Utunk, 1986 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1986-03-14 / 11. szám
Kasza Imre: Falu szélén 2 MARKÓ BÉLA SEM LÉNYEGET, SEM FORMÁT • % HM** Éjjel-nappal álmatlanul, forogva párát sóhajt a fényes csillagokra* ' a föld, tavasz lesz ismét, ismeretlen és mégis ismerős, mert visszaretten a fű, a fa, a szél a változástól, úgy sarjad ki, úgy imbolyog, úgy táncol s reménykedik, akárcsak minden évben, hajthatatlan az újjászületéstitel, mert nem cserél sem lényeget, sem formát, csak újra s újra megvívja a tornát, és minden alkalommal elveszíti, mégsem tanul belőle, évről évre ugyanúgy fut a nyárba, őszbe, télbe, s ugyanúgy tud még önmagában hinni ... 1986. március MÁRKI ZOLTÁN VENTO SE Se nem tél, se nem tavasz, locspocs-világ, futóbolond, hóízű a szél, amint élni kezd a hajnal a félhomályban s hangokba öltözik, a fű sziszegő cisz, a bokrok hussanó vonóvonások, dobpergés az erdő, s szívvacogtató, ahogy a vézna víz hangokra vetkezik, jegek között akar valamit mondani, az ég — ír magas fekvésben — leszólja. Se nem tél, se nem tavasz, locspocs-világ, ereszaljas ködeivel átszivárog idegeimen, holt esője üt át telkemen, de hegyekből vesz lélegzetet, sószínű saraival lázba dönti a lábam, ahogy megyek átmenő útjain valahová, ahol érdemes fájni, szabadot jelez a végtelen, gondolataiba mélyed a sóstó, kifújja magát az idő. Forrása rég fakadt... (Folytatás az 1. oldalról) (Bukarest, 1985) című legújabb könyvében. A két kötet összefüggése abból is kitűnik, hogy az utóbbi számos írása egy-egy régi újságszámban elásott híradásra, nyilatkozatra épül. Mózes Huba öt fejezetre osztja kötete írásait, de mivel az osztályozásban saját írásai műfajára is tekintettel van, négy nagyobb témakörbe illeszthetjük dolgozatait: irodalomelmélet, verstan, XX. századi magyar és romániai magyar irodalomtörténet, szakkritika. A harmincnégy írás között találunk kerekded tanulmányokat, pár oldalas jegyzeteket, adat- és dokumentumközléseket. A József Attila művészetfilozófiáját és Szabédi László irodalomesztétikáját elemző tanulmányok mellett A regény megközelítéséről írt hosszabb elméleti jellegű dolgozat kelti fel az olvasó figyelmét. A műfaj meghatározását és megközelítésének módját teszi vizsgálat tárgyává. Kilenc szótár és lexikon adatait, tizenöt nemzetközi szaktekintély magyar és román nyelvű kiadványokban hozzáférhető megállapításait veti össze ahhoz, hogy táblázatos kimutatást is igénybe véve bizonyítsa: a feltett kérdésekre még nem lehet egyértelmű, mindenkorra érvényes választ adni. Bár a vizsgálat negatív eredménnyel zárul, imponáló tájékozottságról tanúskodnak. A verstani fejezetben a versmondásról, valamint a költő-vers-olvasó viszonyról írt nevelő, tudatosító szándékú eszmefuttatások mellett különösen Horváth Imre verstechnikájának funkcionális elemzését és az eminescui Glossza változatainak és fordításainak összevetését tartjuk figyelemre méltónak. A népdalvers sorfajairól, továbbá az Időmértékes strófa- és versszerkezetről statisztikai felmérést, rendszerezést tartalmazó hosszas gyűjtő és elemző munkára valló dolgozatokat e diszciplína kutatói tudják majd kellőképpen értékelni. A rengeteg táblázattal, példával a kötetet kissé szétfeszítik. Mózes Huba verstani szakértelmét