Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-07-29 / 30. szám

MOLNOS LAJOS Morfondírozó Csokor­nyi „világrekordról“ olvastam minap, amelyeket a lapszerkesztő, gondolom, ama híres-nevezetes „leg“-ek köny­véből válogatott össze. Rop­pant érdekes és tanulságos dolgokat tudhattam meg ebből a válogatásból. Például, hogy hány óra a csókolódzás világ­rekordja, s mennyi a féllábon állásé, a két kézen járásé, a fejenállásé, a fütyölésé, az egyvégtében éneklésé, ki­­ sörivás pillanatnyi „világbaj­noka“, ki a kolbászevésé, ki tud a világon a legmesszebbre köpni, s a jó ég tudja, még mi mindenféle lehetetlenséget elművelni, mégpedig „világ­csúcson“. Az embernek eláll a lélegzete, beleszédül a feje, nem annyira a „világcsúcsok“, — hanem inkább annak okán, hogy mi mindenre, mennyifé­le — enyhén szólva — marha­ságra képesek vagyunk mi, gyarló emberek, csakhogy ne­vünk „világgá röppenjen“, be­kerüljünk egy-egy ilyen kétes megvalósításokat felsorakozta­tó „leg"-ek könyvébe, hogy ír­jon rólunk néhány sort a bul­vársajtó, esetleg fényképünket is közöljék, amint éppen az új világrekordot jelentő kilenc­­venkilencedik patkószeget rág­csáljuk nagy élvezettel, bicik­link utolsó csavarját nyelhes­sük lefelé jó étvággyal, s a biciklievés újdonsült világbaj­nokaként vagy egy hosszú rúd tetejébe kapaszkodva örökítse­nek meg, „varjúságunk“ öt­­venkilencedik s karón­ ülő vi­lágbajnok voltunk első félórá­jában stb. Micsoda hatalmas akarása a minden áron való ki/feltűnésnek, mekkora elha­tározás, minő konok kitartás! (Mert bizony manapság „legy­­nek lenni bármiben is, csep­pet sem könnyű dolog!) Gon­doljuk csak el, mennyit, hány keserves-kínos órán át kellett edzenie annak az erőteljes fi­atalembernek, aki elhatározta, hogy ha már egyébben nem tudott kiválni, emlékezeteset alkotni, hát akkor legalább a fe­jen­ állásban (vagy a két ké­zen járásban) lesz a világ leg­jobbja! És mekkora lélek, mi­lyen nagy elhatározás kell ah­hoz is — hogy a gyomorról ne is beszéljünk —, hogy valaki nekifogjon és „szőröstűl-bőrös­­tül“ elfogyasszon egy közönsé­ges biciklit, mégpedig a vilá­gon a legrövidebb idő alatt! Olvasom ezeket a furcsa és „nagyszerű“ világrekordokat, a csúcstartók neveit, s lassacs­kán, szinte észrevétlenül pi­ronkodó restellkedés vesz erőt rajtam. Darabig még nem tu­dom, mi e lehangoló érzés o­ka, aztán rájövök, hogy tu­­lajdonképpen a kilencvenhar­­madik életévét taposó nagya­pám — s a hozzá hasonlók — miatt restellkedem. Akik oly kevésre vitték az életben. Mert nézzük csak az én nagy­apám hosszú életét. Még egy falu­bajnokságig sem vitte. Sem távolra lökésben, sem felállásban, sem karan-gu­b­basztásban, de még kolbásze­vésben sem. Végigcsináltattak vele (is) két világháborút, fel­nevelt egy sor gyermeket, vi­­lágéletében hajszolta magát, csakhogy nagyobbacska darab kenyér kerüljön az asztalra, legyen a gyermekeknek ruha, lábbeli, tavasztól őszig a föld­del viaskodott, télen pedig vasúti talpfát faragott a Har­gita erdőségeiben, olyan-ami­lyen kalyibákban töltvén a csikorgó teleket. És észre sem vette, eltelt az élet, túlvan már a kilencvenen, tesz-vesz a ház körül, s eszébe sem jut, hogy másként is „szervezhet­te“ volna az életét, hogy eset­leg pökő-bajnok lehetett vol­na, vagy két kézen járó re­korder ... Róla, bizony, soha nem írtak az újságok. De hát miért is írtak volna? Igazán semmi különlegeset nem