Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-29 / 30. szám
MOLNOS LAJOS Morfondírozó Csokornyi „világrekordról“ olvastam minap, amelyeket a lapszerkesztő, gondolom, ama híres-nevezetes „leg“-ek könyvéből válogatott össze. Roppant érdekes és tanulságos dolgokat tudhattam meg ebből a válogatásból. Például, hogy hány óra a csókolódzás világrekordja, s mennyi a féllábon állásé, a két kézen járásé, a fejenállásé, a fütyölésé, az egyvégtében éneklésé, ki sörivás pillanatnyi „világbajnoka“, ki a kolbászevésé, ki tud a világon a legmesszebbre köpni, s a jó ég tudja, még mi mindenféle lehetetlenséget elművelni, mégpedig „világcsúcson“. Az embernek eláll a lélegzete, beleszédül a feje, nem annyira a „világcsúcsok“, — hanem inkább annak okán, hogy mi mindenre, mennyiféle — enyhén szólva — marhaságra képesek vagyunk mi, gyarló emberek, csakhogy nevünk „világgá röppenjen“, bekerüljünk egy-egy ilyen kétes megvalósításokat felsorakoztató „leg"-ek könyvébe, hogy írjon rólunk néhány sort a bulvársajtó, esetleg fényképünket is közöljék, amint éppen az új világrekordot jelentő kilencvenkilencedik patkószeget rágcsáljuk nagy élvezettel, biciklink utolsó csavarját nyelhessük lefelé jó étvággyal, s a biciklievés újdonsült világbajnokaként vagy egy hosszú rúd tetejébe kapaszkodva örökítsenek meg, „varjúságunk“ ötvenkilencedik s karón ülő világbajnok voltunk első félórájában stb. Micsoda hatalmas akarása a minden áron való ki/feltűnésnek, mekkora elhatározás, minő konok kitartás! (Mert bizony manapság „legynek lenni bármiben is, cseppet sem könnyű dolog!) Gondoljuk csak el, mennyit, hány keserves-kínos órán át kellett edzenie annak az erőteljes fiatalembernek, aki elhatározta, hogy ha már egyébben nem tudott kiválni, emlékezeteset alkotni, hát akkor legalább a fejen állásban (vagy a két kézen járásban) lesz a világ legjobbja! És mekkora lélek, milyen nagy elhatározás kell ahhoz is — hogy a gyomorról ne is beszéljünk —, hogy valaki nekifogjon és „szőröstűl-bőröstül“ elfogyasszon egy közönséges biciklit, mégpedig a világon a legrövidebb idő alatt! Olvasom ezeket a furcsa és „nagyszerű“ világrekordokat, a csúcstartók neveit, s lassacskán, szinte észrevétlenül pironkodó restellkedés vesz erőt rajtam. Darabig még nem tudom, mi e lehangoló érzés oka, aztán rájövök, hogy tulajdonképpen a kilencvenharmadik életévét taposó nagyapám — s a hozzá hasonlók — miatt restellkedem. Akik oly kevésre vitték az életben. Mert nézzük csak az én nagyapám hosszú életét. Még egy falubajnokságig sem vitte. Sem távolra lökésben, sem felállásban, sem karan-gubbasztásban, de még kolbászevésben sem. Végigcsináltattak vele (is) két világháborút, felnevelt egy sor gyermeket, világéletében hajszolta magát, csakhogy nagyobbacska darab kenyér kerüljön az asztalra, legyen a gyermekeknek ruha, lábbeli, tavasztól őszig a földdel viaskodott, télen pedig vasúti talpfát faragott a Hargita erdőségeiben, olyan-amilyen kalyibákban töltvén a csikorgó teleket. És észre sem vette, eltelt az élet, túlvan már a kilencvenen, tesz-vesz a ház körül, s eszébe sem jut, hogy másként is „szervezhette“ volna az életét, hogy esetleg pökő-bajnok lehetett volna, vagy két kézen járó rekorder ... Róla, bizony, soha nem írtak az újságok. De hát miért is írtak volna? Igazán semmi különlegeset nem vitt véghez az