már gyümölcsöztette egy 1985-ben kiadott Égi csikón című antológiában, de rá vár az a feladat is, hogy egy magyar (vagy általános) verstani kézikönyvet állítson össze a hazai diákok, költők és olvasók részére. A századunk irodalomtörténetének tárgykörébe vágó írások többnyire évfordulókon vagy kötetek megjelenésekor keletkeztek. Dutka Ákos születésének centenáriumán a Holnap-antológia nem kihívás, hanem válasz jellegét hangsúlyozza (a konzervatív támadásra), s felhívja figyelmünket a holnaposokéhoz hasonló, egyidejű kolozsvári és temesvári kiadványokra. A Móricz Zsigmond-centenáriumot összekapcsolja a Benedek Elek-évfordulóval, s a két prózaíró húszas évekbeli romániai körútjainak programját rekonstruálja nagy gonddal a korabeli sajtóhíradások segítségével. Ide vág annak nyomonkövetése is, hogy miként építi be Móricz a Nagyenyeden hallott, Károlyi Zsuzsannáról szóló anekdotát Erdély-trilógiájának második kötetébe. Ady Endre kórrajzi iratai a kötet csemegéjének számítanak. A költő 1909. június 29- től július 31-ig tartózkodott a Lechner Károly professzor vezette kolozsvári Ideg- és Elmegyógyászati Klinikán — ma azt mondanák: elvonókúrán. Az intézet egyik későbbi vezetője, Miskolczy Dezső orvosprofesszor bölcs előrelátással emelte ki a kórlapok tömegéből e pár oldalt, s helyezte lezárt borítékban levéltári megőrzésre. A költő halála után fél évszázaddal Mózes Hubának jutott az a megtisztelő feladat, hogy közkinccsé tegye ezeket az Adyra vonatkozó értékes adatokat. A kórházban töltött időszak jobb megvilágítására Mózes Huba felhasználja Ady levelezésének e hetekre vonatkozó néhány részletét. Csak azt hiányoljuk, hogy nem írt többet az Adyt gyógyító, baráti szárnyai alá fogadó Lukács Hugó első tanársegédről. A Magyar Életrajzi Lexikon sem tud többet róla, mint amennyi az Ady-levelekből kiderül. Kétségtelenül századunk másik nagy költőzsenije, József Attila foglalkoztatja leginkább Mózes Hubát. A névmutató szerint tizenegy dolgozatban harminckilenc oldalon említi. Művészetfilozófiájának, román kapcsolatainak és fordításainak (amelyekből már egy Téka-kötetet is összeállított), valamint az Ars poetica genezisének szentel egy-egy írást. Ez utóbbi filológiai remeklés. Kifejezetten a romániai magyar irodalomtörténet tárgykörébe vág három nagyobb tanulmány. Az 1940-es évek közepéig hosszabb-rövidebb időszakon át működő tizennyolc irodalmi tömörülést (társaságot) mutat be az egyik. A Kemény Zsigmond Társaság és a Helikon iratait már nyomtatásból ismerjük, ez utóbbiról azonban még így is tud újat mondani egy ügyes táblázat segítségével. Méltó volna már az Erdélyi Irodalmi Társaság történetét is monografikusan feldolgozni! Feltűnő, hogy három rövid életű társaság is Ady nevét tűzte zászlajára. Hiányoljuk a Károlyi Gáspár Irodalmi Társaság megemlítését. Az alig két évig megjelenő Napkelet című folyóirat monografikus bemutatása, valamint a korán elpusztított Brassai Viktor költői és művészi pályaképe a kötet két legkiérleltebb, lezártnak tekinthető dolgozata. A kritikai írások közül láncszemekként fonódnak össze azok, amelyek a filológia és bibliográfia néhány hazai csúcsteljesítményére világítanak rá. Legyen az a Marian Popa összeállította kortárs román irodalmi lexikon, Domokos