Vásárhely és Vidéke, 1890. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1890-10-09 / 41. szám
Nódmező-Vásárhely, október 9. 41-ik szám. 1890. nyolczadik évfolyam V&----------------- Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és Lévai F. nyomdatulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutezán, III. tized Lengey-féle házban. «S ser“9---------------&W •*, &---------------&Előfizetési dij: | Egész évre 4 írt Félévre . 2 írt Negyedévre | írt Egyes számára S kr. HIRDETÉSEK jutányosan közöltétnek. ---------------— w Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Megjelenik minden csütörtökön. ... És ütött a feltámadás órája. A hősök, kik vértanuságot szenvedtek hazájukért, kikeltek a sírból, nemes alakjaik ott fénylettek színről szilire, és a nemzet ezrei üdvözölték őket — a halhatatlanokat. Ami földi volt bennük, azt idő előtt megölte a bakó, de szellemük él a nemzet millióinak szívében, keblük dobbanása lüktet minden igaz magyar érzésében, és kőbe vésve, érezbe öntve ragyog hatalmas emlékük Arad város nagy terén, örök példányképül a hazaszeretet véghetetlen önzetlenségének, és egy gyászos korszak botor lelketlenségének. De ők nem hiába szenvedték a vértanuk halálát. A római költő szavai történelmünk nagy alakjai közül kevesekre alkalmazható oly igazán, mint reájuk. „Non omnis moriebar“ — nem haltam meg végkép, ezt ha letekintenek a menyből és látják a nemzetet, miként áldja nevüket, dicsőíti hírüket, örökíti meg emléküket, — mindegyikük bízvást elmondhatja. És a vértanuság az a marczangolóbb és kínosabb része, melyet ők szenvedtek azáltal, hogy a maguk életével együtt hazájuk, nemzetük életét is örökre kiáltottunk kellett hinniök, 1890. október 6-ikával teljesen kiegyenlíttetett, végkép elenyészett. Az a nemzet, melynek első gondolatát, leghőbb vágyát a szabadság újraébredésének első pillanatától kezdve vértanúi emlékének megtisztelése és megdicsőítése képezi; az a nemzet, mely e nemes szándékot minden akadály és nehézség daczára két évtized múltán fényesen megvalósítja; az a nemzet, melynek független polgárai önszántukból ezrével zarándokolnak el a szent helyre, hol vértanúit a vérpadra hurczolták, és ott könyvikkel áztatják a föld porát, melyet a dicsőült hősök vére áztatott szentté, — az a nemzet nem pusztulhat el soha, annak élnie kell az idők végéig! És az aradi ünnepnek ezen hit megújulásában, felfrissülésében rejlett egyik nagy jelentősége, mindezeket átható ereje. Ott láttuk a szabad és független magyar nemzetet, mely a mindennapi munka porát lerázva, a földre borul s áldja emlékét azoknak, kik érette haltak meg, és szent fogadást tesz, hogy a hazát szeretni, szolgálni fogjuk mindannyian híven és igazán. És amidőn igy látták az öregek, ama nagy kor élő törzsei az új nemzedéket, a fájdalom könyeit áttörte az öröm szivárványa, és a gyász sűrű leplét megaranyozá a megelégedés boldogító derűje. Beteljesedett a költő szava: ,,az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt.“ Igen, az ész, erő és szent akarat nem sorvadt hiába. , A magyar nemzet új életre kelt, és ha nem is valósítható meg vágyainak mindegyikét, virul, gyarapszik és mindinkább kivívja Európa műveit népeinek tiszteletét és becsülését. A vértanuk emlékének apotheosisa nem egy tehetetlen és kesergő nemzet nyilatkozata volt, hanem egy szabad és erős nemzet szózata, mely hálával emlékezik meg az ő halhatatlanjairól és folytatni kész a művet, melyet építeni ők kezdettek és melynek áldozatjai lőnek. Amint 1849 október 6-ika örök időkre be van vésve a magyar nemzet emlékezetébe, úgy 1890 október 6-ik napját is Kiso mindenkorra bejegyzi hazánk történelmének lapjaira. E két nap egy-egy határkőt jelez a magyar nemzet életében. A bitófától a szoborig — ekként lehetne jelezni eme kor kezdő és végpontját. Amit a bitófa megölt, azt a szobor uj életre kelté, melyről Petőfivel elzenghetjük: .............fönn áll a szobor, Európa látta s nézte s mindenik Térd meghajolt, lenyomta őket a fél tisztelet, fél rettegés előtte. ❖ A vértanuk felmagasztalásának ünnepe a maga nemében egy páratlanul álló országos tüntetés volt, melyen a nemzet közérzülete oly hatalmas arányokban nyert kifejezést, mint még soha. Az ország