Valóság, 1990 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1990-07-01 / 7. szám - SZÁZADOK - KÖPECZI BÉLA: Eminescu és az 1848-1849-es magyar szabadságharc

KÖPECZI BÉLA: EMINESCU ÉS AZ 1848—1849-ES MAGYAR SZABADSÁGHARC 39 óriási és isteni eszmétől, a szabadság eszméjétől. Azt hitték, ezúttal utoljára hitték, hogy Erdély várának öreg és sok vihart látott évei — a kőhomlokú hegyek — most is örök álmukat fogják aludni és nem fognak föllázadni azoknak az eszeveszetteknek hamis üvöltésére, akik óriási birodalmat és 16 millió magyart agyaltak ki, bár ezek a világ szerencséjére csak némely őrültek vágyálmaiban léteztek. De a királyi őrök felébredtek. Az erdők zúgása fölkeltette évszázados zsibbadtságából a román sas zúgó vasszárnyát, és megrémítette az ellenséget; még ma is ennek a sasnak az álma tartja rettegésben őket, mert tudják, hányszorosára hatványozza majd az erejét ez az álom.”­ Bár a költő képekben igyekszik gondolkodni, amelyek őszintén szólva elég elcsépeltek, világos, hogy itt politikai, tehát publicisztikai eszmefuttatásról van szó. Eminescu szembeszáll Magyarország és Erdély uniójának gondolatával, mert feltételezi, hogy ezzel a magyarok el akarják magyarosítani a románokat, akik eddig türelmesen viselték az elnyomás igáját, de most, a szabadság eszméjének hatására, felkeltek az elnyomók ellen. Eredetileg nem a szabadság szót írta le, hanem autonómiát, de ezt később túl szűkösnek találta, s kijavította. A szöveg azt sejteti, hogy a harc folytatódik, tehát nemcsak 1848-ról van szó, hanem egy későbbi időpontról is. A szárnyaszegett géniuszt Eminescu 1866-tól kezdve írta, feltehetően 1872-ben fejezte be a szerkesztést, mint ahogy ezt D. Vatamaniuc a szövegkri­tikai kommentárjában megállapítja.­ Utána is dolgozott rajta, de inkább stiláris javításo­kat végzett. Az általunk idézett részt véleményünk szerint 1870-ben írta, mégpedig azokkal a cikkekkel egy időben, amelyeket a Budapesten kiadott Federatiunea című román lapban jelentet meg Varró álnéven az év áprilisában és májusában. Utolsó ott megjelent cikkét, Ecuilibrul (Egyensúly) címen, május 4-én és 21-én adja ki (a régi naptár szerint április 22-én és 29-én), s ebben a következő mondatot olvassuk: „Az a 16 millió magyar, amellyel becsapják Európát, hazugság.” Eminescu előzőleg Tisza Kálmánnal vitázik, aki a „magyar állam” egysége nevében áll ki a magyar nemzet „vezérszerepe” mellett 1870. február 21-ei parlamenti beszédében.­ Már a Federatiuneában közölt első cikkében — amelynek a Csináljunk egy kongresszust címet adja — ebből a beszédből és az ezt követő sajtóvitából kiindulva ítéli el a dualizmust és az erre épített politikát. Az Egyensúly című cikkben sorra veszi a „felsőbbrendűség” ismérveit, s ezeket magyar vonatkozásban egyenként cáfolja meg, így többek között kimutatja azt is, hogy a magyarok számbelileg sincsenek fölényben.­ A szövegegybeesés azt bizonyítja, hogy Eminescu ekkor írja A szárnyaszegett géniusznak, ezt a részét, amit alátámaszt a később kihúzott autonómia szó használata is, mely az erdélyi románság ekkori követelése volt. Eminescu tiltakozása az unió ellen későbbi eredetű, hiszen a költő már korábban tájékozódott az erdélyi románság helyzetéről. Erdélyben négyszer járt, 1865-től 1868-ig minden esztendőben.­ 1866-ban hosszabb ideig tartózkodott Balázsfalván, amely az 1848-as román nemzetiségi mozgalom központja volt. Itt részletesen tájékozódhatott az 1848—49-es eseményekről, mégpedig a résztvevők vagy közvetlen leszármazottaik elbe­szélése alapján. Egyébként már előbb is ismerte az erdélyi románság problémáját: a csernovici gimnáziumban tanára volt az az Áron Pumnul, aki maga is az 1848-as román mozgalom egyik szellemi vezére volt. Itt olvasta az „erdélyi iskola” tagjainak a könyveit a román történelemről, és A. Papiu Ilarian 1852-ben, Bécsben megjelent munkáját, az Istoria Românilor din Dacia Superiorét, amelynek második kötete az 1848-as események­kel foglalkozik és részletes elemzést ad a román mozgalom ideológiájáról.­ A költő a kisregényben azt sugallja — figyelmen kívül hagyva Papiu könyvének idevonatkozó utalásait —, hogy a románok 1848-ban teljes egységben foglaltak állást az unióval szemben. Az igazság az, hogy a magyarországi — partiumi, bánsági — románok elfogadták azt, és az erdélyiek között is akadtak egyetértők, nemcsak Lemeni görög katolikus püspök, akit a radikális fiatalok nemzetárulással vádoltak. A szabadság­­harc leverése után visszaállt az erdélyi nagyfejedelemség; a román vezetők szerették volna

Next