vitt véghez az életben. Végezte be­csülettel, sokszor emberfeletti igyekezettel az éppen soron levő munkát. És mi ebben a rendkívüli, a „lég“? Semmi. S lám, én mégis és mindig ki­csit büszke voltam rá, egy ki­csit mindig „leg“-nek tartot­tam: a legjobb kaszásnak az utcánkban, a legjobb aratók egyikének, a legjobb sikerfa­­ragók közül valónak és így to­vább. És akkor most rá kell döbbennem, hogy micsoda „nevetséges“ „leg“-ek ezek, s hogy micsoda szürke kis em­ber volt és maradt ez az én nagyapám (is), és milyen föld­közeliek, szürkék voltak a vá­gyai is, soha nem akart sem­miben „bajnok“ lenni, még legalább a távolra köpésben sem! Egész életében kapált, kaszált, szántott, vetett, sípért faragott, gyermekeket nevelt, iskoláztatott, birkózott a családi gondokkal, lemondván sokszor még a vasárnapokról is, lemondván a féldeciről és sok-sok mindenről. Nem is lett híres ember belőle. Mert az ilyen „leg“-ek könyveinek a szerkesztőit sohasem is érde­kelték, hogy ki a legjobb ka­szás, ki a legjobb sikerfara­­gó, legkiválóbb arató, ki tud a legtöbb mindenről lemonda­ni, csakhogy a családnak min­dig és minden szüksége sze­rint meglegyen. Mindezek rop­pant hétköznapi dolgok, nincs bennük semmi fantázia, de megenni az utolsó csavarig egy biciklit, napokig egy ka­ró tetejében ücsörögni, az igen, abban már van elkép­zelés! Bármennyire is fáj, be kell látnom, hogy mindezen „le­­gesleg“ a teljesítmények mel­lett az én nagyapám sok-sok évtizedes szorgoskodása való­ban semmiség. Próbálom is le­beszélni magamat arról a ki­csinyke büszkeségről, amelyet papom iránt érzek, csak egye­lőre még az a végzetes bajom, hogy — nyilván, téves szel­lemben történt neveltetésem miatt — többre becsülök egy közepes kaszást is tucatnyi köpő, sörivó, kolbász- és bi­cikliévé, karó tetején ücsörgő „világbajnoknál“. De lehet, hogy­ idővel kinövöm ezt a té­ves felfogásomat, s leszek még én is a legkukkabbra pökés abszolút világbajnoka. S ha nem, hát az sem baj. Csak legalább egészség legyen, s melléje mindig egy darab le­kaszálni, megkapálni való por­ció ... Megjött Anna néni SZENYEI SAN­DOH RIPORTJA Ő nem csenget, mint bárki más vendég, hanem kopog; olyan halkan, hogy rendsze­rint a fiam figyel fel reá csak, ő is szól ilyenkor, rám­mosolyogva: „Megjött Anna néni“. Anna nénit szeretik a gyer­mekek, s ő is szereti a gyer­mekeket, úgy, a maga mód­ján, tisztelve. A gyermekeket magázza, tanácsokat nem ad nekik, nem figyelmezteti őket soha semmire, meséket nem tud, viszont szívesen mesél igaz történeteket lekötőkről, a szeretőjükért gyilkolni, de meghalni is tudó legényekről gyújtogatókról — gyanítom, ezért is szeretik a gyermekek. Anna néni nyolcvannégy éves, de nagyszerűen bírja magát, ma is mosásból-vasa­­lásból-takarításból él, ugyan­azokhoz a házakhoz jár már évek óta, munkájáért, némi pénzen kívül, enni is adnak neki; amikor kifárad, haza­megy Ürmösre, néhány napot pihen, aztán visszajön dol­gozni. Nálunk Anna néni se nem más, se nem takarít, hozzánk látogatóba jár. A télen Ürmösön voltam, ott találkoztam vele először, a községi néptanács kapujá­ban állt reggel nyolc órakor, talpig fekete alakjára figyel­tem akkor fel, s hogy délben tizenkét óra tájt is ugyanazon a helyen találtam, megszólí­tottam. Elmondta, hogy faadagját nem kapta még meg, ebben az ügyben áll itt. Délután há­romkor már égett a tűz An­na néni szobájában, vendége voltam, az