életben. Végezte becsülettel, sokszor emberfeletti igyekezettel az éppen soron levő munkát. És mi ebben a rendkívüli, a „lég“? Semmi. S lám, én mégis és mindig kicsit büszke voltam rá, egy kicsit mindig „leg“-nek tartottam: a legjobb kaszásnak az utcánkban, a legjobb aratók egyikének, a legjobb sikerfaragók közül valónak és így tovább. És akkor most rá kell döbbennem, hogy micsoda „nevetséges“ „leg“-ek ezek, s hogy micsoda szürke kis ember volt és maradt ez az én nagyapám (is), és milyen földközeliek, szürkék voltak a vágyai is, soha nem akart semmiben „bajnok“ lenni, még legalább a távolra köpésben sem! Egész életében kapált, kaszált, szántott, vetett, sípért faragott, gyermekeket nevelt, iskoláztatott, birkózott a családi gondokkal, lemondván sokszor még a vasárnapokról is, lemondván a féldeciről és sok-sok mindenről. Nem is lett híres ember belőle. Mert az ilyen „leg“-ek könyveinek a szerkesztőit sohasem is érdekelték, hogy ki a legjobb kaszás, ki a legjobb sikerfaragó, legkiválóbb arató, ki tud a legtöbb mindenről lemondani, csakhogy a családnak mindig és minden szüksége szerint meglegyen. Mindezek roppant hétköznapi dolgok, nincs bennük semmi fantázia, de megenni az utolsó csavarig egy biciklit, napokig egy karó tetejében ücsörögni, az igen, abban már van elképzelés! Bármennyire is fáj, be kell látnom, hogy mindezen „legesleg“ a teljesítmények mellett az én nagyapám sok-sok évtizedes szorgoskodása valóban semmiség. Próbálom is lebeszélni magamat arról a kicsinyke büszkeségről, amelyet papom iránt érzek, csak egyelőre még az a végzetes bajom, hogy — nyilván, téves szellemben történt neveltetésem miatt — többre becsülök egy közepes kaszást is tucatnyi köpő, sörivó, kolbász- és bicikliévé, karó tetején ücsörgő „világbajnoknál“. De lehet, hogy idővel kinövöm ezt a téves felfogásomat, s leszek még én is a legkukkabbra pökés abszolút világbajnoka. S ha nem, hát az sem baj. Csak legalább egészség legyen, s melléje mindig egy darab lekaszálni, megkapálni való porció ... Megjött Anna néni SZENYEI SANDOH RIPORTJA Ő nem csenget, mint bárki más vendég, hanem kopog; olyan halkan, hogy rendszerint a fiam figyel fel reá csak, ő is szól ilyenkor, rámmosolyogva: „Megjött Anna néni“. Anna nénit szeretik a gyermekek, s ő is szereti a gyermekeket, úgy, a maga módján, tisztelve. A gyermekeket magázza, tanácsokat nem ad nekik, nem figyelmezteti őket soha semmire, meséket nem tud, viszont szívesen mesél igaz történeteket lekötőkről, a szeretőjükért gyilkolni, de meghalni is tudó legényekről gyújtogatókról — gyanítom, ezért is szeretik a gyermekek. Anna néni nyolcvannégy éves, de nagyszerűen bírja magát, ma is mosásból-vasalásból-takarításból él, ugyanazokhoz a házakhoz jár már évek óta, munkájáért, némi pénzen kívül, enni is adnak neki; amikor kifárad, hazamegy Ürmösre, néhány napot pihen, aztán visszajön dolgozni. Nálunk Anna néni se nem más, se nem takarít, hozzánk látogatóba jár. A télen Ürmösön voltam, ott találkoztam vele először, a községi néptanács kapujában állt reggel nyolc órakor, talpig fekete alakjára figyeltem akkor fel, s hogy délben tizenkét óra tájt is ugyanazon a helyen találtam, megszólítottam. Elmondta, hogy faadagját nem kapta még meg, ebben az ügyben áll itt. Délután háromkor már égett a tűz Anna néni szobájában, vendége voltam, az