Városépítés, 1977 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - FÓRUM - Takács Máté: Szeged felszabadulás utáni első városfejlesztési terve
ÚTI FÓRUM Szeged felszabadulás utáni első városfejlesztési terve TAKÁCS MÁTÉ 1977. október 14-én lesz 30 éve, hogy a közgyűlés jóváhagyta a város felszabadulás utáni első fejlesztési tervét. Az évforduló önmagában még nem kívánkozna nyilvánosság elé, a terv bevezetője azonban olyan kristálytisztán fogalmazza meg a városrendezés célját és feladatát — mindössze egy gépelt oldalon — amilyen tisztán és közérthetően úgy érzem a sokszáz oldalnyi szakirodalomnak azóta sem sikerült. Dénes Leó polgármester már a féloldalas előszóban előremutató megállapításokat tesz: „... A demokratikus társadalmi berendezkedésre vár az a feladat, hogy városunk mezőgazdasági és ipari jellegét egyaránt alapul véve, tervszerű városfejlesztési politikával lehetőséget nyújtson, hogy városunk Dél-Magyarország gazdasági és kulturális központjává váljon. .. A terv rövidre fogott várospolitikai iránymutatás azok számára, akik a városkép jövő kialakulásáért kisebb vagy nagyobb mértékben felelősek.” A tervkészítés szükségességének indoklása után az alábbi bevezető következik: ,,A fentiekre tekintettel készült új városfejlesztési terv bevezetéseként bizonyos fogalmakat kell tisztázni és különösen a városrendezés körüli sajnálatos fogalomzavart kell eloszlatni. Mindenekelőtt tudnunk kell azt, hogy a város nem puszta kőhalmaz és műszaki létesítmények összessége, hanem élő szervezet, amelynek éppúgy megvannak a maga sajátos élettörvényei, mint bármilyen más organizmusnak. Ezt a szervezetet egy arra legalkalmasabb, a tér megfelelő helyzeti energiákkal rendelkező pontján gazdasági erők hozzák létre és annak növekedését, fejlődését is ilyen erők táplálják. Ezek az erők mindig egy nagy gazdasági tápterületről áramlanak azok gyújtópontja, a város felé, ahol a városrendezés szempontjából mint területhasználat és beépítés jelentkeznek. Az ezek irányítására vonatkozó szervező munkát nevezzük városrendezésnek. A városrendezés tehát ilyen megvilágításban már nem építő-műszaki munka, hanem várospolitikai művelet. Hogy újjáépítésről, tehát tényleges építőmunkáról érdemlegesen beszélhessünk, azt mindenekelőtt ebbe a várospolitikai keretbe kell beilleszteni. A városrendezés tehát a magasabbrendű, az elvi jelentőségű fogalom, az újjáépítés pedig az ebbe betagozódó konkrét munka fogalma. Nézzük ezek után magának a városfejlesztési, városrendezési terveknek célját, szerepét, illetve jelentőségét. Negatív megvilágításban: a tervek nem azért készülnek, hogy valami épüljön, hanem elsősorban azért, hogy ne épüljön valami meg nem felelő helyre. Nemcsak azért vannak a tervek, hogy építési területeket teremtsenek, hanem azért is, hogy bizonyos területeket a nemkívánatos beépítés alól mentesítsenek. A terveket nem azért készítjük, mert a város növekedését feltétel nélkül óhajtjuk, hanem mivel félünk az elő nem készített „fejlődés” következményeitől. A cél tehát elsősorban nem a kivitelezés, hanem a továbbfejlődés célkitűzéseinek leszögezése és elismertetése, amikor is mindig a reális optimumra, a nagyobb gazdasági lehetőségekre kell felkészülni. Pozitív megvilágításban: azért készülnek a tervek, hogy a város lakossága számára gazdaságos termelést szolgáló, jól megközelíthető, alkalmas munkahelyet, egészséges és derűs otthont, jó közlekedési úthálózatot és üdülési lehetőséget teremtsenek, ezáltal a lakosság életszínvonalát emeljék, hogy a város területének legésszerűbb, leggazdaságosabb felhasználását lehetővé tegyék s a tér rendjét megteremtsék. A cél a város fejlődésének útját a múlt és jelen tényei — tehát a történelmi, földrajzi, műszaki, társadalmi és gazdasági adottságok — alapján kijelölni, annak valós