ágyon ültem, An­na néni az ajtóhoz lapulva állt, nehezen fértünk ketten a pár négyzetméternyi, ágy­­gyal, kisasztallal, kályhával és kredenccel megtöltött szo­bában. Keveset ültem, azzal vál­tunk el, hogy ha bent jár a városban, felkeres. S azóta kétszer, háromszor is jön min­den hónapban. Amikor elő­ször jött, munkát kért, mond­tuk neki, mi magunk mosunk, vasalunk, takarítunk; azt mondta: ne essünk tévedés­be, ő a munkával csak tarto­zást akar törleszteni, nem fo­gadna el érte pénzt; mondtam neki: nem estünk tévedésbe. De ő akkor sem siet tovább, mondta; ha meg nem harag­szunk, ül egy keveset, legfel­jebb beszélgetünk. Semmi ha­rag, mondtam, üljön nyugod­tan. S azóta kétszer, három­szor is jön minden hónapban; nem csenget, mint bárki más vendég, hanem kopog, olyan halkan ... „Megjött Anna néni“ — mondja a fiam, és rám moso­lyog. Ajtót nyitok, csakugyan An­na néni. Talpig feketében, s hogy rámnéz, látom, szeme is fekete, ráncfoglalatba ékelt antracit. Ülünk. Anna néni kétespa­lacsintát rágcsál, a gyermekek a közelébe húzódva figyelik szótlanul, magam pedig azon gondolkodom: hónapok óta is­merem ezt az öregasszonyt, otthonában is jártam, s alig­­alig tudok róla valamit. Amit tudok: Nyárádi Annának hív­ják (de szép neve van!), nyolc­vannégy éves — és nincs sen­kije. Egyedül él, jövedelme az, amit mosással-vasalással keres... Beszélt ő nemegy­szer a gyermekeknek régvolt dolgokról, de azoknak a tör­téneteknek a hőse mindig más volt, sohasem ő; hirtelen ötlettel mondom a gyermekek­nek: „Üljetek le ti is, Anna néni pihen egy keveset, aztán mesélni fog. Saját magáról Elmondja nekünk az életét. Igaz, Anna néni?“ Anna néni fekete szegélyes zsebkendőt húz elő fekete szoknyája ráncai közül, meg­­törli a száját, megtörli ujjait, aztán rámpillant: „Magamról beszéljek?“ — kérdi. „Igen“ — mondom. „Már azt, amire igencsak emlékszem“ — szól Anna néni kis idő után. „Azt“ — bólintok. „Én, kedveskéim, mintha nem is lettem volna gyer­mek ... Ott volt a külső és a belső birtok, meg a mar­hák, meg más állatok a ház körül; dolog volt látástól va­­kulásig, amióta az eszemet tudom. Iskolába el-elmentem, de a szüleim is jobban örül­tek annak, ha otthon ügyes­­kedek ... Gyermekkoromban minden állat értette a sza­vam ... S én szívesen húzód­tam hozzájuk ... Aztán arra emlékszem, hogy már nagyle­ány voltam, lehettem tizenhat éves, ott hancúroztunk a fiúk­kal a templom udvarán, az egyik fiú megütött, olyan rossz helyen, hogy meg kel­lett operáljanak, s gyermeket soha nem szülhettem ... Ezt tudták a legények a faluban, kerültek is, kinek kellettem én? Már huszonkét éves vol­tam, amikor hazajött Huszár András, a csendőr, ő valósá­gos ürmösi volt, hazajött és azt mondta: Jössz-e velem, Anna. Hogyne mentem volna, amikor ő volt az első, aki hí­vott! Nem sokat éltünk együtt, igaz, tizenöt napot csak, nekem nem válott be az ember, s neki is menni kellett, hadd menjen ... Har­minckét éves voltam, amikor Lázár Pista nyilatkozott: hoz­zá megyek-e feleségül? Hogy mondtam volna neki ellent, amikor már három éve járt hozzám? Pedig az anyja — Gerő leány volt! — tiltotta tőlem, csak hát Pista vállalt. S ha, ugye, vállalt... Még ak­kor is, ha az anyja olyan csa­lódottan nézett reám mindig, mint varjú az üres dióra.. Hanem ez az ember, mármint Lázár Pista, igen nagytörvé­­nyű ember volt. Sok mindent el kellett nézni neki a békes­ség