ágyon ültem, Anna néni az ajtóhoz lapulva állt, nehezen fértünk ketten a pár négyzetméternyi, ágygyal, kisasztallal, kályhával és kredenccel megtöltött szobában. Keveset ültem, azzal váltunk el, hogy ha bent jár a városban, felkeres. S azóta kétszer, háromszor is jön minden hónapban. Amikor először jött, munkát kért, mondtuk neki, mi magunk mosunk, vasalunk, takarítunk; azt mondta: ne essünk tévedésbe, ő a munkával csak tartozást akar törleszteni, nem fogadna el érte pénzt; mondtam neki: nem estünk tévedésbe. De ő akkor sem siet tovább, mondta; ha meg nem haragszunk, ül egy keveset, legfeljebb beszélgetünk. Semmi harag, mondtam, üljön nyugodtan. S azóta kétszer, háromszor is jön minden hónapban; nem csenget, mint bárki más vendég, hanem kopog, olyan halkan ... „Megjött Anna néni“ — mondja a fiam, és rám mosolyog. Ajtót nyitok, csakugyan Anna néni. Talpig feketében, s hogy rámnéz, látom, szeme is fekete, ráncfoglalatba ékelt antracit. Ülünk. Anna néni kétespalacsintát rágcsál, a gyermekek a közelébe húzódva figyelik szótlanul, magam pedig azon gondolkodom: hónapok óta ismerem ezt az öregasszonyt, otthonában is jártam, s aligalig tudok róla valamit. Amit tudok: Nyárádi Annának hívják (de szép neve van!), nyolcvannégy éves — és nincs senkije. Egyedül él, jövedelme az, amit mosással-vasalással keres... Beszélt ő nemegyszer a gyermekeknek régvolt dolgokról, de azoknak a történeteknek a hőse mindig más volt, sohasem ő; hirtelen ötlettel mondom a gyermekeknek: „Üljetek le ti is, Anna néni pihen egy keveset, aztán mesélni fog. Saját magáról Elmondja nekünk az életét. Igaz, Anna néni?“ Anna néni fekete szegélyes zsebkendőt húz elő fekete szoknyája ráncai közül, megtörli a száját, megtörli ujjait, aztán rámpillant: „Magamról beszéljek?“ — kérdi. „Igen“ — mondom. „Már azt, amire igencsak emlékszem“ — szól Anna néni kis idő után. „Azt“ — bólintok. „Én, kedveskéim, mintha nem is lettem volna gyermek ... Ott volt a külső és a belső birtok, meg a marhák, meg más állatok a ház körül; dolog volt látástól vakulásig, amióta az eszemet tudom. Iskolába el-elmentem, de a szüleim is jobban örültek annak, ha otthon ügyeskedek ... Gyermekkoromban minden állat értette a szavam ... S én szívesen húzódtam hozzájuk ... Aztán arra emlékszem, hogy már nagyleány voltam, lehettem tizenhat éves, ott hancúroztunk a fiúkkal a templom udvarán, az egyik fiú megütött, olyan rossz helyen, hogy meg kellett operáljanak, s gyermeket soha nem szülhettem ... Ezt tudták a legények a faluban, kerültek is, kinek kellettem én? Már huszonkét éves voltam, amikor hazajött Huszár András, a csendőr, ő valóságos ürmösi volt, hazajött és azt mondta: Jössz-e velem, Anna. Hogyne mentem volna, amikor ő volt az első, aki hívott! Nem sokat éltünk együtt, igaz, tizenöt napot csak, nekem nem válott be az ember, s neki is menni kellett, hadd menjen ... Harminckét éves voltam, amikor Lázár Pista nyilatkozott: hozzá megyek-e feleségül? Hogy mondtam volna neki ellent, amikor már három éve járt hozzám? Pedig az anyja — Gerő leány volt! — tiltotta tőlem, csak hát Pista vállalt. S ha, ugye, vállalt... Még akkor is, ha az anyja olyan csalódottan nézett reám mindig, mint varjú az üres dióra.. Hanem ez az ember, mármint Lázár Pista, igen nagytörvényű ember volt. Sok mindent el kellett nézni neki a békesség