Városépítés, 1977 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - FÓRUM - Takács Máté: Szeged felszabadulás utáni első városfejlesztési terve

ÚTI FÓRUM Szeged felszabadulás utáni első városfejlesztési terve TAKÁCS MÁTÉ 1977. október 14-én lesz 30 éve, hogy a közgyűlés jóváhagyta a város felszabadu­lás utáni első fejlesztési tervét. Az év­forduló önmagában még nem kíván­kozna nyilvánosság elé, a terv bevezetője azonban olyan kristálytisztán fogalmazza meg a városrendezés célját és feladatát — mindössze egy gépelt oldalon — ami­lyen tisztán és közérthetően úgy érzem a sokszáz oldalnyi szakirodalomnak azóta sem sikerült. Dénes Leó polgármester már a féloldalas előszóban előremutató megállapításokat tesz: „... A demokratikus társadalmi beren­dezkedésre vár az a feladat, hogy váro­sunk mezőgazdasági és ipari jellegét egyaránt alapul véve, tervszerű városfej­lesztési politikával lehetőséget nyújtson, hogy városunk Dél-Magyarország gaz­dasági és kulturális központjává vál­jon. .. A terv rövidre fogott várospoli­tikai iránymutatás azok számára, akik a városkép jövő kialakulásáért kisebb vagy nagyobb mértékben felelősek.” A tervkészítés szükségességének indok­lása után az alábbi bevezető következik: ,,A fentiekre tekintettel készült új vá­rosfejlesztési terv bevezetéseként bi­zonyos fogalmakat kell tisztázni és kü­lönösen a városrendezés körüli sajnála­tos fogalomzavart kell eloszlatni. Mindenekelőtt tudnunk kell azt, hogy a város nem puszta kőhalmaz és műszaki létesítmények összessége, hanem élő szervezet, amelynek éppúgy megvannak a maga sajátos élettörvényei, mint bár­milyen más organizmusnak. Ezt a szer­vezetet egy arra legalkalmasabb, a tér megfelelő helyzeti energiákkal rendel­kező pontján gazdasági erők hozzák létre és annak növekedését, fejlődését is ilyen erők táplálják. Ezek az erők min­dig egy nagy gazdasági tápterületről áramlanak azok gyújtópontja, a város felé, ahol a városrendezés szempontjából mint területhasználat és beépítés jelent­keznek. Az ezek irányítására vonatkozó szervező munkát nevezzük városrende­zésnek. A városrendezés tehát ilyen megvilágí­tásban már nem építő-műszaki munka, hanem várospolitikai művelet. Hogy újjáépítésről, tehát tényleges építőmun­káról érdemlegesen beszélhessünk, azt mindenekelőtt ebbe a várospolitikai keretbe kell beilleszteni. A városrende­zés tehát a magasabbrendű, az elvi jelen­tőségű fogalom, az újjáépítés pedig az ebbe betagozódó konkrét munka fo­galma. Nézzük ezek után magának a városfej­lesztési, városrendezési terveknek cél­ját, szerepét, illetve jelentőségét. Nega­tív megvilágításban: a tervek nem azért készülnek, hogy valami épüljön, hanem elsősorban azért, hogy ne épüljön va­lami meg nem felelő helyre. Nemcsak azért vannak a tervek, hogy építési te­rületeket teremtsenek, hanem azért is, hogy bizonyos területeket a nemkívána­tos beépítés alól mentesítsenek. A ter­veket nem azért készítjük, mert a város növekedését feltétel nélkül óhajtjuk, hanem mivel félünk az elő nem készített „fejlődés” következményeitől. A cél te­hát elsősorban nem a kivitelezés, hanem a továbbfejlődés célkitűzéseinek leszö­­gezése és elismertetése, amikor is min­dig a reális optimumra, a nagyobb gaz­dasági lehetőségekre kell felkészülni. Pozitív megvilágításban: azért készülnek a tervek, hogy a város lakossága számára gazdaságos termelést szolgáló, jól meg­közelíthető, alkalmas munkahelyet, egészséges és derűs otthont, jó közleke­dési úthálózatot és üdülési lehetőséget teremtsenek, ezáltal a lakosság élet­­színvonalát emeljék, hogy a város terüle­tének legésszerűbb, leggazdaságosabb felhasználását lehetővé tegyék s a tér rendjét megteremtsék. A cél a város fej­lődésének útját a múlt és jelen tényei — tehát a történelmi, földrajzi, műszaki, társadalmi és gazdasági adottságok — alapján kijelölni, annak