okáért... De nem is élt sokat... Ötvenkét éves vol­tam, amikor Lázár Pista el­hagyott, három évig porolták aztán egymást egy másik asz­szonnyal, de akkor meghalt. Nyugodjék, nagy törvényű em­ber volt... Pedig amíg együtt éltünk, jól éltünk. Már úgy értem, hogy nem zavart sem­mi és senki, messze voltunk a szülőfalumtól, Erkeden. Lá­zár Pista pályaőrséget vállalt a vasútnál, s engem is alkal­maztak, ott éltünk a sínek mellett, erdő mellett, patak mellett, egy kis házikóban; libákat tartottam, kacsákat, tyúkokat, csend volt, nagy csend és nyugalom, mert én soha, de soha nem feleseltem vissza Lázár Pistának. .. . Hogy elhagyott, mit tehet­tem mást, még volt anyám, még élt, volt aki haza vár­jon. Várt is, ennem adott, gúnyát is adott, csakhát azok nagyon nehéz idők voltak, sokáig nem várhattam tőle mindent. Egy nap a tarisznyába kapasz­kodtam, és bejöttem a város­ba ... Az utcákon, a piacokon érdeklődtem a nagyságoktól, nem kell-e segítség, mert én sok mindenhez értek. Kellett. Dolog mindig volt. Először csak a mosást bízták rám, aztán, mert akaratoskodtam, hogy tudok, a vasalást is. Máshol csak takarítottam. Meg voltak elégedve a munkám­mal. Visszavártak mindig. S én jöttem is mindig, éppen csak hazaszaladtam, vittem magammal ezt-azt, ennivalót, meg a kis pénzt, amit kap­tam, és siettem is vissza, mert, ugye, vártak ... Közben elhalt az anyám, később a testvérem is, már nem volt szükség arra, hogy siessek, mert várnak haza ... Na de fogyott az erőm, s most már csak többet járok haza, mint valamikor tettem. Akkor­ vittem, azért siettem... Ma­ kell pihenjek, mert fáradok... Pedig ma már senki, de sen­ki nem vár a faluban ... Egyedül maradtam, én, Nyá­rádi Anna ... Egyedül, talpig feketében ...“ Gyermekeim egymásra néz­nek, a fiam csalódottan von vállat, de aztán felvillanyozód­­va megszólal: „A gyújtogatót is mondja el, Anna néni!“ Az öregasszony sóhajt, majd vi­zet kér; a fiamat szalasztom a konyhába vízért. Iszik, na­gyon mohó kortyokban iszik Anna néni, visszaadja a po­harat a mellette álló fiúnak, keze fejével végigtöröl a szá­ján, újra sóhajt, aztán mesél­ni kezd — a gyújtogatóról... Szedd a lábad! — hökken be­léd gyermekkorok magasából (vagy mélyéből) a nógatás, a több­ mint­ parancs, szedd a lábad, motyogod a melletted magnót futtató keresztfiadnak, szedd, s irány az ezerszer be­járt (bejáratlan) út... órányi út az egész, a következő já­rattal szembetalálhatod ma­gad, egyik a másikat kereszte­zi — fölvehet akár a Létom felől közeledő, akár a Várfal­va irányából jövő, csak épp szedd a lábad, csikóra, hogy­ha többet búcsúzkodtál a kel­leténél, ha visszatértél ugyan­annyiszor, akárha hajdani nagylombú eperfáidtól vennél örök búcsút... Szedd a lá­bad! Hogy nem várt be a jó­­előre megbeszélt busz — Is­tenem, mért lenne homályo­sabb ettől a pillanat egy, az emlékezésre kényszerítő, in­kább azon légy, hogy minél közelebb kerülj a városhoz, onnan majd a lehetséges utol­só járatot is elcsípni, tovább. Most, ma, amikor falusi utcák egész sorát vásárolja fel a város, s ezúttal nem ipari te­rületeknek! Fuss hát, a fák, a gyepes telkek, az utcák úgy­is ittmaradnak. Szedd a lá­bad, irány a szomszédos falu, ismerős, régi út, maréknyi föl­diepret ha elmajszolhat az ember ennyi járó­ időig, nem többet, gyalog is beérsz, me­zítláb is hányszor megtetted már , mit nyavalyogsz! Igaz, tűz a nap, nyárközép, valahol