minden részéből oly nagy számmal érkeztek Aradra az ünneplők, hogy a rendes vasúti vonatok nem győzték a személyszállítást . Arad város lelkes közönsége a vendéglátás nehéz hivatásának oly szépen megfelelt, hogy az elszállásolások körül alig maradt fenn kiváraii való. És ez nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy a kis Aradon legalább is 12 ezer szálló vendég volt az ország legkülönbözőbb vidékeiről, s ezek túlnyomó nagy része előre bejelentve sem volt. Hogy az aradi kegyeletes ünnepségről s annak egyes megható momentumairól részletes és hű képet nyújtsunk, azt lapunk tere nem engedi, de a főbb mozzanatok közlését elengedhetlen kötelességünknek tekintjük, hogy ezáltal is kifejezést adjunk annak, miszerint az ünnep jelentőségét egész nagyságában méltányoljuk. Arad város már okt. 5-én egy ünneplő város képét mutatta. Házai fellobogózva voltak s utczáin egész népáradat mozgott. Az üzletek kirakatai a vértanuk arczképeivel s a szoborra érkezett szebbnél szebb koszorúkkal voltak diszitve. Este a város fényesen kivilágítva volt s a színházban díszelőadásként II. Rákóczy Ferencz fogságát adták s a színház minden zugát betölté a közönség. Október 6-án korán reggel már gyülekezett a közönség a főtéren. A megyék, városok, 48-as honvédegyletek küldöttségei s az aradi és vidéki egyletek zászlók alatt a városháza előtt gyülekeztek, hol a vörös karszalagos rendezőség az ember áradatban is a legpéldásabb rendet tartá fenn. Számos küldöttség fényes dísz magyarban, a régi honvédek egyrésze pedig 48-iki honvéd egyenruhában jelent meg, ezen kívül több egylet tagjai szintén egyenruhákban jelentek meg, ami igen festői képet nyújtott. A közönség zöme általában feketébe volt öltözve s a köznép is ünneplő sötét ruhát öltött. A városház-térről 9 óra előtt indult el a menet a minoriták templomába, hol gyászmise volt. A templomba csak belépő jegygyel lehetett belépni s az mégis zsúfolásig megtelt a küldöttségekkel s a jelen volt notabilitásokkal. A templom oltára, oldalfalai és a padsorok fekete posztóval voltak bevonva s a gyászkatafaik körül félkörben a vértanuk rokonai, köztük Damjanich János özvegye foglaltak helyet. A gyászmisét Jánossy Döme, a minoriták tartományi főnöke mondta fényes segédlettel s az egyházi zenét az aradi zenekedvelők egylete szolgáltatta. A gyászmise nagyon megható s egyik kiemelkedő részlete volt az aradi ünnepnek. A rekviem után a szobor leleplezés következett. Ennél impozánsabb, festőibb képet képzelni alig lehet. A hatalmas nagy Szabadságtér közepén állt az eltakart szobor. Előtte félkörben a hatalmas tribün 3200 ülőhelylyel. A tribünön a helyárak 1—3 frt közt váltakoztak s a jegyek az utolsó darabig mind elkeltek. A tribünön belül fél körben mintegy 2000 ülőhely volt a küldöttségek és meghívott vendégeknek. A tér többi részét az álló közönség foglalta el oly óriási számmal, hogy ember ember hátán volt s a teret övező házak és paloták ablakai is mind zsúfolva voltak. A tér négy sarkán stilszerü fehér oszlopokon romai toposzokban áldozati tüzek égtek, s a tér lobogókkal és szőnyegekkel gazdagon feldíszítve volt. A jelen volt notabilitások közül a közönség körében legnagyobb érdeklődést keltettek : Munkácsy Mihály és neje, Klapka tábornok, Damjanich Jánosné s a vértanuk többi családtagjai, Zala György a szobor alkotója, Irányi Dániel, Pulszky Ferencz, Ugron Gábor, Fáik Miksa s a többi orsz. gyűl. képviselők. Kilencz órára volt kitűzve a szoborfelavatási ünnepély, de '411 óra lett, mire a 20.000 főt meghaladó óriási néptömeg elhelyezkedni bírt s a dalárdák megkezdhették gyászdalukat. Salacz Gyula aradi polgármester tarta a megnyitó beszédet, s midőn szavaira a lepel lehullott, a megragadó mesterim! láttára, melynél szebb szobor még hazánk földjét nem ékesiti, az óriási közönség frenetikus taps és éljenzésben tört ki. A polgármester a következő szép szavakkal végezte beszédjét: „És most legyen ezen emlék örök hirdetője az önfeláldozó hazaszeretetnek, a magyar vitézségnek; legyen hirdetője a nemzet hálájának, amelylyel a haza szent ügyéért elvérzett tizenhárom hit fiának emléke iránt viseltetik. És lebegjen felette annak az őszinte kiengesztelődésnek a szelleme, mely egy lélekké, egy testté forrasztotta össze a népeinek boldogságán teljes odaadással munkálkodó, magasztos hivatását oly példásan betöltő, népei által lelkesült ragaszkodással körülrajongott jó királyunkat és a sokat — igen sokat szenvedett nemzetet, hogy egyesült erővel boldoggá, nagggyá tehessék a hazát. Isten, magyarok örök Istene add, hogy úgy legyen!