Sámuel román—magyar, illetve Réthy Andor—Váczy Leona magyar—román bibliográfiája, Szabó T. Attila Szótörténeti Tára, avagy éppen a Balogh Edgár kezdeményezte és szerkesztette lexikon, mindig a hagyományokból, az elődök eredményeiből indul ki, hozzájuk méri a legújabb művet, állításait lehetőleg pontos számadatokkal támasztja alá. Igazi filológusi türelemre vall, ahogy a szócikkeket tudja osztályozni, rendszerezni és értékrendbe állítani. Bírálataira az építő szándék jellemző, annak kimutatása, amivel a kötet előbbre lendítette a tudományt, nem az apró hibák felfedése. Nem találjuk indokoltnak, hogy a bibliográfiák számbavételekor Mózes miért hagyja ki a György Lajos megindította romániai magyar könyvészeti füzeteket arra pedig a számbavétel alapján — ki nem mondott óhajként utalunk, hogy a Kriterion Könyvkiadónak tervbe kellene vennie a teljes romániai magyar bibliográfia megjelentetését. A könyvet színezi és Mózes Huba költészet iránti fogékonyságát bizonyítja a Palocsay Zsigmond-, Miklós Lászó- és Lászlóffy Csaba-kötetekről írt, egy-két versre alapozó ismertetése-elemzése, illetve a Nagy Kálmán-féle Kacrata-fordítás összehasonlítása a korábbi két tolmácsolással. Az egyes dolgozatokból ismételten kitűnik, hogy szerzőjük éles szemű filológus, aki sokszor apró megfigyeléseivel, ismert tények, adatok összevetésével jut el új eredményre. Szereti hagyni, hogy maguk a tények, dokumentumok beszéljenek. Néha úgy érezzük, túl óvatos egyéni vélemények megfogalmazásához. Saját szerepét abban látja, hogy magára a kérdésre irányítsa a figyelmet. Tulajdonképpen statisztikai számításai is filológiai pontosságát és óvatosságát bizonyítják. Ezek ugyanis gyakran kommentár nélkül szólnak a tanulmányozott jelenségről, ismertetett műről. Nem tudjuk, hogy a kiadó javaslatára, avagy helymegtakarítás céljából mondott le a szerző a kötet végi jegyzetapparátusról. Ez filológiai jellegű kiadványnál elég szokatlan. Igaz, a szöveg közé zárójelbe iktatott utalások tartalmazzák a legfontosabb tájékoztatást, és az olvasót is megkímélik az állandó lapozgatástól — minthogy a lapalji jegyzetet, sajnos, ma már alig használják, így viszont nincs mód a terjedelmesebb könyvészeti tájékoztatásra, azt sem tudja jelezni, hogy az illető témakörben a dolgozat megírása óta eltelt sokszor tíz-tizenöt év hozott-e valami újabb eredményt. Három írás végén a kettős évszám utal arra, hogy őket a szerző e kötetbe foglalás előtt átdolgozta, felfrissítette. Azzal, hogy az egyes írások első megjelenési helyére egyáltalán nem utal, nehéz helyzetbe hozza majd az utókor filológusait. Mózes Huba ma alkotó ereje teljében levő, állása szerint is a kutatásra hivatott irodalomtörténészünk, azon kevesek egyike, aki nem szerkesztőségi penzum-cikkek közt vagy elszórt vakációs hetekben írhatja tanulmányait. Kívánjuk, hogy lehetőségét, képességeit irodalomtörténetírásunk nagy feladatainak megoldására összpontosítsa. i'vv-A/. • Egy létösszegezés ambivalenciája 1. Utolsó versei, akárcsak kései esztétikai tárgyú művei, eszményeihez görcsösen ragaszkodó, de jelenbeli megvalósíthatatlanságuknak egyszersmind tudatában lévőnek, vagyis a csalódás, a dezillúzió áldozatának mutatják. Ha a „szent poesis néma hattyú“, s az ideális görögség