okáért... De nem is élt sokat... Ötvenkét éves voltam, amikor Lázár Pista elhagyott, három évig porolták aztán egymást egy másik aszszonnyal, de akkor meghalt. Nyugodjék, nagy törvényű ember volt... Pedig amíg együtt éltünk, jól éltünk. Már úgy értem, hogy nem zavart semmi és senki, messze voltunk a szülőfalumtól, Erkeden. Lázár Pista pályaőrséget vállalt a vasútnál, s engem is alkalmaztak, ott éltünk a sínek mellett, erdő mellett, patak mellett, egy kis házikóban; libákat tartottam, kacsákat, tyúkokat, csend volt, nagy csend és nyugalom, mert én soha, de soha nem feleseltem vissza Lázár Pistának. .. . Hogy elhagyott, mit tehettem mást, még volt anyám, még élt, volt aki haza várjon. Várt is, ennem adott, gúnyát is adott, csakhát azok nagyon nehéz idők voltak, sokáig nem várhattam tőle mindent. Egy nap a tarisznyába kapaszkodtam, és bejöttem a városba ... Az utcákon, a piacokon érdeklődtem a nagyságoktól, nem kell-e segítség, mert én sok mindenhez értek. Kellett. Dolog mindig volt. Először csak a mosást bízták rám, aztán, mert akaratoskodtam, hogy tudok, a vasalást is. Máshol csak takarítottam. Meg voltak elégedve a munkámmal. Visszavártak mindig. S én jöttem is mindig, éppen csak hazaszaladtam, vittem magammal ezt-azt, ennivalót, meg a kis pénzt, amit kaptam, és siettem is vissza, mert, ugye, vártak ... Közben elhalt az anyám, később a testvérem is, már nem volt szükség arra, hogy siessek, mert várnak haza ... Na de fogyott az erőm, s most már csak többet járok haza, mint valamikor tettem. Akkor vittem, azért siettem... Ma kell pihenjek, mert fáradok... Pedig ma már senki, de senki nem vár a faluban ... Egyedül maradtam, én, Nyárádi Anna ... Egyedül, talpig feketében ...“ Gyermekeim egymásra néznek, a fiam csalódottan von vállat, de aztán felvillanyozódva megszólal: „A gyújtogatót is mondja el, Anna néni!“ Az öregasszony sóhajt, majd vizet kér; a fiamat szalasztom a konyhába vízért. Iszik, nagyon mohó kortyokban iszik Anna néni, visszaadja a poharat a mellette álló fiúnak, keze fejével végigtöröl a száján, újra sóhajt, aztán mesélni kezd — a gyújtogatóról... Szedd a lábad! — hökken beléd gyermekkorok magasából (vagy mélyéből) a nógatás, a több mint parancs, szedd a lábad, motyogod a melletted magnót futtató keresztfiadnak, szedd, s irány az ezerszer bejárt (bejáratlan) út... órányi út az egész, a következő járattal szembetalálhatod magad, egyik a másikat keresztezi — fölvehet akár a Létom felől közeledő, akár a Várfalva irányából jövő, csak épp szedd a lábad, csikóra, hogyha többet búcsúzkodtál a kelleténél, ha visszatértél ugyanannyiszor, akárha hajdani nagylombú eperfáidtól vennél örök búcsút... Szedd a lábad! Hogy nem várt be a jóelőre megbeszélt busz — Istenem, mért lenne homályosabb ettől a pillanat egy, az emlékezésre kényszerítő, inkább azon légy, hogy minél közelebb kerülj a városhoz, onnan majd a lehetséges utolsó járatot is elcsípni, tovább. Most, ma, amikor falusi utcák egész sorát vásárolja fel a város, s ezúttal nem ipari területeknek! Fuss hát, a fák, a gyepes telkek, az utcák úgyis ittmaradnak. Szedd a lábad, irány a szomszédos falu, ismerős, régi út, maréknyi földiepret ha elmajszolhat az ember ennyi járó időig, nem többet, gyalog is beérsz, mezítláb is hányszor megtetted már , mit nyavalyogsz! Igaz, tűz a nap, nyárközép, valahol