Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-14 / 2. szám

Midőn — jaj, álljunk meg. Ne vegyék tő­lem rossznéven, hogy máris, már egy szó le­írtán — de micsoda szó és minő —, különös nyelvi megrázkódtatás zajlik le bennem. A midenre mindig a legelőnk körzetében illeté­kes református esperes villan szarvakkal ékes eszembe. Ez a haspók úriember minden, nem tudom, milyen egyházi beszédét (nem tudom, mert valamikor Korzikából eredvén, nyilván csakis katolikus lehetek) mindig úgy kezdte, valószínűleg, hogy legyen ideje legalább az utolsó pillanatokban összeszedni gondolatait — hosszan elnyújtva és rezegtetve. Midőn „Az árváknak atyja, az özvegyeknek őrizője az Isten“. Tehát midőn az Utánunk című hasonlítha­­tatlan hetilap elháríthatatlan kérésére majd­­nem­ nyers állapotában adom közre majdan hosszú évek gyötrő munkáját igénylő Emlék­irataim csekélyke előlegét (ahogyan manap­ság elterjedt, vázlatos vázlatát) tüstént tüs­ténkednem kell: az utópiát leszámítva, tulaj­donképpen minden írás emlékirat. No meg a tervezgetés és a fogadkozás és a vállalás is utópia. Még alig hűlt ki az emléken(-ből) a meleg, az a kevés — már írjuk, már kihűlt a csekélyke emlék — annál kevesebben író­dik. íródik a világ, mihaszna, mihaszna világ, ha íródik, talán tanulság. Párosujjú hím vagyok. Ne tessék megijed­ni: nem fokhagymaszagú amerikai kétágú — oposszum. És nem is róka, akinek nyomjelző ibolyamirigye kellemetlen ibolyaillatú. Az előbbi Alfred Edmund Brehm atyánk sze­rint „üldözés közben sosem védekezik, s ha már nem tud elrejtőzni, mindent nyugodtan eltűr“. Nevem: Simon (fajtám nevéből: Ovis musimon), egyébiránt Mafla, Mafii a becene­vem. Szarvamon azonban még korántsem ala­kult ki az intelligencia csillogó (végleges?) formáját jelző szabálytalan harminc-negyven harántráncolat, addig még sokat kell ráncol­nom a homlokom a tudományok jóízű (elmé­leti) csarabbal dús mezején. Tanulmányaim­ban nem adom alább: előbb-utóbb meg aka­rom szerezni a Nagy-Kuda tudományos foko­zatot. Hogy én is az Eddában szereplő őste­­hénnel, Audhumlával kezdjem, amelyről Snorri Sturluson izlandi szerző írt 1220-ban. Egyelőre sokkal fontosabb a kézzelfoghatónak örülni. A szerencsés véletlennek és a MUFON (Mu­tual Unidentified Object NetWork — Kölcsö­nös UFO-megfigyelő Hálózat) aligazgatója, John Schuessler meghívásának köszönhetően egyéves tanulmányi ösztöndíjjal a f­am­­­a­or­szági Ré-szigeten tartózkodom, onnan küld m e tudósítást, hálás köszönettel a felkínált megnyilatkozási alkalomért. Alig egy hónapja érkeztem ide, de az Atlanti óceánban tündéri bájaival májusban meztelenkedő szigeten már­is sok mindenre rányílt a szemem. Sok errefelé a szamár. (Erről majd alább.) A szamárbőgés azonban itt sem hullik a mennyországba. Eső pedig — mint már majd­nem tudjuk —, nem attól lesz, hogy bőg a szamár, mosdik a macska, vagy lyukas a ko­csis, ahogyan felénk mondják, azaz asszony hajtja a lovakat. Ne feledjük, hogy mindez ,.a keménykezű enyhülés korszakában“ t­örté­­nik. Szállásom egy Ausztráliából érkezett nyáj­ösztöndíjassal van. Meglehetősen visszahúzódó természet; nem is tudom, mit studíroz. Annyi már kiderült, hogy itt lapozott bele először Alfred Edmund Brehm atyánk Az állatok világa című művébe. Én elhatároztam, hogy tágra nyitom szememet-eszemet; a nyelvészet mellett bármi arra érdemeset-érdekeset tanul­mányozni fogok. Nemcsak az UFO-k, az egész világ majdnemhogy azonosíthatatlan immár önmagával. Az ausztrál kolléga bamba izgalommal mu­tatta, hogy miket ír róluk Brehm: „A juhon minden más háziállatnál jobban észrevehető az az elfajulás, ami a háziállatként tartott állatokon szokott jelentkezni.