alapjait lerakni. Ha ez azután a város fejlődésére befolyással bíró valamennyi tényező bevonásával és azok akarat-megegyezésével megtörtént — aminek eredménye a városrendezési terv —, úgy az abban leszögezett elhatározásokat és alapelveket minden dologban és mindenkinek irányadóul kell venni. Az itt lefektetett dolgok ugyanis az összes figyelembe vehető körülmények és adottságok egyensúlyba, összhangba hozatalával történik. Ezért azok közül bármelyiknek önkényes vagy ötletszerű megváltoztatása az egész tervezet egyensúlyának felborulását eredményezné és ezáltal az arra felépített várospolitikát gyökértelenné tenné. A városfejlesztési terv elsősorban olyan eszmei keretelgondolást jelent, amelybe a település, közlekedés és városképalakítás három nagy problémacsoportja kerül beillesztésre. Ennek a beillesztésnek közvetlen eszközei a telekosztási, parcellázási, építési, köztérhasználati és telepengedélyek, amelyek előírásaiban kell a távolabbi célkitűzések szempontjait és követelményeit érvényre juttatni. A jogerős fejlesztési terv másodsorban olyan meghatározott értékmérő, amelynek segítségével vagyunk csak egyedül képesek az egyes részletkérdéseket — mint a házhelyjuttatás, útépítés, csatornázás, középület- és lakóházemelés, gyártelepítés stb. — biztosan, helyesen és felelősség mellett elbírálni. Ilyen értékmérő hiányának tudható be az a sok tévedés, amit a múlt városépítése lépten-nyomon felmutat. A városfejlesztési terv megállapítása épp azért nemcsak sürgős, hanem halaszthatatlan, sőt bizonyos értelemben már el is van késve. Mert a látszólagos pangás ellenére is állandóan történik valami, ami a terület használatára és beépítésére kihatással bír. És tapasztalati tény, hogy a dolgok csak bizonyos időpontban irányíthatók, csak addig, amíg nincs meg a kivitelezési aktualitásuk. És ha ekkor hiányzik a jogerős állásfoglalás, a magánérdek mellett már nem érvényesíthető a közérdek és elhomályosulnak a magasabbrendű célkitűzések.Ily kiemelések tőlem származnak, legszívesebben minden sort aláhúztam volna. Lehet, hogy a terv és a szöveg szerzője — Dr. Pálfy-Budinszky Endre — éppen a teljes szöveg fontossága miatt nem tett kiemelést. A bevezető után — 31 oldalon! — olyan részletességgel írja le a városépítés tennivalóit, hogy az a ma érvényes általános rendezési tervmetodikát is kielégítené, sőt a végrehajtásra vonatkozó fejezete olyan mértékben várospolitikai szemléletű, hogy előremutatóbb, mint az utóbbi időben készült intézkedési tervek. A terv az alábbi fő fejezetekre oszlik: I. Közlekedés II. Település III. Városkép IV. Végrehajtás Ez utóbbi fejezet a következőkről szól: 1. az előkészítő munka; 2. a tervező munka; 3. a közigazgatási eljárás; 4. a rendezési tervek helyszíni kitűzése; 5. az építésügyi hatósági eljárás; 6. az építkezés helyszíni ellenőrzése; 7. az építkezés befejezése; 8. a telekpolitika; 9. a házadópolitika; 10. az építési hitelpolitika; 11. a kisajátítási jog; 12. a házhelyosztási politika; 13. a közműépítési és fenntartási járulék. A fejezetet egyértelműen szemléltetik, hogy a terv készítői a bevezetőben megfogalmazott alapelvekkel készült terv végrehajtási, megvalósítási módját is tökéletesen ismerték. Az ezt követő városfejlesztési — általános rendezési — tervek (1952., 1959., 1963., 1968) „főmotívuma” mindenkor vagy egy visszatartó (határmentiség), vagy egy előrelendítő (petrolkémia) — de mindenképpen kívülálló, a várostól független erő volt, melynek megváltoztatása a tervet végrehajtói előtt elavulttá tette. A megemlékezést a 30 éves, de gondolataiban ma is aktuális tervéről Dénes Leó polgármester előszavának befejező mondatával zárom: „... a szép, jó, egészséges város nem a véletlen műve, hanem a tervszerű előrelátás és annak lelkiismeretes végrehajtásának eredménye.” 37