aratnak a gépek, korai tarló­ról fúj a szél, s fullasztó a rekkenőség, akárha energia­fölösleggel fordulnának az órák ... Ott őgyölögsz cséplő­gépek törökhalmai közelében, ebédet viszel az alig két év­vel idősebb cséplőmunkás bá­tyádnak, bő rántásos leves­ételt, alighanem zöldpaszulyt, néhány palacsintával és piru­ló barackkal, ott őgyölögsz, s ha nem kiabálnák túl a dob zakatáját, talán reád borulna a zsákosztag, a kvótának ki­készített ... Tűz a nap, totyog az égsátor mennyezetén, ara­szol. Szedd a lábad! Kinn vagy már a Mocsár (pedig igen-igen kiszikkadt határrész) hátán, balra a román temető, aztán a falu szélét jelző pléh­­krisztus, utána a keskeny út — egykori „leckék“ előtti han­gulatok idézője. Hétkor indul­tál itthonról, nyolc már az is­kolapadokban kapott — a (emlékképek vissza­útján) szomszéd faluban, akkor is gyermekhiány-járvány döcö­gött át e vidékeken, a fizikát, kémiát már a néhány falu „terméséből“ összebarkácsolt kövendi iskolában kezdtük tanulni ... De a történelmet is. Megállt a nagy kocsi, nyitották a kaputokat, hát ül­jön be, öreg, és körbe a fa­lut ablaktalan pléhdobozban, no, most szálljon ki, öreg! Nem írja alá — akkor haza azzal a kölökkel, nem ilyen fattyaknak való az internátus! Hát üljön be, öreg ... no, szálljon ki, öreg, nem ilyen embereknek való az egyetem se!... Szedd a lábad! Iste­nem, vajon honnan tudnak mindent az emberek, utolsó véka lisztedre is rábukkan­nak. Balra a román temető, aztán a falu szélét jelző pléh­­krisztus, aztán a hosszú Mo­­csár-út, jobbra a Liliomos, közvetlen utána a kaptató a cigánytemetővel... Tűz a nap. Talán Balázs Ferenc épp itt, a liciombokrok tövisébe zu­hant bele a félmázsás vetítő­gép súlyától agyonnyomottan — Lőrinc bácsihoz menet, vagy Csongvaytól jövet, de itt, félúton — dolgavégezetle­­nül. Nyomasztó lehet (és az!) a köztesség-tudat: fél utadat hagytad magad mögött, ugyan­annyi még hátra van. És föl­kapaszkodott esésében, bizo­nyára fölkapaszkodott vagy utánakapott ama egyetlen bi­zonyosságnak, hogy estében is tennie kell valamit az esen­dőnek, tenni, naponta tenni­­csinálni valamit — nem ele­gendő csupán az ige vasárna­ponkénti hirdetése a kapálás­ban, ültetésben megrokkant hátúak előtt; ezért cipelte vi­­lágokat­ hozó vetítőjét szerte a vidéken, mert különben hibás kerék csúszik a nagy szerke­zetbe... Szedd a lábad! Tud­ta, igen-igen jól tudta Ba­lázs Ferenc, hogy bekerült már az a hibás kerekecske, különben (és ezt meg is fo­galmazta) minek azt követel­ni tanult koponyáktól, hogy szófogadó-jámbor engedelmes­­kedőkre, kucsmabillentő a­­tyámfiaira faragják városok­­falvak népét — és mindezt tegye, ugyebár, iskolamester és paptanító egyaránt. Tudta, igen-igen jól tudta — és fá­radhatatlan terjesztette —, kinek és miként kell a ke­zébe adni ama szerkentyűt; egy Széchenyi égett el benne az Aranyos menti liolombok­rok tövis-szorításában. ......így értelmezem a tudathasadt ge­nerációk permanenciáját, mert hát a feltétlen jámbor­­ságra­ nevelés olvasókönyve annyira elferdíti ajkunkat, hogy képtelenek leszünk a­, igazság értelmes kimondásá­ra ...