valós alapjait lerakni. Ha ez azután a város fejlődésére befolyással bíró valamennyi tényező be­vonásával és azok akarat-megegyezésével megtörtént — aminek eredménye a vá­rosrendezési terv —, úgy az abban leszö­gezett elhatározásokat és alapelveket minden dologban és mindenkinek irány­adóul kell venni. Az itt lefektetett dol­gok ugyanis az összes figyelembe vehető körülmények és adottságok egyensúlyba, összhangba hozatalával történik. Ezért azok közül bármelyiknek önké­nyes vagy ötletszerű megváltoztatása az egész tervezet egyensúlyának felborulá­sát eredményezné és ezáltal az arra fel­épített várospolitikát gyökértelenné tenné. A városfejlesztési terv elsősorban olyan eszmei keretelgondolást jelent, amelybe a település, közlekedés és városképala­kítás három nagy problémacsoportja kerül beillesztésre. Ennek a beillesztés­nek közvetlen eszközei a telekosztási, parcellázási, építési, köztérhasználati és telepengedélyek, amelyek előírásaiban kell a távolabbi célkitűzések szempont­jait és követelményeit érvényre jut­tatni. A jogerős fejlesztési terv másodsorban olyan meghatározott értékmérő, amelynek segítségével vagyunk csak egyedül ké­pesek az egyes részletkérdéseket — mint a házhelyjuttatás, útépítés, csatornázás, középület- és lakóházemelés, gyártele­pítés stb. — biztosan, helyesen és fele­lősség mellett elbírálni. Ilyen értékmérő hiányának tudható be az a sok tévedés, amit a múlt városépítése lépten-nyomon felmutat. A városfejlesztési terv megálla­pítása épp azért nemcsak sürgős, hanem halaszthatatlan, sőt bizonyos értelemben már el is van késve. Mert a látszólagos pangás ellenére is állandóan történik valami, ami a terület használatára és be­építésére kihatással bír. És tapasztalati tény, hogy a dolgok csak bizonyos idő­pontban irányíthatók, csak addig, amíg nincs meg a kivitelezési aktualitásuk. És ha ekkor hiányzik a jogerős állás­­foglalás, a magánérdek mellett már nem érvényesíthető a közérdek és elhomá­lyosulnak a magasabbrendű célkitűzé­sek.I­ly kiemelések tőlem származnak, leg­szívesebben minden sort aláhúztam volna. Lehet, hogy a terv és a szöveg szerzője — Dr. Pálfy-Budinszky Endre — éppen a teljes szöveg fontossága miatt nem tett kiemelést. A bevezető után — 31 oldalon! — olyan részletességgel írja le a városépítés ten­nivalóit, hogy az a ma érvényes általános rendezési tervmetodikát is kielégítené, sőt a végrehajtásra vonatkozó fejezete olyan mértékben várospolitikai szemlé­letű, hogy előremutatóbb, mint az utóbbi időben készült intézkedési tervek. A terv az alábbi fő fejezetekre oszlik: I. Közlekedés II. Település III. Városkép IV. Végrehajtás Ez utóbbi fejezet a következőkről szól: 1. az előkészítő munka; 2. a tervező munka; 3. a közigazgatási eljárás; 4. a rendezési tervek helyszíni kitűzése; 5. az építésügyi hatósági eljárás; 6. az építkezés helyszíni ellenőrzése; 7. az építkezés befejezése; 8. a telekpolitika; 9. a házadópolitika; 10. az építési hitel­­politika; 11. a kisajátítási jog; 12. a ház­helyosztási politika; 13. a közműépítési és fenntartási járulék. A fejezetet egyértelműen szemléltetik, hogy a terv készítői a bevezetőben meg­fogalmazott alapelvekkel készült terv végrehajtási, megvalósítási módját is tökéletesen ismerték. Az ezt követő városfejlesztési — általá­nos rendezési — tervek (1952., 1959., 1963., 1968) „főmotívuma” mindenkor vagy egy visszatartó (határmentiség), vagy egy előrelendítő (petrolkémia) — de mindenképpen kívülálló, a várostól független erő volt, melynek megváltoz­tatása a tervet végrehajtói előtt elavulttá tette. A megemlékezést a 30 éves, de gondola­taiban ma is aktuális tervéről Dénes Leó polgármester előszavának befejező mon­datával zárom: „... a szép, jó, egészsé­ges város nem a véletlen műve, hanem a tervszerű előrelátás és annak lelkiisme­retes végrehajtásának eredménye.” 37

Next