“ A dalárdák ekkor a hymnuszt énekelték el nagy hatással, miután Zala György, a szobor készítője lendületes szavak kíséretében s tapsvihar közt átadta a szobrot Arad városának. Somló Sándor szinész lépett ezután az emelvényre s Palágyi Lajos pályadijjal koszoruzott remek ünnepi ódáját szavalta el, melyet a nap emlékére itt közlünk : Az aradi vértanuk. A Petőfi-társaság által pályakoszorúzott költemény. Jelige: Nem haltak ők meg. Szabadságharczunk letűnt napvilága, Te vakító nap a század delén, Nem pazaroltad sugarad hiába, Bár vak sötétbe halt az égi lerny, Eszméiden nem győzött az enyészet, Örökbe hagytad halhatatlan részed’, Fényeddel fényt hint késő századokra A tizenhárom vértanú alakja. Ki a homályból te ragadtad őket, Dics-sugárt rájuk dicsfényed vetett, Az eszmény nélkül tespedő erőknek Te adtad a rajongó ihletet, S midőn napod már a nagy éjbe dőlt rég, Világosságod bennünk tündökölt még S haláluk is azért volt, hogy mi abban Azt lássuk, a mi benned halhatatlan. Haláluk fagyos rémülettől dermedt Egy ország lelke látva ily halált, Bár millió sebből vérezett a nemzet, Millió tekintet a bitókra szállt, Lesújtva, némán és kővé meredten Vad iszonyattal csüngtünk ama tetten S a bősz sikoltás, mely keblünkből tört ki, Ajkunkra fagyva, nem tudott kitörni. S martyr-haláluk végig kelle néznünk S hogy mit jelent ez, látnunk kelle jól: Az ő haláluk a mi csúfos végünk, A végítélet egy nemzetre szól, Jöhet uj tavasz, uj kor fakadása, E népnek nem lesz már föltámadása. A vértanukkal ott pihen egy sirba, Népek sorából kitörülve, irtva. Majd az iszonyt zokogó gyász követte És sirva sirt hantjuknál a haza, Majd egész nemzet lobbant gyűlöletre, Szivében tombolt bosszú vihara, A bosszuállás rettentő igéje Egy nemzedéknek volt gyönyöre, kéje, Fojtott harag a szivek mélyin lázadt, Tűréstől égett arczokon gyalázat. Enyhét nyújt a legégetőbb fájdalomnak, Vigaszt reménytelennek az idő, A vad keserv, a szenvedély elhamvadt, Sírjukhoz már zarándokot hivő S nem a halálnak borzalmára gondol, Lelkesedést merit a sirhalomból, Fölidéz múltat, régi nagy időket S úgy érzi lelke, hogy nem haltak ők meg. Nem haltak ők meg, ha az eszme él még, Melyért ők éltek, s éltük áldozák, Nem haltak ők meg, hogyha lelkük fényét Tisztán, tündöklőn örökül hagyák, Nem haltak ők meg! — csakha már nem lüktet Szivünkben heve az ő hős szivüknek, Ha ama nagy czél csak bolygó kisértet: Akkor meghaltak s ők hiába éltek ! Mert mint a költő lénye él a dalban, Midőn a test már régen hamu, por, Mint mesterműben lángol halhatatlan, Ihlett művészed lelke, régi kor: — Úgy szabadsághős halhatatlansága, Ha utódokban ég tovább a lángja, Tett mestere, szent küzdelem mártírja Halhatatlanságát más szivekbe írja. Klió hiába jegyzi fel a tettet, Ha meg nem őrzi élő köztudat. — De a mi ott él mélyén a sziveknek, Nem semmisült meg, mert mindegyre hat! Óh áldott harcznak áldott vértanúi, Századok fognak tőletek tanulni S dicsőt, nagyot, ha tesznek egykor mások. Az is, óh szentek, a ti alkotástok ! Férfiak, kikben nincs önzés, önérdek, A kikben emberméltóság lobog, Kik fölemelnek porba sülyedt népet, Hazát hóditnak s szent emberjogot, Kik mindent, a világnak adnak, Kincset, gyönyört maguktól megtagadnak, S vállalnak büszkén vértanú-keresztet, Az ő példájuk követői lesznek. És lesznek, mert a történet nem áll meg, Időnek méhe meddő nem lehet, És lesznek, mert kitör, a mit homály fed, Mit nemesek, jók szive rejteget, És lesznek, mig ki az a czél, a végső, Elaggott fajta ifjú nemzedék jő, Viharral, vészszel bátran megdaczolhat, S mi még ma ábránd, azt kivívja holnap. S ők élni fognak, élni mindörökkön, Szent lesz, örökké szent a sírgödör, A mig az eszmény ki nem hal e földön, Mig magyar szellem még magasba tör, Az igét, melyért éltet áldozának, Szivébe írták az egész hazának, Utódtól fogja ha utód tanulni. Hogyan kell élni s hogy lehet meghalni.