“ — Hiába származunk olyan büszke ősöktől, mint a muflon, a pusztai juh és az argali? — kérdezte szinte kétségbeesetten. Hiába. Mert: „A szelíd juhot össze sem le­het már hasonlítani élénk, óvatos, bátor és fürge törzsalakjával, a vadjuhval, mert a há­zi juh az elképzelhető legostobább és legel­­tompultabb érzékű lények egyike. A villám­lás, a mennydörgés, a zivatar teljesen kihozza a sodrából.“ Szállástársam kénytelen volt elismerni, hogy mindez igaz, ugyanakkor közölte velem, hogy ezeket a megállapításokat igen sértőnek érzi. — Ó, ez még semmi — mondtam neki, mint aki nem szenved hasonló sérelem­hiányban —, manapság ez Európa-szerte divat. Vannak ab­ban a könyvben különb-cifrább dolgok is. Ehhez például mit szól? „A gnú a párosujjúak gnómja. Lényükben a nevetségesség, a tüzes­­ség és a hóbortosság vonásai egyesülnek." Miért? Csak mert nem olyanok, mint a szer­ző? A mérték az, aki önmagát annak kine­vezi? Meg aztán, itt van ii: „Páncélos egér“. Nyilván így sincs sok esélye az emberrel szemben. Együtt olvastuk (és háborogtunk) továbbá a kardszarvú antilopról is: „Nincs még egy an­tilop, mely pompásabb látványt nyújtana, mint a menekülő kardszarvú antilop“. Embe­rek milliói menekülnek körbe-körbe a földön; az eleje már utolérte a végét. Ki merné ezek­ről a lényekről állítani, hogy körmenetük, amely ha nem egyéb, a hazátlan kétségbeesésé, voltaképpen pompás látvány­! (Még eszébe jut­hat alkalmasint valakinek a rómaiaknak az idők ködébe veszett megoldása a fölösleges emberek eltüntetésére: a havan éven felülieket a Tiberisbe fojtották.) A hiénakölykök és a tevecsikók nyitott szemmel jönnek a világra. (Ez is ugyanabban a könyvben áll.) Sok-sok szem látja mindazt, amit tilos volna; nem nézni, hanem elkövetni. „A kövér- vagy zsírosfarkú juh“ (a juhcsalád téniasszonyai) kifejezésre ausztrál kollégám egyenesen kecskésen mekegni kezdett dühödt felindulásában. Szerintem a tudományos, higgadt búvárko­dásnak árt az efféle kedélyhullámt is. Persze szenvtelenek se legyünk; szívünk helyén ne békasó legyen. Inkább valahogy olyanformán, hogy forró szívünk közvetlen közelében, tár­gyilagos tekintetünk. Azt tanácsoltam neki, hogy számára megfelelőbb lévén a hűvösebb britek lelki éghajlata, próbálja meg átkéretni magát Cambri­dge-be, a Trinity kollégium bir­­kanyájába, amely évszázados hagyomány alapján a tanintézet területén él. Legutóbb PANEK ZOLTÁN ezer diák hősi küzdelemmel mentette meg a nyájat, amikor egy árvíz a létét fenyegette. Van még gyöngédség a majomszabásúakban is. Csak hétköznapokon valahogyan nem jut eszükbe. A minap érdekes leletre (ezt idézőjelbe kellett volna tennem) bukkantam a városi könyvtárban. A MUFON-hálózat könyvtárai egészen újak, komputerizáltak; az Isaac Asi­­mov­ javasolta Globális Komputerizált Könyv­tárhoz kapcsoltak. A Ré-szigeti MUFON­ Inté­­zet is úgy horhatja a legfrissebb információ­kat, mint más a tejet. Már tudom kezelni a visszakeresőt, minél bonyolultabb lesz valami, kénytelen ugyanakkor annál egyszerűbbé válni. Némely elmélet szerint mi vagyunk, „a köztes­ nemzeedék“, az utolsó barlanglakók, a holnapi barlanglakók közvetlen ősei. A múl­tunktól elszakadtunk, de még nem tudunk el­szakadni a jövőnktől, amihez már semmi kö­zünk. Én valahogyan jobban kedvelem a régimódi, mondjam így: hangulatos városi könyvtárat. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett ide ez a folyóirat, a M. Ny., egyetlen példányban, az 1ú12-es évfolyamból. A nem is olyan távoli Noirmoutierből netán? Csupán annyi van rá­írva, elmosódott lila-tintával, hogy egy volt fogoly ajándéka. Ebben a füzetben találtam, a 288. oldalon az alábbi apróságot. Idemáso­lom. NYELVI HALÁLOK: A szabónak elszakad az élete fonala. A kertész a paradicsomba jut. A portásnak megnyílik a mennyország ka­puja. Az órásnak itt az utolsó órája. A kalauz eléri az utolsó állomást. A fogorvos itthagyja a fogát. A színész letűnik az élet színpadáról. A muzsikusnak elszakad élete húrja. Az ügyvéd megkapja az apellálhatatlan végzést. Az anyós az örök hallgatás honába költözik. A boldogtalan megboldogul. A szerelmes utolsót sóhajt. A vegetáriánus a fűbe harap. A teherhordónak könnyű lesz a föld. A darwinista megtér őseihez. Az író kezéből kihull a toll. A közhely és a mindig változni ingerlődő kép akaratlan, de kényszerű összefüggése; egymásba ragadva, szétválaszthatatlanul me­netelnek majd a következő évszázadokban is. Vannak végleges megoldások. Mondhat ki mit akar. Ezek szerint a nyelv akkor fog meghalni, amikor végleg kilóg a nyelve. A nyelvük. A nyelvünk. Kikié. És nem következik el sem a metanyelv metamorfózisa, sem a matematikai nyelv lehetetlen uralma a nyelvek sokfélesé­gén, ami azért szép, mármint a nyelvek vég­telen zenéje, mert csak egyet is elvenni be­lőle, oda a világ. Legalábbis az idáig nagy neh­ezen megőrzött. Ezért egy nő anyaszült meztelenül is még mindig anyanyelve teljes tollazatában pompázik. A lélek csak a nyelven túl vetkőztethető igazin. A kegyetlen megmaradáshoz humorban kell fürödni, az élteti nedvekben lubickolni, nem szamártejben elfeküdni. Szamártej van amúgy­is elég a fejekben. Kotyogása kihallszik; ettől kotyog némely nagyokos — és szépek a buta dámák. Különben Tandori Dezső szerint (aki pedig a pünkösdi tüzesnyelv előhívó-mestere): „Mi­­­­vel hallgatunk is, ha nem a nyelvvel? ■ Itt minden tiszta, patyolattiszta, már-már könyörtelenül áttetsző, rideg-hideg; ha őszin­tébb mernék lenni, megalázóan tiszta. (Köny­­nyű ott tisztának lenni, ahol mindenki az, és ahol nem azért mosakszanak, mert piszko­sak, hanem hogy tiszták maradjanak.) Minden­nek az ára egy rémuralom feltétel nélküli el­ismerése és elviselése. A MHFON­ Intézetben is a takarítónők rém­uralmának korszakát éljük. Ezek a takarító­nők hovatovább elegánsabbak és ápoltabbak, mint a nélkülözhetetlen és veszettül csinos titkárnők. De a felvételi feltételek közül (ami­kor már belemelegedtek az állásba) csupán azt teljesítik egyre tökéletesebben, hogy kifo­gástalan és kellemes megjelenésűeknek kell lenniük. Nem lehet „életkoruk“, ezt a kozme­tika hallatlan ügyességgel elmázolja, elken­dőzi. A takarítást viszont voltaképpen az In­tézd alkalmazottaira és a látogatókra bízzák, velük végeztetik el. Mégpedig: tüsziszegéssel, arcpirítással, szemöldökszigorral, ha kell, han­gos rendreutasítással. Senki sem érezheti biz­tonságban tőlük magát. Mindenütt ott vannak, az idegenek és a házbeliek nyomában egy­aránt. Rikácsoló banyák; a világon a takarí­tónők a leghangosabbak és a legidegesítő­­bb hangiak. Amolygó munkatempójuk közepette naphosszat azt ecsetelik (azt dicsetelik) egy­másnak, megunhatatlanul és meg nem untán, hol, melyik divatos világfürdőhelyen jártak legutóbb, menük, flörtök, toalettek. Megy valaki, azaz belép hozzánk, akit egy­szer már megijesztettek, „rendre szoktattak“, cipőjét már a bejáratnál lehúzza, mint vala­mi mohamedán mecsetben, egyenesen a ra­gyogó fürdőszobák valamelyikébe oson, ott le­húzza a zokniját is, lábat mos, és ha már lá­bat, le is zuhanyoz, aztán mezítláb folytatja az útját, miközben felszedi a talpára, a ned­vességén