aratnak a gépek, korai tarlóról fúj a szél, s fullasztó a rekkenőség, akárha energiafölösleggel fordulnának az órák ... Ott őgyölögsz cséplőgépek törökhalmai közelében, ebédet viszel az alig két évvel idősebb cséplőmunkás bátyádnak, bő rántásos levesételt, alighanem zöldpaszulyt, néhány palacsintával és piruló barackkal, ott őgyölögsz, s ha nem kiabálnák túl a dob zakatáját, talán reád borulna a zsákosztag, a kvótának kikészített ... Tűz a nap, totyog az égsátor mennyezetén, araszol. Szedd a lábad! Kinn vagy már a Mocsár (pedig igen-igen kiszikkadt határrész) hátán, balra a román temető, aztán a falu szélét jelző pléhkrisztus, utána a keskeny út — egykori „leckék“ előtti hangulatok idézője. Hétkor indultál itthonról, nyolc már az iskolapadokban kapott — a (emlékképek visszaútján) szomszéd faluban, akkor is gyermekhiány-járvány döcögött át e vidékeken, a fizikát, kémiát már a néhány falu „terméséből“ összebarkácsolt kövendi iskolában kezdtük tanulni ... De a történelmet is. Megállt a nagy kocsi, nyitották a kaputokat, hát üljön be, öreg, és körbe a falut ablaktalan pléhdobozban, no, most szálljon ki, öreg! Nem írja alá — akkor haza azzal a kölökkel, nem ilyen fattyaknak való az internátus! Hát üljön be, öreg ... no, szálljon ki, öreg, nem ilyen embereknek való az egyetem se!... Szedd a lábad! Istenem, vajon honnan tudnak mindent az emberek, utolsó véka lisztedre is rábukkannak. Balra a román temető, aztán a falu szélét jelző pléhkrisztus, aztán a hosszú Mocsár-út, jobbra a Liliomos, közvetlen utána a kaptató a cigánytemetővel... Tűz a nap. Talán Balázs Ferenc épp itt, a liciombokrok tövisébe zuhant bele a félmázsás vetítőgép súlyától agyonnyomottan — Lőrinc bácsihoz menet, vagy Csongvaytól jövet, de itt, félúton — dolgavégezetlenül. Nyomasztó lehet (és az!) a köztesség-tudat: fél utadat hagytad magad mögött, ugyanannyi még hátra van. És fölkapaszkodott esésében, bizonyára fölkapaszkodott vagy utánakapott ama egyetlen bizonyosságnak, hogy estében is tennie kell valamit az esendőnek, tenni, naponta tennicsinálni valamit — nem elegendő csupán az ige vasárnaponkénti hirdetése a kapálásban, ültetésben megrokkant hátúak előtt; ezért cipelte világokat hozó vetítőjét szerte a vidéken, mert különben hibás kerék csúszik a nagy szerkezetbe... Szedd a lábad! Tudta, igen-igen jól tudta Balázs Ferenc, hogy bekerült már az a hibás kerekecske, különben (és ezt meg is fogalmazta) minek azt követelni tanult koponyáktól, hogy szófogadó-jámbor engedelmeskedőkre, kucsmabillentő atyámfiaira faragják városokfalvak népét — és mindezt tegye, ugyebár, iskolamester és paptanító egyaránt. Tudta, igen-igen jól tudta — és fáradhatatlan terjesztette —, kinek és miként kell a kezébe adni ama szerkentyűt; egy Széchenyi égett el benne az Aranyos menti liolombokrok tövis-szorításában. ......így értelmezem a tudathasadt generációk permanenciáját, mert hát a feltétlen jámborságra nevelés olvasókönyve annyira elferdíti ajkunkat, hogy képtelenek leszünk a, igazság értelmes kimondására ...