“ Szedd a lábad, tűző a nap, nem itt a helye — és ideje sem — a bölcsködés­­nek! Minden járműről lema­radsz! És különben is hajda­ni képsorok újrapörgetése ez; kiszikkaszt az örökös emléke­zés (!), még ha mindennél éle­sebben is élnek azon a pötty­­nyi sárga folton, szemed fé­nye mögött a szülőföld képes­­színei. A kerülőutak, a tiltott erdővágások, az elrejtett első szorongások, alighanem az az olvasókönyvet cipelő vézna kölök is, aki naponta bejár­ta volt ezt az­ utat... És az első kitalált történetecskék, melyeket nem árultál el sen­kinek, nehogy füllentőnek ti­tuláljanak. (B-t félholtan sze­dik le a hajóról. Sem csomag­ja, sem emlékezete. Aztán Clevland bányáiba kerül. Már van családja, de nincs emlé­kezete, úgy él, mint tiszta­ fe­hér papírlap. Kik vagyunk, honnan jöttünk? — kérdi az apát, B-t halálos ágyán Mi­­chel, az­ egyetlen fiú. Kocsonyás tekintet a válasz. És B. Mi­­chel kiműti a halott apa sze­méből a pár retinát, ebből fényképezi-nagyítja ki egy is­meretlen táj képeit...) Szedd a lábad! Ne búcsúzkodtál vol­na olyan hosszadalmasan, úgy­is visszatérsz a két öreghez, ha nem is elégszer, de visz­­sza, hozod a kiló cukrot, a két kenyeret, az olajat, mint aki jámbornak-erényesnek ne­veltek Spinoza ismerete nél­kül is; cipekedsz a városból, de vajon észreveszed-e, hogy az érkezések utáni távozások valamennyiével kifosztottab­­ban marad hátra az­ udvar... Tűz a nap, kegyetlenül tűz. Ez már a cigánytemető. Azon a halmon jókora lyuk táton­gott. Csak épp eltakarták két ásónyomnyira a kisdeg kopor­sót — beleköltözhettek a ló­darazsak, akárha pokol kémé­nyéből, gomolygott ki e lyuk­ból a felbolygatott sereg; me­nekültünk is, mint török elől... Már látni a kövendi torony csillogó süvegét, szem­­pillantással arrébb Rákos, fé­lig a völgybe süppedve, mö­götte a mészkövekbe kapasz­kodó Várfalva s a ködlő To­­rockói Hegyek. De meglehet, hogy a Kelemen Havasok sziklái, a kénostetői legelők vagy a lovakat őrző Bekecs vonulata ... Hát szedd a lá­bad! Hogy hamarabb (és ide­jében) visszatérhess. BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN Lyukasóráim CORNEL UDREA D E A IN I I C I T I A E Egyazon otthon édes hegy- és vízrajza írva mindkettőnk tenyerébe. S hogy mélyen összeköt az ősi sorsközösség: történelmünk tanítja és éltetőnk, az áldott anyaföld. Iker csillag vezérelt a századokon át, egyazon páros emlő bő forrása nevelt fel, a méltóság, a hűség okos parancsszavát magunkba szívtuk már az anyatejjel. Bárhogy nevezd a vágyat, egyazon vágy marad, s úgy tölti el a kebled, akárcsak az enyémet. Együtt sírtunk, nevettünk, együtt vár a szabad, az emberi világ, az igaz élet. Megdobál még sarával némelykor a hazugság, drága hon, s a galád szó együtt sajog nekünk, de elválasztjuk bátran a konkolytól a búzát: együtt sírtunk, nevettünk, együtt védelmezünk. Értjük egymást: szívünkbe úgy száll egymás beszéde, mint bölcsődal a gyermek édes álma fölött — a méltóság, a hűség tart össze és a béke és éltetőnk, az áldott anyaföld. ONISMERE­T Semmit sem tudsz a kútról, ha nem tudod, ki ásta, ha felbuzgó vizéről nem beszéltél vele. Történelem ez is már: a császár új ruhája — itt csak a bölcs, a józan tettnek van hitele. Csak a süket nem érti, mitől nagy Paganini. Te légy mindig fogékony, a lényeget keresd, tanulj a fénybe nézni, tanulj küzdeni, hinni s szeretni a körötted virágzó életet. Hegyeket mozgatott meg erőd s az én erőm egy­ közös akarattól szilárdan egybefonva. Megosztottam a sorsom veled, s reménykedőn néztél te fel kigyuló szerencsecsillagomra. Ugyanazon kenyérből eszünk itt valahányan: gyermekhad áll köröttem, s látom, te folytatódsz az unokákban... VERESS ZOLTÁN fordításai

Next