mégis kimutatható aport, a minden vigyázat ellenére megülő vénasszonypúdert, így a kétlábúak; hát még a magamfajta négy­lábú, akit, még exotikum mivoltomban is, egyenesen lenéznek. Elhatároztam, hogy hasz­nálati utasítást írok az utánam következő meghívottaknak e takarítónőkhöz. Címe: Hasz­nálati utasítás egy rémuralomhoz. A lámafélék minden különösebb külső be­avatkozás és rájuk ripakodás nélkül ürüléküket mindig ugyanarra a meghatározott kupacra ejtik; ha a halom elér egy bizonyos nagysá­got, újat kezdenek. És nem dobálnak szét, szanaszét és szerteszét a világon azonosítható és azonosíthatatlan szemétféleségeket. Már az óceánokon és a tengereken is, például csak műanyagdobozokból milliárdnyit, hogy a gyá­rtatlan messziről gyönyörködő vélhetné boldo­gan úszkáló ásóludaknak vagy fehér darvak­­nak. (Ez utóbbiak sz­áma már mindössze vala­mi száz.) A műanyag eláshatatlan és tenger­mosta örök fehér. Dr. Ray Ericson, a fehér darvak egyik megm­entője szerint: „Mindent meg lehet szer­­..'szteni: gépkocsit, holdjár.,t, zsebtévét, óriási űrállomást, de ha egy élő­lényt kiirtunk, soha senki nem képes arra, hogy újrateremtse". Sebaj: készül már az ember (anyagában) elpusztíthatatlan lélektelen hasonmása, a fej­M# Vg^’lScri mulatságos törtésirtét­"^^SsírPm" a helyi lapban. Russel Mustár (a név valódi; ez nem olyan, mintha én valamely iszós kollégámat Iszeszi­­nek vagy Eszesznek nevezném) portás a kali­forniai Valsita város bírósági épületéb­en Az épület fűtőházában, ahová időnként benéz szolgálat előtt vagy után barátjához, a fűtő­höz, nemrég egy fémdarabot talált, ami erő­sen emlékeztette valami állatra, csak azt nem tudta, milyenre. A fémdarabot mindenesetre hazavitte, amolyan jó lesz még valamire­ alapon. Feleségével, akit mellesleg már rég ki akar cserélni csinosabbra és főleg fiatalabbra, hosz­­szabb ideje nem élt teljesen kiegyensúlyozott házaséletet. De csak nemrég jött rá, hol a bibi. Amikor arról olvasott, hogy az atlantai (Geor­gia állam) Emory University School of Medi­­cine kutatói által végzett kísérletek során a R­ Jezus-majmok az emberekkel meglepő ha­sonlóságokat árultak el a párjukkal való vi­selkedésben: sokkal őszintébben és buzgalma­­sabban örvendenek egy-egy új társnőnek, mint a réginek, és teljesítőképességük is ha­tározott emelkedést mutat. Ennek okáért, amikor egy alkalommal a kel­leténél jobban a pohár fenekére nézett fűtő barátjával, akinek műhelyében ama határozot­tan valami állatra emlékeztető fémdarabot ta­lálta, hazaérvén. Russel Mustár azt kívánta a feleségétől, hogy őt bizalmas kettesben ezentúl Rn­etus Sixtusnak szólítsa, és nem­különben így dicsérje. (A sxtusi kápolnáról is olvashatott valamit.) E fura kívánság kapatos előadásából csakhamar szélvészgyorsasággal elmérgesedő szóváltás lett, ezt követte a tett, illetve a tettlegesség, miközben a feleség az éppen keze ügyébe akadt, határozottan valami állatra emlékeztető fémdarabot is igénybe vette. Nem találta el vele Rhezus Sixtust, csak a hálószoba nagytükrét: a tükör ezer da­rabra esett, a fémdarab viszont felvette vég­leges művészi formáját. — Egy macska — nyöszörögte a fehér ege­ret látó részegeit iszonyatával Russel Mustár. — Egy macskát látok. És akkor már egeret is fogok. — Dehogy látsz te macskát — rebegte bé­­ki­vékenyen a megrémült feleség. — Csak­ugyan macskát látsz. De az kettőnk macskája. Mi szobrásztuk, együtt. — A feleség örült, hogy a tükör megfogta a közéjük roppant macskát, ő pedig nem tett különösebb kárt a férjében. Miután még azon éjszaka helyreállt a csa­ládi béke, elhatározták, hogy