egyre messzebb úszik vissza az időben, a dolgok e visszafordíthatatlanságának, az eszmények ez elérhetetlenségének a tudata kérlelhetetlenül a tragikumba kell hogy sodorja Berzsenyit. A másfélszáz éve elhunyt „abszolút“ költő láthatárának elsötétülése persze hosszantartó folyamat során vált véglegessé, s e folyamatban a világképét felépítő tényezők megállíthatatlan leértékelődésének lehetünk tanúi az idillek és ódák biztonságtudatának elégiába való aláhanyatlásától kezdve. A folyamat belső állomásai (a virtuális nemességbe vetett bizalmának megingása, múlandóság-élményének eluralkodása, a megkapaszkodási kísérlet a felvilágosult didaxisban, majd az esztétikai stúdiumok és viták során véglegessé vált „kirekedtség“ a kor fősodrából) nemcsak a szűk szakma, hanem a szélesebb olvasóközönség előtt is ismertek (l. a Kriterion Kiadó 1976-os B. kötetét). Szellemtörténeti jelentőségük nem kevésbé. Az is elfogadottnak — bár szűkebb körben ismertnek — minősíthető, amire Bíró Ferenc hívta föl a figyelmet: a múlandóság élményének elhatalmasodása olyan eszmetörténeti pillanatban következhetett be, amikor a hagyományosan vallásos világkép (s az általa táplált biztonság) végleg megingott, ám a helyét még nem tudta egyértelműen és kellő erővel elfoglalni az evilági lét problematikáját megnyugtatóan értelmező filozófia. Berzsenyi költői világképének mondott alakulását éppen ezért egy olyan versben próbálnám megragolni, mely látszólag éppen a megnyugvás és kiegyensúlyozottság mintadarabja. A válságélményt leleplezni az önbizalomban, a harmóniában: ez a feladat. Az életmű egyik csúcsának tartott Életfilozófiában ugyanis számvetéssel, létösszegezéssel találkozunk — az elégiák után és a felvilágosult episztolák előtt! —, kiválóan alkalmas hát a szerephomlokzat szerkezetének leírására, belső dinamikájának, az öszszeomlással fenyegető feszültségeknek a feltárására. S maga a megvalósult struktúra — a létösszegező verstípus előzménye irodalmunkban — is árulkodó: a rádöbbenésé, hogy vissza kell tekintenie, össze kell foglalnia, egyszersmind ki is kell jelölnie a következő irányvonalat. Az elégiák után s a Kazinczyval való levelezés révén aláásott és megingatott (feudális színezetű) tudat talaján, a (látszólagos) irodalmi beilleszkedés-„befutás“ légkörében mintha megérezné a talaj rengését, a tartalékok fenyegető kimerülését, a jövő bizonytalanságát (még ha, mint a zárlat jelzi, nem fél tőle, Az élet dele utolsó szavait cáfolóan, bár együtt szokták emlegetni ezt a két verset!)... Mindenesetre a sok korábbi még és már, most és majd ezután típusú időszembesítés ez esetben két dimenziójává halványodik. Ez pedig annyit jelent, pusztán a most pillanatnyisága (értékharmóniája) értelmezi a voltot, a lesz távlata (látszat)biztonságot sugall. Márpedig — Németh G. Béla meggyőző tanulmánya óta nem kétséges — mindig a jövő minősíti a jelentős múltat, ha ez utóbbinak determinatív szerepkörét nem is tagadhatjuk! Adyval szólva: „Nem kik mertek tagadni múltat, / De kik nem magvai a Jövőnek, / Mindig azok, akik kihullnak“ ... A jövő Berzsenyi e versében — a jelen szemszögéből felmért múlt révén —állandó és stabil értéklehetőséges távlat látszatát ölti („Minden kornak van Istene, / Nem zúgolódom ellene, / S kebelemben marasztom.