“ Szedd a lábad, tűző a nap, nem itt a helye — és ideje sem — a bölcsködésnek! Minden járműről lemaradsz! És különben is hajdani képsorok újrapörgetése ez; kiszikkaszt az örökös emlékezés (!), még ha mindennél élesebben is élnek azon a pöttynyi sárga folton, szemed fénye mögött a szülőföld képesszínei. A kerülőutak, a tiltott erdővágások, az elrejtett első szorongások, alighanem az az olvasókönyvet cipelő vézna kölök is, aki naponta bejárta volt ezt az utat... És az első kitalált történetecskék, melyeket nem árultál el senkinek, nehogy füllentőnek tituláljanak. (B-t félholtan szedik le a hajóról. Sem csomagja, sem emlékezete. Aztán Clevland bányáiba kerül. Már van családja, de nincs emlékezete, úgy él, mint tiszta fehér papírlap. Kik vagyunk, honnan jöttünk? — kérdi az apát, B-t halálos ágyán Michel, az egyetlen fiú. Kocsonyás tekintet a válasz. És B. Michel kiműti a halott apa szeméből a pár retinát, ebből fényképezi-nagyítja ki egy ismeretlen táj képeit...) Szedd a lábad! Ne búcsúzkodtál volna olyan hosszadalmasan, úgyis visszatérsz a két öreghez, ha nem is elégszer, de viszsza, hozod a kiló cukrot, a két kenyeret, az olajat, mint aki jámbornak-erényesnek neveltek Spinoza ismerete nélkül is; cipekedsz a városból, de vajon észreveszed-e, hogy az érkezések utáni távozások valamennyiével kifosztottabban marad hátra az udvar... Tűz a nap, kegyetlenül tűz. Ez már a cigánytemető. Azon a halmon jókora lyuk tátongott. Csak épp eltakarták két ásónyomnyira a kisdeg koporsót — beleköltözhettek a lódarazsak, akárha pokol kéményéből, gomolygott ki e lyukból a felbolygatott sereg; menekültünk is, mint török elől... Már látni a kövendi torony csillogó süvegét, szempillantással arrébb Rákos, félig a völgybe süppedve, mögötte a mészkövekbe kapaszkodó Várfalva s a ködlő Torockói Hegyek. De meglehet, hogy a Kelemen Havasok sziklái, a kénostetői legelők vagy a lovakat őrző Bekecs vonulata ... Hát szedd a lábad! Hogy hamarabb (és idejében) visszatérhess. BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN Lyukasóráim CORNEL UDREA D E A IN I I C I T I A E Egyazon otthon édes hegy- és vízrajza írva mindkettőnk tenyerébe. S hogy mélyen összeköt az ősi sorsközösség: történelmünk tanítja és éltetőnk, az áldott anyaföld. Iker csillag vezérelt a századokon át, egyazon páros emlő bő forrása nevelt fel, a méltóság, a hűség okos parancsszavát magunkba szívtuk már az anyatejjel. Bárhogy nevezd a vágyat, egyazon vágy marad, s úgy tölti el a kebled, akárcsak az enyémet. Együtt sírtunk, nevettünk, együtt vár a szabad, az emberi világ, az igaz élet. Megdobál még sarával némelykor a hazugság, drága hon, s a galád szó együtt sajog nekünk, de elválasztjuk bátran a konkolytól a búzát: együtt sírtunk, nevettünk, együtt védelmezünk. Értjük egymást: szívünkbe úgy száll egymás beszéde, mint bölcsődal a gyermek édes álma fölött — a méltóság, a hűség tart össze és a béke és éltetőnk, az áldott anyaföld. ONISMERET Semmit sem tudsz a kútról, ha nem tudod, ki ásta, ha felbuzgó vizéről nem beszéltél vele. Történelem ez is már: a császár új ruhája — itt csak a bölcs, a józan tettnek van hitele. Csak a süket nem érti, mitől nagy Paganini. Te légy mindig fogékony, a lényeget keresd, tanulj a fénybe nézni, tanulj küzdeni, hinni s szeretni a körötted virágzó életet. Hegyeket mozgatott meg erőd s az én erőm egy közös akarattól szilárdan egybefonva. Megosztottam a sorsom veled, s reménykedőn néztél te fel kigyuló szerencsecsillagomra. Ugyanazon kenyérből eszünk itt valahányan: gyermekhad áll köröttem, s látom, te folytatódsz az unokákban... VERESS ZOLTÁN fordításai