, magas volt és csontos arcú, s a te­kintetében a félelem most a gyanakvás izzó higanycseppjévé szigorúit; az asszony bő rab­ruhájában is aprónak látszott, s noha még a harmincat sem töltötte be, arcán vékony rán­cok futottak át, s ő makacsul ügyelt rá, hogy semmiképpen se kelljen fölpillantania fagga­tás közben. Egymással szövetkezve a pajtában láncon tartották a férfi apját, aki nem akarta reájuk íratni a házat, s az öreg végül éhen­­halt... Klinikai szolgálat után alkalmi kocsival ha­zament, hogy ellássa a gyerekeket meg a be­(Folytatása a 6. oldalon) BÁLINT TIBOR LÁTOMÁS Erdős I. Pál rajza

Next