“), legalábbis a nyilvánvaló sztoikus tanítás értelmében. Ami önmagában ellentmondás, hisz „múlt s jövendő csak pont lehet tebenned“ (vélte Csokonai) — vagyis nincs „jelenvaló“, így az objektív időszemlélet nem lehet nem jövőorientált. Berzsenyi nagy verse ily módon az elfogadhatatlant akarja elfogad(tat ni, s hogy ez jórészt sikerül neki, az a versérzék, a dalszerűen himbáltatott meditáció és érzelmes visszapillantás meg a kulcsmondat gondos körülbástyázásának az eredménye. Ám ugyanitt az az ambivalencia forrása is, ugyanis az idézett zárósorokkal szembesített kulcsmondat — „Ithakám partját elértem, / S a hazámra nem ismertem“ — élesen cáfolja a megelégedettség, a nyugodt jövő-várás hangulati-értelmi végcélzatát. Mivel azonban a szöveg egyik aranymetszéses pontjába ágyazta, valójában a mai olvasóra bízta a feszültség feloldásának vagy fölszításának a lehetőségét. Végül is a létmuszáj akarásáról vagy az eszmények tántoríthatatlan szolgálatáról szólna e vers: ha a költő kétségek között hagy(ott), kié volna a döntés joga, ha nem a miénk? 2. E vers árulkodó pillanat szülötte mindenképpen: megismerték, és ő is kiismerte a pesti triászt, kéziratos kötete átesett a tűzkeresztségen (és az azt követő szétfecsegéseken). Kiállt érte, megszenvedte, tanult mindebből kettős értelemben is — de megmaradt Kazinczy szemében „kis Rousseau“-nak —, s az sem mellékes, hogy 1810-re véglegesítette az őt annyira elhíresítő (talán legelső) ódát, a „Romlásnak indult...“ kezdetűt és a Fohászkodást. Ezek a viszonyítási pontok: lezárt egy élmény- és kifejezésformakört, kiírta múltja sejtjeiből a fizikoteológikus inspirációkat, és át is váltotta azonnal egy „posztkantiánus" jellegű vallomásba. Jöhetett hát, jött is a zárókő, utánozhatatlan bepecsételése alapvető ihletforrásainak: A táncok, az Emmihez, az Életfilozófia, mely utóbbi egyszerre rezignált meditáció és létösszegezés, de elégikus búvópatakja sem marad rejtett a mélyre, a morajlásra figyelő előtt... Bármely szemszögből közelítünk is e számvetéshez, azonnal értékítéletet kell előlegeznünk. Berzsenyi veretes klasszikájának egyik mesterművét alkotta meg benne. Úgy, hogy megvalósította a lehetetlent — a filozofikus dal műfaját (Horváth János) —, feltárta s el is rejtette egyszersmind legmélyebb valóját, fölcsillantotta, de mértékkel vissza is fogta a vers világképét tápláló forrásokat. Rejtezkedő önelemzés, kételyeit uralni szándékozó nyugvópont és a szilárd talapzatot kikezdő kétely együttes megszólaltatása, sőt, belső polémia Az élet dele és a Fohászkodás ellentétes előjelű jövőképével, valóban kulcsvers fejlődéstörténetileg is. Retorikai-poétikai megformáltsága kínálja számunkra a legmeggyőzőbb érveket értékítéletünk alátámasztására. A 10 strófából álló — a8b7a8b7C8C8 metrikai sémájával is belső zártságot sugalló — költemény 3/2//2/3-as szerkezeti tagolásával (figyeljünk föl az egyelőre csak számszerű tükörpárhuzamra!) a kiegyensúlyozottság szobra lehetne, különösen, ha aláhúzzuk az archetipikus keretbe való beágyazást (Árkádia-mítosz, arany század — a kor Istene) és az egész struktúrán át meg-átcsillanó, tudatosan kiépített toposz-sorozatot (Horatius, Seneca, Schiller félsorait, eszmecsíáit). S a részenkénti megformálás legalább ennyire lenyűgöző. A verskezdő „lelki görögség“ rejtett hasonlatként teremti meg az egyéni léttörténet keretét, ehhez láncolatosan kapcsolódik a 4. strófa sztoikus szellemű szembenézése a „gigászi Örök“ perspektívájával („Légyen Álam, légyen Bíró, / Bátran megyek elébe,“), majd pedig rejtett magyarázó viszony szerveti ehhez a szándékolt kulcsszakaszt, az 5.