Valóság, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1981-08-01 / 8. szám - IFJ. MAROSÁN GYÖRGY: A világgazdaság, a világpolitika és a tudományos-technikai fejlődés alapvető tendenciái

IFJ. MÁROSÁN OY.: A VILÁOGAZDASÁG KÉTLŐDÉSÜNKK ALATTVETŐ TEKMENCIÁI , a fegyverkezési verseny az atomháború kirobbanásának kockázatát, vagyis az embe­riség pusztulásának veszélyét jelentette. Emellett mind erősebb kényszerré is vált a két rendszer közötti gazdasági kapcsolatok kiépítése. Végül, de nem utolsósorban az imperalista hatalmak vezető körei úgy ítélték: a kapitalizmus elég erős ahhoz, hogy a gazdasági és a műszaki téren meglévő előnyét kiaknázva hatalmát megőrizze. Meg voltak győződve arról, hogy a tőkésországokban az állami beavatkozás politi­kája kiküszöbölheti a gazdasági válságokat, és a „jóléti” állam a példa nélkül álló gazdasági növekedésre támaszkodva elviselhető szinten tudja tartani a társadalmi konfliktusokat. Ugyanakkor a „fellazítás” politikájával a szocializmus megsemmisí­tése is elérhetőnek tűnt számukra. Az enyhülés politikája látványos eredményeket hozott a hatvanas években (például az atomcsend-egyezmények). Nem véletlen tehát, hogy a hetvenes évek ele­jén a legtöbb politikai előrejelzés a gazdasági, kulturális stb. kapcsolatok bővülését, a fegyverkezési verseny megszűnését, sőt a nukleáris leszerelés fokozatos megvalósu­lását valószínűsítette. E fejlődési folyamat csúcspontja az 1975 júliusában lezajlott helsinki értekezlet volt. A hetvenes évek közepén azonban az enyhülés folyamata megtört. Fokozatosan kibontakozott az enyhülés ellenfeleinek támadása. E tenden­ciaváltást sok szubjektív és objektív tényező együttes hatása eredményezte. Alapvető oka azonban a kapitalizmus gazdasági alapjainak megrendülése, a Kondratyev-vál­­ságciklus kibontakozása volt. A válságciklus ugyanis eloszlatta a lendületes gazda­sági fejlődésbe és a jóléti állam hatékony működésébe vetett hitet. A kapitalizmus léte került veszélybe. Ebben a helyzetben két politikai alternatíva állt az imperialista hatalmak, különösképpen az USA előtt. Az egyik alternatíva — támogatni a világgazdaság és a „nemzetközi rendszer” olyan átalakítását, amely a Kondratyev-válságciklus okainak megszüntetésére irányul. Ez lényegében egyet jelentett volna azzal, hogy az USA belenyugszik a világ­ban végbement társadalmi, gazdasági és politikai változásokba. Megváltoztathatat­lan realitásként elfogadja a katonai egyensúlyt, beletörődik a gazdasági erőviszo­nyoknak a fejlődő országok javára történő eltolódásába, és részt vesz olyan gazdasági és politikai intézmény- és eszközrendszer megalkotásában, amely a globális rendszer tervszerű és tudatos fejlesztését valósítaná meg. Nyilvánvaló, hogy ennek a politikai alternatívának szükségszerű eleme az enyhülés továbbfejlesztése, utána pedig a le­szerelés megvalósítása (SALT II., majd a SALT III.) A második alternatíva: megkísérelni a katonai és politikai hegemónia vissza­szerzését, és ennek alapján olyan gazdasági, politikai kapcsolatrendszert kényszerí­teni a világra, amely az erőszak eszközeivel igyekszik a tőkés világgazdaság megbom­lott gazdasági egyensúlyát helyreállítani. Ebből az alternatívából a gazdasági és poli­tikai konfliktusok élezése és ezeknek a katonai erő alkalmazásával fenyegető, poli­tikai nyomás útján történő „megoldása” következik. Lényeges eleme egy olyan poli­tikai és ideológiai offenzíva, amely arra irányul, hogy éket verjen a szocialista világ­­rendszer és természetes szövetségesei, a fejlődő országok közé, valamint ezzel egy­idejűleg „leválassza” a szocialista országokat a Szovjetunióról, és ellentéteket szítson a nemzetközi kommunista mozgalmon belül. Az USA a politikai, gazdasági és ideoló­giai nyomás változatos eszköztárát felhasználva igyekszik kikényszeríteni, hogy a fejlett tőkésországok felsorakozzanak mellette. Míg az első változat a közös érdekeken alapuló együttműködésre épít, a második az érdekellentétek élezését, a szembenállást helyezi a középpontba. Az USA vezető körei a hetvenes évek közepén e második alternatíva mellett döntöttek. Elgondolásuk szerint a fejlett tőkésországok gazdasági teljesítőképessége (az általános visszaesés ellenére) nagyobb, mint a szocialista világrendszeré és az egész fejlődő világé. Ezért ha a szocialista országokra rákényszerítik a fegyverkezési verseny következő fordulóját, az rájuk jóval nagyobb (talán elviselhetetlen) terheket ró. A növekvő gazdasági tehertétel a „fellazítás” politikájával összekapcsolva meg­gyengítheti a Szovjetuniót, és megbonthatja a szocialista világrendszer egységét A fejlődő országok gazdasági gondjai, nem utolsósorban a növekvő fegyverkezés kiadások miatt, tovább fokozódnak. Ezért nő a kiszolgáltatottságuk a fejlett tőkés

Next