az így sikerült vasmacskát (nem tévesztendő össze a hajó­kon szolgálóval) beküldik a legközelebbi kép­zőművészeti kiállításra; annyi ilyest lát ma­napság az ember. Russel Mustár egy talapzat­ra hegesztette, belakkozta , és a hálószobá­ban született macska elindult diadalmas hó­dító útjára. A tréfa nagyszerűen sikerült. A bíráló bizottság „a mű alkotóit a művészet té­ren szerzett különleges érdemeikért " nagydíj­­jal tüntette ki. Nekem az eset dr. Wayne C. Parker ken­­guruszakértőt juttatja eszembe, aki szerint a kenguruk „évmilliókon keresztül felhalmozó­dott roppant nagy tudásprogramjában alig sze­repelnek emberek és emberi alkotások. Az in­telligenciának két fajtája van. Az egyik az egyes példányok tanulási képessége, a másik az a fajta intelligencia, amely változatlan tu­dásként öröklődik. Az előbbi azoknál az élő­lényeknél jelentkezik, amelyeknek nagy kör­nyezeti változások miatt (pl. jégkorszak) jelen­tős átállási képességekre kellett szert tenniük Ezeknél a közösség védelme alatt az egyedek akár hibázhattak is. Az öröklődő intelligen­ciájú élőlények viszont alig változó környezet­ben élnek, és ha hibáznak, azonnal halállal kell lakolniok.“ (A feketeorrú huszármajom, a vörös bőgósmajom — esetleg a macska rúgja meg: ez elég bonyolult.) Ezért szeretnék ellesni az emberek a titkain­kat? De akkor miért nem köszöntik így „a meglepően embermódra viselkedő“ majmokat: „Dicsértessék a Rhezus Sixtus?“ Juan­ Hvang, az okos kínai utazó, akinek a lelke is okos volt és az esze gyöngéd, megható fénnyel szór­ta be az i.sz. VII. századot, mindenki lelkére kötvén, hogy a tíz legfőbb okosság megszívle­­lése mellett, résztvevő szívvel figyelje az álla­tok életét. • Mint említettem, a Ré-szigeten sok a sza­már; minden szamárfőre körülbelül három ember esik, ami valószínűleg világcsúcs. Ebben még nem volna semmi különös. A szo­katlan az, hogy valamiféle, immár kideríthe­tetlenül homályos hagyomány alapján a sziget szamarai kivétel nélkül kockás vagy csíkos anyagból készült nadrágban járnak, azaz né-i­ szára nadrágban, a háton is átvetve, bal­oldalt gombolódik. A szigeten valaha sok volt a mocsár, és a szúnyoghad bizony szüntelenül támadta a szegény állatokat. A sziget paraszt­jai, hogy állataik — munkatársaik és baráta­ik — sorsán némileg könnyítsenek, rendszere­sítették ezt a „munkaruhát“. Manapság már megszeghetetlen hagyomány a bizarr elegan­cia — és egyéb is, amit rögtön elmondandó vagyok, csak előbb egy otthoni, Kárpát-me­dencei, idevágó emlékemet mesélem el. _ _ A fáik m­osarak-cserjéjéhez és legelőkörze­­téhez legközelebb eső faluban élt szarvcsírázó báránykoromban (maflaságom első időszaká­ban) egy Papp Miklós nevű juhász a Zoli név­re hallgató szamarával és fölötte vallásos, ama haspók református esperes midőn­ beszédeibe­­hangjába valósággal belebolondult feleségével. A pap ajtajára szerényen mindössze az volt kiírva, hogy lelkész, pedig fiatalabb korában inkább festész volt. Hatalmas szál ember volt Papp Miklós, ak­kora szárnyfesztávolság­i bajusszal, hogy időn­ként meglehetősen mátyásán azzal egyensú­lyozta magát hazafelé. Feleségét olyannyira terette, hogy érte az első világháború végén m­egsz­ökvén a szibériai hadifogságból, Japá­non és az Egyesült Államokon keresztül, tehát (Egy mafla muflon megvilágosodásai) és .► c c­­a N « •0) ca a N tn majd idejük arcán a fintort elég ijesztővé igazítani. A jelenlétben és a távjelenlétben — egyszerre. ..Távjelenlét­, amit Marvin Minsky ígér, ha álmai testet ölthetnek majd. Távje­lenlét? Amikor már alig vannak jelen ott is,, ahol elevenen.

Next