-et, amely a mértani középpontban, aranymetszéses szerkezeteszménye újabb jegyeként, az önbizalom és biztonság alapmondatával zárul: „Ha szívem nemesebben vert, / önmagában méltó bért nyert.“ Ezt a töretlen, jellegzetesen görögös szellemiségű, az ember magateremtette értékeire hagyatkozó, magas erkölcsi értéktudatát meghirdető kezdetet (várakozásainkat megcáfolón) hirtelen az érzelmes emlékezésben kibomló, elcsitítani próbált s mégis kikívánkozó kétely és csalódás ellenpontozza. A tükörpárhuzamról kiderült, hogy ellentétet rejt magában — vagyis a séma így nézne ki: 3/2«-» 2... egyelőre —, hisz „Sírjak-e, hogy életemet / Jól használni nem tudtam“, ám mégis újra, s ugyanígy kezdené, innen pedig variációs ismétléssel a rejtett lényeg, a rejtett (második) alapmondat előkészítése következik. A fájdalmas vallomás a be nem töltött ösztönökről (a szív szebb ösztöneiről van szó!), az alapmondat az elért, de hazájával nem azonosítható Ithacáról nyilván legbelülről szakadt fel: a teljes életmű, de már az 1811-es év kontextusában úgy értelmezendő, hogy eszményeit költészetében a vágyott teljességben „kiírta“, mindez azonban nem rímel egybe a valósággal... A megismételt és elmélyített csalatásélmény e felbukkanása az időszembesítő elégiákhoz csatolja itt a verset, hogy az utolsó három strófával visszaszilárdítsa magát erkölcsi értéketudata korábbi menedékházába. Ha úgy élt, hogy nincs mit bánnia, ha úgy érzi, nem kell fájlalnia pályája végének közeledtét , akkor megtörtént a kétely legyűrése. Hacsak be nem iktatunk egy okokozati (jelöletlen) viszonyt, mivel nem ismerhet „hazájára“, tehát az eszmények megvalósíthatatlanok, nincs mit fájlalni a vég közellétét. A jelöletlenség mindenképpen megenged egy ilyen értelmezést, az évszakokkal (szinekdokhés módon), szimbolizált teljesség megismerésének a kijelentése viszont már nem. Íme a mondott ambivalencia makro- és mikroszerkezeti jelenléte, mégha a 10. szakasz a már jelzett módon vissza is kanyarodik a sztoikus megnyugvás tanához. Képletünk most már így bonyolódott véglegessé, avagy tisztult le — 3/2-2/3 —, hogy ezzel igazoltnak is vehessük kezdeti állításunkat a csalódás alapmondatának körülbástyázásáról. Az egyensúlyteremtő művész most még le tudta gyűrni a fenyegető dezillúziót — sőt, episztoláival egyenesen új fegyvertárat kísérletez ki —, a rádöbbenés eszményei és kora ellentétére azonban, nyilván, nem késhet sokáig, hogy végül a hozzá közel állóktól is elidegenülve a fájdalmas magány évei következzenek. A műalkotás rendet teremthetett, a környező való viszont könyörtelenül önmagát képviselhette csupán, és Berzsenyi eszményépítő szédületével sem bírhatta ezt ellensúlyozni. Beleroppant, ámde színvonalasan: Poétái Harmonisztikája szimbóluma lehetne a „korszerűtlen“ s mégis értékmegőrző, az eszményeket, a van miért-et továbbvivő akaratnak. ROHONYI ZOLTÁN .